Ukrajna 2022-es lerohanása az expanzionista putyini rezsim csapatai által teljesen jogosan csökkentette jelentősen az európai kontinens lakosainak biztonságérzetét. A lehetőség, hogy Moszkva fegyverrel hosszabbítsa meg külpolitikáját Nyugat felé, immár vissza-visszatérő fenyegető gondolat, ha messze nem bizonyosság – hisz Putyin aligha merne megkockáztatni egy NATO elleni offenzívát. A NATO magasan legnagyobb katonai erővel rendelkező országa, az USA mindeközben olyan elnököt választott, aki régóta és nyíltan szkeptikus az észak-atlanti szövetséggel kapcsolatban, néha pedzegeti kilépését a szervezetből, néha pedig saját szövetségeseit zsarolja kifürkészhetetlen elméjének zugaiból előrántott „bérháborúval”, azaz Oroszország felbátorításával NATO-tagállamok megtámadására.

Az ezekkel kapcsolatos érzetek valóban baljósak, akár tényleg számolni kell Moszkva további expanziójával, akár nem.

Mindezzel együtt nagyon fontos átgondolni, hogy az Európai Unió, és párhuzamosan a tagállamok jelentős részének gyorsütemű, állig felfegyverzése valóban indokolt-e, mert az ilyesminek sokkal súlyosabb ára szokott lenni, mint az elsőre látszik.

A jóléttől a valahogyanlétig, és onnan tovább a katonafókuszú büdzsékig

Az európai, főként nyugat- és észak-európai államok a késő hidegháború, illetve a rendszerváltások kora óta euróban számolva százmilliárdokat szabadítottak fel hadikiadásaikból, jelentékenyebb részben a közszolgáltatások és a jóléti állam, vagyis a szociális háló erősítésére. A csatabárdok – átmenetileg – el voltak ásva, lehetett kicsit többet költeni a társadalom jólétére. Ezt a nem mindenhol jelentékeny, és messze nem kidolgozott stratégiát nem Oroszország fenyegetésének hatására kezdték leépíteni mintegy tizenöt évvel ezelőtt, hogy így csatornázzanak forrásokat a társadalom széles rétegeitől a 2008-as válságot megszenvedő gazdasági elithez. Hol voltak akkor még a kijev-környéki sárba beleragadó T-72-esek, amikor Émmanuel Macron megszüntette a vagyonadót, de rögtön megszorításokat vezetett be a társadalom nem vagyonos tagjainak rovására? Hol voltak az ukrajnai városok civil infrastruktúráját bombázó drónrajok, amikor előszőr a Munkáspárt, majd a Konzervatív Párt térdre kényszerítették a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot az Egyesült Királyságban?

A válság utáni korszakban, 2009-től kezdve az európai államok egyre-másra vezettek be megszorításokat, épültek le a szociális, egészségügyi ellátórendszerek csakúgy, mint a vasúti és általában a tömegközelekedési infrastruktúra, a sort lehet bármeddig folytatni. Kelet-Európában legalább nem volt ennyire markáns a váltás – itt a Nyugatról a „gazdasági átmenet” jegyében elvárt módon, ‘89 után az állam eleve igyekezett a szociális szolgáltatásokat mind jobban a nem-kormányzati (NGO-k) és civil szervezeteknek kiszervezni, ha nagyon vérzik a szívük a társadalomért, építsenek csak párhuzamos államot magánadományokból és igen zsugorian kiporciózott állami támogatásokból.

De még ennek a megtépázott jólétnek is jó időre vége a fegyverkezési lázzal.

Ahogyan azt a szociális radikalizmussal nehezen vádolható Financial Times szerzői is megállapítják nemrég megjelent elemzésükben, a katonai kiadások hosszú távú trendjének jelentős megfordításához – amely 1963 és 2023 között a GDP-hez viszonyítva a felére csökkent a legtöbb nagy európai gazdaságban – a meglévő kiadások visszafogására vagy magasabb hitelfelvételre lenne szükség, amit sok kormány nehezen tudna megengedni magának.

Vagyis az ukrajnai háború kitörése óta emlegetett „fegyverkezési kényszer”, majd most márciusban az EU-n a Bizottság részéről átverni készült, beszédes nevű „Rearm Europe” (Európa Újrafelfegyverzése) terv meglehetősen erősen megterhelheti az EU és az egyes államok költségvetését. Minél több tank, annál kevesebb családok átmeneti otthona, minél több hipermodern drón, annál kevesebb működő vasúti szárnyvonal, minél csillogóbb sisakok, annál kopottasabb kórházi folyosók. Mindez persze konzervatív közgazdasági szempontból nem teljes agyrém: a katonai kiadások jelentős növelése várhatóan jelentősen növelni fogja a gazdasági teljesítőképességet is, hozzájárulva a válság enyhítéséhez (csak persze nem számunkra, halandó dolgozók számára, hanem azoknak, akik már eddig is és mindenkor is a nyertesek voltak). A társadalmi jólétet viszont nem igazán lehet GDP-ben mérni, a megtermelt értékből nem mindig részesülnek a termelők arányosan – így lehet például, hogy Magyarországon az egyes munkásra eső bérhányad az Orbán-rezsim alatt még növekvő gazdaság mellett is 10 százalékponttal csökkent.

A Goldman Sachs elemző közgazdászai szerint a főként Ukrajna hadipotenciálját javító EU-s terv melletti, fokozatos európai haderő-fejlesztés 2027-ig 80 milliárd eurót (84 milliárd dollár) fog kitenni. A becslés szerint a védelmi kiadások növelésének költségvetési multiplikátora két év alatt 0,5 lesz. Ez azt jelenti, hogy minden 100 euró, amelyet a védelemre fordítanak, körülbelül 50 euróval növeli a GDP-t. Az előrejelzés azon a feltételezésen alapul, hogy a katonai felszerelések behozatala fokozatosan csökken (és hazai termékekkel helyettesíthető), és hogy a magasabb kiadások kezdetben a felszerelésekre és az infrastruktúrára összpontosulnak.

Kérdés, hogy valóban járvány utáni gazdaságélénkítő intézkedés-e mindez, és ha igen, megéri-e az eladósodást, illetve a további megszorításokat, végső soron pedig a háborús feszültség további generálását.

A Moszkva jelentette katonai fenyegetés – bár eszünk ágában sincs negligálni – vajmi kevés magyarázat önmagában egy ekkora militarista gazdasági fordulatra.

Az EU-tag, illetve NATO-tag európai államok ugyanis már évekkel ezelőtti szinten is messze felülmúlták Oroszországot védelmi kiadások, harceszközök és katonai állomány tekintetében: 2023-as adatokkal számolva Európa négyszer annyit köldött védelemre, mint Oroszország, a 10 legnagyobb globális fegyvergyártóból öt európai, a bevethető harckocsik száma háromszorosa az orosz tankoknak (lásd erről például Pap Szilárd István jegyzetét itt). A védelmi kihívásokat nem a költések csekély volta, hanem az amerikai segítségtől való függés, illetve az infrastruktúra általánosságban vett leharcoltsága, valamint a gyártási kapacitások viszonylagos szűkössége okozza. Mindez azonban nem további csillagászati pluszpénzek mozgósítását kell, hogy szükségképpen magával hozza, egész egyszerűen hatékonyabban kellene költeni, és átszervezni az infrastruktúrát. A helyenként ötszörös katonai fölényből van hova hátrálni.

A másik probléma az ilyen mértékű pénzszórással az, hogy egyáltalán nem tűnik elsőre katonailag hatalmas fenyegetésnek egy olyan ország, ami három éve gyakorlatilag minden eszközét bevetve (hol múzeumokból előrángatott obsitos tankokkal, hol észak-koreai bérkatonákkal) még Ukrajna keleti részét sem tudna teljesen elfoglalni.

Mindebből világosnak látszik, hogy az Európai Bizottság és a tagállamok külön is jóval inkább az Unió gazdasági-ipari visszaesésétől megtépázott GDP-növekedést áhítják, mint a tényleges háborús kataklizmától félnek. Még ha abból is indulnánk ki, hogy a GDP-növekedés önmagában is magával hozhatja a jóléti kiadásokra szánt pénzek növekedését, ami egyáltalán nem ilyen biztos összefüggés, a kérdés akkor is az lenne, hogy érdemes-e Európa gazdaságának és geostratégiai szerepének megerősítéséért bevállalni ilyen mértékű militarizálódást.