Lehetséges, hogy minden idők talán legnagyobb filmes sikere, amely sokak szerint egy új filmtörténeti korszak, az úgynevezett blockbusterek máig tartó uralmának elindítója, és szinte mindenki szerint a legismertebb filmes fantáziavilág megalapítója, egy baloldali, antifasiszta film? Joggal lehetnének kételyeink.

Mégis, ha a legkorábbi olyan élményeimre gondolok vissza, amikor hőseim a felszabadulásért küzdöttek, rögtön azok a szinte szerelemig szeretett VHS-kazetták jutnak eszembe gyerekkoromból, amelyekre a szüleim felvették nekem az eredeti trilógia filmjeit.

A problémát bonyolítja, hogy általában a művészet és a politika kapcsolata első ránézésre sem egyenes arányú összefüggést sejtet: önmagukat baloldalinak valló alkotók látszólag baloldali értékeket hordozó művei mélységesen jobboldalinak bizonyulhatnak; bizonyos művekre bizonyos korokban-körökben ellentétes politikai értékek képviselőiként hivatkozunk; sőt, ugyanaz az alkotás is lehet egyszerre felszabadító és elnyomó.

De talán ha arról gondolkodunk, hogy milyen élmények határoztak meg minket, akkor nincs szükség arra, hogy végső politikai ítéleteket mondjuk a művekről, hogy kitaláljuk, melyik alkotás mivé tesz bennünket szükségszerűen. Bagi Zsolt irodalmárt, filozófust parafrezálva igaz ugyan, hogy a kultúra személyiséget, egyéniséget, szubjektumot termel, de ez nem jelenti, hogy belemászik az agyunkba. A kultúra nem programoz, hanem lehetőségfeltételeket hoz létre, a saját magunkhoz való viszonyulás lehetőségeit. „Hogy ezekkel a lehetőségekkel miként él az egyén, a közösség, a társadalom, az nincs előre kódolva (…), legfeljebb az, hogy miként élhet azokkal.”^[1]

Bagi tanácsát megfogadva megpróbálok élni a Csillagok háborúja adta lehetőségekkel, megérteni és elmondani, hogy egy baloldali politikai fantáziában, történetesen az én politikai fantáziámban milyen helye van/lehet Lukács György távoli névrokonának, George Lucas filmjeinek. Hátha a névrokonságon túl is van kapcsolat.

A lázadók vietkongok, a Birodalom Amerika

De hát hogyne lenne a Csillagok háborúja antifasiszta film, hisz hőseink ellenfelei minden kétséget kizárólag (űr)nácik – vetődhet fel bennünk. És valóban, ahhoz nem kell semmiféle elemzés, hogy a Birodalom tisztjeinek egyenruháiban, viselkedésében a náci Németország hadseregére (vagy az arról utólag a vásznon kialakított kulturális képre) ismerjünk rá. Azonban a felszíni hasonlóság önmagában nem elegendő feltétele annak, hogy minden kételyt eloszlassunk a Csillagok háborúja körül: a 20. század második felében Indiana Jonestól James Bondig mindenki nácikat ver a mozikban. Ez, habár kétségkívül szívmelengető hagyomány, mégsem lehet a baloldali, antifasiszta film egyetlen kritériuma, tekintve, hogy az USA korábbi (világ)háborús ellenfelét csépelik ezek a jóképű férfiak (néha nők), és egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben antifasiszta felindulásból.

Közelebb lépve az első film (Egy új remény, 1977) lokális politikai kontextusához, a náci máz alatt egészen más tartalmat találunk. George Lucas későbbi nyilatkozatai alapján ugyanis a filmhez az ihletet nem a második világháború, hanem a vietnámi háború adta. A fiatal kaliforniai filmrendező, aki feltehetően a hippi/béke-mozgalomtól sem volt túlságosan távol, egy, a háborúval nagyon is kritikus filmet szeretett volna forgatni – ez lett volna az Apokalipszis most. A stúdiók azonban sokáig nem akartak kötélnek állni, ezért ezt a filmet végül nem ő, hanem A keresztapáról is ismert Francis Ford Coppola rendezte meg.

Lucas tovább állt, és ekkor készült el a Csillagok háborúja. Azonban a vietnámi háború aszimmetriája inspirációként megmaradt, így született meg az alulról szerveződő lázadók és az elnyomó birodalom története.

Nem feltétlen kell a szerzői autoritás, hogy felfedezzük a vietnámi háborút a filmben: a lázadók gerilla-hadviselésétől a harmadik film dzsungelharcáig számos helyen visszaköszön az amerikai közvéleményt alapjaiban megosztó és felrázó háború. A film pedig tudatosan és következetesen hangsúlyozza az egyenlőtlen hadviselés hősiességét, már a legelső képkockától kezdve. Amikor először feltűnik Leia hercegnő aprócska hajója, amit aztán az egész képet beterítő csillagromboló vesz üldözőbe, egyértelmű, melyik oldalon van a szimpátiánk.

De van egy még talán ennél is aktuálpolitikaibb oldala ezeknek a filmeknek: Richard Nixon és a Watergate-botrány. Ez a vetület már inkább az előzmény-trilógiában érhető igazán tetten, ahol a filmek szimbolikus története egy demokrácia hanyatlása körül forog. A három előzményfilm szórakoztató lézerkardos tanmese arról, hogy hogyan lett egy köztársaságból birodalom. Palpatine szenátor pedig, aki politikai machinációk sorozataként válik uralkodóvá, egyenesen Nixon elnök másaként született meg – állítják a különböző visszaemlékezések, a film elkészülésének körülményeit taglaló könyvek.

A konkrét amerikai politikai konkrétumoktól egy picit hátrébb lépve is egyértelmű, hogy a Lucas által rendezett filmeket áthatják a 60-as, 70-es évek mozgalmi energiái. Határozottan jelen van például a technológiakritika. A Halálcsillag mint szuperfegyver nem csak az atombomba metaforája (amely szintén amerikai találmány, újabb párhuzam a Birodalom és az Egyesült Államok között), hanem általában a háborús-technicizált társadalmaké: a Halálcsillag belsejének mesterséges környezetében minden rendezett, élére állított, elidegenítő. Nem embernek való környezet ez, a rohamosztagosok lépten-nyomon beverik a fejüket mindenhová (ami inkább a forgatáson viselt kosztümök korlátaiból fakadt, kevésbé tudatos szerzői döntés, mégis jelentésessé válik). Ez ügyben egyébként az első film pár évvel megelőz egy későbbi hullámot, hisz inkább a 80-as évekre jellemző a technológiakritika a tömegfilmben: Alien (1979), Terminátor (1984), Robotzsaru (1987).

Talán épp a Halálcsillag mint térmetafora a legérdekesebb a filmben, különösen, ha hőseink érvényesülési stratégiájába gondolunk bele. A hatalmas háborús-technológiai (kapitalista?) gépezet zeg-zugaiban Luke, Leia és Han könnyűszerrel megbújnak, lehagyják üldözőiket. Kijátszható tehát ez a túlontúl rendezett, az emberi kreativitásra reagálni képtelen, elnyomásra berendezett társadalom. De nem csak túlélni képes így az ellenállás, hisz az alulról szerveződő lázadók végül a megfelelő gyenge pontot megtalálva láncreakciót indítanak be: Luke egyetlen jól irányzott lövése elegendő a győzelemhez. Ha mindebben a 20. század második felében létrejött nyugati újbaloldal mozgalmi taktikáját véljük felfedezni (Deleuze-Guattaritól Antonio Negriig), azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól.

Tömegfilmek, konszenzusok

Hiába az akár forradalminak is tekinthető jelentésrétegek, nem szoktunk a Csillagok háborújára különösebben lázító alkotásként hivatkozni. Ennek valószínű oka, hogy tömegfilmként kihívó politikai témái ellenére összességében az amerikai (és tágabban a nyugati) társadalom önmegerősítő narratívájaként funkcionál. Kérdőre vonja ugyan a birodalmi hatalomgyakorlást, sőt az önszerveződő ellenállás mellett foglal állást. Mindemellett azonban óvatos gesztusokkal azt az érzetet is kelti a nyugati befogadóban, hogy ő még mindig a „történelem jó oldalán” áll.

A film legfontosabb gesztusa a mitologizálás, és egy olyan modern mítosz születik meg a vásznon, amely együtt mozog az amerikai társadalom alapító történetével. Hiába vietkongok a lázadók, ha élükön Luke Skywalkert, az amerikai hős archetípusát találjuk, a peremvidékekről származó, egy új, szabad társadalom reményét megtestesítő cowboyt.

A film saját történeti kontextusában olvasva hiába a vietnámi háború allegóriája, ha igazából az amerikai függetlenségi háborúról van szó: arról, amikor a nyugati civilizáció határán élők fellázadtak egy birodalom ellen az önrendelkezésért. Tágabb történelmi perspektívából nézve tehát a film egy aktuális kihívásra, az amerikai társadalom saját magába vetett hitének megrendülésére nem kritikai, hanem önmegerősítő választ ad: mi még mindig a lázadók és nem a birodalom vagyunk. A mi hősünk még mindig Luke Skywalker. A Halálcsillag felrobban, Darth Vader feloldozást nyer.

A filmek vizualitása is leginkább elringatni kívánja a befogadót az amerikai kultúra otthonosságában. Egyfelől határozott hatásként megjelenik a western (tovább erősítve az amerika-mítoszt), másrészről pedig a 30-as évekbeli sci-fi sorozatok (pl. Flash Gordon) tárgyi kultúrája, díszletelemei, akár karakterei. Azaz Lucas saját gyerekkorának legfontosabb televíziós hatásai. Hiába szerethetjük joggal az eredeti filmek díszleteit és képzőművészeti teljesítményét, összességében a Csillagok háborújának képei éppúgy nosztalgikusak, mint a közelmúltban nagy sikernek örvendő 80-as évekre visszautaló filmek, sorozatok (pl. Stranger things) képi világa. A kulturális funkció ugyanaz,

a Csillagok háborúja a korabeli néző számára egy utólag biztosabbnak és biztonságosabbnak tűnő kort idézett meg a bizonytalanná váló jelenben. A valóság helyett tehát nem alternatívát, hanem nosztalgiát kínál, a kultúra Mark Fisher-i kísértetjárása már az egyik első modern blockbuster képein elkezdődik.

Persze nemcsak az öntömjénező amerikai mítoszképzés és a nosztalgiatermelő tárgyi kultúra és vizualitás miatt tarthatjuk a Csillagok háborúját kritikátlan alkotásnak. A kapitalizmus nem meglepő módon csak szőrmentén jelenik meg ezekben a filmekben, annak ellenére, hogy számos kritikai gondolkozó szerint gazdasági-társadalmi rendszerünk tőkés viszonyai nem függetlenek sem a birodalmi terjeszkedéstől, sem a demokráciák fasizálódásától.

Ami viszont határozottan megjelenik a vásznon, az a nemi és rassz alapú emancipáció. Ez ügyben a film progresszív pozíciót látszik felvenni, van cselekvő női főszereplőnk, és habár a karakterek nagy része fehér ember, más rasszok és képzeletbeli fajok (a rasszok bevett sci-fi metaforája) is képviseltetik maguk. Hiába erős személyiség azonban Leia, Hannal szövődő szerelmük láttán, különösen a Birodalom visszavág első csókjelenete közben, kényelmetlenül fészkelődik az ember: Leia a csók előtt számtalan alkalommal mond nemet  a csempésznek, a film évődésként keretezi az erőszakot.

A kisebbségek bemutatása kapcsán pedig sosem az volt a gond, hogy Csubakka nem kapott az első film végén medált, hiába próbálta épp ezt orvosolni a politikáról leginkább felszínes identitáspolitikai gondolatokat megfogalmazó legújabb trilógia. Sokkal inkább az szúr szemet, ahogy a másfajúak eleve megjelennek a filmekben: a buckalakók, a Jabba palotájában élő ezerféle lény, de még a hősök oldalán harcoló ewokok megjelenítése is számos káros civilizációs sztereotípiát mozgat (természetközeli, barbár, de barátságos törzsek, sivatagi rabló-csencselő vándornépek stb.). Persze ezeknek a filmeknek nem tudatos célja az ilyesféle közismert, de káros ostobaságok éltetése, sokkal inkább arról van szó, hogy a film sztereotípiákra épít, megspórolja a nézőt kihívás elé állító világépítést. A tömegfilmes igények írják tehát felül a progresszív indíttatást.

Az antifasiszta konszenzus korának meséje egy posztfasiszta korban

Lokális történeti kontextusában elkötelezettnek, tömegfilmként, kultúripari jelenségként kiüresedettnek, kritikátlannak tűnik ugyanaz a film. Talán szükség van még egy szempontra: mi történik, amikor ma nézünk Csillagok háborúját?

A bevezetőben már említett tudós, Bagi Zsolt a tömegkultúra társadalmi szerepét a konszenzus, a közös alap termelésében határozza meg.^[2]

Abban nem vagyok biztos, hogy a Csillagok háborúja valóban termel-e közmegegyezést, de a mából visszanézve az határozottan meglepő, hogy mennyire egyenesen, kérdések nélkül közvetít egy, a második világháború utáni társadalmakra jellemző alapértéket: az antifasiszta konszenzust.

Épp azért, mert látványos, hogy a konszenzusra törekvés miképp csorbítja ki e filmek kritikai élét, izgalmas, hogy miben nem kötnek kompromisszumot. Márpedig a fasiszta elnyomás elleni erőszakos és önfeláldozó harc legitimációja ilyen elem. Így a mából visszanézve a Csillagok háborúja a tömegkulturális jellege okán, és nem annak ellenében késztethet bennünket kritikai gondolkodásra. Ugyanis emlékeztet minket egy korábbi, mára szétesőben lévő társadalmi konszenzusra.

Erre a rejtett, csak a Donald Trumpok és Orbán Viktorok lakta posztfasizmus világából visszanézve felfedezhető érdemre érzett rá a legújabb kalandok legjobbika, az Andor. A sorozat alkotói jó érzékkel fedezték fel, hogy miképp aktualizálható a lázadás győzelmét, majd a demokrácia bukását bemutató történetfolyam.

A sorozat a birodalom dicső napjaiban játszódik, egy munkásosztálybeli fiatal lázadóvá válását meséli el. Ezúttal a birodalom nem csak a külcsínben fasiszta, a sorozat idő szán rá, hogy aprólékosan feltárja a kapitalista (első fejezet), a kolonizációs (második fejezet), valamint a börtönbe kényszerítő (harmadik fejezet) oldalát a birodalom hatalmának. És itt már a lázadóvá válás sem egyik pillanatról a másikra történik, a főszereplő, Cassien három fejezeten át tartó karakterfejlődése más-más szempontból ad betekintést abba, hogy mit jelent lázadóvá válni. A végkifejlet adott: tudjuk, hogy Cassien végül a lázadók oldalán hősi halált hal a Zsivány egyes című, korábban megjelent film végén.

Az Andor létrejötte is bizonyítja tehát, hogy van még mondanivalója a Csillagok háborújának. Csupán itt van az ideje, hogy aktualizáljuk, a jelen valós kihívásai felé fordítsuk ezeket a történeteket. Persze az Andor kritikai potenciálja nem határtalan: továbbra is egy kultúripari termékről beszélünk, elkészültének feltételei, valamint beágyazottsága az épp hegemón kultúrába (az amerikaiba) kijelöli a pozícióját is (tartalmától függetlenül).

Mégis, a radikális elutasítás helyett talán érdemes bizalmat szavazni az ilyen, és ehhez hasonló alkotásoknak, segítve a kritikai tartalom kibontakozását. Mert a leginkább rendszerkonform alkotások is alkalmat teremthetnek (akarva vagy pont akaratlanul) a baloldali tudat termelésére. Egy felnőttkorában magát baloldalinak valló kisfiú fantáziáját legalábbis biztosan megragadta egy réges-régi, messzi-messzi galaxis.