Március 1-jén szombaton a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê – Kurdisztán Munkáspártja) militáns politikai és fegyveres szervezet bejelentette, hogy tűzszünetet léptet életbe a török állammal folytatott gerillaháborújában, amelyet mindaddig fenntart, amíg támadás nem éri alakulatait. A PKK bejelentésére két nappal azután került sor, hogy a felkelő csoport alapítója és 1999-es letartóztatásáig első számú vezetője, Abdullah Öcalan („Apo”) felhívást intézett, melyben önfeloszlatásra és fegyverletételre szólította a jelenlegi vezetést.

A PKK fegyveresei nem először hirdetnek fegyvernyugvást Ankarával, de a mostani, ha tartósnak bizonyul, minden bizonnyal új fejezetet nyit a kurd autonómiaharcok és a Közel-Kelet történelmében.

Bár az események gyors egymásutánban történtek, és meglehetősen határozott fordulatot jeleznek, a komplex kurd-török helyzettel foglalkozók számára aligha jelenthet nagy meglepetést mindez. Mind Ankara, mind a kurd militánsok részéről régóta érlelődik egyfajta kiegyezés, tekintve, hogy egy ideje már mindkét oldal elvesztette a konfliktus fenntartásához fűződő stratégiai érdekeit.

Mint az Billay Gábor Mércén megjelent cikkében olvasható, a törökországi rezsim és ezzel együtt annak politikája épp jelentős változásokon esik át. Az országot mintegy 20 éve irányító Recep Tayyip Erdoğan elnök minden valószínűség szerint hatalma utolsó éveiben van, gazdasági válságokkal küzdő országában messze nem tud már olyan népszerűséget felmutatni, mint korábban. Ennek köszönhetően politikai mozgástere is szűkült, és ezzel párhuzamosan a korábban jellemző, hiperaktív külpolitika is enyhülésnek indult. A másik oldalon az egymással szoros kapcsolatban álló kurd forradalmi csoportok előtt is elvékonyodott az út: a fénykorában Délkelet-Törökország jelentős részén hadműveleteket folytató PKK a 2010-es években visszaszorult észak-iraki bázisterületeire. A szíriai Autonóm Adminisztráció (AANES, Rojava) az ISIS legyőzése után már eleve nem számíthatott a korábbihoz hasonló nemzetközi politikai segítségre, a Hajjat Tahrír al-Sam villámhadjárata következtében pedig új helyzet állt elő Szírián belül is. Az AANES aktívan keresi a lehetőséget immár – bizonyos jogi garanciák mellett – a szír államba való betagozódásra, a fegyveres konfliktus fenntartása a jelek szerint lehetetlenné vált.

Ebben a helyzetben jelentette be a kurdok körében hatalmas népszerűségnek örvendő Öcalan, hogy

„[a PKK] és társszervezetei kifutották életciklusukat, és szükségessé vált feloszlásuk.”

Az İmralı szigetén található börtönben, a kurd demokratikus törekvéseket is képviselő DEM Párt vezetőinek társaságában felolvasott nyilatkozatot már tavaly ősszel megelőzte egy jelentős fordulat. Októberben Devlet Bahçeli, az egyik legszélsőségesebben nacionalista, kurdokkal (és a többi kisebbséggel) szembeni gyűlölet alapján politizáló párt, a MHP vezetője bejelentette, hogy Abdullah Öcalant a jövőben szabadon bocsáthatják, ha a marxista kurd vezető hajlandó feloszlatni a PKK-t. Ezzel együtt Bahçeli tárgyalásokba bocsátkozott a DEM párt vezetőivel, azon párttal, aminek a betiltásáért korábban folyamatosan küzdött. Öcalan befolyása a kurd felszabadítási mozgalomra elég jelentős ahhoz, hogy elindulhasson egy békefolyamat, de nem mindenki fogadta szkepszis nélkül „Apo” nyilatkozatát. Annyira régóta és elkeseredetten folyik a küzdelem Törökországban (nem csak a PKK részéről) a kurdok legalapvetőbb jogaiért is, hogy nem mellékes, hogy ki és mennyire bízik a most következő folyamat teljes sikerében. Kérdés tehát, hogy sikerül-e majd lényeges pontokon egységbe tömörülniük a kurd militáns frakcióknak.

De hogyan jutott el a lehetséges nyugvópontig a 20-21. század egyik leghosszabban húzódó, legelkeseredettebb, emberéletek tízezreit kioltó küzdelme?

Fegyveres harc és eszmék a leninizmustól az ökoszocializmusig

Abdullah Öcalan és diáktársai a ‘70-es években, Ankarában kezdtek el szervezkedni a törökországi kurdok függetlenségéért, akkor még a szélesebb szocialista politikai táboron belül. A csoport később kivált, és az évtized végére a Kurdisztán Törökország általi gyarmatosítása elleni harcot helyezte fókuszba. A csoport megerősödését az éppen soron következő, akkoriban nagyjából évtizedenként bekövetkező törökországi katonai puccs hozta el a ‘80-as évekre. Az 1980-as, ún. „szeptember 12-i puccs”, melynek során a török hadsereg vezérkara átvette a hatalmat Ankarában, az általános elnyomáson belül a kurdok elnyomását is elmélyítette. A kurd nyelv használatát nemes egyszerűséggel betiltották, a kurd népi kultúra megnyilvánulásait üldözték, jellemzően elegendő volt egy kurd népdal éneklése a hatósági bántalmazáshoz és kemény börtönbüntetésekhez. A rezsim hivatalos álláspontja szerint a kurdok nem is léteztek, a társadalmi-kulturális semmibevétel odáig ért, hogy a népcsoportot „hegyi törökökként” (dağ türkleri) írták le. Ebben a helyzetben az akkorra már valószínűsíthetően bőven 10 milliós törökországi kurd lakosság körében nem meglepő módon jelentős népszerűségre talált a radikális függetlenségi mozgalom, amit Öcalanék 1978-ban indítottak útjára, megalakítva a PKK-t.

A PKK a kezdetektől fogva antikolonialista gerillaharcra rendezkedett be, célpontjai között már a kezdetektől megtalálhatók voltak a török rezsim hivatalnokai, karhatalmi szereplői mellett az állammal való kollaborációval vádolt kurd vezetők, értelmiségiek is.

Kezdetben, a hidegháborús érában a PKK egyértelműen kommunista világforradalmi irányzathoz csatlakozott, a leninista nemzetköziségtől a nemzeti autonómia követeléséig a kétpólusú világ felbomlásakor érkeztek el, lazán kapcsolódva az egyébként általános globális politikai hangsúlyváltásokhoz.

A PKK katonai szárnya a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan kiépítette bázisait szerte a Közel-Keleten, majd a kilencvenes évek második felében az iraki kurd polgárháborút követően Észak-Irakba települt. A hegyek relatív biztonságából a PKK fegyveresei folytathatták több évtizedes gerillaharcukat hol falvakért, hol városi katonai/adminisztratív célpontok ellen.

Abdullah Öcalant 1999-ben, Nairobiban kapcsolta le a török titkosszolgálat. A vezetőt hamarosan az Isztambulhoz közeli İmralı börtönszigetére szállították. Az eredeti halálos ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták hamarosan, miután az Európai Unióhoz csatlakozni készülő Törökország időközben eltörölte a halálbüntetést.

Öcalan a börtönből is megőrizte jelentős befolyását a PKK-ra, illetve a szélesebb körű kurd emancipációs mozgalmakra. Börtönévei elején a valamikori keményvonalas leninista vezető egyre jobban magáévá tette Murray Bookchin ökoszocialista, feminista és kisközösségek együttműködésére építő világnézetét, amely alapján a PKK is változtatott politikai irányán. Öcalannal kapcsolatban kritikák is felmerültek azért, mert hol globálisabb, hol lokálisabb felszabadító harcában gyakorlatilag személyi kultusz alakult ki körülötte, és az elvileg emancipációra és valódi demokráciára törekvő mozgalma politikai irányváltásait szigorúan végrehajtandó parancsokként értelmezte és bevezette, mellőzve minden különösebb vitát.

Akárhogyan is, de a bookchini ideák beültetésével párhuzamosan a PKK céljai is alapvetően megváltoztak. Öcalan irányításával a szervezet stratégiai áthangoláson ment keresztül, s a 2000-es évek elejétől kezdve már nem különálló kurd államot, hanem Törökországon belüli szélesebb jogokat kezdett követelni, jelentősen puhítva ezzel eredeti álláspontján.

Erdoğan udvarlása, hátraarca és a jelenlegi várható békefolyamat feltételei

Nem csoda, ha kezdetben a 2009-ben minisztelenökké választott Erdoğannak is könnyű dolga volt, amikor eredetileg a kurdokkal kifejezetten barátságos politikába kezdett. Tervbe vették a korábban törökösített kurd településnevek visszaállítását, a kurd nyelv használatát a médiában, a magukat önként megadó PKK-tagokkal szembeni enyhébb büntetések kiszabását. Manapság szinte elképzelhetetlen módon 2011-ben Erdoğan nyilvánosan bocsánatot kért a török hadsereg által a ‘30-as években, kurdok ellen elkövetett tömeggyilkosságokért.

A kurdokhoz való közeledési politikájának csúcsán magával a PKK-val is béketárgyalásokat kezdett, a kurdok jogait is képviselő HDP párt közvetítésével.

Ezután történt a mostani, ismert helyzethez vezető fordulat az Erdoğan-vezette AKP politikájában. A 2015-ös törökországi választásokon a párt kétharmados többséget célzott, nem kis részben azért, hogy a (később így is, úgy is kikényszerített) prezidenciális rendszert kiépíthesse, Erdoğan hatalmának jelentős megerősítésének céljából. Ehhez képest nem hogy a kétharmad nem jött össze az AKP-nak, de parlamenti többségét is elvesztette, miközben a baloldali, kurd képviseletet is ellátó HDP jelentősen megerősödött. A fordulat azonnal bekövetkezett. A kurdokkal történelmi kiegyezésre törekedő politika az ellenkezőjére fordult, és mind a törökországi kurdok politikusai, mind a velük szimpatizálók szélsőséges politikai üldöztetése kezdődött, a PKK-val elindított békefolyamatot pedig szinte azonnal megszakították. Az észak-szíriai kurd autonóm népállamot kikiáltották a PKK fiókszervezetének, és több pusztító hadműveletet is indítottak ellene a 2010-es és ‘20-as évek fordulóján.

A PKK, bár a fegyveres harcot nem adta fel, mindennek ellenére sem tért vissza hierarchizáltabb, leninista gyökereihez, hanem fenntartotta a az államon belüli szélesebb autonómiára törekedő irányvonalát. A jóval kevésbé tekintélyelvű ideológia mellett szinte természetszerű lett, hogy a fegyveres harc hosszabb távon nem a leghatékonyabb eszköz, az utóbbi években ennek inkább csak önvédelmi jelentősége volt a PKK szempontjából.

A mostani fordulathoz azonban nem csak a PKK oldalán kellett kitartónak bizonyulni a demokratikusabb eszmékhez, de a törökországi rezsim részéről is változásnak kellett bekövetkeznie. A fordulat feltételei pedig Erdoğan stratégiai vereségével születtek meg. Tavaly tavasszal a gazdasági válságoktól sújtott Törökországban az AKP az elmúlt 20 év legsúlyosabb vereségét szenvedte el a helyhatósági választásokon, ezzel egyértelművé vált, hogy az elnöknek nincs, és nem is lesz meg a támogatottsága ahhoz, hogy egy következő ciklusban is elnök lehessen. Ehhez ugyanis át kellene írni az alkotmányt. Az AKP-nak tehát jelenleg újra az áll érdekében, hogy a népszerűségét növelje, ami a szélsőségesen kurdellenes politikával immáron lehetetlenné vált.

A helyzet tehát adott a békefolyamathoz, de nagy kérdés, hogy abból lesz-e bármi. A helyi történelem turbulenciája csak óvatos optimizmust tesz lehetővé.