Lehetséges, hogy minden idők talán legnagyobb sikere, az egyik első modern blockbuster, amely egyben az egyik legismertebb filmes fantáziavilág megalapítója, egy antifasiszta alkotás? Joggal lehetnek kételyeink.
Mégis, ha a legkorábbi olyan élményeimre gondolok vissza, amikor hőseim a felszabadulásért küzdöttek, rögtön azok a szinte szerelemig szeretett VHS-kazetták jutnak eszembe gyerekkoromból, amelyekre a szüleim felvették nekem az eredeti trilógia filmjeit.
Most induló Kollektor sorozatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek sorsdöntőek voltak abban, ahogy látjuk a világot. Olyan filmeket, melyeknek hála feladatunknak tartjuk az igazságtalanság, a kizsákmányolás leleplezését, megmutatását, a családtól a munkahelyen át a geopolitikáig. Hogy azt gondoljuk, az életünket és az emberiség sorsát nem a profit maximalizálásának és a tőke logikájának kellene meghatározni, és ez ellen minden lehetséges eszközzel lázadni kell. Hogy a történelmet hajlamosak vagyunk az ilyen lázadások történeteként látni, és bízunk abban, hogy az elnyomás – legyen szó a nagyképről vagy a magánéletünkről – nem törvényszerű, és közös erőfeszítéssel felszámolható.
A filmválasztásaink, ahogy életútjaink is egyéniek, alapvetően személyesek, de azt reméljük, hogy ezeket megosztva közös élménnyé és tapasztalattá válhatnak.
Művészet és ideológia kapcsolata korántsem egyszerű: magukat baloldalinak valló alkotók látszólag baloldali értékeket hordozó művei mélységesen jobboldalinak bizonyulhatnak; vannak olyan művek, melyekben különböző korokban-körökben ellentétes politikai értékeket fedezhetünk fel; egyazon alkotás lehet egyszerre felszabadító és elnyomó, sőt, valamilyen mértékben szinte mindig így van ez.
De ha az a kérdés, hogy milyen élmények határoznak meg minket, akkor nincs szükség arra, hogy végső politikai ítéleteket mondjuk a művekről, ahogy arra se, hogy kitaláljuk, melyik alkotás mivé tesz bennünket szükségszerűen. Bagi Zsolt irodalmárt, filozófust parafrezálva igaz ugyan, hogy a kultúra személyiséget, egyéniséget, szubjektumot termel, de ez nem jelenti, hogy belemászik az agyunkba. A kultúra nem programoz, hanem lehetőségfeltételeket hoz létre, a saját magunkhoz való viszonyulás lehetőségeit. „Hogy ezekkel a lehetőségekkel miként él az egyén, a közösség, a társadalom, az nincs előre kódolva (…), legfeljebb az, hogy miként élhet azokkal.”[1]
Bagi tanácsát megfogadva megpróbálok élni a Csillagok háborúja adta lehetőségekkel: megérteni és elmondani, hogy a saját, vállaltan baloldali politikai fantáziámban milyen helye van/lehet Lukács György távoli névrokona, George Lucas filmjeinek.
Ha szeretnéd, hogy a postaládádba is elküldjük az ilyen témájú cikkeket,
A lázadók vietkongok, a Birodalom Amerika
De hát hogyne lenne a Csillagok háborúja antifasiszta film, hisz hőseink ellenfelei minden kétséget kizárólag (űr)nácik. A Birodalom tisztjeinek egyenruháiban, viselkedésében könnyen ráismerhetünk a náci Németország hadseregére (vagy az arról utólag a vásznon kialakított kulturális képre). Ez a felszíni hasonlóság sajnos önmagában nem sokat mond: a 20. század második felében Indiana Jonestól James Bondig mindenki nácikat ver a moziban. Ez, habár kétségkívül szívmelengető hagyomány, mégsem lehet az antifasiszta film egyetlen kritériuma, tekintve, hogy az Amerikai Egyesült Államok korábbi (világ)háborús ellenfelét csépelik ezek a jóképű férfiak (néha nők), és egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben kristálytiszta antifasiszta felindulásból.
Közelebb lépve az első film (Egy új remény, 1977) lokális politikai kontextusához, a náci máz alatt egészen más tartalmat találunk. George Lucas későbbi nyilatkozatai alapján ugyanis a filmhez az ihletet nem a második világháború, hanem a vietnámi háború adta. A fiatal kaliforniai filmrendező, aki feltehetően a hippi/béke-mozgalomtól sem volt túlságosan távol, egy, a háborúval nagyon is kritikus filmet szeretett volna forgatni – ez lett volna az Apokalipszis most. A stúdiók azonban sokáig nem akartak kötélnek állni, ezért ezt a filmet végül nem ő, hanem A keresztapáról is ismert Francis Ford Coppola rendezte meg. Lucas továbbállt, de a vietnámi háború asszimmetriája inspirációként megmaradt, így született meg az alulról szerveződő lázadók és az elnyomó birodalom összecsapásának története.
Nem feltétlen kell a szerzői autoritás, hogy felfedezzük a vietnámi háború motívumait a filmben: a lázadók gerilla-hadviselésétől a harmadik rész dzsungelharcáig számos helyen visszaközön az amerikai közvéleményt mélységesen megosztó és felrázó háború. A film pedig tudatosan és következetesen hangsúlyozza az egyenlőtlen hadviselés hősiességét, már a legelső képkockától kezdve. Amikor először feltűnik Leia hercegnő aprócska hajója, melyet aztán az egész képet beterítő csillagromboló vesz üldözőbe, egyértelmű, hogy melyik oldalé a szimpátiánk.
Van legalább még egy (aktuál)politikai vonatkozása a Lucas-féle filmeknek: Richard Nixon és a Watergate-botrány. Ez már az előzmény-trilógiában domborodik ki igazán, ahol a történet egy demokrácia hanyatlása körül forog. Ezek a szórakoztató fénykardos tanmesék megmutatják, hogyan lett egy köztársaságból birodalom. Palpatine szenátor, aki sorozatos politikai machinációk nyomán válik uralkodóvá, egyenesen Nixon elnök másaként született meg – állítják a különböző visszaemlékezések, a film elkészülésének körülményeit taglaló könyvek.
Az amerikai politikai konkrétumoktól egy picit hátrébb lépve is egyértelmű, hogy a Lucas által rendezett filmeket áthatják a 60-as, 70-es évek mozgalmi energiái. Határozott vonásuk például a technológiakritika. A Halálcsillag mint szuperfegyver nemcsak az atombomba metaforája, hanem általában a háborús-technicizált társadalmaké: az űrállomás belsejének mesterséges környezetében minden rendezett, élére állított, elidegenítő. Nem embernek való tér ez, a rohamosztagosok lépten-nyomon beverik a fejüket mindenhová – ez ugyan inkább a forgatáson viselt küsztömök kényelmetlenségéből fakadt, kevésbé tudatos szerzői döntés, mégis jelentésessé válik. Technológiakritikájával az 1977-es Csillagok Háborúja pár évvel megelőzi a későkapitalista-technicizált társadalmakkal kritikus tömegfilmek nagy hullámát, azok képi világát nyilvánvalóan megihletve: Alien (1979), Szárnyas fejvadász (1982), Terminátor (1984), Robotzsaru (1987).
Ma a Halálcsillag térmetaforikája az egyik legérdekesebb dolog számomra a filmben, különösen hőseink megküzdési stratégiája miatt. A hatalmas gépezet zeg-zugaiban Luke, Leia és Han könnyűszerrel megbújnak, lehagyják üldözőiket. Kijátszható tehát ez a túlontúl rendezett, az emberi kreativitásra reagálni képtelen, elnyomásra berendezett struktúra. De az ellenállás nemcsak a túléléshez elegendő, hisz az alulról szerveződő lázadók végül a gyenge pontot megtalálva láncreakciót indítanak be: Luke egyetlen jól irányzott lövése elegendő a győzelemhez. Ha mindebben a 20. század második felében létrejött nyugati újbaloldal mozgalmi taktikáját véljük felfedezni (Deleuze-Guattaritól Antonio Negriig), amely mozgalom Alexander R. Galloway találó megfogalmazásával mindig a citadellát fenyegető nomád hordaként tekintett magára, azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól. [2]
Mítosz nyugati fehér férfiaknak
Hiába azonban az akár forradalminak is tekinthető jelentésrétegek, nem szoktunk a Csillagok háborújára különösebben felforgató alkotásként hivatkozni. Ennek valószínű oka, hogy politikai gyökerei ellenére tömegfilmként összességében az amerikai (és tágabban a nyugati) társadalom önmegerősítő narratívájaként funkcionál. Kérdőre vonja a birodalmi hatalomgyakorlást, sőt, az önszerveződő ellenállás mellett foglal állást. Mégis, az elsősorban az amerikai befogadók felé tett finom gesztusokkal, azt az érzetet kelti bennük, hogy ők még mindig a „történelem jó oldalán” állnak.
A mitologikus működésmód fontos jellemzője ezeknek a filmeknek, márpedig egy olyan modern mítosz születik meg itt, amely idealizálja az amerikai társadalom önképét. Mert hiába vietkongok a lázadók, ha élükön Luke Skywalkert, az amerikai hős archetípusát találjuk, a peremvidékekről származó, és egy új, szabadabb társadalom reményét megtestesítő cowboyt, aki tiszta, ártatlan tekintettel néz a messzeségbe.
A film saját történeti kontextusában olvasva a vietnámi háború allegóriája ugyan, de egy picit hátrébb lépve sokkal inkább az amerikai függetlenségi háborút idézi tehát meg, amikor a nyugati civilizáció határán élők fellázadtak egy birodalom ellen az önrendelkezésért. A film a hetvenes évek aktuális kihívására, az amerikai társadalom önbizalmának megrendülésére önmegerősítő választ ad: mi még mindig a lázadók vagyunk, és nem a birodalom. A mi hősünk Luke Skywalker. A Halálcsillag felrobban, Darth Vader feloldozást nyer.
A filmek nosztalgikus vizualitása is leginkább elringatni kívánja a befogadót az amerikai kultúrában. Egyfelől megjelenik a westernek képi világa, másrészről pedig a 30-as évekbeli sci-fi sorozatok (pl. Flash Gordon) tárgyi kultúrája, díszletelemei, akár karakterei. Azaz Lucas gyerekkorának legfontosabb televíziós hatásai. Összességében a Csillagok háborújának képei éppúgy nosztalgikusak, mint a 2010-es években nagy sikert aratott, a 80-as évekre visszautaló filmeké, sorozatoké (pl. Stranger things). A kulturális funkció ugyanaz:
a Csillagok háborúja a korabeli néző számára egy utólag biztosabbnak és biztonságosabbnak tűnő kort idézett meg a bizonytalanná váló jelenben. Nem alternatívát, hanem nosztalgiát kínált. A kultúra Mark Fisher-i kísértetjárása már az egyik első modern blockbuster képein elkezdődik.
Persze nemcsak az öntömjénező amerikai mítoszképzés és a nosztalgiatermelő tárgyi kultúra és vizualitás miatt tarthatjuk a Csillagok háborúját kritikátlan alkotásnak. A kapitalizmus nem meglepő módon csak szőrmentén jelenik meg ezekben a filmekben, annak ellenére, hogy számos kritikai gondolkozó szerint gazdasági-társadalmi rendszerünk tőkés viszonyai nem függetlenek sem a birodalmaktól és háborúiktól, sem a demokráciák fasizálódásától.
Ami viszont határozottan megjelenik a vásznon, az a nemi és rassz alapú emancipáció. Ez ügyben a film progresszív pozíciót látszik felvenni, van cselekvő női főszereplőnk, és noha a karakterek nagy része fehér ember, más rasszok és képzeletbeli fajok (a rasszok bevett tudományos-fantasztikus metaforája) is megjelennek. Hiába erős személyiség azonban Leia, Hannal szövődő szerelmük láttán, különösen a Birodalom visszavág első csókjelenete közben, kényelmetlenül fészkelődik az ember: Leia a csók előtt többször nemet mond a csempésznek. Persze, értjük, Leia igazából itt már szereti Hant, a nem igent jelentett (veszélyes állítás, kulturális közhely ez), mégis nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a film évődésként keretezi az erőszakot.
A kisebbségek bemutatása kapcsán pedig sosem az volt a gond, hogy Csubakka nem kapott az első film végén medált, hiába próbálta épp ezt orvosolni a politikáról leginkább felszínes identitáspolitikai gondolatokat megfogalmazó legújabb trilógia. Sokkal inkább az szúr szemet, ahogy bizonyos másfajúakat ábrázolnak a filmek: a buckalakók, a Jabba palotájában élő ezerféle lény, de még a hősök oldalán harcoló ewokok megjelenítése is számos ellentmondásos civilizációs sztereotípiát mozgat (természetközeli, barbár, de barátságos törzsek, sivatagi rabló-csencselő vándornépek stb.). Persze ezeknek a filmeknek nem tudatos célja az ilyesféle káros ostobaságok éltetése, inkább arról van szó, hogy a közhelyek beemelésével a film megspórolja a nézőt kihívás elé állító világépítést. A tömegfilmes aspiráció sok esetben felülírja a progresszív indíttatást.
Az antifasiszta konszenzus korának meséje egy posztfasiszta korban
Lokális történeti kontextusában elkötelezettnek, tömegfilmként, kultúripari jelenségként viszont kiüresedettnek, kritikátlannak tűnik ugyanaz a film. De mi történik, amikor ma nézünk Csillagok háborúját?
A bevezetőben már említett tudós, Bagi Zsolt a tömegkultúra társadalmi szerepét a konszenzus, a közös alap termelésében határozza meg.[3]
Abban nem vagyok biztos, hogy a Csillagok háborúja valóban teremt-e/termel-e a közmegegyezést, de a mából visszanézve az határozottan meglepő, hogy mennyire egyenesen, kérdések nélkül közvetít egy, a második világháború utáni társadalmakra jellemző alapértéket: az antifasiszta konszenzust.
Épp azért, mert látványos, hogy a tömegfilmes ambíció miképp csorbítja ki e filmek kritikai élét, izgalmas, hogy miben nem kell kompromisszumot kössenek. Márpedig a fasiszta elnyomás elleni erőszakos és önfeláldozó harc legitimációja ilyen elem. Így a mából visszanézve a Csillagok háborúja a tömegkulturális jellege okán, és nem annak ellenében késztethet bennünket kritikai gondolkodásra. Ugyanis emlékeztet minket egy korábbi, mára szétesőben lévő társadalmi konszenzusra. Erre a rejtett, csak a Donald Trumpok és Orbán Viktorok lakta posztfasizmus világából visszanézve felfedezhető érdemre érzett rá a legújabb kalandok legjobbika, az Andor.
A Zsivány Egyes című filmhez illeszkedő előzménysorozat a birodalom dicső napjaiban játszódik, egy munkásosztálybeli fiatal lázadóvá válását meséli el. Ezúttal a birodalom nemcsak a külcsínben fasiszta: az Andor időt szán rá, hogy aprólékosan feltárja a kapitalista (első fejezet), a gyarmatosító (második fejezet), valamint a biopolitikus (harmadik fejezet) oldalát a birodalmi működésnek. És itt már a lázadóvá válás sem egyik pillanatról a másikra történik: a főszereplő, Cassien három fejezeten át tartó karakterfejlődése más-más szempontból ad betekintést abba, hogy mit jelent lázadóvá válni.
Az Andor létrejötte mindenképp bizonyítja, hogy van még mondanivalója a Csillagok háborújának. Csupán itt van az ideje, hogy a jelen kihívásai felé fordítsuk ezeket a történeteket. Persze az Andorban felsejlő kritikai potenciál sem határtalan: továbbra is egy kultúripari termékről beszélünk, elkészültének feltételei, valamint beágyazottsága az épp hegemón kultúrába (az észak-amerikaiba) kijelöli a pozícióját is.
Mégis, az elutasítás helyett érdemes lehet bizalmat szavazni az ilyen és ehhez hasonló alkotásoknak, segítve a kritikai tartalom kibontakozását. Mert a leginkább rendszerkonform alkotások is alkalmat teremthetnek (akarva vagy pont akaratlanul) a baloldali tudat termelésére. Egy felnőttkorában magát baloldalinak valló kisfiú fantáziáját legalábbis biztosan megragadta egy réges-régi, messzi-messzi galaxis.
Elindult új podcastünk, az Optimisták – minden, ami kultúra és politika metszetében érdekes! Hallgass bele Spotify-on vagy YouTube-on!
[1] – Bagi Zsolt, Kulturális logika vagy emancipatorikus esemény?
[2] – Alexander R. Galloway, Uncomputable: Play and Politics in the Long Digital Age, London, Verso, 2021, 197
[3] – Bagi Zsolt, Az esztétikai hatalom elmélete, Napvilág kiadó, 2017, 106-108.