Amikor Donald Trump január végén elrendelte a USAID felfüggesztését, az egész liberális-demokratikus világ egyként zördült fel a döntés ellen. A USAID a világ legnagyobb állami donorszervezete, melyet 1961-ben állított fel az USA, és amely mindenféle nemzetközi fejlesztési és humanitárius segélyprogramot valósít meg a világ minden táján, bár elsősorban a Globális Dél országaiban és Latin-Amerikában. Ahogyan Dezső András is írja Telexen megjelent cikkében, a USAID az Egyesült Államok számára egyértelműen a „demokráciaexport” egyik fő eszköze volt.

Természetesen a magyar sajtó kormánypárti vagy ellenzéki beállítottságától függően kétféleképpen vélekedett az intézkedésről. Az ellenzéki sajtó, köztük Dezső András cikkével, jobbára sajnálattal írta, hogy a USAID a humanitárius, liberális, demokratikus társadalmi folyamatok elősegítője volt a világon úgy mint Magyarországon az elmúlt évtizedekben, és ez a folyamat szűnik most meg Trump nacionalista, protekcionista politikája miatt. A kormánypárti sajtó, így tehát a Mandiner, a Magyar Nemzet, a Pesti Srácok, illetve maga Orbán Viktor és Kocsis Máté frakcióvezető ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy Trump végre leleplezte a liberális, baloldali összeesküvést, amivel a „liberális mélyállam” szuverén országok demokráciájába avatkozott be. A kormány be is jelentette, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal meg fogja szerezni a USAID által pénzelt magyar szervezetek listáját az amerikaiaktól, hogy lássák a külföldi beavatkozás mikéntjét. Dezső András sietett megírni, hogy bár a kormány az ellenzéket és kormánykritikus civil szervezeket vádolja azzal, hogy külföldről pénzelik őket, valójában a Fideszt is segítette még a 2000-es években a CDU/CSU (a német Kereszténydemokrata Unió, amely éppen most nyerte meg a német választásokat); ahogyan az is már gyakorlatilag ellenzéki klisévé vált, hogy a sorosozás ellenére Orbán Viktor is Soros-ösztöndíjas volt a 90-es években. Tehát megindult a szokásos csatározás a nyugatpárti, liberális kommentátorok és a nyugatellenes, illiberális kormánytagok (és médiájuk) között.

Politizálható-e a Nyugat?

Az ellentét, mint oly sok más kérdésben, onnan ered, hogy míg az Orbán-kormány ragaszkodik ahhoz, hogy a Nyugatot politizálja, azt a politikai kritika tárgyává tegye, addig az ellenzék nem hajlandó elismerni, hogy a „Nyugat” – tehát az iparosodott, városiasodott, piaci kapitalizmust és (legalábbis nominálisan) liberális demokráciát képviselő „világ” – egy politikai szövetség, és mint olyan jogosan tehető politikai kritika tárgyává. Ez azért van, amit Matthew Ellis egy nemrégi, Substack-en közzétett írásában nagyon érdekesen kifejtett: a liberálisok szerint – úgy globálisan, ahogyan itthon – a történelem nagy ideológiai összecsapásai véget értek 1989-cel, tehát a Szovjetunió bukásával. Francis Fukuyama híres tézise szerint a kommunista diktatúrákat megtestesítő Szovjetunió bukásával már nem volt hátra más az emberiség számára mint a liberalizmus, a humanizmus, a demokrácia és a piacgazdaság minél szélesebb körben való elterjesztése, mert szerinte ezek képviselik az emberi civilizáció legmagasabb fokozatát.

A történelemnek viszont nem lett vége, az ideológiai harcok folytatódnak, részben annak köszönhetően, hogy emberek tömegei vesztették el hitüket a nyugati világrendben.

A pártpolitikai elitek viszont, mint a mai magyar liberális ellenzék vagy az amerikai Demokrata Párt, tartják magukat ahhoz, hogy a nyugati világrend egy semleges erő, amely nem lehet ideológiai csatározások tárgya – hiszen csak a demokráciát és a liberalizmust akarja elterjeszteni, mi lehetne ezzel a baj? Dezső Andrást érdemes egészében idézni:

„A párhuzam azért is fontos, mert jól bemutatja az orosz és az amerikai soft power egyik különbségét. Míg az amerikaiak a liberális demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és a szabad versenyen alapuló eszmét tolták maguk előtt hosszú időn át, és így próbáltak befolyást és szövetségeseket szerezni, addig az oroszok a nacionalista keresztény ideológiát alkalmazták, illetve alkalmazzák ugyanerre a célra. Ez az ideológia az, ami a Szovjetunió széthullása után helyet cserélt a kommunista ideológiával – és éppen annyira keresztény, mint amennyire kommunista volt a szó eredeti értelmében.”

Dezső tehát elismeri, hogy a „demokráciaexport” a USAID-en keresztül sokáig az amerikai soft power talán legfontosabb eleme volt, ezt mégsem kezeli a hatalom megtestesüléseként – bár ő is bevallja, hogy ez egyébként az amerikai hatalom és hegemónia kiterjesztéséről szól. Így mintha azt mondaná, hogy bár a USAID valóban az amerikai érdekeket szolgálja, az amerikaiaknak valamilyen oknál fogva eredendően „jó” érdekeik vannak. Ez egybevág Böröcz József fejtegetéseivel arról, hogy a geopolitikának van egy jelentős morális dimenziója – ez a „morális geopolitika” –. amely szerint a nyugati világ igényt formál a „morális jóság” kizárólagosságára annak érdekében, hogy a humanizmus és a liberalizmus nyelvén a mai ember számára elfogadhatóvá tenni a nyugati hegemóniát. Azonban, ahogyan a Jacobin baloldali hírportál ezen írása meggyőzően írja, az USA humanitárius és fejlesztési segélycsomagjai nem függetlenek az ország geopolitikai, imperialista érdekeitől.

Így például Latin-Amerika azért lett az amerikai segélyek legfőbb célpontja, mert az amerikaiak le akarták verni – és sikeresen le is verték – az ottani baloldali, szocialista mozgalmakat, amelyek a kapitalista világrendet veszélyeztették. Amerika segítségével 1973-ban katonai puccs következtében a korábbi szocialista kormányt Pinochet diktatúrája váltotta, Chile pedig a neoliberalizmus kísérleti terepe lett. Eközben viszont az USA és az EU is virágzó NGO-kultúrát hozott létre az országban, amelyek közül sokan éppen a katonai diktatúrával szálltak szembe.

A fejlesztési és humanitárius támogatások pedig feltételekhez voltak kötve, amelyek az EU regionális gazdaságpolitikai érdekeit szolgálták, és közben azt is, hogy az NGO-k által létrejöjjön egy status quo-orientált, technokrata logika a haladás, fejlődés és egyenlőség terén, pacifikálva a korábbi szocialista mozgalmak egyenlősítő politikai törekvéseit.

A fejlesztési és humanitárius segélyezés neoliberális logika alapján működik, de ezzel egyidőben a neoliberalizmus által szociális védőháló nélkül hagyott csoportok segítését is megcélozza, tehát egyrészt okozója is a marginalizációs folyamatoknak, másrészt – a saját elképzelése alapján – kezeli annak bizonyos következményeit, és igyekszik magát az elnyomottak védelmezőjeként feltüntetni. Talán egy magyar példa erre a legszemléletesebb: a 90-es évektől kezdődő privatizáció és piacliberalizáció óriási mértékű munkanélküliséget, bizonytalanságot és szegénységet okozott, különösen az agresszíven dezindusztrializált területeken. Az IMF, a Világbank és az EU által közösen szorgalmazott neoliberális gazdaságpolitika – amely arra ösztökélte a mindenkori magyar kormányt, hogy csökkentse beavatkozását a szociális, oktatás-, és egészségügyi területeken – az EU-hoz való csatlakozás szerves része is volt a jogi, gazdasági, és politikai harmonizáció miatt. Emellett a német gazdaságnak új piacra volt szüksége, ezt pedig a multicégek a közép-kelet-európai régióba való bevonulással oldották meg, amely lassan a német autóipar „összeszerelőüzemévé” vált.

Gerőcs Tamás 2021-ben megjelent Magyarország függő fejlődése című könyvében bemutat egy ábrát, amely illusztrálja, hogy bár a legtöbb V4-ország és Németország között a bruttó kereskedelem növekedett, a hozzáadottérték-kereskedelem azonban sokkal kisebb mértékben. Gerőcs ki is emeli, hogy a nyugat-európai gazdaságokat a helyi hozzáadott érték magasabb súlya, míg például Magyarországot az alacsony helyi hozzáadott érték aránya jellemzi.^[1] Ez tipikus példája annak, hogy egy régió „túlfejlesztése” (overdevelopment) valójában egy másik régió „alulfejlesztésének” (underdevelopment) függvénye. Viszont ebből az is világosan látszik, hogy az itthon ismert, gyakran részben amerikai pénzből fenntartott szociális és jogvédő NGO-k csak az egyik munkafolyamatát végzik el annak az alulfejlesztési stratégiának, amit az USA az elmúlt évtizedekben vezényelt, tevékenységük egy sokkal számottevőbb globális politikai és gazdasági hegemóniaépítési stratégia részei (voltak).

A globális kapitalizmusba való betagozódás és a neoliberális gazdaságpolitika bevezetése egész Közép-Kelet-Európában marginalizációt okozott, különösen a leszakadt, infrastrukturálisan fejletlen területeken, ahol – Magyarországon is – a roma közösségek koncentrálódnak. A 2000-es évek előrehaladtával és a 2008-as gazdasági világválság beköszöntével (és még inkább 2010-től) egyre inkább leépült az állam szociális szférája, ezt a teret pedig – a részben nemzetközi forrásokból működtetett alapítványok forrásaiból működő – NGO-k kezdték betölteni, különösen a romák körében.

Kóczé Angéla 2016-os írásában amellett érvel, hogy a neoliberalizmus egyszerre építi le a szociális hálót, ami a roma nőket és roma családokat aránytalanul nagymértékben érinti, illetve ezzel egy időben létrehoz egy privát NGO-szférát, amelyből egy újonnan kiépülő professzionális-menedzseri réteg meg tud élni, miközben „képessé tennék” (empower) az „elnyomottakat” arra, hogy önfelelős, vállalkozó szellemű egyénekké válhassanak.

A Kóczé Angéla szövegében idézett Aradhana Sharma szerint az „empowerment” egy olyan kulcsszó lett a kortárs neoliberalizmusban, amely effektíve a jóléti állam és a szociális juttatások szerepét helyettesíti mind praktikusan, mind szimbolikusan.

Ez azért is érdekes, mert Dezső András megjegyzi, hogy a USAID a 2000-es évek második felétől már egyre inkább a „leszakadóban lévő roma közösség oktatási, egészségi és foglalkoztatottsági állapotának javítására törekedett, többek között Pécsett, Ózdon és Hatvanban volt aktív a szervezet”. Történt ez azzal egyidőben, hogy az EU és az IMF tanácsaival egyetemben a magyar oktatási és egészségügyi szféra leépült, a munkavállalói jogokkal egyetemben.

Persze ki kell mondani azt is, hogy az ilyen típusú NGO-tevékenység, bár rendszerszintű változást nem hozott, sőt bizonyos szempontból a fennálló rendszer logikáját ágyazta be mélyebben, azért a Telex, a 444, az Átlátszó, és a Független Újságírók Alapítványának finanszírozása semmiképpen sem mellékes kérdés azoknak, akik a kormánykritikus sajtó fennállását, a korrupció feltárását, az állampolgárok hiteles tájékoztatását, és a független újságírói tevékenységet fontosnak tartják, különösen az Orbán-rendszer kontextusában. Nem tehetünk úgy, mintha ezeknek a tevékenységeknek egyáltalán nem lenne értelme az ellenzéki nyilvánosság, a demokrácia, és a független média szempontjából. Viszont itt van egy nagy dilemma, amit a Jacobin Nyugatról is finanszírozott civil szférával kapcsolatos írása is megemlít: ez a dinamika pénzügyi, gazdasági, és politikai függőségeket alakít ki és tart fenn, illetve emellett pacifikálja a társadalom radikálisabb változásra vágyó szegmenseit, akik potenciálisan erősebb és baloldalibb szervezetekkel, közösségi tevékenységekkel törekednének a változás elérésére a nyugati civil szféra helyett. A fent érintett Latin-Amerika „NGO-izálásának” kontextusában egyértelműen ez is volt a cél.

Ennek ellenére a magyar nyilvánosságban is kialakult az a képzet, hogy az NGO-k a politikai cselekvés és ellenállás megtestesítői, különösen az Orbán-rendszerben. Pedig ezek általában végtelenül status quo-orientáltak, és megkérdőjelezhetetlen módon nyugatpártiak, nem adva választ az emberek elégedetlenségére és élményeire azzal kapcsolatban, hogy a nyugati liberális-kapitalista integráció nem váltotta valóra a többség reményeit az emancipáció, gazdasági fejlődés és jólét terén.

A civil szervezeteknek és médiának a számottevő EU-ból és Amerikából érkező támogatás miatt nem kell szükségszerűen számot vetniük azzal, hogy mire van szüksége a magyar emberek különböző csoportjainak, hiszen sokszor nem függenek tőlünk.

Így fordulhat elő az, hogy a mainstream sajtóorgánumok gyakran kritikátlan propagálói a piacgazdaság és a nyugati liberális demokrácia megingathatatlanságának, nem véve észre, hogy ez a hozzáállás nem vág egybe a társadalom számottevő részének tapasztalataival. (Persze a társadalom és a mainstream sajtó közötti ilyen fajta szakadéknak nem elsősorban vagy önmagában a nyugati függés az oka, hanem egy mélyebb strukturális folyamat, a politikai osztály és kulturális terek eltávolodása a munkásosztálytól – de ebbe itt nem tudok bővebben belemenni.) Emellett a sajtóorgánumok és a civil szervezetek sem képesek a társadalmi problémák mélyebb, kritikusabb azonosítására és elemzésére, mert ehhez szükség lenne Magyarország kapitalista világrendszerben felvett pozíciójának, és ezzel egyetemben a nyugati függésnek a politizálására, viszont a magyar civil szervezetek tevékenysége általánosságban depolitizáló jellegű. Ez a depolitizálás pedig ismételten semlegessé, politikán túlivá teszi a nyugati világrendet, beleértve a piacgazdaságot és a liberális demokráciák rendszerét; ráadásul ezzel sokkal nehezebb szembeszállni, hiszen még azon sem tudunk megegyezni vitapartnereinkkel, hogy amiről beszélünk, az ideológia-e vagy sem, politizálható és politizálandó-e vagy sem.

A depolitizáló jelleg mellett a szociális szféra civil szervezetek általi domináltságát Gille Zsuzsa egy 2010-es írásában fejtette ki, amelyben arról írt, hogy a posztszocialista országok fejlesztése NGO-k és uniós források által „projekttársadalmak” kialakulásához vezetett, ezért szerinte 1989 egy elhalasztott lehetőség volt „őshonos”, független közszférák kialakítására.

A projekttársadalom problémájáról érdemes lenne átfogó társadalmi vitákat folytatni. Ehhez kapaszkodót kínálhat Tiszavasvári esete, amelyet a Civil Szemle 2023 tavaszán megjelent, Balázs Anna és Hain Ferenc által szerkesztett száma is feldolgoz. A nyíltan romaellenes „rendteremtést” hirdető Orosz Mihály Zoltán megjelenését követő folyamatot Mércén is megjelent írásában a szerzőpáros kutatása nyomán így foglalta össze Földiák Vince, a Partizán szerkesztője:

„‘16-ban két folyamat indult be: egyrészt a TASZ jogi fellépése az önkormányzat OMZ-ékkel [Orosz Mihály Zoltán, a Becsület Légió egyesület vezetője] való együttműködésével szemben, másrészt pedig az országos médiafigyelem által generált – a szerzők szavaival – „civil szervezeti boom”. Az eset után számos civil szervezet jelent meg a településen, amelyek különböző forrásokból, különböző pályázatok keretében, különböző szempontok alapján, különböző, egymással gyakran összeakadó projektekbe kezdtek Vasváriban. Ezekben gyakran helyi roma aktivisták is részt vettek, és ez hosszútávon számos konfliktust okozott a források elosztása, a településbeli szerepek, a felelősségi körök tekintetében – főleg, hogy idővel a szervezetek többsége a pályázati források kimerülésével megszűnt.”

Mit nyerhetünk az „informális imperializmus” leáldozásával?

Bár a USAID visszavonása világszerte sok humanitárius ügy lelassulását eredményezheti, aminek biztosan lesznek, és már vannak is közvetlen és súlyos következményei, ez a lépés az „informális imperializmus” leáldozását is hozhatja, persze anélkül, hogy az USA nyílt imperializmusának véget vetne. A USAID megszüntetésének apropóján talán érdemes elgondolkoznunk a nagyrészt Nyugattól függő, kormánytól független civil- és médiaszféra fenntarthatóságán, és azon, hogy mennyire hátráltatja ez a magyarországi progresszív oldalt abban, hogy valós kapcsolatot tudjon kialakítani a társadalommal, és az ő igényeikre reagálva segíthesse egy erős baloldali mozgalom létrejöttét.

Ez viszont önmagában nem elég: bár – csak a példa kedvéért – az elmúlt években a TASZ és a Telex is jelentős lépéseket tett a társadalmi finanszírozás modelljének kialakítására, ez a Telex esetében legalábbis nem járt együtt egy Nyugattal szemben kritikusabb hozzáállással.

Ehhez arra is szükség volna, hogy a többségi társadalom igényeit az ellenzéki szervezetek, a média, és általában az ellenzéki nyilvánosság jogosnak tartsa: tehát hogy az Orbán-rendszer propagandájának folyamatos szajkózása és a szavazók lehülyézése helyett megpróbáljuk megérteni azt, hogy az embereknek milyen igényei vannak, hogyan érzékelik például az EU-n belüli egyenlőtlenségeket, a szociális szféra projektizálódását, és hogy mit tehetünk együtt annak érdekében, hogy együtt valós emancipációs stratégiákat tudjunk kidolgozni.

Ehhez pedig végső soron politizálhatóvá kell tenni a nyugati világrendet az ellenzéki nyilvánosságban, és leszámolni a reflektálatlanul pro-nyugatos, antiorbánista szólamokkal, amelyek csak tovább polarizálják társadalmunkat.