József Attila élete és költészete az anyanyelvünk. A verseiből a saját veszteségeinkre és az igazságtalansággal, fáradtsággal, fásultsággal, fájdalommal, kiszámíthatatlansággal vagy nélkülözéssel szembeni indulatainkra is ráismerhetünk. Mondd, mit érlel annak a sorsa… A magányainkat oldja közössé, ezáltal osztozásra és vigaszra teremt esélyt. – Fehér Renátó kisesszéje először a Literán jelent meg, József Attila halálának évfordulójára és a József Attila-emlékév elé. A szerző engedélyével, változtatások nélkül tesszük közzé.

József Attila élete és költészete a magyar kultúra megkerülhetetlen hagyománya (ezen belül pedig a budapesti és a ferencvárosi, a szegedi, a makói, az öcsödi és a balatonszárszói identitás egyik lehetséges előtörténete). Fontos kulturális, szociális, oktatási, közművelődési, tehát (kultúr)politikai kérdés, hogy egy ilyen hagyományt hogyan lehet ápolni. És ami a kortárs és napi kulturális gyakorlat szempontjából a legfontosabb: hogyan lehet működésbe hozni, ha – mint az köztudott – a működésben van a nyugalom? Ugyanolyan szellemben, módszerrel és szókinccsel, mint hatvan vagy húsz éve? József Attilából indulunk ki, vagy inkább hozzá érkezünk meg?

Műveltségi kérdésként kezeljük, évszámnak és memoriternek tekintjük, sikknek, emelkedett mottónak? Vagy inkább az írásai általi ön- és közösségépítésben és szemléletformálásban hiszünk?

Megelégszünk alkalmi évfordulós megemlékezéssel, kávéházi anekdotával, pop-up kiállítással, sokadik emléktáblával, koszorúzós és esetlen tiszteletadással, sorsa feletti pszichologizáló sopánkodással? Vagy a hagyományához való tudatos odafordulással mai eszményeink és cselekvéseink kísérőjévé tesszük – hosszú távon? Mire várunk?

A kortárs viszonyainkhoz és kihívásainkhoz adaptálódni képes József Attila-eszmény lehet az egyik foglalata annak a szellemiségnek és érzületnek, szellemnek és szerelemnek, amelyből az a kulturális és politikai ajánlat megfogalmazódhat, amellyel új önrendelkezést, beleszólást és befolyást szerezhet a dolgozó nép okos gyülekezete saját élete felett, s ennek nyomán másik Magyarországot kényszeríthet ki. Egy olyan kulturális és politikai ajánlat, amely hajlandó tudomást venni arról, hogy az életünk mozaik: igenis számít, hogy mi van a nap és a hónap végén, velünk és másokkal, újra és újra. De nem feledkezik meg arról sem, hogy az életünk panorámakép, távlat, hosszútávfutás. Üveggolyó tehát, és távolság. Egy olyan kulturális és politikai ajánlat, amely a szolidaritás plebejus közvetlenségét és a fölszabadulás vizionárius tágasságát egyként a magáénak vallja.

Kulturális és politikai ajánlatot tenni érdek- és értékalapon, mely érdekeket és értékeket az életünk tapasztalatainak (annak, amit láttunk és látunk, átéltünk és átélünk, tehát akik vagyunk és leszünk) és a szolidaritásunknak a közös megmunkálása által mutatjuk fel. Hogy aztán az érdek- és értékalapú kulturális és politikai ajánlat kísérletbe, gyakorlatba, közösségbe, lokális mintaprogramba, közvetlen segítségnyújtásba, intézményes közpolitikába, rendszerszintű változásba fordulhasson. Persze ez részben már folyamatos jelen idő, mégsem árt visszamenőlegesen és ismét aládúcolni, megerősíteni, következetesebbé tenni, kiterjeszteni, tisztábban látni, és így beszélni el újra és újra és újra.

Személyes kitérő. Író foglalkozású budapesti lakos vagyok. Amit írok, nem tud kívül lenni a korszakon, amelyben élünk. Ez a korszak határozza meg a közérzetemet, és ebben a közérzetben valószínűleg másokkal is osztozom.

Nem vagyunk egyedül, csak nem vagyunk együtt.

Forgolódnak a tőkés birodalmak, írta anno a költő, de ma a hiábavalóan sikeresek kinevetnék ezért a szóhasználatért, mert multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ. De akkor itt és most hogyan mondaná (mondaná-e egyáltalán) az öngondoskodó vállalati nyelvgép, hogy

adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nékem nem elég a munkabér, a munkaerő ára?

Költőként a megtapasztalt valóságunk, a korszakunk közérzetének anyagát „fordítom” a szavak konkrétságába, amely az olvasás által aztán vissza is fordul: az olvasói képzelet gyakorlata rendezheti újra a világot, azt a megtapasztalt valóságot, korszakot és közérzetet, amiből eredetileg kiindultam. Megváltoztathatja, vagy legalább tisztábban-élesebben láthatja, ha nem is színről színre. Eközben pedig a korszak politikai tendenciái indulatot keltenek bennem. Indulatot, nem apátiát, nem iróniát, nem cinizmust. De van bennem derű és lelkesedés is, bujkál félelem, és lakik bátorság, köszönhetően mindazoknak, akik naponta inspirálnak. Akik által és akikkel megpróbáljuk máshol látni a magyar társadalom valódi törésvonalait. Van alternatíva. Ilyen illúziók járnak a fejemben, s közben azt remélem, hogy ami a fejemben jár, az nem csupán illúzió, hanem: reálpolitika.

József Attila élete és költészete az anyanyelvünk. A verseiből a saját veszteségeinkre és az igazságtalansággal, fáradtsággal, fásultsággal, fájdalommal, kiszámíthatatlansággal vagy nélkülözéssel szembeni indulatainkra is ráismerhetünk. Mondd, mit érlel annak a sorsa… A magányainkat oldja közössé, ezáltal osztozásra és vigaszra teremt esélyt. Szolidaritásra és politikai képzeletre. Mert József Attila nemcsak a magyar irodalom nagy alakja, hanem az egykori lakásuzsora és a lakhatási szegénység áldozata, az akkori gyermekvédelmi rendszer alanya is, dolgozó, ki maga él, maga keres, mozgalmár és aktivista, rendszerkritikus értelmiségi, mentális zavarral küzdő állampolgár, író foglalkozású budapesti lakos. Üldögél a rakodópart alsó kövén, ismeri az ország törékeny falvait és a holt vidékeket, vasútnál lakik, vagy épp Szegeden a Brüsszeli körúton, a szárszói Horváth-panzióban, a terézvárosi Lovag, a zuglói Korong, a ferencvárosi Gát vagy a párizsi Vieux Colombier utcában. Az ő életének a tapasztalatai, mindaz, amit ő látott és átélt mind-mind érintik honfitársaink, a mai magyarok sokaságának mindennapjait. Ezek a hazánk égető ügyei ma is.