Donald Trump legutóbbi kijelentése – Zelenszkij választások nélkül egy diktátor, aki mögött nincs felhatalmazás és aki tevékenységével csak romba dönti az országát – nemcsak Ukrajna halálos ítéletének tekinthető, de szembeköpése annak az értékrendszernek is, amin a teljes nyugati gondolkodás alapszik. Az elesettek megsegítése, a gyengébbek támogatása az erősebbekkel szemben, a honvédő háborút folytató oldalára állás az agresszor ellenében – többek között ezek azok az elvek, amelyek az európai, és a nyomában létrejövő felvilágosult nyugati szellemiséget ez idáig alapjaiban meghatározták és tulajdonképpen egyben tartották. Valójában az ezeken alapuló felfogás jelenti (jelentette?) az európai civilizáció egyik legfontosabb fundamentumát.

Természetesen az évszázadok során rengeteg alkalommal tiporták sárba ezeket az eszméket, írták felül azokat kicsinyes hatalmi érdekek vagy nagyhatalmi játszmák. Farizeus módon, az elesettek védelméről papolva indítottak már területszerző háborúkat, igáztak le népeket, fosztottak ki régiókat, zsigerelték ki teljesen saját állampolgáraikat – mindezt nem egyszer Európa vezető államai. Mégis, „legalább” erre a farizeusságra gondosan ügyeltek, a látszatra mindig adtak – nyíltan az eszme továbbra is az volt, ami korábban, az állítás maga nem változott akkor sem, amikor a valóságban megtagadták azt. Hogy a képmutató politikai magatartás jó-e és üdvözlendő? Felesleges költői kérdés, természetesen nem. De amíg a látszat megvan, addig még lehet bízni, addig még nem reménytelen a visszatérés a kijelölt értékek tiszteletben tartásához.

„Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.”

William Shakespeare: III. Richárd
(Fordította: Vas István)

Az utóbbi időben viszont a korábbi, szintén Trump hatalomra kerülése körül felkapott post-truth kifejezést egyre több helyen váltja fel a post-shame a jelenlegi politikai és társadalmi jelenségek leírására. Míg előbbi a tényekhez és az igazsághoz való viszonyunk megváltozásáról szólt, az alternatív tények „létrejöttéről” és a közös, egyetemes igazság megszűnéséről, addig utóbbi az arcátlanságról, a normatisztelet teljes hiányáról és a tabuk ledöntéséről. De ezek már nem azok a tabuk, amelyek a huszadik század végéig mérgezték az emberi megértést és a nyílt, egyértelmű kommunikációt, és amelyek ledöntése sok esetben egészségesebb társadalmakat hozott létre – ezek a tabuk az egyetemes emberi viselkedés erkölcsi alapjai, a civilizált együttélés normái. Őszinteség, emberség, szolidaritás, kiállás az elesettekért, önfeláldozás, ragaszkodás az igazsághoz, az emberi méltóság tisztelete. Aki ezen elvek mentén akart élni, mindig is nehézségekbe ütközött, hol az emberi természet, hol a közösségi együttélés viszontagságaiból fakadóan – mégis, ezek zászlóra tűzésével az emberiség korokon átívelően egyértelművé tette, hogy a jóra törekszik, hogy ha el is esik, fel fog kelni a földről, századszor és ezredszer is.

A nyugati világban szárnyra kapó újpopulista felfogás ezzel is szakított, és a szégyentelenség korában már nem hogy megvetésben nem részesül, aki elutasítja a szolidaritást vagy aki nyíltan hazudik, de legtöbbször még széles támogatottságot is maga mögött tudhat.

Összetett folyamatok révén átalakult annyira az életfelfogás és a néplélek is, hogy az egzisztenciális bizonytalanságból fakadóan az egyéni „túlélés” és boldogulás mindennél fontosabbá vált – a tág értelemben vett nyugati jólét kényelmessé, és épp ezt féltve önzővé is tette ezen társadalmak jelentős rétegeit.

Akinek kevés van, foggal-körömmel ragaszkodik legalább ahhoz a kevéshez – ez pedig tökéletes táptalaja az egyre nyíltabban szolidaritás-ellenes retorikának.

Hogy ennek a szolidaritásnak a saját nemzetének más tagjaival, messziről jött idegen népekkel vagy egy másik országgal kapcsolatban kellene-e megjelennie, nem sokat számított. Szisztematikusan, az eleve kiszolgáltatottak szorult helyzetét és egy bizonytalanná váló világ borzongató jövőképét felmutatva sokakat meg tudtak győzni arról, hogy nyitottság helyett bezárkózással, befogadás helyett elutasítással, támogatás helyett elfordulással reagáljanak. A modern politikai kommunikáció „alapelvei” szerint minden témát leegyszerűsítve, igenre-nemre, feketére-fehérre redukálva ráadásul nem is csak a tájékozatlanabb, legtöbbször eredetileg amúgy jószándékú és szolidáris néprétegeket sikerült „mások” ellen fordítani. Ezen problémák összetettségét a populisták mellett, másik irányból ugyan, de a „mainstream” oldal is elhazudta – miután saját népük iránt teljesen süketen és vakon látványosan kudarcot vallottak azok megoldásában, utat nyitottak a radikális ellenoldali próbálkozásoknak.

Amik aztán a nacionalizmus legrosszabb vonását megragadva, a „nemzeti önzést” igyekeztek felszítani az emberekben, önkényesen meghatározva azt is, hogy épp ki a nemzet része és ki nem.

A társadalom egyes csoportjait folyamatosan egymás ellen hergelve a belső bizonytalanság és bizalmatlanság érzését napirenden tartva azt is sikerült elérni, hogy közösségi szinten se születhessen meg ennek a lealjasító retorikának a felismerése.

Így tehát ki-ki egyénileg „érezhette a bőrén”, hogy veszélyben az egzisztenciája, a megélhetése, neadjisten az élete – ezek védelme pedig az emberi természet alapvetése, ezért ezekre rájátszani könnyű sikert jelentett. Mégis, épp az tett minket civilizált emberekké, hogy ezeken az elemi szintű, egyéni szükségleteken túllépve nagyobb és magasztosabb célokért voltunk képesek egyként cselekedni. Ez közösségileg is mindig nehézségekkel, küzdelemmel és lemondással, a félelem legyőzésével, önfeláldozással járt – könnyű sose volt. Az a tabudöntés azonban, ami ezeknek az értékeknek a nyílt megtagadását jelenti, csupán ennyit tesz – a nyilvánvalóan könnyebbik utat kínálja a nehezebb helyett. Nem kell összeszorítanod a fogadat, nem kell legyőznöd a kényelmet, a bizonytalanságot, a félelmet, cselekedj csak a magad javára!

Ez nem a cancel culture lerombolása vagy a túltolt politikai korrektség elleni lázadás – ez csupán az emberi gyarlóság felmagasztalása. Ahogy a huszadik század vége alapvetően a jobboldali értékrend alapjait kezdte ki, úgy a huszonegyedik század eleje a baloldaliakkal teszi most ugyanezt – egyszer sem építve újakat a helyükbe.

A jobb- és baloldaliság meghaladása ebben az esetben nem egy egyetemes emberi minimum létrehozását jelenti, hanem bármilyen minimum teljes eltörlését.

Az önzetlen segítségnyújtás, az önfeláldozó szolidaritás része és alapja volt a keresztény tanításra épülő jobboldali hagyománynak és az elnyomottak támogatását célul kitűző baloldali felfogásnak egyaránt. A szegény özvegyasszony, aki utolsó fillérjeivel teljes vagyonát dobja a perselybe, így többet adva, mint a gazdagok, akik csak a feleslegükből adakoznak (Mk 12:41-44) a civilizált emberi élethez való hozzáállás alapvetését testesítette meg. Egészen mostanáig.

Mi, magyarok elsőként tettük le a garast – büszkén kihúztuk magunkat, és az elutasításra szavaztunk 2015 után is és most nem rég, 2022-ben is. A bevándorlás problematikája legalább annyira összetett, mint a háborús segítségnyújtásé – itt most nem is azt akarom részletezni, hogy pontosan kit kellene beengedni, kiket hogyan kellene segélyben részesíteni, támogatni, kiknek a kérelmét kellene elutasítani, és hogy egyáltalán hogyan kellene szabályozni a menekültek befogadását, elbírálását, és mit kellene az európai kultúrkörnek kezdenie az attól gyökeresen eltérő iszlám jelentette kihívással; vagy épp hogyan kellene egy szomszédos, védekező háborút folytató országot támogatni humanitárius eszközökkel és anyagilag, a segítségére sietni felszereléssel és hadianyaggal, menekültjeit befogadni.

Meglepőnek tűnhet, de amit ezeknél lényegesebbnek tartok, az az, hogy gondolatok és szavak szintjén utasítottuk el a menedékkérőket és mondtunk nemet az Ukrajna melletti kiállásra is. Persze, ideális esetben a szavakat tettek is követik, és a gondolatok csak megágyaznak a későbbi cselekedeteknek, ám a valóságban sokszor láttuk ennek az ellenkezőjét, elvégre beszélni a legtöbbször könnyebb, mint tartani is magunkat a szavunkhoz. (A magyar kormányzat teljes következetlenségét és jellemtelenségét mutatja, hogy mennyire nincs összhangban, amit állít és amit tesz – mert bár a „migránsok” beengedése ellen uszított, mégis átengedte őket az országon, és ugyanígy, ahol tudja, gáncsolja ugyan Ukrajna európai közeledését és segítését, az oroszok elleni szankciós csomagokat mégis rendre megszavazza.)

Viszont éppen ezért, ha már a kommunikációjában sem törekszik egy állam arra, hogy kifejezze ezen értékek melletti kiállását, azzal véglegesen egyértelművé teszi, hogy ideológiailag és morálisan is más álláspontot képvisel. Ráadásul, és ez a legszörnyűbb az egészben, a demokratikus berendezkedésen alapuló országok esetében ezzel az egész nemzetet magával rántja ebbe az erkölcstelenségbe – ahogy az történt velünk, magyarokkal is. 2022-ben, amikor a háború és béke dilemmája köré felépített kampányt követően a magyar emberek ismét több mint kétharmados többséggel választották meg Orbán Viktort miniszterelnöknek, az ország nemcsak Ukrajna támogatásával helyezkedett szembe, de az egyéni boldogulást választotta a szolidaritás helyett – az agresszort a megtámadott, a stratégiai nyugalmat a cselekvés, a gyávaságot a bátorság helyett. Tettük mindezt úgy, hogy Kárpátalja területén jelentős számú (bár gyorsan fogyatkozó) magyar kisebbség és kulturális hagyomány is található – tehát még a sajátjainkért se voltunk hajlandóak két fillért a perselybe dobni.

Hogy Trump miért mondja, amit mond, nem pontosan tudható, ahogy oly sok minden más se körülötte. Vajon valóban Putyinnak próbál a kedvében járni, hogy összefogva gáncsot vessenek egyszerre Európának és Kínának? Vagy az északi olajmezőkkel kapcsolatban igyekszik egyezségre jutni vele? Netán valóban újra nagyhatalmi érdekek mentén fogják felosztani a világot, az azt alkotó nemzetek feje felett? Igazából részletkérdés.

Trump legfrissebb, péntek esti [02.21-i – a szerk.] kijelentései nem sok jót sejtetnek, ugyanakkor tökéletesen bemutatják, hogyan működik egy elvek nélkül operáló, tranzakcionalista pénzember: Zelenszkijnek nincs helye a tárgyalóasztalnál, hiszen eddigi béketörekvései is mind kudarcot vallottak, most majd megoldják a nagyok – hiába az ő országáról van szó, hiába az ő népe adta a vérét. Európa pedig elaludt, megint későn eszmél, felemás, félszívű megoldásai (megoldásaink?) ide vezettek – nélkülünk tárgyalnak Ukrajnáról, és közvetve Európáról is, az európai jövőről. Kérdéses, hogy Macron észbekapása elég lesz-e legalább arra, hogy a tárgyalóasztalnál helyet szorítsanak nekünk is. Fontos lenne, mert Európában legalább a szavak szintjén még megvan a hit és az elszántság Ukrajna (feltétel nélküli?) támogatására és az elköteleződés Zelenszkij mellett.

Mert amikor Donald Trump diktátornak nevezi Volodimir Zelenszkijt, a nyugati értékek alapján egyértelműen az integritását kezdi ki.

Bár a rómaiak épp háborús időkre hozták létre a dictator intézményét, akinek teljhatalma volt és hivatali ideje alatt elkövetett tetteiért nem volt felelősségre vonható annak lejárta után sem, manapság ez a megnevezés egyet jelent a demokratikus normákkal szembeni fellépéssel – ilyen módon pedig a liberális jogrend szerint működő országok szemében megvetendő. Trump tehát azt állítja, hogy Zelenszkij mögött nincs (többé?) felhatalmazás, amit és ahogy tesz, az önkényes. Ez sem az amerikaiaknál, sem az európaiaknál különösebb jelentéssel igazából nem bír – ahol azonban valóban elementáris hatása van, az Ukrajna.

Nem kell sokat magyarázni, hogy mit jelenthet egy szinte száz százalékosan az Egyesült Államok anyagi, haditechnikai és nem utolsó sorban morális támogatásától függő, háborúban álló ország állampolgáraként azzal szembesülni, hogy a legfőbb szövetséges lediktátorozza az állam vezetőjét. Nem azt, hogy Zelenszkij zsarnok, korrupt, önkényes – hanem azt, hogy az eddig meglévő, legalábbis erkölcsi támogatás nincs többé. Azaz minden fronton harcoló katona, minden kórházban fekvő sebesült, minden otthon küzdő anya, minden felnőni próbálni gyermek elveszíti a hitét, elsősorban Zelenszkijben, másodsorban viszont abban, hogy a háború folytatásának van értelme, hogy Ukrajna megmenthető, hogy az eddig kifolyt vérnek és elszenvedett áldozatnak volt értelme. Mert az, hogy Ukrajna ilyen sokáig képes volt megmaradni és folytatni a harcot, nem kis részben épp Zelenszkij helytállásának volt köszönhető.

Volodimir Zelenszkij nem szent, a kezdeti időktől körül lengik korrupciós ügyek, kormányzati botrányok, kárhoztatják a hozzá ilyen-olyan szálakon kötődő vezetőket, oligarchákat és a vezetési stílusát, eredményeit is, ráadásul az ukrán „piaci” viszonyokat, gazdasági működést, a keleti korrupciót sem kell senkinek bemutatni – mégis az, ahogyan Zelenszkij a háború első óráiban kiállt Ukrajna integritása mellett, ahogyan nem hagyta el sem Kijevet, sem a rábízott hivatalt és így tulajdonképpen Ukrajnát és az ukránokat sem, fektette le az alapjait az ukrán ellenállásnak, a honvédő háború értelmének, a harcban megszülető ukrán nemzetnek. Zelenszkij, a hús-vér ember személyén túllépve Ukrajna önmagába vetett hitét jelenti. Ezt a hitet megtámadni, ennek a hitnek a jogosultságát, felhatalmazását megkérdőjelezni a leghitványabb tettek egyike: árulás.