Az idei költségvetésbe külön tételként bekerült a választási felkészülés, Magyar Péter már le is csapott a lehetőségre, a kormány tagad. De megérné a Fidesznek, ha 2025-ben a választások elé futnak egy kampánnyal? A gazdasági mutatók, az európai hangulat és a régiós példák is azt sugallják: igen.

Az év végén több, leginkább exkluzív közösségi médiás fórumon is végigment az értesülés: a sokat tárgyalt őszi költségvetésben létezik egy 8,4 milliárdos tétel, ami az eddigi gyakorlattól eltérően választási éven kívül, 2025-re is nagyjából a választási évhez mérhető felkészülést irányoz elő egy voksolásra.

A költségvetés számait és indoklását áttekintve először a Vox Populi választási kalauz Facebook-oldala, majd Kovács Gergely kutyapárti társelnök mélázott el azon Facebookon, vajon Magyarország 1945 utáni politikatörténetének első előrehozott választása épp idén következik-e be.

A dologra korábban is felhívták már a figyelmet. A Szabad Európa műsorában Unger Anna politikatudós már novemberben jelezte, a jelenlegi politikai helyzetben erősen benne van, hogy a kormány előrehozott választásokra kényszerül a stabilitás helyreállítására tett erőfeszítései részeként.

A felvetésen már kapva kapott Magyar Péter is, éjfélkor leadott, hosszú újévi beszédében már jelezte, ő és a Tisza Párt, a latolgatás élére állva, eleve követeli immár az előrehozott választást, kiemelve, az ő új ellenzéke készen áll a megmérettetésre.

A latolgatás olyan könnyen átért a Karmelitába, hogy pár órával Magyar beszéde után immár közleményt is kiadott a Kormányzati Tájékoztatási Központ, amelyben igyekeztek határozottan kizárni a 2025-ös országgyűlési voksolás lehetőségét. A papírformához igazodó nyilatkozat szerint: „Szemben egyes nyugat-európai országokkal, Magyarországon politikai stabilitás van. A következő országgyűlési választások 2026-ban lesznek, minden ezzel ellentétes híresztelés csupán ócska politikai hecckampány.”

Több sem kellett Magyar Péternek: január 2-án már közölte is, igenis előrehozott választás kell, sőt követelte, az Országgyűlés oszlassa fel magát, hogy a dolog „április második felében” már nyélbe üthető legyen.

De valóban van arra esély, hogy ez csupán átmeneti kommunikáció a kormány részéről, amely későbbi fordulattal felülírható, és ezért – mit sem sejtve – éppen egy kőkemény választási évbe gyalogolunk bele? A válasz nyilván nem előre megrágott, a tervet viszont több minden is tudná igazolni és indokolni.

Válság és kormánybuktató hangulat

Persze a jelenlegi politikai helyzetben és az elmúlt tizennégy év tanulságai alapján a politikai intézetek közvélemény-kutatásaira alapozni teljes őrültség lenne. Ezek ugyan 18 év után most ismét nagyon törékeny előnyt mutatnak ki a legfőbb ellenzéki erőnek, a semmiből jövő Tisza Pártnak, ami mostanra Orbán pályáról kispadra küldésével és a nyugatosabb NER ígéretével tarol, a többi ellenzéki erő közül csak a szélsőjobbos Mi Hazánkat hagyta állva.

Magyar Péter persze határozottan elutasítja a „nyugatos NER” címkét: kemény elszámoltatási-antikorrupciós programot ígér, és úgy érvel, „tégláról téglára” az egész rendszert lebontja. Az viszont már kiderült, leghűségesebb bázisa az EU-s pénzek korlátozása és a túl nagy kézivezérlés által „állva hagyott”, de a NER által annak idején pozícióba emelt, új középosztály: tehát a 2010 után kezdődő posztmodern, magyarországi „hanyatlásmenedzsment”-re épülő orbánizmus, a „most rossz a globális erők miatt, de én ígérem, nem lesz rosszabb” jelszó alatt épülő rendszer termékei. Magyar ezt egy-két év alatt nem tudja felszámolni, csak azt ígérheti tehát hitelesen, hogy ezt az alapvetően jobboldali, erősen hierarchizált és osztálykülönbségeket kiélező struktúrát újra alkalmassá és szalonképessé teszi a nyugati tőkés érdekcsoportok szemében. Ezzel biztosítva a tulajdonosréteggel konfliktusba került magyar burzsoázia 2022-es háborús helyzet utáni túlélését. Ebben ugyanis Orbán Viktor kínai- és oroszbarát kilengéseit már nem tolerálják.

De akármi is történne, ahhoz előbb választást kell nyerni. És mint mindenki emlékszik, hasonló politikai helyzetet mutattak ki az intézetek közvetlenül a 2018-as és a 2022-es megmérettetés előtt is, amit azután a konkrét eredmény nem igazolt vissza.

Azt már Unger Anna is elmondta, többször is került már ilyen helyzetbe a kormányzat, és a Magyar Péter személye elleni egészpályás letámadás is azt jelenti, hogy a központban Orbánék most is komolyan veszik a helyzetet.

De az előrehozott választás ehhez képest is drasztikus lépés lenne. Az európai helyzet és tágabban a világgazdaság helyzete viszont mégis ilyesmire kényszeríthetik a kormányt.

 A Mércén már többször is idézett Michael Roberts blogja szerint a viharfelhők Európa és szűkebben az Európai Unió egén ugyanis rég nem látott módon sötétek. Mario Draghi különmegbíztott az Európai Bizottságnak tett tavalyi jelentésében már rámutatott: az ukrajnai háborúval Putyin egy célját elérte: az európai gazdaság recessziója immár biztos, és tartós stagnálás avagy süllyedés, valamint az élelmiszer- és energiaárak növekedése várható 2025-ben is. Ez viszont nem várt módon kedvez az észak-amerikai tőkéscsoportok terjeszkedésének minden iparágban. Az európai kapitalisták „kimentése” tehát nem kifejezett érdeke az Egyesült Államoknak sem. Főként azért nem, mert az amerikai dollár mint tartalékvaluta szerepe továbbra is csökken a világban, Washingtonnak lényegében „szorosabb pórázra” kell fűznie európai szövetségeseit abból a célból, hogy egyik legjelentősebb exportcikkük, az általuk nyomtatott dollár pozícióit legalább az itteni tőzsdéken biztosítani tudják. Ez viszont – együtt a növekvő amerikai olaj és gázexport által megnövelt költségekkel – lehetetlen helyzetbe hozza az európai nagyipart, azt a nagyipart, amitől Magyarország gazdasági helyzete is függ.

Európa összes kormánya eddigi egyetlen válasza a krízisre a nagyarányú gazdasági megszorítás volt. A „költségvetés kiigazítása” Nagy-Britanniától Németországig ma azt jelenti: az oktatást, egészségügyet, a nyugdíjasok juttatásait és a tömegközlekedést leépítjük, a hadsereget meg fel. Ez a mindenkori kormányellenes hangulat legnagyobb táptalaja 2008 óta, a számok pedig azt mutatják, a reálbérnövekedés éppen 2008-as szinten állt meg.

Eközben a háborúskodás és a globális kétpólusú küzdelem Oroszországban és Kínában is beindított egyfajta gazdasági stagnálást, Hszi Csin-ping kínai elnök és pártfőtitkár évnyitó beszédében éppen azt hangsúlyozta, jelentős erők kívánják elérni politikai okokból a kínai gazdaság és kereskedelem „modellváltását”, és így a kínai pártállam hatalmának és monopolhelyzetének meggyengítését – ami immár a legfelsőbb szintekről a növekvő gazdasági viharokra adott, hivatalos válasz volt. Erre korábban nem volt ekkora szükség.

Mindent egybevetve mind nyugaton, mind keleten súlyos gazdasági gondok adódnak az egyre nagyobb háborús feszültségekből – hiszen mindez évekkel ezelőtt elkezdődött már, ez pedig a demokratikus választásokat még fenntartó rendszerekben is súlyos, politikai gondokkal járt.

A dolog radikális változatát Szíria helyzete demonstrálja: itt, a kifáradt és 1973 (!) óta uralkodó Aszad-rezsim 11 nap alatt omlott össze: a lázadást dzsihádisták vezették, az mégis a társadalom széles rétegeinek jóváhagyásával, részvételével ment végbe. Tanulságos eset. A fáradt Amerika- és Izrael-ellenes antiimperialista szlogenekre épülő régi rendből egy hét alatt semmi lett. Pusztán azért, mert eddig ők voltak a „hatalom”.

Az elnyomás, a háborús veszély, a harctéri kifáradás és a hadakozás közepette felívelő kizsákmányolás tehát mindkét „táborra” jellemző. Ebben a környezetben nyer értelmet a bölcsesség: a 21. században a választás és a választásokat megcélzó populista mozgalmak sem mások, mint a nyílt felkelés, vagy akár forradalom elkerülésére bevetett eszközök. A tulajdonosok, a főnökök, az uralkodó osztály mindig azt a szelepet keresi, amelyik a legalkalmasabb a társadalom nyílt lázadásának, a konfrontációnak a megelőzésére, ebben a játékban pedig a politikai vezető személye nem számít: ha Trump jobb Bidennél a feszültségek kezelésében, akkor legyen Trump. Ugyanígy: ha a magyarországi és európai elit úgy látja: Magyar Péter erre Orbán Viktornál alkalmasabb, akkor Orbán csupán egyezkedhet a kialakult realitással, megállítani nem tudja azt.

Le a régiekkel!

Ahogyan azt Roberts is kiemelte, a politikai logika és a választások természete az új választókat is tömegével bevonó, 2010-es évekre jellemző „populista hullámok” után ismét átalakulóban van.

Ennek fő jellemzője, hogy a francia, amerikai, brit választásokon – és a német állami szintű voksoláson is – jelentős szavazórétegek otthon maradtak, kiábrándultak immár a populista tömegmozgalmakból is, a részvételi arányok tehát csökkentek. Akik viszont elmentek szavazni, kivétel nélkül az éppen fennálló kormányt akarták megbüntetni, szinte mindenhol olyan erők győztek, akik a 2021-2024 között kormányzó erőkkel szemben határozták meg magukat.

Tölgyessy Péter Partizánban előadott gondolatait felidézve: az USA-ban ezeket az erőket a demokrata kormánnyal szemben továbbra is Donald Trump képviselte. Ez viszont mégsem jobboldali hullám. Keir Starmer elitista-technokrata kormányzata ugyanígy nyert a konzervatívok ellen Nagy-Britanniában, Franciaországban pedig minél inkább kritizálta Macron az egyesült balközép-radikális balos „népfront” erőket, annál népszerűbbé váltak. Olyannyira, hogy Macron centristái immár a szélsőjobbról bejutó Marine Le Pen embereivel is kollaborálnak, csak hogy a népfrontosok balos irányultságát hatalmon kívül tartsák.

Magyarországot a gazdasági viharok – infláció, árrobbanás, reálbércsökkenés és a hatósági beavatkozások eltűnése – sokkal nagyobb mértékben érintették, mint az Egyesült Államokat vagy Németországot. 

A közvélemény-kutatásokban önmagukban lehetetlen megbízni – az európai trendek mégis azt üzenik, bárki is ül a vezetőfülkében, azt az első szavazáson a választók – némileg megfogyatkozott sorai – hátraküldik.

A populista hullám, amit pedig Orbán Viktor bámulatos kétharmadaihoz egészen 2016 és a „migránsnépszavazás” óta használ, pedig nem is annyira különböző azoktól a populista hullámoktól, amelyek az utóbbi két évben a sziklákon végül megtörtek. 

„Engedd őket megbukni!”

Ebbe a logikába illeszkedhet egy előrehozott választás is. A jövő évi gazdasági növekedés a legjobb esetben is szerény lesz, a reálbérek stagnálnak, a jegybanki alapkamaton sem tudtak már húzni, a költségvetést pedig a belügy (oktatás, rendvédelmiek, satöbbi) valamint a fegyverkezés nagy mértékben elviszik—  a 2021-2022-es „osztogatásra” kevesebb tér nyílik.

Egyik oldalon a tapasztalatok azt mutatják, hogy a Fidesz korábban is hozzányúlt már a választási rendszerhez és naptárhoz, ha ilyen helyzettel szembesült. 2018 után például kitalálták, hogy az országgyűlési választások után közvetlenül, ősszel tartott önkormányzati választást átteszik egy évvel későbbre, ugyancsak őszre, 2018 nyarán ugyanis nagy tüntetéshullám volt Budapesten, és pár nagyobb városban a kétharmad ellen és nyilvánvalóan attól félt a kormányzat, hogy a helyzetnek az őszi megmérettetésre is hatása lehet.

Ez a terv nem jött be, hiszen 2019 végén már bejött a rabszolgatörvény-tüntetéshullám is, az elégedetlenséget pedig az akkor még alapjaiban funkcionáló – fuzionáló régi ellenzék ki tudta aknázni: Karácsony Gergely főpolgármester lett, a Közgyűlés ellenzéki, csak úgy mint fél tucat megyeszékhely és nagyobb város. G. Fodor Gábor egy 2023-as interjúban már nyíltan elárulta, ez egy ki nem kényszerített hiba volt a rendszerben, amit Orbán utána nem tudott már korrigálni.

Idén is sorjáznak a választást módosító ötletek: külön választókerületi státusz a határon túli szavazóknak, a választókerületek gyors átrajzolása. A NER számíthat arra, hogy ilyen módszerek alkalmasak lehetnek a Tisza (főként budapesti és nagyvárosi tartalékokból táplálkozó) 4-5 százalékpontra mért előnyének eltörlésére. Érdemesebb lehet számukra még a folyamatok elé szaladva, gyorsan legyőzni a formálódó intézményes ellenzéket és erőt demonstrálniuk. Bár mint Grúzia példája is mutatja, egy tetemes, az ellenzék számára megalázó választási vereség akár még katalizálhatja is az utcai demonstrációkat, ezzel növelve az instabilitást – hiszen ilyen bizonytalan gazdasági és háborús időkben minden választás egyben kockázatvállalás is.

De gondolkodhatnak másfelé is Orbánék. Felmerülhetett ugyanis már az a gondolat is, mi lenne, ha hagynák nyerni a még csak alakulófélben lévő, szervezetlen ellenzéküket. Ez ugyan Orbán Viktor örök győztes és megkérdőjelezhetetlen vezetői imázsát kikezdené, de sok problémát megoldana.

Hogy miért, azt két régiós példa, a szlovák és a lengyel precedens is remekül mutatja. A szlovák esetben egy óriási, korai elégedetlenségi hullám végül megbuktatta Robert Fico és pártja, a Smer addig biztosnak tűnő hatalmát. Ján Kuciák újságíró szervezett bűnözők általi meggyilkolása és a kormány és a maffia kapcsolatainak fényre derülése csak a katalizátor volt, de a hatalomra kerülő „új arcok” általános kormányváltó hangulatban alig ismerten kerültek hatalomra. Ámde a gyorsan magasra jutó pártvezér-miniszterelnök, Igor Matovič nem tudta elkerülni, hogy sokszínű koalíciós kormánya a tapasztalatlanság miatt veszekedésbe és káoszba fulladjon. Matovič 2021 áprilisában egy Covid-botrány miatt távozott, de utóda, Eduard Heger addigi pénzügyminiszter is csak bukdácsolt. Végül politikai válság alakult ki, és a korrupcióellenes hősként  2020-ban üdvözölt Matovič 2022-re már Szlovákia egyik legnépszerűtlenebb politikusa volt. A 2019-ben háttérbe vonuló Fico 2023-végére már erősebben térhetett vissza, mint amilyen előtte volt.

A szlovák „rezsimváltás” bukásának már sok lehetséges okát felhozták: a sokszínű „szivárványkoalíció” eleve bukásra volt ítélve, és a szlovák kormánynak sem módja, sem ideje nem volt a Robert Fico, és rendszerkonform utóda, Peter Pellegrini, valamint a szlovák belügyi „mélyállam” által vezetett struktúra átvételére. Mindez igaz lehet – de az „ellenpélda”, az államapparátust, állami médiát is módszeresen az elődeitől megtisztító lengyel miniszterelnök, Donald Tusk is így járt: a 2023. októberi lengyel parlamenti választások leváltották a 2015 óta uralkodó, Orbán-szövetséges Jog és Igazságosság pártot (PiS) és embereit. Az új kormány nagyon figyelt arra, nehogy saját államapparátusa buktassa meg, és ebben a folyamatban, előre jól megfontolt tervvel, sikerrel is járt.

Mivel viszont Tusk, az Európai Tanács volt elnöke, kifejezetten parancsuralmi  rendszert kezdett el használni autoriter ellenfele által átrendezett államban. A dologból csak az sült ki, hogy az új kormány kevés dolgot tud a gyakorlatban máshogyan csinálni, mint a régi: ráadásul a 2023 és 2024 során súlyosbodó európai szintű gazdasági problémákat Lengyelország sem tudta kikerülni, ami miatt most Tusk kormánya eddig nem látott mélységekbe zuhant a felmérésekben, 2024 decemberében hosszú idő után kijött az első olyan adatsor is, amelyben ismét a korábban elzavart PiS vezet. Itt már nem lehet azt mondani, hogy a kormány támogatottsága a parlamentben nem szilárd, sem azt, hogy naivak voltak a közmédiával, és a közhivatalnokokkal kapcsolatban. Még Budapestre is jutott olyan volt korrupt kormányzati ember, akinek a Tusk-kormány által átvett lengyel államtól bujkálnia kell.

De itt is hiányzott egyfajta olyan koherens világkép, filozófia, ami egy ilyen kormányt össze tudna tartani.

Akárcsak a populizmus által végleg átformált többi kormány, Tusk kabinetje is mond mindent, ami épp népszerűnek tűnik: megálltjuk a „migránsokat”, megállítjuk Oroszországot, megállítjuk az ukrán menekülteket. De mindezt nem köti össze semmi úgy mint az ideologikus keresztény-radikális jobboldalon.

Orbán Viktor és emberei figyelmét mindez nyilván nem kerülte el. És bár egy meglepetésszerű, előrehozott választás még mindig nagyon rizikós ötlet lenne tőle, ez lehet talán a kormány legjobb fegyvere: az ellenfél erős, népszerű, a Tisza egyetlen párt, és vezetője Magyar Péter immár belső harcok nélkül csak fő üzenetét ismételgeti (ez úgy foglalható nagyjából össze, hogy „rohad az államgépben valami”). 

De a Tisza tömegbázisa esetleges, ad-hoc, Magyar Péteren kívüli politikusai egyelőre beszélő fejek, akiket alig ismer valaki (Google nélkül megoldandó feladat: ki az az Ordas Eszter, és mit csinál? Hát Dávid Dóra? Kulja András? Kicsoda Radnai Márk?) a kapitalizmus új szakaszához hasonlóan „projektalapú”: tömegbázisa még mindig könnyebben szétfolyhat, mint a Fidesz évtizedek óta kitartó hívei és opportunista elpártolói alkotta tömb.

Ami akár újra össze is állhat, ha 2025 során Magyarország lakossága egy még felkészületlen és nagyon súlyos válságokat kezelni hivatott Magyar Péter miniszterelnökkel szembesül.

Ez a Fidesznek lehet jó, de akár a Mi Hazánknak is, akik egyre inkább képviselhetik egy ilyen helyzetben a teljes rendszer elutasítását és még Orbánénál is keményebb parancsuralomban a válságból kilábalást remélő – nem is elhanyagolható – magyar választóréteget.

Ez a veszély persze eddig és mindig fennállt, és önmagában nem érv arra, hogy a kihívó ne vágjon bele a nagy munkába akár idén is. Viszont tanulnia kell a szlovák és lengyel példákból: divathullámokból és kollektív szalmaláng-felbuzdulásokból beágyazott, mindig tettre kész, és mindig mozgósítható, szervezett, milliós tömegbázist kell szerveznie, önmaga mellé pedig törzsgárdát: akár és főként a NER másod- és harmadvonalas működtetőiből verbuvált, tapasztalt társaságot kell maga mellé állítania. Ez  – tehát a tömegek bizalma – ugyanis az egyetlen, ami az átalakított és vezérelvű magyar államban valódi akadályt gurítana Orbán Viktor elé.

A tömegmozgalom kiépítését konkrét célok nyomán lehet elérni: arra, hogy ezzel Magyar is tisztában van, jelzés, hogy az Országgyűlés feloszlatására neki semmi eszköze nincsen, csak és csupán arra számíthat, hogy a kiadott jelszóra hívei komoly tömegben ezt követelik majd a köztereken, hogy a kormánypárti többségre és a kupola alatt ücsörgő ellenzéki képviselőkre is konkrét nyomást gyakoroljanak. Ha el akar érni valamit, akkor a tavasz már erről fog szólni.