Immanuel Kant híres megfogalmazása szerint a köztársasági logika szerint formálódó állam úgy testesítheti meg a kényszerítő törvények révén az alkotmány és az emberi jogok párosát, hogy még az „ördögök népét”^[1] is kívánatos irányba terelheti – amennyiben az ördögök „értelemmel” bírnak. Dehát el tudjuk gondolni, hogy az ördögök észlények, tehát a „feladvány” megoldható. Még a nemzetközi viszonylatokra is kiterjeszthető ez az irányvonal: a nemzetközi jog kifinomult eszméje a maga erejével az ördögök együttesét, a Rossz ezen megvalósulását is egy, az ész által övezett, kozmopolitisztikus-pacifikált föderáció keretébe helyezi. Kant ebből párolta le az örök béke gondolatát.

A gyakorlati ész kritikájának szerzője, aki oly nyomatékosan értekezett az emberi hajlamokról, feltételezi persze, hogy olyan hajlamokkal kell számolnunk, amelyek mások, és a köz ellen irányulnak. Mégis elképzelhető az óhajtott végeredmény: a „nyilvános viselkedést” illetően a különféle hajlamok által mozgatott emberek is úgy lépnek fel majd „mintha” „semmi gonosz érzület sem volna bennük”. Még ha ott is rejlik bennünk az ördögi inger, a rosszra vonatkozó esendőség, a jogra támaszkodó állam alárendeli és a privát szférákba taszítja ezeket.

Ez az intézményesített „mintha” nemcsak hogy kordában tartja a negatív hajlamok, az ördögi dimenziók által sarkallt egymásnak feszülő embereket, hanem egy általános, az ész által igazolt cél felé irányítja őket. És megannyi átdolgozás, hajlítgatás révén, de idővel valóban a jogközvetített-normatív modernitás ideológiájává vált.

Amikor ma kanti idealizmusról^[2] mint feltétlen mércéről beszélnek (holott Kant a rossz módosulásainak taglalásával éppenséggel „realista” kívánt lenni, noha nem John Mearsheimer és mások modorában), amely eligazít bennünket hatalom és erőszak dolgaiban, akkor ennek az ideológiának a nyomvonalait követik – vélhető, hogy azok, akik ma is a világ egészét célzó amerikai politika idealizmusáról szólnak, ugyanezt teszik. Amikor a történelem végének valamilyen változatát görgetik, miszerint legfeljebb tapasztalati elhajlások vagy tekintélyelvű hatalmak hordozóihoz kapcsolódó alkalmi félresiklások érhetők tetten ez idő tájt, azonban amelyek nem akadályozhatják az alternatívanélküli történelem kibontakozását, akkor is egy Kanthoz kapcsolódó ideologizált kép elemeit rakosgatják. Amikor a liberalizmus átalakító erejét hangoztatják a nemzetközi viszonylatokban, amely a privát szférába szorítja ugyanezen hajlamokat, akkor szintúgy ezen ideológia kivetülését látjuk viszont.

Ismerjük az ördög fogalmának hosszú politikai jelentéstörténetét – Kant csak beilleszkedik a hagyományba; sőt, mi több, az ördög politikai konstrukciójának még komoly baloldali aspektusai is vannak –  ám különösen lényeges, hogy minden archaizmusa ellenére is erőteljesen befurakodik a jelenkori politikai szótárba. Az ördög, mint a rossz megjelenítődése nyomatékosan megjelenik illusztris helyeken, méghozzá különféle irányultságú emberek nyelvezetében: mondjuk Ronald Reagan (a Szovjetunió, mint a „rossz birodalma”),  Barack Obama („az ISIS, mint a Rossz gyártmányjegye”,), George W. Bush („Putyin, mint a lélek nélküli ördög”^[3]) szótárában. Hogy amikor kellett, akkor a Rossz/ördög megkülönböztetés pecsétjét ütötték rá a kommunistákra, az anarchistákra,^[4] és más elfajzott szereplőkre, az ellenségre egyáltalán, az csupán szerves része a történetnek.

Ám kérdezzünk: vajon az ördög/Rossz fogalompárjának makacs fennmaradása, a Jó és Rossz ellentétének megújhodó vallásos-moralizáló használata azt jelenti, hogy ez a normatív „mintha” mégsem működik? Vajon ez azt foglalja magában, hogy ama kanti fiktív előlegezés, miszerint gonosz érzületek ugyan léteznek, ám ügyködhetünk úgy, mintha nem lennének, mégsem jutott érvényre? Vajon korunk erőszak fellángolásai a kanti mintha-koncepció megbicsaklását, vagy éppenséggel annak megvalósulását valósítják meg?

---

A genocídium fogalmát mélyen befolyásolja az említett kérdéskör. Hogy kontextusában szintúgy tetten érhető a hagyományként ránk nehezedő Rossz/ördög fogalompár, nem meglepő. És a genocídium egyszersmind része az erőszak szabályázására/szankcionálására, a bűnt elkövetők elrettentésére, az erőszak mérséklésére/megfegyelmezésére irányuló modern törekvéseknek.

Nem mintha a történészek nem jegyeznének visszatekintő módon genocídiumszerű eseménysorozatokat a premodernitás kapcsán, amelyek tömeges mértékben sújtottak embereket, ellenkezőleg. Mégis, az erőszak jelentésváltozatai kapcsán lényegbevágó elmozdulások álltak be, így olyan stratégiai fogalmak jutottak érvényre (a béke, például), amelyek korábban nem rendelkezhettek a modernitás ideológiája által biztosított súllyal.^[5]

A legfontosabb pedig az a tény, hogy a szekularizáció folytán az erőszak aspektusai erőteljesen az emberi cselekvésekhez rendelődnek, az ember és viszonylatai a forrásai az erőszak kitöréseinek, ami szűkíti a vallás perspektívájában fabrikált előjogokat. Noha, amint feljebb is láttuk, a politikai teológia jelentéseinek használata megőrződött – nem is véletlen, hogy Benjamin Netanjahu, jelenlegi, sokszor megkérdőjelezett, izraeli miniszterelnök egy fontos pillanatban, a palesztinokkal szembeni megtorlás szükségszerűségét idézve a gázai romok felett a bibliai amálékitákat idézte.

Mégis, a modern észhasználatnak megfelelően az erőszakgyakorlás igazolásra kényszerül (még az ördögök is magyarázattal kell, hogy tartozzanak, hogy folytassam a kanti érvelést), ami világosságot derít arra a tényre is, hogy még azok is, akikhez pusztító erőszak tapad, szerét ejtik annak, hogy valamiképpen elítéljék az erőszakot – több ez, mint puszta álszentség: a modernitás belső logikájának kifejeződése.

Amennyiben az emberi ténykedés jelenti az erőszak forrását, az erőszakot alárendelő beavatkozás is az emberközöttiség viszonylatait célozza meg. Mindehhez egyúttal társul a hatalom és az erőszak bonyolult modern viszonylata. Azok, akik úgy gondolják, hogy a hatalom és erőszak egy erős metszővonallal elválaszthatók, a modernitás ideológiai beállítottságának adnak hangot.

Az erőszak nélküli hatalom, az erőszakot kilúgozó, megfegyelmező, győzelemre jutott hatalom – ez ugyanis vágyképet jelent, amelyre a történelem dinamikája ezerszer rácáfol. Ennek lecsapódásai azok a végtelen viták, amelyek adott esetekben (például a francia banlieu-höz kapcsolható lázadások 2005-ben^[6]) azt firtatják, hogy az erőszakmegnyilatkozások céltalanok-e, és hogy az atavisztikus vesztesek elfajult-eszeveszett rángatózásait-pusztításait, azaz egyfajta kísértetjárást mutatnak meg. Azaz, hogy egyfelől fennáll az észszerűsített hatalom, másfelől pedig az eszköz-cél viszonyt semmibe vevő, irracionalitásba merülő erőszak.

De folytonosan csalódunk e szétválasztás hitelességében. Hogy az erőszakban mindig rejlik valamilyen excesszus, többlet, a rendhez képest kívülre vezető „rendetlenség”, a modernitás visszajáró tapasztalata.

A genocídium esetében is elkerülhetetlenül szembetalálkozunk ezzel a kérdéssel. Így különféle értelmezők széttárják a karjukat tehetetlenségükben, és bejelentik, hogy leírni ugyan tudják, ám megmagyarázni nem azt a folyamatot, ahogy a genocídiumszerű aktusok kibontakoznak, azaz, hogy a genocídiumba átforduló háború rettenete miért következett be. Vagyis megadják magukat ennek a valós vagy vélt többletnek, amelynek okán különösen fontos pontokon értelmezés híján maradunk. Például Detlev Claussen, a kritikai beállítottságú frankfurti kör utolsó nemzedékének tagja, aki hagyományához hűen ébren tartotta a modernitásból eredő bíráló viszonyt a felvilágosodás erőszakpotenciáljai kapcsán, és aki azt állította, hogy a „holokauszt” kultúraipari kihasználása gyengíti az Auschwitzre vonatkozó embert próbáló emlékezet erejét, fontosnak tartotta kiemelni, hogy az ami a zsidókkal történt, mégiscsak felülmúlja a számára amúgy fontos politikai gazdaságtan erejét.^[7] John Gray, a kortárs liberalizmus kitartó bírálója, aki maga is rögzíti, hogy a Rossz jelentésével megannyiszor élnek a hatalom hordozói, akik ellenségképeket konstruálnak, arra hív fel, hogy térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy magában az emberi természetben rejlik az ördögi hajlam.^[8]

Hagyjuk a társadalommal kapcsolatos elemzéseket, az erőszak társadalomközvetítette mechanizmusainak taglalását, ássunk mélyebbre – szerintem baloldali szempontból mindkét következtetés a vereség bejelentése.

Mindenesetre a genocídium kiterjedt pusztítást, megbecstelenítést, a hovatartozás okán megvalósuló megsemmisítést magában foglaló fogalma a II. világháború után honosodott meg, és aligha kell bizonyítani, hogy milyen szörnyű tapasztalatok sürgették létrejöttét. És e fogalom, minden vitatható aspektusa ellenére, ma a summum malum, az összrossz földi megvalósulását, a legvégső borzalmat idézi. A genocídium fogalma idővel ideológiatelítetté vált, emlegetése olyan diskurzív hatalommal bír, hogy  eleve lezárja a beszélgetés lehetőségét –  közelről ismerem ezt a jelenséget találkozva ezerszer is a kilencvenes évek boszniai erőszaktörténéseivel kapcsolatos beszélgetések szokványos kudarcaival. Az effajta fogalmak pályája úgy alakul, hogy nem nyithatnak meg beszélgetést, hanem akadályozzák annak kibomlását.

Említhetjük eközben, hogy olyan fogalmakat is megpróbáltak kidolgozni már (mint pl. a democídium), amelyek arra hivatottak, hogy javítsák-tágítsák a genocídium kétes vonatkozásait. Viták övezik mondjuk azt a tényt, hogy mennyire helytálló, hogy a nemzetközi jog vonatkozó szabályai a kolosszális pusztító szándék jelenségét domborítják ki: kétely fűződik ugyanis ahhoz, hogy a szándék jelensége megragadható-e (a kortárs gondolkodás sok ellenérvet bontott ki ezzel kapcsolatban), nem beszélve arról, hogy igencsak elképzelhető nem-szándékos genocídium is.^[9] Egyszóval a genocídium fogalmát rendkívül sok jogfilozófiai és egyéb dilemma terheli, amelyek a maguk helyén nyilván tárgyalhatóak.

Mindenesetre a genocídium jogi intézményesítése csak kései részeleme az erőszakra utaló modern gyürkőzésnek – amely több esetben is ígérgette, hogy rendelkezik olyan eszközökkel, például a gazdasági liberalizmus közegével, a piaccal, amely perdöntő módon mérsékli az erőszakot. Nem így történt, de akadnak olyan értelmezők, akik á la Steven Pinker, úgy vélik hogy az erőszak lebírásának végállapota felé tartunk, ünnepeljünk tehát. Mindenesetre a genocídium fogalmát nem lehet elszigetelni az erőszakszabályozásra/erőszakigazolásra vonatkozó egyéb eljárásoktól, és hát az erőszak értelmezésének fogalmi történetétől. Engemet pedig pontosan ez érdekel, mármint beleágyazni a genocídium fogalmát egy tágabb jelentéskörbe, amely egyúttal bele is folyik e fogalom kontextusába.

Íme, rögtön egy történelmi emlékeztető. Akármennyire is úgy tűnik, például, hogy a terrorizmus regulációja új keletű jelenség, amely reakciót jelent az elmúlt évtizedek vérszagú eseményeire, valójában már ott szerepel korábban is az erőszakkatalógusban. Egyébként is megfigyelendő, hogy az erőszakra/háborúra/genocídiumra utaló gondolkodásunk mennyire magán viseli az európai ellenségfilozófia és biztonságpolitika hosszú-hosszú történetének nyomait, és hogyan térnek vissza akár kísértetszerűen ezek a vonatkozások.

Vagyis ugyan a jelzett időpontban került előtérbe a genocídium fogalma, de kibontakozásában és fennmaradásában egy szerteágazó tradíció jelentései gyűlnek össze. Pontosabban azt szeretném érzékeltetni, hogy a múlt aspektusai hogyan elegyednek – bonyolult módon – kortárs dimenziókkal. Két jellegzetes példát mondok.

Idestova 1700 éve, hogy a hippói püspök, Ágoston, szembetalálkozott az ellenség fogalmának a szeretet parancsára támaszkodó kereszténységbe való beillesztésének kérdésével (lehet-e szeretni az ellenséget?). És az igazságos háború gondolatának ezzel kapcsolatos érlelése idevág. Ugyanakkor a fogalom egyáltalán nem tűnt el, dacára a vallásos eredetnek. Így Michael Walzer, fontos szociális-liberális szerző, szinte ujjongva hangsúlyozza, hogy korunkban végre „diadalmaskodott” az igazságos háború gondolata, ami az erkölcsi reflexió elemeit viszi be a háborút értelmező gondolkodásba.

Nem csatlakozok ehhez a véleményhez – mi tagadás, figyelemmel kísérem azokat a véleményeket, amelyek kételkednek az igazságos háború lehetőségében egyáltalán. Szembeötlő mondjuk, hogy az újabb amerikai külpolitika és a katonai irányítók is két kézzel kaptak az igazságos háború gondolatán, mondván, hogy a háború törvényeinek jelentésrendszerét éppen az igazságos háború gondolata láthatja el igazolással: így lett aztán a vietnámi háború is az igazságos háború kifejeződési terepe és vált az igazságos háború alakzata a „védelmi biztosítás” (responsibility to protect), azaz egy ízig-vérig hatalmi vonatkozásokba belemártott biztonságpolitikai doktrínának az alapjává.^[10]

Az itt már említett Netanjahu, az európai-nyugati háborúfilozófia beszélő-értelmező kivetülése, aki Palesztina kapcsán majdnemhogy betű szerint felmondja az európai ellenségdoktrína alaptételeit (a „civilizáció a barbárság ellen”, hogy ezt a tételt idézzem, amely a civilizáció „rendőri meghatározottságát” húzza alá; korunk amúgy is az ideologikus civilizáció-fogalmat pereli vissza^[11]) szintúgy igazságos háborúról, azaz a lehető „legigazságosabb háborúról” beszél.

A „civilizációs” rendőrség avatott képviselője szólal meg itt – és tényleg mintha a megelevenedett európai múlt hangjait hallanánk.

Angela Merkel, a volt német kancellárnő, egy 2008-ben elmondott, temérdek alkalommal tárgyalt beszédében ablakot nyitott arra a mostanában olymód kiélezett állításra,^[12] miszerint a német államérdek (Staatsräson) az izraeli biztonságarmatúra lecövekeléséhez láncolódik. A német külpolitika axiomájává vált állítás, amely hűen tükrözi e politikának az  irányát, egyenesen az újkor hajnalába lök bennünket – egészen Machiavelliig mehetünk itt vissza. Ugyanakkor ez a hagyományos gondolat felettébb veszélyteli, hiszen feljogosítja a hatalom hordozóit arra, hogy különféle hatalmi célokat valósítsanak meg – mégpedig a különleges helyzetre való hivatkozással: John Kennedy például erre hivatkozhatott a Kuba elleni tengeri blokád kapcsán 1962-ben.^[13] Hogy aztán baloldali csoportok vonják bírálat alá az államérdek fogalmának  újraérvényesítését Németországban^[14] – szükségszerű tény. Hovatovább, legjobb tudomásom szerint még a Bundestag jogi szolgálata is figyelmeztette a tisztségviselőket a fogalom roppant ellentmondásos jelentéseire. Vagyis: koloncként ismét a múlt súlya helyeződik ránk, nyakig vagyunk a hatalom/erőszakjelentések európai forgatagában.

Ráadásul még hozzáadott nehézségek is párosulnak a Staatsräson és a biztonság összefont fogalmával. Hiszen emlegetése felidézi a modernitás egyik legkínzóbb kérdését, nevezetesen a szabadság és a biztonság között felsejlő folytonos ellentmondást – mindhiába adódtak ugyanis az egyensúlyra vonatkozó harsogó ígéretek. Azaz nagyon is az európai erőszakdinamika szerves része, hogy túlságosan sokszor megbomlott az egyensúly a kettő között, és a biztonság diktuma számtalanszor felülírta a szabadság igényeit – ami egyébként a liberalizmust is, különösképpen az amerikai fajtából, szinte végzetes válságba taszította.^[15]

Kettős könyvelés alakult így ki – a szabadság kárára, amely ennélfogva üveglábakon áll. És a biztonságpolitika szükségszerű túlfeszítése nem hóbort, hanem a modernitás/kapitalizmus eleve létező kifejlete.

Mennyire beszédes, hogy a genocídium jelenségének egyik legismertebb kutatója^[16] éppen a liberális, állandósult jellegű, biztonság hajhászásában rejlő tendencia segítségével magyarázza a genocídium sokkoló gyakoriságát – noha azért akad afféle szőrszálhasogató kételyem, hogy ez mégiscsak valamilyen tautológia, hiszen a biztonságteremtés csakis állandó lehet. Nincs egyszerűen alkalmi/ideiglenes biztonság, és ha tényleg az állandóvá vált (akár időről-időre megőrülő) biztonságpolitikai igény rejlik a genocídium mélyén, akkor bizony bajban vagyunk.

Sőt mi több, a német államérdek fent jelzett használata feloldhatatlan feszültségbe kerül az egyetemlegesség modern elvével: egy adott partikularitás távlata domborodik ki e politika ténykedése okán.^[17] Ami egyébiránt jól jelzi, hogy milyen óriási nehézségek támadnak korunkban az univerzalizmus megvalósítása kapcsán. Tudniillik, a német politikai elitet jellegzetesen azzal vádolják, hogy az univerzalizmus ellen lép fel konok Izrael/Palesztina-politikájával.^[18] Ami biztos, hogy nagyon lesújtó vélemény a saját erkölcsiségére sokat adó, akár öntetszelgő establishmentről (így a NATO udvartartásának kellékei közé tartozó zöldekről is).

De mégiscsak azt gondolom, hogy arról van szó, hogy e politika csak benne áll a modernitás/kapitalizmus lehetetlen helyzetében, amely a militarizált humanizmus fennhatóságát juttatja érvényre. Az, hogy egyik kezével ugyanezen politika az izraeli biztonságpolitika különös támaszát jelenti (lásd az e politika szilárdságának szempontjából fontos tengeralattjárók szállítását), másik kezével pedig az agyonbombázott, levadászott palesztinoknak kísérel meg különféle csomagokkal (és egyebekkel) humanitárius pótlást nyújtani (kiváltva az izraeli héják ellenszenvét és gyanúját^[19]), csupán kifejeződése e lehetetlen szituációnak. Gyanítom, hogy a kapitalizmusban/imperializmusban nem lehet megoldani a feladványt, azaz az univerzalitás esélyei megtörnek.

Máskülönben persze hogy fennáll, ideológiai szinten!, az a törekvés, hogy az erőszakgyakorlatokat az univerzalizmus pecsétjével lássák el. Csakhogy a szándék félresiklik. Egy elmés értelmező^[20] tünetszerűen azon lamentál, hogy míg egykoron a nemzeti érdekek formálták a háborús tevékenységeket, ami együtt járt az elszámoltatás valamifajta lehetőségével, addig (teszem ezt immáron én hozzá) ma a technológiai modellek, a mesterséges intelligencia által működtetett embervadászat, áldozatkiszemelés korában a szép mezbe öltöztetett „humanitásért” vívják a háborút. Tagadhatatlan: nemzeti érdekkövetéssel talán lehet vitázni, a humanitás/civilizáció moralizáló-erőszaktevő reprezentálóival nem. Azok a rendreutasító- büntetésszerű erőszakban nyilvánítják meg magukat.

Ami pedig egyenesen megakadályozza az elszámoltatást, hiszen a humanitás képviseletének gondolata olyan erkölcsi fensőbbséggel ruházza fel az ágenst, hogy utána, mármint az erkölcsileg megszentelt erőszak után, csak a némaság és az áldozat szükségszerűként bemutatott szenvedésére utaló igent mondás következhet.

A civilizált beszél, a barbár pedig elnémul.

Az utóbbi pedig magának okozta a szenvedést, mondják – történetesen az amerikai „idealizmus” katonai rendteremtéséről az elmúlt évtizedekben nem lehet leválasztani ezt az eredményt. És ez vet fényt arra a tényre is, hogy a humanitás felkent katonai védelme, a civilizáció felsőbbrendű képviselete ütközik az univerzalizmus, a modernitás felszabadító eszményével. Azok, akik arról beszélnek, hogy jelen idő tájt a népirtás előmozdítása is a humanitás, másképpen szólva a „humanitárius militarizmus” nevében történik, éppen erre gondolnak.

Még a „könyörületes”, az emberszeretet praktizáló népirtás kihívó fogalma is ide tartozik.^[21] Elvégre a fejlett „civilizáció” erénye éppen a könyörületesség. A militáris könyörülettel bíró aztán egy biopolitikai mentorként meghatározhatja a „humanitárius minimum” tartalmát, amely még valamiféle életben tartja azokat is, akik amúgy állítólag nem rendelkeznek az elismert civilizált élethez szükséges kapacitásokkal – például a palesztinokat sújtó ostromállapottal kapcsolatban már korábban is léteztek effajta biopolitikai megfontolások izraeli katonai elöljárók részéről: „diétára fogni őket, de nem éhen halni”,^[22] azaz a krónikus alultápláltságot rögzíteni-állandósítani, ami valahol az élet és a halál közötti állapotot rögzíti. Akik okulnak Agamben jogfilozófiai okfejtéseiből, akár arra is gondolhatnak, hogy éppen az így feltételezett szubhumanitás a nemzetközi jog alapja.^[23]

De azért ehelyütt is „csak” az európai hagyomány kérlelhetetlen továbbélését látjuk, ami vonatkozik a mesterséges intelligencia áldozatokat kiemelő és válogató tevékenységére is. Panaszkodnak is egyes szerzők, mondjuk Gáza kapcsán, hogy a mesterséges intelligencia a példátlan kegyetlenség gépezete, minthogy ténykedésük okán nem is a harctéren, hanem a családi otthonukban találja meg az áldozatokat a rájuk kirótt halál. És ami még inkább rettenettel tölt el: törli a választóvonalat a civil és a katonai állapot között. Csakhogy itt ismét egy régi tapasztalat újul fel, hiszen a levegőből zuhanó bombák az I. világháború folyamán szó szerint ugyanezt a tapasztalatot közvetítették, ami elborzasztotta az egykori értelmezőket: eltűnik a civil létezés.^[24]

És a Nyugatról származó kapitalizmus uralmi elgondolásait valóban keretezte ez az említett rendőri modorban formált könyörületesség, a megnemesített célokért kiszabott szenvedés gondolata. Akik pedig felettébb ellenszenvesnek találják ezt az irányvonalat, hajlamosak arra, hogy a genocídium fogalmát egyszerűen a Nyugat rossz gyümölcsei közé tartozónak véljék – avatott szerzők éppen a volt Jugoszlávia kapcsán vonták le a kételkedő következtetést, miszerint a genocídium alkalmazásának letéphetetlen jegye, hogy magán viseli a Nyugat fölérendelt erkölcsiségének pecsétjét, amely a megmentő szerepében tetszeleg.^[25] Akármennyire is jogi köntösben kísérli meg szabályozni/büntetni a népirtást, nem vonatkoztatható el  a hatalmi meghatározottságoktól. Így csak igazságtalanságot szít, miközben abban a hitben ringat, hogy rendelkezünk egy olyan stabil eszköztárral, amely a jogi diskurzus szabályai szerint képes megnevezni a Rosszat, körülhatárolni azt, és megfelelő büntetéseket kiróni a cselekvőkre.

Megfontolandónak tartom az érvelést. Utóvégre a genocídium jelentéshorizontja csak fejlemény a nyugati erőszakszabályozás történetében. És ugyancsak részeleme annak az európai/nyugati vonatkozású nemzetközi jognak, amelyre erőteljesen rátapadt a gyarmatosítás erőszaklogikája, és ugyan semlegességet ígér, de sohasem tudja elérni a semlegességet.

Valóban, a népirtás jelentésrögzülése a Nyugat belső történetének része

– noha ez nem azt jelenti, hogy csak hozzá rendelhető ez a jelenség, hiszen például a Szovjetunió is kitűnt a genocídium jelentéseinek érdekelt alakítgatásában, attól félve, hogy gyakorlatában is akadtak olyan események, amelyeket elérhetett volna a népirtás vádja.^[26] Ám a népirtások szisztematikusan beleíródnak a Nyugat múltbéli és jelenlegi történelmébe – ahogy ezt dokumentálták már.^[27]

Kiformálódott időközben egy sokféleképpen taglalódó normalizált tudásalakzat/eljárásrendszer a genocídium kapcsán. Egy értelmező szerint mindez a fennálló, ám „hegemonikus”^[28] népirtásfogalmat hitelesíti: ebben visszatükröződik mindaz, amit Európa/Amerika/a Nyugat gondol az azonosságról, az azonosságok áramlásáról, a szándékokról és az erőszakról. Jellegzetessége, hogy nem tud átfogó módon hozzányúlni a genocídium „létrejöttének” bonyolult kérdésköreihez, a genealógiához – megrekedve annak tárgyalásában, hogy miért maradt el az a beavatkozás, amely megakadályozta volna a népirtást.

De a legfontosabb itt az az állítás, hogy ezen hegemonikus értelmezés depolitizálja az erőszakot – ez egybevág a feljebb kifejtett okfejtéssel, amely az erőszakhoz fűződő felsőbbrendűséget sugalló moralizáló magatartást mutatott meg, amely oly világosan tetten érhető a militáris humanitarizmus kapcsán.

Viszont ez a helyzet fokozott értelmezési munkára szólít bennünket, amely szerint a létező erőszak különféle folyamatok, diskurzív taglalások, politikai-gazdaságtani meghatározottságok sűrítődéseként jut felszínre. A kapitalizmus valóban foglalt magában népirtásszerű eseményláncolatokat, de értelmezési leegyszerűsítésnek bizonyul, amennyiben túl gyorsan egyenlőségjelet teszünk a kapitalizmus és a genocídium között. Többre van ennél szükség. Két lehetséges irányt említek.

Az értelmezés általam javallt irányában mozog például M. Mamdani kiváló munkája a ruandai népirtás történelmi determinációi kapcsán, amely nem szokványos módon elemez és új hangsúlyokat tesz lehetővé.^[29] Megmutatja, hogy a gyarmatosítás közben kibontakozó, azt igazoló nyugati jog különbségalakító ereje milyen módon teremti (a fehérek és az afrikaiak közötti faji különbségek mellett) a hutuk és a tuszik közötti intézményesített különbséget, azaz, hogyan formálja meg a semlegesnek mondott jogi mechanizmusok segítségével az elkülönülést és az etnicitást, mint olyant.

Pontosabban a nyugati jog keretein belül „naturalizálja” elválasztott kultúraként az etnicizált különbségeket, amelyet ráadásul előrelépésként könyvel el: europaizálja a számára rendezhetetlen-irányíthatatlan keveredést annak érdekében, hogy a megteremtett etnicitás segítségével irányítson, statisztikákat készítsen.

Mamdani szerint maga a jog naturalizálja az etnicitást, mint irányítandó kategóriát – így és hasonló módon bonyolódik bele Európa az ellenségfundálás jelentéshálózatába. És ezek nem pusztán elmúlt dolgok, a különbségek effajta naturalizálása ugyanis vonatkoztatható arra a vérfagyasztó erőszakba fulladó ellenségeskedés történetébe, amelyet ruandai genocídiumnak neveznek.

Ami pedig a politikai, vagyis politikai-gazdaságtani meghatározottságokat illeti, érdemes, ismét csak példa gyanánt, felvillantani néhány tényezőt a jelenleg Gázában lángoló erőszakeszkaláció kapcsán – amely amúgy ékes példája a népirtásra utaló beszédmód zsákutcáinak.

Bizonyos, hogy tartózkodni kell az olyan, elvontságba süppedő, kettősségek görgetésétől, mint a zsidók versus arabok, pedig olyan sokszor lehet ezt hallani – akkor például értelmezhetetlenné válna, mondjuk, hogy régi szerzők, mint Hegel vagy Renan számára a „zsidó, arab” mellérendelt szerkezetet jelenít meg.^[30]

Ellenségképletek, azaz alá-és fölérendelt szerkezetek létrejöttek – Európa pedig hozzájárult ehhez a gyarmatosítási politikájával, vagy e politika kiszervezésével, ahogy ezt a Közel-Keleten tette. És nem jutunk közelebb a kérdés lényegéhez, ha azt ismételgetjük, hogy az erőszak jelensége meghaladja a politikai-gazdaságtani meghatározottságok hatókörét, vagy ha az emberi természetben rögzítjük a teológikusan értelmezett Rossz mindenkori forrását.

Baloldali beállítottságú ember számára, akit nemkülönben mélyen megráz a megsemmisítésre törő erőszak mérete az aszimmetrikus hatalmat birtokló felek között, és magába szívja a népirtás fogalmát befogó kételyt, feladványt képez persze az etnicitás, vallás, faj jelentéseinek különös cirkulációja.

De abban biztos, hogy a kérdéscsomók meg sem közelíthetők amennyiben mellőzzük a politikai-gazdaságtani tendenciák szakadatlan értelmezését: ezért nagy figyelemmel kíséri az olyan tanulmányokat, amelyek beszámolnak az izraeli, technológiailag magasan szofisztikált neoliberalizmus dinamikájáról, a külkereskedelemre vonatkozó fordulatáról, megvilágítják a neoliberális jellegű „biztonsági állam” születését, a többletté váló palesztin munkások helyettesítését egyéb bérmunkásokkal (a gázai alagutak nem csak katonai, hanem gazdasági jelentőséggel bírnak), egyszóval amelyek az izraeli politikai gazdaságtan kényszerítő mechanizmusairól, de az olaj/fosszilis arab oligarchiák érdekkövető magatartásáról, valamint a mindenütt (értsd a palesztinok között is) kibomló osztályviszonyokról szólnak.^[31]

Gáza olyan, mint egy ablak, amely a globális kapitalizmus mozgásaira nyílik:^[32] általa sokat látunk. És a megtorló erőszak izraeli variánsa nem képzelhető el ezen kényszerítő háttér nélkül, amely feltételeket jelent ahhoz, hogy tömegesen termelődjenek „eldobandó emberek” (Ogilvy)  – amelyre a genocídium fogalma még reagálni sem tud.

Egyszóval, nem lehet félretenni a népirtás nemzetközi-jogi fogalmát övező kételyt. Sőt mi több, azt a gondolatot is figyelemben kell részesítenünk, hogy a genocídiumra való összpontosítás, a fogalom performatív erejének működése akár vakító erejű lehet: miközben egy kolosszális erőszakesemény-sorozatra figyelünk, eltörpülnek a kisebb horderejűnek tűnő, ám nem kevésbé jelentős erőszakalakzatok  – a kortárs gondolkodásnak vannak olyan irányai, amelyek érzékenyek az erőszak különféle formáira, de ezek nem épültek be a népirtás fogalmi keretébe.

Nem hiszem azonban, hogy a népirtás fogalma kiiktatódik a nemzetközi jog tárából. Nekünk azonban hegemonikus változatával szemben állandóan politizálni kell az erőszakot.