Milyen hamar elröppen egy év és mégis mennyi minden belefér.
Ez az év nekem elsősorban a bizalomról szólt.
Januárban, amikor a cserép földbe tett petrezselyemgyökér-darabka kihajtott és zöldet hozott.
Februárban, amikor végre felébredt a szolidaritás, a józan ész és az összefogás néhány, kezdeményezni bátor embernek köszönhetően. Sokak mentek az utcára úgy, hogy hosszú idő óta először érezték, van miért. És hogy van – ez nem változott sajnos, még sokáig lesz is – kikért. Egy nap, ami elsöpörte az apátiát, kettévágta az idő síkját, az időszámítást. Ahogy minden nagy történelmi esemény szokta: volt előtte és van azóta.
Történt néhány politikai átrendeződés, családon belüli fókusz- és szerepváltás, kinőtt a földből egy mozgalom. Nem tudhatjuk, én biztosan nem tudom, meddig árad a Tisza 2025-ben és 2026-ban, de az biztos, hogy felkavarta az állóvizet, a megfeneklett ellenzéki iszapot. És hozta magával a hordalékot. De legalább jól megrázta a rég halott leveleket őrző, még a nagyszüleim idejében fogant és gyökeret eresztett fákat. Amik azóta próbáltak túlélni, hogy még az étel címkéjére lehetett nyomni a fogyasztói árat. Aztán elfogytak, elfáradtak, elszektásodtak… lábon lőtték egymást, elvesztették önmagukat… de főképp a szavazóbázisukat. Annihilálódtak, és velük együtt a beléjük vetett hitünk és bizalmunk. Nemcsak nem törhettük át, már nem is láthattunk túl az üvegplafonon. Visszafordíthatatlanul bekarcosodott.
Most tavasszal végre kidöccent a belpolitikai keretrendszer az „Orbán-Gyurcsány-egyik se” veremből. Régóta vártuk, de már nemigen hittük, hogy van élet a NER-en túl. És mégis volt.
Megjelent egy ember, aki bízott, aki bízik önmagában. És akibe követők sokasága helyezte a bizalmát néhány röpke nap leforgása alatt.
Hallottam ismerősi fanyalgást. „Bár a baloldalról jelent volna meg” – nos, nem ez történt. Továbbra is nyitva a pálya a jövő baloldali karizmatikus politikusának, aki képes tömegeket állítani maga mögé, mellé. Aki képes életképes víziót, alternatívát felmutatni a fejükkel gondolkodóknak, ugyanakkor megtalálja azt a néhány gyomorhoz-szívhez szóló, biztonságot sugárzó, egyszerű mondatot, amelyet eddig csak a – populizmust sem megvető, elitizmussal ebben a tekintetben nem vádolható – kormányzó párt, a hatalmi erő tudott.
Van ilyen politikus? Lesz ilyen ember? Mikor volt utoljára? Egyáltalán, lehetőséget ad a jelen társadalmi berendezkedésünk, hogy ez a narratíva, ez a személy a baloldalról jelenjen meg? Kérdezem azok kedvéért, akik ilyen sémákban gondolkoznak, címkéznek, kereteznek, oldalt választanak.
Lezajlottak választások Európában, a szomszédainknál és a tengerentúlon, világossá vált, kibe helyezik bizalmukat a szavazók.
Nem látom a baloldali túlsúlyt.
Mit kezdjünk egy korrekt, jobboldali politikussal? Megelőlegezve, hogy hosszútávon is korrekt marad. Az lesz a lehető legtöbb, amit elérhetünk 2026-ban, hogy megkapjuk ugyanazt? Csak fiatalabb, kevésbé korrupt, az országot talán nem egyenesen a gazdasági és morális csődbe kormányzó, néhány fontos ügyet valóban felkaroló, nyelveket beszélő változatban. Mi lesz, ha 2026-ban a többség őt akarja? Aztán menet közben szépen rájön, hogy mégsem tetszik az énekhangja.
Mit tehetünk? Nincs előre legyártott válasz, nincs baloldali kvóta. A kapitalista társadalmi berendezkedésnek és diktatórikus hajlamú kormányunknak hála a mozgástér szűkülőben van, már évtizedek óta. A maradékot is könnyen elveszíthetjük azonban, ha a lehetőséggel most sem élünk.
Hogy mit tehetünk? Kifejezhetjük a véleményünk. Értékrendünk egy-egy eleme, számunkra fontos cselekvések mellett lobbizhatunk. Határokat húzhatunk. Adott mértékben és körülmények között kontrollt gyakorolhatunk. Jól megfogalmazott követelésekkel lehetünk a mérleg nyelve. Együttműködhetünk – vagy távol maradhatunk. Utóbbival jó eséllyel a szavazói befolyásunkról is lemondhatunk. Lett a NER mellett egy ellenpont, ami mellett vagy ellen – vérmérséklettől, egyéni belátástól függően – megfogalmazhatjuk önmagunk.
Mert hosszú szünet, téli álom után végre megjelent egy új szín, egy új arc, népmesei hős, aki a hatalommal szemben szerencsét próbál. Most úgy tűnik, esélye is van rá. Látszólag percek alatt avanzsált exférjből politikussá – ki tudja, mennyiben szülte a döntést a történelmi pillanat és mennyi volt a tervezés, a várakozás, míg takarták a színfalak.
Megjelent egy ember, akinek már „csak” bizonyítania kell. Bizonyítani a vitakészséget, a rezilienciát. A humánumot, a formátumot. A szavakon túli oldalsemlegességet. Az európaiságot.
Ki kell raknia az asztalra egy széles körben elfogadható, szakpolitikailag megalapozott, működőképes, ugyanakkor populáris narratívákkal is jól körbebástyázott, eladható és mindeközben reális kormányprogramot. Bele kell tennie a tartalmat. A munkát. Ki kell építenie a struktúrát.
Fel kell mutatnia kompromisszumkészséget, de nem a felvázolt értékrend, a kiállás és a hitelesség rovására. Bírnia kell a kritikát, tudnia kell kezelni és tanulni belőle. Jó emberekkel kell körülvennie magát. Meg kell tanulnia bízni, felismerni, beismerni, korrigálni. Családapából, reklámarcból, szövetségesből, haverból igazi politikussá válni. Szavahihető politikussá válni. Akiről az utókor krónikása nem annyit jegyez fel csupán, hogy elődjénél kevesebbet osztott szét, tett zsebre, lopott, hazudott. Hogy fő tevékenységeként gyűlöletet keltett, ellenségképeket gyártott. Hogy akkumulátor gyárakra épített fel egy országot.
Első lépésnek ez se lenne rossz, de ennél jóval többet várunk. Szólnia kell a latte fogyasztókhoz és szólnia kell ahhoz a réteghez is, amelyikre a létfenntartáshoz szükséges feltételek hatnak. Az intézkedések, nem az érvek. Nem az elvek, hanem a tények.
Szólnia kell idősekhez és fiatalokhoz, öcsikhez, hugikhoz, nagynénikhez, nagybácsikhoz. Befektetőkhöz, gyári munkásokhoz. Pedagógusokhoz, nyomdászokhoz. Pékekhez, takarítókhoz. Bolti eladókhoz és gazdálkodókhoz. Rendvédelmi dolgozókhoz és felszolgálókhoz. Kiszolgáltatottakhoz és kiszolgálókhoz.
Ahonnan jött, ott alapelv a véd- és dacszövetség. Fontos kérdés, hogy ez a védőháló, ez a bizalmi légkör csak a belső magnak szól vagy kiterjeszthető? Beletartozik-e vajon minden ember, minden magyar állampolgár? Minden Magyarországon lakó, minden Magyarországra érkező?
Szerintem bele kell tartoznia. Szerintem mindenkihez kell szólnia. Mindenkihez és mindenkiről. Szavahihetően. Bizonyítania kell, hogy összhang van a szavai és a tettei között és hogy a kettő közül nem a hangzatos szlogeneken van a súly. Meg kell győznie a baloldali/liberális kételkedőket, hogy képes hidat képezni, amely legalább addig kitart, amíg átjutunk rajta és nem robban hamarabb a fejünkre. Különben azoknak lesz igaza, akik az Orbán-epigon műmessiást látják benne. A kommunikációs panelekkel ugyan megtámogatott, de valójában mindössze egy logóra felépített performanszpolitikust, aki csak kibeszélt a kánonból. Lufilegenda, aki épp újabb, saját akolmeleget csihol. És valójában nem ledönteni, hanem önképére formálni akarja a gólemet, az idolt.
Mikor lehetünk biztosak benne, hogy nem Trójából tolták be a rendszer azon mérvadó haszonélvezői, akik a trenddel nem, csak gazdájuk elmeállapotával elégedetlenek? Ha így van, akkor azoknak lesz igaza, akik szerint rakétasebességgel robbant be, de holnapután már nem lesz emberarca. Előkerül a pufidzseki, hiába a slimfit mente, dizájner dolmány alatta.
Néhányak szerint nem érhet minket meglepetésként egy fokozatos elvitézyesedés. Amikor a kackiás kiskakas színt vall, felpuhul, kifarol. Akár már jövő tavasztól.
Lehet, hogy azoknak lesz igaza, akik szerint nem képes vagy nem hajlandó a párbeszédre, nem lát a monológ műfaján túl. Nincs benne rá szándék. Nincs fék és ellensúly, csak kiépülő egyszemélyi akarat. Habosítás, ami mögött nincs igazi tartalom. Túl könnyen, túl gyorsan jött a népszerűség, a hatalom. Szuflé ez, ami mögül hamar elfogy a szufla. Még 2026 előtt elpukkanhat a világgazdasági válság és az uniós pénzek befagyasztása miatti elégedetlenség farvizén felfújt fröccsöntött slimfit huszár szappanbuboréka. Kipukkan magától, vagy elmossa a zöldár hordaléka.
Kritika van, de megoldás lesz-e? És ha igen, az honnan jön, milyen alapról építkezik? Milyen irányba kormányozná az ország hajóját, merre vetül a tekintete? Előre vagy hátra? Nyugatra vagy keletre? Népmesei hősünk, a legkisebb herceg az uralkodóval történő összecsattanás után milyen mezbe bújik, protagonista vagy antagonista szerepbe? És egyáltalán kiáll majd csatázni vagy csak előre henceg?
Vannak, akik úgy látják, nem épül itt új politikai erő. Vagy ha épül is, ebben az erőtérben a baloldali (és/vagy) liberális értékrendű szavazók nem tudnak, nem akarnak és nem is fognak helyet foglalni. Ez meg így egy kormányváltáshoz kevés lesz. Beülhetnek mameluknak a régi ellenzék helyére. Egyébként is, elvakíthat minket, hogy a közösségi médiában nagyot megy, de a közmédia nélkül nehéz lesz. Hány kilométernyi út van az országban, amit óriásplakátok sora szegélyez…
És hány kutatást, hány választási kampányt láttunk, hány elbizakodott jóslatot, felmérést, pártot, ami a saját nagykörúti árnyékán túl egy centivel se látott.
Az is tény viszont, hogy ha mindenkivel lekezel, lepacsizik, ha mindenkinek ígér, ha mindenkit a köpönyege alá von, abból olyan heterogén társaság gyűlik össze, amit nagyon nehéz lesz egyben tartania hosszú távon. Sokkal könnyebb egy teherautó platójáról az éterbe beszédet harsogni, mint a mindennapokban, hivatalban, napról napra, jogszabályról jogszabályra, kampányról kampányra, ciklusról ciklusra az eredményekért megdolgozni. Duplán kell helyt állni: a Parlamenten kívül és belül is kell tudni politizálni.
A bizalom azonban vékony cérna, megosztó lépések sora könnyen elszakítja. Például ha egyszerre van jelen a politikai nyereségvágyból elkövetett (amúgy éppen rosszul megszervezett, talán személyiségi jogokat is karcoló) adományosztás és egy jó ügy mentén történő, széles körben sikeres mozgósítás, valóban fontos tematizálás, mint az alábbi kampányvideón. Puffogtathatnánk közhelyeket, hogy az adományozásnak is van kultúrája és az nem Petri csészében terem, vagy hogy a stílus maga az ember, de a véleményem a téma egy komolyabb aspektusáról már leírták egy Mérce cikkben, mégpedig ebben.
A legfrissebb kommunikációk alapján azonban nem a széles körű együttműködés a csapásirány. Vannak, akikben megszólalt a vészradar. Úgy látják, nemcsak saját klientúrát épít nagy erőkkel, villámsebesen, hamar, de – mélyen gyökereznek kulturális hagyományainkban az összeesküvés-elméletek, tudom – szándéka, sőt, akár egyenesen feladata is, hogy a teljes jelenlegi ellenzéket ki- és elsöpörje. Hogy, amint a napokban jelek mutattak rá, a csontvázakkal együtt a fürdővizet, a fürdővízzel együtt azt a néhány hiteles, cselekvő, nem a régi kánonba beágyazott, nem a levitézlett pártstruktúrák által megbéklyózott ellenzéki politikusunkat is eltörölje. Akikben még bízunk. Akiket becsben tartunk. Akiktől sokat várunk. Akiknek sokat köszönhetünk.
Akik nélkül a parlamentben cseberből vederbe kerülünk. Sokak félelme, hogy a nagy lelkesedés mögött egy újabb egypártrendszer épül. Minderre és ezek ellenkezőjére is van számos érv, nem tudjuk még, mit hoz a jövő év. Nem kell hozzá jóstehetség, 2025 belpolitikájában is lesz izgalom, épp elég.
Sok Tisza fog lefolyni a Dunán még, amíg eldől, kié lesz a signature dish halászlé.
Nem tétlenkedhetnek jövőre sem Rogánék, s biztosan közbeszól majd egy visszafogottan deres, közepesen sikeres, újrafésülve is karakteres, wannabe-nemes lázári halánték. Hasít a deepfake, a Sátántangó díszletei sem omlottak le még. Füttyszóra fog csatarendbe állni és átkeretezni, félretematizálni, másnapi Magyar Közlönyt egy éjszaka alatt abszolválni, megvezetni, besározni, ugratni és harapni a teljes holdudvar, a NER-vidék. Az első pillanatban, amint erősödni, amint valóságos, a hatalmát, identitását, a személyi szabadságát és szabad rablását veszélyeztető tényezővé válni látszik az új ellenzék.
Nem mondom, hogy 2024 jó év volt. Nem mondom, hogy 2024 rossz év volt. Idén is akadtak értékes, fájdalmas, nagyszerű, szomorú és felemelő élmények, felismerések, pillanatok, tapasztalatok. Mint mindenkinek, gondolom.
Lehet, hogy van, akinek a vártnál nehezebb volt ez az év. Sok volt a veszteség. De nincs minden veszve, amíg van bizalom. Amíg tart, amíg kitart bennünk az újjá- és újraéledő bizalom. Ezt soha nem veheti el tőlünk a hatalom.
Ami elvehető viszont, az maga a hatalom. És ebben bízni, ebben újra bízni tudni… hatalmas ajándék. Többek között erről szólt, ezt adta nekem ez az év. A lassan letűnő 2024.
Mit várhatunk 2025-től? Turbulens időszakot. Ahogy az választások előtt lenni szokott. Kap még egy kis kakaót, ami a kicentizett gerrymanderinggel és az egész évben bőségesen mért lejárató- és hecckampányokkal, karaktergyilkosságokkal, véres bosszúhadjáratokkal már idén elindult.
Ezt a forgatókönyvet nem mi írjuk. Csak azt választhatjuk meg, mit teszünk, mit mondunk, mit gondolunk. Mire hogy reagálunk, mihez hogy viszonyulunk.
Nem vagyok jós. Nem tudom, mit hoz, mit tartogat az új év és nem tudom, mit sikerül majd megvalósítanunk. Szerintem sokan vagyunk, akik titokban már 2026-ra kacsintgatunk.
Külpolitikáról, globális kérdésekről nem esett szó.
