Kustán Magyari Attila, a finnországi Tampere Egyetem doktorandusza, immár második könyvében tesz kísérletet arra, hogy eloszlasson több mítoszt, amely az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatban máig él nemcsak a köztudatban, hanem a társadalomtudományokban is. Már ennek okán is fontos olvasnivaló, közember és szakmabéli számára egyaránt.

Hamar kiderül, hogy egy nagyon különleges könyvvel állunk szemben, ugyanis a bevett szokással ellentétben – a legtöbb könyv legfeljebb két hangon szólal meg: a szerző és az általa idézett szakemberek hangján – Kustán megszólaltat másokat is. Először is az összeesküvés-elméletek terjesztőit, ők a „feketeövesek”, illetve azokat, akikről a szerző tudta, hogy elfogadnak igaznak különféle összeesküvés-elméleteket. Végül az ötödik hang az olvasóé: minden fejezet és alfejezet végén Kustán többféle kérdést tesz fel, amelyek célja az, hogy az olvasottak alapján újból átgondoljuk hozzáállásunkat a különféle felmerülő kérdésekhez. Egy lépéssel továbbmenve a szerző létrehozott egy e-mail-címet is: [email protected], ahová a könyvre adott reakciókat, véleményeket, meglátásokat, kritikákat várja. Már ez az attitűd sajátságossá teszi a szerző hozzáállását a könyvíráshoz, amennyiben

nem csupán a hivatásos reakciókra kíváncsi, hanem az olvasókéra is.

A könyv két nagyon fontos szempontot nyújt már a felütésétől kezdve ahhoz, hogyan érdemes megközelíteni a konteók – összeesküvés-elméletek – világát. Először is leszögezi, hogy nincs post-truth, posztigazság, hiszen sosem volt a történelemnek olyan pontja, amikor „az igazság pillanatában” lettünk volna, hogy ezt aztán elveszíthessük. Akinek van némi eszmetörténeti ismerete, tudja, hogy számos igazságnak beállított nézőpont vetélkedett egymással szakadatlanul, amelyeket támogatóik, és csakis ők, kiáltottak ki az egyetlen igazságnak. Ez most sincs másképp.

Másodszor pedig a szerző szerint elengedhetetlen meghallgatni és komolyan venni azokat is, akikkel esetleg nem értünk egyet akár egyetlenegy pontban sem. Mindehhez a magam részéről annyit fűznék hozzá, hogy erre azért van szükség, mert a másik meghallgatásához elvezető empátia emberi minimum; a megértés még nem egyetértés – ahogy a feltűrt orrú elhatárolódások jelenkori világában vélni szokás. Ha valakit végighallgatok, nem jelenti azt, hogy egyet is értettem vele, és előbbi elutasítása sok mindenhez elvezethet, de egy sokszínű, plurális világhoz semmiképp.

Kustán könyvének egyik legnagyobb erőssége, hogy részletesen tárgyalja azt, mi mikor és minek függvényében számít konteónak. Ez már csak azért is érdekes, mert még a szakmai tanulmányok sem alkalmazzák helyesen az összeesküvés-elmélet fogalmát – gyakran felcserélhető módon használják olyan fogalmakkal, mint dezinformáció, tévedés, félrevezetés, álhír, sőt, még a pletykával is. (A szerző által elemzett 148 kutatás 72.3 százaléka tesz így). A laposföld-elméletet például sokszor hibásan nevezik összeesküvés-elméletnek, hiszen ez mindössze egy, a bolygó alakjáról szóló elmélet. Akkor válik összeesküvés-elméletté, amikor azt is hozzáteszik, hogy ezt az „egyértelmű tényt” egy világméretű összeesküvésben különféle körök el akarják titkolni az emberiség elől. A kettő pedig nem feltétlenül jár együtt, a konspiratív logika sem fekete-fehér, hanem egy spektrum.

Gyakran beleesünk abba a hibába is, hogy az alapján döntjük el, valami konteó-e, hogy hivatalos vagy nem hivatalos forrás közli a kérdésben jelentős információt. De amint arra a szerző rámutat,

a nem euroatlanti blokkhoz tartozó országok miniszter/elnökeit is, mint Jair Bolsonaro, Orbán Viktor vagy épp Rodrigo Duterte, a világ jó része összeesküvés-elméletek forrásainak, terjesztőinek fogja tekinteni, hiába számítanak hivatalos forrásnak, míg az úgynevezett demokratikus nyugati államok vezetőit, képviselőit akkor sem nevezik így, amikor egyértelműen összeesküvés-elméleteket terjesztenek.

A Nyugati Áramlat vezeték felrobbantása idején ez egyértelműen megmutatkozott. Ez a kérdéskör azért is a könyv egyik sarokpontja, mert ahogy a szerző által idézett több kutató is bizonyítja, összeesküvés-elméletek azért léteznek, mert márpedig összeesküvések igenis vannak.

A szerző egyik fő példája erre az amerikai kormány által 1953 és 1973 között futtatott MKUltra projekt, amely során tiltott emberkísérleteket végeztek, és amelyben nemcsak kormányzati szervek, hanem kutatóintézetek, tudósok, egyetemek is részt vettek, noha a kormányzati szerveken kívül tevékenykedő résztvevők – mint a szerző jogosan kiemeli – nagyon sokszor nem tudták, hogy kutatásaik eredményeit milyen célokra, milyen projektekben használják fel. A könyv arra is rávilágít, hogy nemcsak az MKUltra kivitelezéséhez volt szükség összeesküvésre, hanem a projekt titokban tartásához is.

Az összeesküvés-elméletek különféle teoretikusai szerint minden összeesküvésnek három feltétele van: maguk az összeesküvők, a titok és a terv.

Az első tekintetében a könyv többet is részletez, kiterjedt történetükkel együtt, úgy mint: szabadkőművesek, illuminátusok, a Bilderberg-csoport, a Pinay kör, a törökországi gülenista mozgalom és így tovább. A vélemények természetesen megoszlanak arról, hogy ezek közül melyik összeesküvő csoport és melyik nem, a szerző egyik fő mondandója viszont épp az, hogy ezen a területen a kettő közötti határ nemcsak hogy elmosódik, hanem gyakran maguk a különféle csoportok szándékosan is homályban hagyják saját tevékenységüket, elkötelezettségeiket. A titok kapcsán Kustán Magyari azt is felveti, különféle szerzőkre támaszkodva, hogy a titok azért alapvető része a konspiratív logikának, mert az összeesküvés értelemszerűen az összeesküvés céljaként létező terv titokban tartását is jelenti. Ezért is írja azt, hogy titok valójában nem az ismeretlen kategóriája, hanem voltaképp az, amit el akarnak rejteni előlünk az összeesküvők.

A szerző ezt követően részletesen ismerteti az összeesküvés-elméletek kutatásának különféle stádiumait, formáit, iskoláit, irányzatait, láttatva azt, hogy az összeesküvések és a róluk szóló különféle beszédformák nem új jelenségek, mindig is velünk voltak és mindig is terjedtek. A harmincas években induló és javarészt hatvanas évekig terjedő első, patologizáló paradigmák az összeesküvés-elméletekre való fogékonyságot egyfajta személyiségzavarnak állítják be pszichológiai tanulmányok alapján, így tesz például Karl Popper vagy Richard Hofstadter. Ezek a kutatások még merőben a második világháború okozta traumák és a totalitárius rendszerek árnyékban jöttek létre.

A második, harmadik és negyedik stádiumok, melyek nagyrészt mind a kilencvenes évekre esnek, ellépnek ettől a hagyománytól. A másodikban a pszichológiai tanulmányok mellé számos politikatudományi irányból érkező kutatás egészíti ki a szakirodalmat, melyek teljes mértékben szembehelyezkednek a korábbi patologizáló megközelítésekkel, és azt a következtetés vonják le, hogy a konteók elsősorban monologikusak, vagyis teljes világnézetet alkotnak. Ennek egyik – a szerző szerint könnyen cáfolható – következménye lett, hogy ezen tanulmányok szerzőinek túlnyomó része úgy vélte, hogy aki egy konteóban hisz, az hisz az összes többiben is. Nem kell azonban sokat keresgélni a világban, hogy rájöjjünk: vannak nemcsak egymással ellentétes, hanem egymást egyenesen kölcsönösen kizáró konteók is.

Szintén a kilencvenes években erősödik meg az összeesküvés-elméletek kutatásának harmadik stádiuma, amikor megjelenik a megalapozott és megalapozatlan összeesküvés-elmélet distinkciója, amely elsősorban Charles Pigden filozófus nevéhez kapcsolódik. Meglátása szerint egy-egy összeesküvés-elmélet nem magától értetődően téves, már csak azért sem, mert

a történelemből tudjuk, hogy összeesküvések márpedig voltak és vannak, tehát bizonyos esetekben a gyanakvás megalapozott.

A történelmi példák továbbá azt is megmutatják, hogy a különféle összeesküvések nem homogén jelenségek, nem köthető hozzájuk semmilyen általános jellemző az összeesküvés tényén, szükséges tagjain, tervein és titoktartásán kívül. Értsd: összeesküvéseket nemcsak bizonyos etnikumok, politikai irányultságok, társadalmi osztályok, nemek, stb., szerveznek, terjesztenek vagy lepleznek le, hanem mindenki.

A negyedik stádiumban a konteók bekerülnek a mainstream médiába, aminek következtében egy újabb erős lökést kaptak. Ebben természetesen nagy szerepet játszottak a különféle népszerű amerikai filmek – például a Harmadik típusú találkozások 1997-ből – még inkább a különféle sorozatok – főleg a méltán máig népszerű X-Akták -, de legalább ennyire az internet is, ami nemcsak megkönnyítette a különféle információk összegyűjtését, de a továbbterjedésüket is. Ezek a fejlemények – mivel az itt részletezett kutatások nagyrészt az Egyesült Államokban zajlottak –, a Szovjetunió szétesésével együtt, arra késztették a különféle konteókra fogékony embereket, hogy a külső ellenség helyett a belső ellenségekre kezdjenek nagyobb hangsúlyt fektetni, ennek következtében pedig egyre növekedett a kétely a fennálló hatalmakkal és intézményeikkel szemben. Ez nagyban hozzájárult a különféle összeesküvés-elméletekkel szembeni szimpátia növekedéséhez is.

A hatalom összefonódása az összeesküvés-elméletekkel a könyv egyik fő mondandója, Kustán számos alkalommal bizonyítja, hogy nem csupán a nagy általánosságban „nyugati államok” ellenségei(nek tartott) – pl. Oroszország vagy Kína – vesz részt összeesküvésekben, vagy terjeszt ezekről szóló elméleteket, hanem ezek a „nyugati államok” maguk is élnek ezekkel az eszközökkel. Két jelentős példa a korábban említett MKUltra programon túlmenően az, amikor az amerikai nemzetbiztonsági szervezet (National Security Agency, NSA) a dániai titkosszolgálatok segítségével lehallgatta és megfigyelte a környező országok olyan politikusait, mint az akkoriban még kancellári minőségben tevékenykedő Angela Merkel.

Az olvasónak eszébe juthat az is, hogy mai napig hányféle konteó él szerte a világban arról, hogy akkor voltaképp ki is robbantotta fel az Északi Áramlat vezetéket. Személyes kedvenc példám mindig az, hogy

míg a Covid-19 járványügyi megszorítások idején a nyugati államokban a lezárások ellen tüntetőket a média ellenséges államok által működtetett összeesküvés-elméletek által megvezetett rendbontóknak állította be, addig a hasonló megszorítások ellen Sanghajban tüntetőket hős szabadságharcosoknak, akik a Kínai Kommunista Párt autoriter elnyomása ellen küzdenek.

Mindez azért is fontos, mert Charles Pigden filozófus szerint

a konteós gondolkodás egyik legalapvetőbb jellemzője épp az, ha valaki úgy véli, hogy csak azok konteóznak, akiket az ellenségeinek vagy legalábbis érdekellenségeinek tart, miközben nem veszi figyelembe, hogy a saját oldala, intézményei, államai ugyanúgy szerveznek összeesküvéseket és terjesztenek ellenfeleikről összeesküvés-elméleteket, mint bárki más.

Ezért is szögezi le, hogy időnként helyes összeesküvésekre hivatkozni történelmi magyarázatokban: ilyen voltak, vannak és lesznek is. Mint fogalmaz: „[…] amikor azt mondják vagy sejtetik, hogy az összeesküvés-elméletekben nem kellene hinni, arra gondolnak, hogy nem szabadna elméletekben hinni, amelyeknek összeesküvés az alapjuk. Nem is arra értik, hogy nem szabadna a hivatalostól eltérő elméletekben hinni, amelyek gonosz terveket tulajdonítanak egyik vagy másik kormánynak. Merthogy ők maguk is buzgón terjesztenek ilyen elméleteket. (…) Amit valóban értenek ezalatt (amennyiben van egy összefüggő elképzelésük), hogy nem szabadna elhiggyünk olyan elméleteket, amelyek a közelmúltban vagy jelenben fennálló nyugati kormányok (vagy kormányzati szervek) terveire alapoznak, és amelyek a releváns nyugati országok jelenlegi ortodoxiájával szemben állnak.” (a szerző idézi Charles Pigden-t, Odaát, 45-46. old.)

Mint ennyiből is látható, az összeesküvés-elméletek világa kifejezetten összetett és nehezen kibogozható kutatási terület. És megannyi részletkérdésre nincs is itt alkalmam kitérni, például a világkormány és új világrend közötti különbségre vagy arra, a hivatalos tudománnyal szemben szkeptikus konteósok miért nyúlnak folyton a tudomány eszközeihez saját elméleteik igazolásának kísérletei során.

A könyv legnagyobb erőssége azonban, hogy mindezeket a szálakat követhető módon bogozza ki és választja el egymástól. Teszi ezt ráadásul érthető nyelvezettel, amely kerüli a bonyolult szakszavakat, és amikor mégis szakszavakat használ, azokat pontosan el is magyarázza. Ha kell, akár a könyv egész hosszában. A szerző emellett gazdag jegyzetapparátussal dolgozik, rengeteg hivatkozással, tanulmánnyal, könyvvel, jelentéssel támasztja alá mindenkori mondandóját. Több magyar és erdélyi vonatkozású összeesküvés-elméletet is megismerhetünk a műből, leginkább az Izsáky-akta néven elhíresült esetet.

Számomra roppant élvezetes olvasmány volt, nyelvezete közvetlen, nem száraz, nem fölényeskedő az olvasóval szemben, érződik, hogy azzal a szándékkal íródott, hogy minél inkább közérthetően beszéljen egy roppant komplex témáról. Manapság kevés (ebben a témában) születő írás törekszik arra, hogy megpróbáljon bárkit is megszólítani az elefántcsonttornyon kívül – aztán meg csodálkoznak, hogy miért él annyi összeesküvés-elmélet az akadémiával kapcsolatban is. A könyv ilyen köldöknézegetést kritizáló fejezetei, megkockáztatom, hogy sok szempontból a legfontosabbak.

A könyv feltett szándékai között nemcsak az szerepelt, hogy ismertesse az összeesküvés-elméletek világát, hanem az is, hogy megértő módon közelítsen azokhoz, akik ezekben az elméletekben mélyen hisznek.

Ez már azért is fontos, mert a megértő álláspont sokkal inkább alkalmas dialógus kialakítására és így a „hívők” a hasonszőrű elméletektől való esetleges eltérítésére, mint a támadó vagdalkozás. Ezért aztán bátran ajánlanám a könyvet bárkinek, akit a téma érdekel és nem csupán azoknak, akik jártasak, sőt, „feketeövesek” a téren, vagy akadémikusok, esetleg „hívőként” közelítenek a témájához. Bizonyossággal állítom, hogy érthetőbbé teszi ezt a gyakran áthatolhatatlanul homályosnak tűnő területet, és teszi mindezt úgy, hogy végre nem csak moralizál az empatikus, vagyis megértő szociológiáról, hanem gyakorolja is azt. Ritka érdem és már csak ezért is roppant fontos könyv.