Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Csillagok háborúja mint antifasiszta mese 

Lehetséges, hogy minden idők talán legnagyobb sikere, az egyik első modern blockbuster, amely egyben az egyik legismertebb filmes fantáziavilág megalapítója, egy antifasiszta alkotás? Joggal lehetnek kételyeink.

Mégis, ha a legkorábbi olyan élményeimre gondolok vissza, amikor hőseim a felszabadulásért küzdöttek, rögtön azok a szinte szerelemig szeretett VHS-kazetták jutnak eszembe gyerekkoromból, amelyekre a szüleim felvették nekem az eredeti trilógia filmjeit.

Most induló Kollektor sorozatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek sorsdöntőek voltak abban, ahogy látjuk a világot. Olyan filmeket, melyeknek hála feladatunknak tartjuk az igazságtalanság, a kizsákmányolás leleplezését, megmutatását, a családtól a munkahelyen át a geopolitikáig. Hogy azt gondoljuk, az életünket és az emberiség sorsát nem a profit maximalizálásának és a tőke logikájának kellene meghatározni, és ez ellen minden lehetséges eszközzel lázadni kell. Hogy a történelmet hajlamosak vagyunk az ilyen lázadások történeteként látni, és bízunk abban, hogy az elnyomás – legyen szó a nagyképről vagy a magánéletünkről – nem törvényszerű, és közös erőfeszítéssel felszámolható.

A filmválasztásaink, ahogy életútjaink is egyéniek, alapvetően személyesek, de azt reméljük, hogy ezeket megosztva közös élménnyé és tapasztalattá válhatnak.

Művészet és ideológia kapcsolata korántsem egyszerű: magukat baloldalinak valló alkotók látszólag baloldali értékeket hordozó művei mélységesen jobboldalinak bizonyulhatnak; vannak olyan művek, melyekben különböző korokban-körökben ellentétes politikai értékeket fedezhetünk fel; egyazon alkotás lehet egyszerre felszabadító és elnyomó, sőt, valamilyen mértékben szinte mindig így van ez.

De ha az a kérdés, hogy milyen élmények határoznak meg minket, akkor nincs szükség arra, hogy végső politikai ítéleteket mondjuk a művekről, ahogy arra se, hogy kitaláljuk, melyik alkotás mivé tesz bennünket szükségszerűen. Bagi Zsolt irodalmárt, filozófust parafrezálva igaz ugyan, hogy a kultúra személyiséget, egyéniséget, szubjektumot termel, de ez nem jelenti, hogy belemászik az agyunkba. A kultúra nem programoz, hanem lehetőségfeltételeket hoz létre, a saját magunkhoz való viszonyulás lehetőségeit. „Hogy ezekkel a lehetőségekkel miként él az egyén, a közösség, a társadalom, az nincs előre kódolva (…), legfeljebb az, hogy miként élhet azokkal.”[1]

Bagi tanácsát megfogadva megpróbálok élni a Csillagok háborúja adta lehetőségekkel: megérteni és elmondani, hogy a saját, vállaltan baloldali politikai fantáziámban milyen helye van/lehet Lukács György távoli névrokona, George Lucas filmjeinek.

Ha szeretnéd, hogy a postaládádba is elküldjük az ilyen témájú cikkeket,

iratkozz fel a Mérce Kult Hírlevelére!

A lázadók vietkongok, a Birodalom Amerika

De hát hogyne lenne a Csillagok háborúja antifasiszta film, hisz hőseink ellenfelei minden kétséget kizárólag (űr)nácik. A Birodalom tisztjeinek egyenruháiban, viselkedésében könnyen ráismerhetünk a náci Németország hadseregére (vagy az arról utólag a vásznon kialakított kulturális képre). Ez a felszíni hasonlóság sajnos önmagában nem sokat mond: a 20. század második felében Indiana Jonestól James Bondig mindenki nácikat ver a moziban. Ez, habár kétségkívül szívmelengető hagyomány, mégsem lehet az antifasiszta film egyetlen kritériuma, tekintve, hogy az Amerikai Egyesült Államok korábbi (világ)háborús ellenfelét csépelik ezek a jóképű férfiak (néha nők), és egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben kristálytiszta antifasiszta felindulásból.

Közelebb lépve az első film (Egy új remény, 1977) lokális politikai kontextusához, a náci máz alatt egészen más tartalmat találunk. George Lucas későbbi nyilatkozatai alapján ugyanis a filmhez az ihletet nem a második világháború, hanem a vietnámi háború adta. A fiatal kaliforniai filmrendező, aki feltehetően a hippi/béke-mozgalomtól sem volt túlságosan távol, egy, a háborúval nagyon is kritikus filmet szeretett volna forgatni – ez lett volna az Apokalipszis most. A stúdiók azonban sokáig nem akartak kötélnek állni, ezért ezt a filmet végül nem ő, hanem A keresztapáról is ismert Francis Ford Coppola rendezte meg. Lucas továbbállt, de a vietnámi háború asszimmetriája inspirációként megmaradt, így született meg az alulról szerveződő lázadók és az elnyomó birodalom összecsapásának története.

Nem feltétlen kell a szerzői autoritás, hogy felfedezzük a vietnámi háború motívumait a filmben: a lázadók gerilla-hadviselésétől a harmadik rész dzsungelharcáig számos helyen visszaközön az amerikai közvéleményt mélységesen megosztó és felrázó háború. A film pedig tudatosan és következetesen hangsúlyozza az egyenlőtlen hadviselés hősiességét, már a legelső képkockától kezdve. Amikor először feltűnik Leia hercegnő aprócska hajója, melyet aztán az egész képet beterítő csillagromboló vesz üldözőbe, egyértelmű, hogy melyik oldalé a szimpátiánk.

Van legalább még egy (aktuál)politikai vonatkozása a Lucas-féle filmeknek: Richard Nixon és a Watergate-botrány. Ez már az előzmény-trilógiában domborodik ki igazán, ahol a történet egy demokrácia hanyatlása körül forog. Ezek a szórakoztató fénykardos tanmesék megmutatják, hogyan lett egy köztársaságból birodalom. Palpatine szenátor, aki sorozatos politikai machinációk nyomán válik uralkodóvá, egyenesen Nixon elnök másaként született meg – állítják a különböző visszaemlékezések, a film elkészülésének körülményeit taglaló könyvek.

Az amerikai politikai konkrétumoktól egy picit hátrébb lépve is egyértelmű, hogy a Lucas által rendezett filmeket áthatják a 60-as, 70-es évek mozgalmi energiái. Határozott vonásuk például a technológiakritika. A Halálcsillag mint szuperfegyver nemcsak az atombomba metaforája, hanem általában a háborús-technicizált társadalmaké: az űrállomás belsejének mesterséges környezetében minden rendezett, élére állított, elidegenítő. Nem embernek való tér ez, a rohamosztagosok lépten-nyomon beverik a fejüket mindenhová – ez ugyan inkább a forgatáson viselt küsztömök kényelmetlenségéből fakadt, kevésbé tudatos szerzői döntés, mégis jelentésessé válik. Technológiakritikájával az 1977-es Csillagok Háborúja pár évvel megelőzi a későkapitalista-technicizált társadalmakkal kritikus tömegfilmek nagy hullámát, azok képi világát nyilvánvalóan megihletve: Alien (1979), Szárnyas fejvadász (1982), Terminátor (1984), Robotzsaru (1987).

Ma a Halálcsillag térmetaforikája az egyik legérdekesebb dolog számomra a filmben, különösen hőseink megküzdési stratégiája miatt. A hatalmas gépezet zeg-zugaiban Luke, Leia és Han könnyűszerrel megbújnak, lehagyják üldözőiket. Kijátszható tehát ez a túlontúl rendezett, az emberi kreativitásra reagálni képtelen, elnyomásra berendezett struktúra. De az ellenállás nemcsak a túléléshez elegendő, hisz az alulról szerveződő lázadók végül a gyenge pontot megtalálva láncreakciót indítanak be: Luke egyetlen jól irányzott lövése elegendő a győzelemhez. Ha mindebben a 20. század második felében létrejött nyugati újbaloldal mozgalmi taktikáját véljük felfedezni (Deleuze-Guattaritól Antonio Negriig), amely mozgalom Alexander R. Galloway találó megfogalmazásával mindig a citadellát fenyegető nomád hordaként tekintett magára, azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól. [2]

Mítosz nyugati fehér férfiaknak

Hiába azonban az akár forradalminak is tekinthető jelentésrétegek, nem szoktunk a Csillagok háborújára különösebben felforgató alkotásként hivatkozni. Ennek valószínű oka, hogy politikai gyökerei ellenére tömegfilmként összességében az amerikai (és tágabban a nyugati) társadalom önmegerősítő narratívájaként funkcionál. Kérdőre vonja a birodalmi hatalomgyakorlást, sőt, az önszerveződő ellenállás mellett foglal állást. Mégis, az elsősorban az amerikai befogadók felé tett finom gesztusokkal, azt az érzetet kelti bennük, hogy ők még mindig a „történelem jó oldalán” állnak.

A mitologikus működésmód fontos jellemzője ezeknek a filmeknek, márpedig egy olyan modern mítosz születik meg itt, amely idealizálja az amerikai társadalom önképét. Mert hiába vietkongok a lázadók, ha élükön Luke Skywalkert, az amerikai hős archetípusát találjuk, a peremvidékekről származó, és egy új, szabadabb társadalom reményét megtestesítő cowboyt, aki tiszta, ártatlan tekintettel néz a messzeségbe.

A film saját történeti kontextusában olvasva a vietnámi háború allegóriája ugyan, de egy picit hátrébb lépve sokkal inkább az amerikai függetlenségi háborút idézi tehát meg, amikor a nyugati civilizáció határán élők fellázadtak egy birodalom ellen az önrendelkezésért. A film a hetvenes évek aktuális kihívására, az amerikai társadalom önbizalmának megrendülésére önmegerősítő választ ad: mi még mindig a lázadók vagyunk, és nem a birodalom. A mi hősünk Luke Skywalker. A Halálcsillag felrobban, Darth Vader feloldozást nyer.

A filmek nosztalgikus vizualitása is leginkább elringatni kívánja a befogadót az amerikai kultúrában. Egyfelől megjelenik a westernek képi világa, másrészről pedig a 30-as évekbeli sci-fi sorozatok (pl. Flash Gordon) tárgyi kultúrája, díszletelemei, akár karakterei. Azaz Lucas gyerekkorának legfontosabb televíziós hatásai. Összességében a Csillagok háborújának képei éppúgy nosztalgikusak, mint a 2010-es években nagy sikert aratott, a 80-as évekre visszautaló filmeké, sorozatoké (pl. Stranger things). A kulturális funkció ugyanaz:

a Csillagok háborúja a korabeli néző számára egy utólag biztosabbnak és biztonságosabbnak tűnő kort idézett meg a bizonytalanná váló jelenben. Nem alternatívát, hanem nosztalgiát kínált. A kultúra Mark Fisher-i kísértetjárása már az egyik első modern blockbuster képein elkezdődik.

Persze nemcsak az öntömjénező amerikai mítoszképzés és a nosztalgiatermelő tárgyi kultúra és vizualitás miatt tarthatjuk a Csillagok háborúját kritikátlan alkotásnak. A kapitalizmus nem meglepő módon csak szőrmentén jelenik meg ezekben a filmekben, annak ellenére, hogy számos kritikai gondolkozó szerint gazdasági-társadalmi rendszerünk tőkés viszonyai nem függetlenek sem a birodalmaktól és háborúiktól, sem a demokráciák fasizálódásától.

Ami viszont határozottan megjelenik a vásznon, az a nemi és rassz alapú emancipáció. Ez ügyben a film progresszív pozíciót látszik felvenni, van cselekvő női főszereplőnk, és noha a karakterek nagy része fehér ember, más rasszok és képzeletbeli fajok (a rasszok bevett tudományos-fantasztikus metaforája) is megjelennek. Hiába erős személyiség azonban Leia, Hannal szövődő szerelmük láttán, különösen a Birodalom visszavág első csókjelenete közben, kényelmetlenül fészkelődik az ember: Leia a csók előtt többször nemet mond a csempésznek. Persze, értjük, Leia igazából itt már szereti Hant, a nem igent jelentett (veszélyes állítás, kulturális közhely ez), mégis nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a film évődésként keretezi az erőszakot.

A kisebbségek bemutatása kapcsán pedig sosem az volt a gond, hogy Csubakka nem kapott az első film végén medált, hiába próbálta épp ezt orvosolni a politikáról leginkább felszínes identitáspolitikai gondolatokat megfogalmazó legújabb trilógia. Sokkal inkább az szúr szemet, ahogy bizonyos másfajúakat ábrázolnak a filmek: a buckalakók, a Jabba palotájában élő ezerféle lény, de még a hősök oldalán harcoló ewokok megjelenítése is számos ellentmondásos civilizációs sztereotípiát mozgat (természetközeli, barbár, de barátságos törzsek, sivatagi rabló-csencselő vándornépek stb.). Persze ezeknek a filmeknek nem tudatos célja az ilyesféle káros ostobaságok éltetése, inkább arról van szó, hogy a közhelyek beemelésével a film megspórolja a nézőt kihívás elé állító világépítést. A tömegfilmes aspiráció sok esetben felülírja a progresszív indíttatást.

Az antifasiszta konszenzus korának meséje egy posztfasiszta korban

Lokális történeti kontextusában elkötelezettnek, tömegfilmként, kultúripari jelenségként viszont kiüresedettnek, kritikátlannak tűnik ugyanaz a film. De mi történik, amikor ma nézünk Csillagok háborúját?

A bevezetőben már említett tudós, Bagi Zsolt a tömegkultúra társadalmi szerepét a konszenzus, a közös alap termelésében határozza meg.[3]

Abban nem vagyok biztos, hogy a Csillagok háborúja valóban teremt-e/termel-e a közmegegyezést, de a mából visszanézve az határozottan meglepő, hogy mennyire egyenesen, kérdések nélkül közvetít egy, a második világháború utáni társadalmakra jellemző alapértéket: az antifasiszta konszenzust.

Épp azért, mert látványos, hogy a tömegfilmes ambíció miképp csorbítja ki e filmek kritikai élét, izgalmas, hogy miben nem kell kompromisszumot kössenek. Márpedig a fasiszta elnyomás elleni erőszakos és önfeláldozó harc legitimációja ilyen elem. Így a mából visszanézve a Csillagok háborúja a tömegkulturális jellege okán, és nem annak ellenében késztethet bennünket kritikai gondolkodásra. Ugyanis emlékeztet minket egy korábbi, mára szétesőben lévő társadalmi konszenzusra. Erre a rejtett, csak a Donald Trumpok és Orbán Viktorok lakta posztfasizmus világából visszanézve felfedezhető érdemre érzett rá a legújabb kalandok legjobbika, az Andor.

A Zsivány Egyes című filmhez illeszkedő előzménysorozat a birodalom dicső napjaiban játszódik, egy munkásosztálybeli fiatal lázadóvá válását meséli el. Ezúttal a birodalom nemcsak a külcsínben fasiszta: az Andor időt szán rá, hogy aprólékosan feltárja a kapitalista (első fejezet), a gyarmatosító (második fejezet), valamint a biopolitikus (harmadik fejezet) oldalát a birodalmi működésnek. És itt már a lázadóvá válás sem egyik pillanatról a másikra történik: a főszereplő, Cassien három fejezeten át tartó karakterfejlődése más-más szempontból ad betekintést abba, hogy mit jelent lázadóvá válni.

Az Andor létrejötte mindenképp bizonyítja, hogy van még mondanivalója a Csillagok háborújának. Csupán itt van az ideje, hogy a jelen kihívásai felé fordítsuk ezeket a történeteket. Persze az Andorban felsejlő kritikai potenciál sem határtalan: továbbra is egy kultúripari termékről beszélünk, elkészültének feltételei, valamint beágyazottsága az épp hegemón kultúrába (az észak-amerikaiba) kijelöli a pozícióját is.

Mégis, az elutasítás helyett érdemes lehet bizalmat szavazni az ilyen és ehhez hasonló alkotásoknak, segítve a kritikai tartalom kibontakozását. Mert a leginkább rendszerkonform alkotások is alkalmat teremthetnek (akarva vagy pont akaratlanul) a baloldali tudat termelésére. Egy felnőttkorában magát baloldalinak valló kisfiú fantáziáját legalábbis biztosan megragadta egy réges-régi, messzi-messzi galaxis.

Elindult új podcastünk, az Optimisták – minden, ami kultúra és politika metszetében érdekes! Hallgass bele Spotify-on vagy YouTube-on!

[1] – Bagi Zsolt, Kulturális logika vagy emancipatorikus esemény?

[2]Alexander R. Galloway, Uncomputable: Play and Politics in the Long Digital Age, London, Verso, 2021, 197

[3] – Bagi Zsolt, Az esztétikai hatalom elmélete, Napvilág kiadó, 2017, 106-108.

Kiemelt kép: Grafika: Csató Csenge