Idén augusztusban új jelenséggel ismerkedhetett meg a nagyérdemű: Magyar Péter látogatásai nyomán kiderült: a közegészségügyben zsírra száll a por. Az új kihívó emellett vasúti hőmérős mutatványaival is borzolta a kedélyeket, és neki még szerencséje volt, hisz el is indultak a vonatok, amelyekre felszállt.

A kakaskodás, hüledezés és arcmentési kísérletek kétségkívül kitűnő szórakozást nyújtottak a nyár utolsó hónapjában, és azt is előrevetítették, hogy a 2026-os választások egyik vezető témája a közszolgáltatások állapota lehet, a gyerekvédelemtől az egészségügyön keresztül, a tömegközlekedésig. A megtekintések és hőmérőzések egyelőre arra világítottak rá ismét:

a kormánynak egyáltalán sem fontos a közszolgáltatások fenntartása, és ezen területeken is elsősorban a NER egyre inkább teljhatalmú urait kívánja hízlalni.

A felsoroltakban – és az állami szféra számos más területén – nem csupán a pénz- és szakemberhiány a probléma gyökere, itt ugyanis a koncepció és a politikai akarat hiányzik, hogy megteremtsék a működési feltételeket, vagy hogy akár behatóbban foglalkozzanak az érintett területekkel. Már ha a beható foglalkozás alatt többet értünk, mint a Facebookon közzétett győzelmi jelentéseket, amelyek legfeljebb azokat győzhetik meg, akiknek volt szerencséjük nem, vagy csak futólag érintkezni az említett szektorokkal.

Gyógyulj, ha állod a cechet, vagy válts szelvényt a lutrira

Noha az önmagunkról és családtagjainkról, szűkebb közösségünkről való gondoskodás végigkíséri az emberiség történetét, épp ezek alacsony hatékonysága miatt terjedt el a professzionális egészségügy, majd annak közfinanszírozott formája a létezett szocializmus és a jóléti államok idején a II. világháború után – illetve korlátozott formában egyes országokban valamivel korábban. Az évtizedek múltával a rendszer és a beavatkozások minősége számos területen egyre finomodott, és még ha a betegközpontúság sok helyen távoli álom maradt, manapság olyan gyógymódok állnak rendelkezésre, amelyek akár néhány évtizede halálos betegségeket tettek mára viszonylag egyszerűen kezelhetővé.

A XX. század utolsó évtizedeiben azonban elindult a máig is tartó folyamat, aminek eredményeként a tehetősebbek vagyoni helyzetüknél fogva jobb ellátásra tehetnek szert, mint kevésbé szerencsés társaik. A magánegészségügy felfutásával – először a tengerentúlon, majd mindinkább Európában is – óhatatlanul együttjár az állami egészségügy egyre kétségbeejtőbb leépülése, amiről az anekdotikus horrorsztorik és Magyar Péter kórházlátogatásai útján csak az nem szembesült, aki nem akart.

Az elhíresült „zsírra szállt por” csak a jéghegy csúcsa.

A magán-egészségügy koncepciója létrehozta a kétsebességes ellátási rendszert, amelyben a tehetősek rendelkezésére állnak a jól felszerelt rendelők, a modern és kényelmes várók, rövidek a várólisták és a – jó esetben – empatikus szakemberek osztatlan figyelme a beavatkozások során. Azért, mert ki tudják fizetni az adott esetben többszázezres-milliós beavatkozások díját.

Ezzel szemben vessünk egy pillantást a közegészségügy egyre romló állapotára. Nyáron bedöglő légkondik – és ne feledjük, a nyarak immáron csak melegebbek lesznek – naponta leálló, a modern kórházi ellátáshoz nélkülözhetetlen gépek elhúzódó javítása, a fizetőképes betegeket a magán felé terelő hónapos, akár éves várólisták (amelyek kétségkívül rövidülhetnek a sorbállók számára, ha néhány előttük álló várólistás „kiesik”), túlhajszolt orvosok és nővérek, valamint a múltszázadi körülmények – miközben van, hogy új, felújított intézmények kongnak üresen. Persze mondhatnánk, hogy „ami tökéletes, azon minek változtatni”, ha egyes területeken nem múlná alá a szolgáltatás színvonala az évtizedekkel előttit.

A képlet egyszerűnek tűnik:

• az első osztályon utaznak a tehetősek;
• míg a másodosztályú utasoknak marad, ami marad – és örüljenek, hogy egyáltalán jutnak valahová.

Akár itt is elhangozhatna Lázár János utóbbi időben felkapott bon mot-ja-, miszerint „olyan amilyen, de olcsón adom”, sőt, ha a továbbra is virágzó hálapénz-rendszert leszámítjuk, a tb-ellátottaknak, ha közvetlenül vesszük, voltaképpen „ingyen”.

Azaz létrejöttek az elsőosztályú és másodosztályú betegek csoportjai.

A kormány pedig nem átall még forrásokkal is megtömni a profitorientált cégeket. Egyrészt ott van a koncepció, miszerint a TB-ből is fizetni lehetne a magánegészségügyi ellátásokat azokban az esetekben, ahol az állami ellátórendszer nem rendelkezik megfelelő erőforrásokkal az adott feladatok ellátásához. Ami már csak a tekintetben is abszurd, hogy az állami egészségügy megfelelő színvonalra fejlesztésével nem lenne szükség arra, hogy voltaképpen a privát tőke zsebét tömjék állami forrásokkal azért, hogy ellássák a betegeket. Ráadásul még ez sem lesz olcsó, a pácienseknek sem.

Ez persze nem véletlen – sőt, nem is meglepő abból a szempontból, hogy a magánegészségügyben könyékig benne van a NER elitje. A Telex gyűjtéséből derül ki, hogy a 10 legnagyobb magánegészségügyi szolgáltató mintegy köthető a NER holdudvarához.

Köztük a mára NER-be mélyen beágyazott Kóka János, akinek a neve a közelmúltban amiatt került elő, hogy a hírhedten piacpárti miniszter – már amikor éppen nem állami forrásokra ácsingózik – azt találta nyilatkozni, hogy a kórházak felét be kellene zárni. Ami nem meglepő javaslat egy olyan tőkés szájából, aki mellesleg magánklinikát üzemeltet, ugyanakkor nehéz nem belelátni, hogy vagy az állam lehúzása, vagy a szegények útszélenhagyása, vagy a kettő ötvözete lenne javaslata eredménye. Míg Kóka kórházának fejlesztését az egészségügyben aprópéznek számító 276 millió forinttal támogatta a kormány, addig Csányi kórházépítését már 26 milliárddal.

Kétségkívül javulhat egyes közfinanszírozott ellátásban részesülő betegek helyzete is a kórházfejlesztésnek köszönhetőn. De nem lehetne mindezt úgy megoldani, hogy az egészségügyi fejlesztésekre szánt forrásokat az állami intézmények kapják meg? Bizonyára szükség lenne az elavult és bürokratikus rendszerek áthangolására és a személyzet béreinek javítására, de leginkább azt a rendszert kellene megszüntetni, Ideje lenne a rendszert úgy ahogy van, zack um pack államosítani, és a szolgáltatások emelésével, az egészségügyi dolgozók magasabb bérezésével és jobb munkakörülményekkel párhuzamosan elérni, hogy mindenki ugyanazt a jó minőségű ellátást kaphassa. Ha nem akarunk valami amerika lenni, akkor nagyon veszélyes úton járunk, amiről mihamarább le kell térnünk.

De hogyan fogunk egyáltalán eljutni a kórházba?

Noha Lázár János közlekedési és építési miniszter számtalan alkalommal hangoztatta, hogy „most a vidék jön”, azt szemlátomást elfelejtette hozzátenni, hogy elsősorban a vidéken nagygazdálkodó új földesurakra és a Budapesten kívül létesített gyárak tulajdonosaira gondolt, mikor kiadta az ukázt.

Azt ugyanis semmiképp sem lehet a vidék népének megsegítéseként avagy kiszolgálásaként értelmezni, hogy a miniszter olyan menetrendeket vezetne be az új közlekedési törvény jegyében, amelyek minimálszolgáltatása még a jelenlegiek színvonalát is alulmúlja, tehát nemhogy arra nem jók, hogy a munkalehetőségekben nem bővelkedő falvak lakói munkába járhassanak vele, de tulajdonképpen nagyjából semmire sem.

A miniszter nagy csinnadrattával jelentette be, hogy immáron a falvak és a járásközpontok között napi három, a nagyobb közigazgatási egységek között pedig két-két járatpár fogja biztosítani az eljutást a települések között. Ennek csupán egyik szépséghibája, hogy napi két járatpárral aligha lehet megoldani, hogy mindenki eljusson a munkahelyére – tehát a hivatásforgalmi menetrendet sem lehet megszervezni – de még a más ügyekben közlekedők igényeihez sem lehet hozzáigazítani.

Régóta tudjuk, hogy a hivatásforgalmi és egyéb utazási igények is elszórtak időben. Lázárék mégis úgy tesznek, mintha nem tanulták volna meg a leckét, amit az ütemes menetrendekből kiolvashatnak, miszerint ha egy mégoly alacsony kihasználtságú vonalon is óránként-kétóránként indítanak járatokat – láss csodát – megnő az utazóközönség. Mert a kiszámítható közlekedés vonzza az utasokat, akik autó vagy ilyen-olyan más megoldások helyett inkább felszállnak a vonatra vagy a buszra.

Ebbe pedig nehéz nem mást belelátni, mint hogy a kormányzat felesleges koloncként tekint a vidéki közösségi közlekedésre, mint afféle forrásokat zabáló megoldandó rosszra, hisz akinek nincs kocsija, „az annyit is ér”, hogy a miniszter korábbi nagy sikerű mondatára utaljunk.

Különösen annak fényében felháborító a tendencia, hogy mily mértékben támogatják állami forrásokból, 30 éves koncessziókra – NER-közeli – magántársaságoknak kijátszott közútépítéseket, amelyek egyrészt jóval drágábbak, másrészt jóval kevesebb ember érdekeit szolgálják.

Talán idén a vidék jött, de biztosan nem az a vidék, ahol az embereknek meg is kell élniük valamiből, ne adj’ isten nemcsak dolgozni járnak a járásközpontba, de azért is, mert már csak ott maradt diszkó, mert a faluban még kocsma sincs. Csoda hogy a fiatalok elhagyják a falvakat, és inkább a városokban próbálnak szerencsét, ha még az állami szolgáltató sem partner abban, hogy néha elhagyják a lakóhelyüket, és nemcsak akkor, mikor dolgozni mennek?

A vidék itt távoli városokban élő teljhatalmú urakat jelent, az ő számukra próbálják állami forrásból megépíteni az infrastruktúrát, amiből magánjövedelmüket szaporíthatják.

Végső soron tehát 2024 is a nagyurak éve volt. Kérdés, hogy valóban a közszolgáltatásokról fog-e szólni a 2026-os választásokig hátralévő két év, és addig is képesek vagyunk-e elképzelni a közszolgáltatások olyan átalakítását akár a NER leváltása után, akár a jelenlegi rendszerben, ha rá tudja kényszeríteni a saját kiugrott embere, ami a társadalmat (is) szolgálhatja? Vagy abban maradunk, amit mindenki tud, aki közszolgáltatásokat próbált igénybe venni: az állapotok tarthatatlanok, és csak reménykedhetünk abban, hogy valaki majd lekaparja a zsírra szállt port?