„Hogy a túróban volt ideje a 70-es években egy géplakatosnak Molière-darabokban icipici szerepeket játszani, vagy énekelni? Ha az alapvető kereteket megteremti a társadalom, akkor ki tud bontakozni az, ami szerintem mindannyiunkban benne van, az önkifejezés, a szürke, dolgos mindennapokból való kiszakadás vágya. A részt venni akarás valamiben, amiben a transzcendencia minimuma benne van ahhoz, hogy emberi lénynek, és ne gépnek vagy bérmunkásnak érezzük magunkat.”
– fogalmazott K. Horváth Zsolt, az Optimisták III. adásában. Ebben az epizódban annak próbáltunk meg utánajárni, hogy az önszerveződő, önművelő közösségi kultúra hogyan járult és járulhat hozzá a nép önrendelkezéséhez, hatalmához. És miért elengedhetetlen a kultúra bármiféle politikai ajánlat, akár csak gondolat megfogalmazásához.
Mára szinte elhomályosult, hogy mi értelme a kulturális intézményeknek, a fővárosi kávézótól a faluházig, hogy milyen társadalmi funkciója van a közkönyvtár-hálózatnak, a múzeumoknak, a galériáknak. Az pedig végképp a múlt ködébe vész, hogy miért jártak mindenféle rendű-rangú emberek dal- és olvasókörökbe, és hogyan létezhetett több ezer amatőr színházi társulat Magyarországon a 20. század második felében.
A közkultúra és intézményi hálózata ugyanis nem valamiféle iskolás műveltségeszmény nevében jött létre egykor, és főleg nem az tette népszerűvé. Vendégeim egy egészen más kultúraképet festettek le a stúdióban. Rámutattak, hogy a kultúra sosem egy szűk elit játszótere, nem csak felülről lefelé szerveződik, és
a közösségi identitás, a társadalmi kohézió és a demokrácia alapfeltétele. Azaz a nép politikai erejének alapvető bázisa, az alternatív gondolatok és életformák tere.
„A kultúra nem egy elemelt elit valami. A kultúra az, hogy tudunk-e beszélgetni a kisbolt előtt. A kulturális programokon való részvétel pedig alapvetően demokráciatapasztalat. Az embereknek nincsenek olyan élményei, hogy valahol az van, amit szeretnének. Egy kulturális programon az egyéni vágyak, gondolatok, meglátások közössé válnak, a közös pedig sajáttá”
– hangsúlyozta Veszprémi Szilveszter, aki Szeged Tarján városrészében csinál közösségi házat. Elmesélte, hogy az itt található lakótelepek létrejöttekor az eredetileg tervezett kulturális, közösségei tereket végül lakásokkal helyettesítették be. Pedig a közösségi élet és az önrendelkezés szempontjából elengedhetetlen, hogy legyen egy hely találkozni, beszélgetni, közös ízlést, álláspontot és közös terveket kialakítani. Ezen dolgoznak Szilveszterék, erről a munkáról és tanulságairól számolt be nekünk a stúdióban.
„Az-e a dolgunk, hogy az elit kultúrához biztosítsunk hozzáférést közvetítő intézményként? Szerintem ez egy lehetséges részfeladat. Például a Ferencvárosi Művelődési Központnak, ahol dolgozom, dolga van Kurtág György életművével, aki a kerület lakosa. Viszont dolga van a Ferencvárosi Torna Club nevű intézménnyel is, pontosan ugyanannyira.”
– mutatott rá Fehér Renátó, aki szintén rögzített helyen, Ferencvárosban végez kultúra- és közösségszervezői munkát. Renátó a beszélgetés során többször hangsúlyozta, hogy az sem mindegy, hogy a közhatalom (a fővárosi vezetéstől a kormányig) milyen kulturális ajánlatot tesz, kinek teszi azt – a trendérzékeny, fogyasztó középosztálynak vagy mindenkinek? De az sem mindegy, hogy mennyiben segíti elő a kultúra önszerveződését.
Persze a közhatalom sokszor már saját jól felfogott érdekéből is szemben áll a közösségi kulturális formákkal. Ahogy erre K. Horváth Zsolt emlékeztetett minket, az adásban felmutatott kultúrakép alapvetően a munkásmozgalom sajátja: a munkásmozgalma alapfeltétele volt a munkáskultúra kiépítése, munkásotthonokkal, közösségszervezőkkel, rendszeres programokkal. Önellentmondásos módon ezzel a ténnyel az államszocializmus idején sem foglalkoztak a kutatók, kultúrpolitikusok. A még fennálló munkásmozgalmi kultúrát pedig igyekeztek elnyomni, uralni, hisz veszélyt jelentett az uralmi rendre. Ehhez hasonlóan, ma is minden alulról szerveződő kultúra az alternatív élet lehetőségét rejti magában, és így potenciálisan szemben áll a fennálló uralommal.
Felmerül a kérdés, hogy miért áldozott le az önszerveződő kultúra csillaga, hol vannak ma a munkásotthonok, a dalkörök, az amatőr színházak? Síratni azért korai lenne ezt a kultúrát, hisz alapvető emberi vágyak következményeként létezett mindig is, de vendégeim szerint az biztos, hogy a kortárs média- és politikai viszonyok nem segítik most ezen vágyak kibontakozását, kibontakoztatását. A helyzet sosem volt könnyű: a munkásotthonokat is kizsigerelt, kizsákmányolt emberek építették és tartották fenn, saját erejükből, ingyen – mindezzel egyik fontos céljuk éppen az volt, hogy létrehozzanak egy olyan teret, melyet nem a bérmunka határoz meg.
Az adás végén ezekről a nehézségekről beszélgettünk, napjainkra átültetve, minden pesszimizmusunk ellenére optimista hangvételben – reméljük, a történelmi párhuzamok és a kortárs gyakorlatok elemző, önreflexív számba vétele számotokra is inspirációul szolgál.
Az adás elérhető YouTube-on, Spotify-on és a Lahmacun rádió ingyenesen és reklámmentesen hozzáférhető archívumában is.
Várjuk visszajelzéseteiket a [email protected] címen, iratkozzatok fel csatornáinkra és Kult hírlevelünkre, ha még nem tettétek: tartsatok velünk az öröm és az utópiák nyomában!
Résztvevők:
K. Horváth Zsolt, egyetemi oktató, a kulturális formák és gyakorlatok társadalomtörténésze
Veszprémi Szilveszter, költő, kritikus, a szegedi Megálló Közösségi Ház közösségszervezője
Fehér Renátó, költő, irodalmár, kultúraszervező, a Hévíz folyóirat főszerkesztője
A podcast grafikája Csató Csenge, zenéje Efkilenc munkája. Szerkesztő Dobsi Viktória, technikus Fazekas Lázár Benjámin.
Az adás az Ökotárs Alapítvány és a Mérték Médiaelemző Műhely támogatásával jött létre, az itt megjelenő vélemények nem tükrözik a támogatók álláspontját.
