Az OCCRP-t alig ismeri valaki, mégis sokan találkozhattak a munkájukkal a legtöbb platformon. Egy új, nemzetközi oknyomozás feltárta, nemcsak az USA külügyminisztériuma fizette támogatásuk jó részét, de abba is beleszólhatott, kik legyenek a főszerkesztők. Az őket leleplező oknyomozást Németországban letiltották, de az Egyesült Államokban végül a peres fenyegetőzések ellenére is elkészült.

A németországi, közszolgálati Norddeutsche Rundfunk (NDR) rádió- és televízió újságírói egy nagy, nemzetközi, tényfeltáró cikk élesítésére készültek. A projekt komoly botrányt okozó tények sorozatát tárta fel, és a nyomozásban nemcsak ők, hanem a francia Mediapart baloldali lap, és sok más partner is részt vett. Az anyagon hónapokig dolgozó újságírók mint az ilyenkor szokásos, nagyon izgatottak voltak.

De a sztorit az NDR sohasem adta le. A közszolgálati csatorna főszerkesztői ugyanis az utolsó pillanatban elálltak a közléstől. A hamburgi székhelyű NDR főszerkesztőire mint az a Mediapart utólagos nyomozásából kiderült, a botrányban érintett nagy oknyozói hálózat, a Drew Sullivan társalapító által vezetett OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting – Szervezett Bűnözés és Korrupció Elleni Újságírás) gyakorolt nyomást: súlyos perrel és más következményekkel is megfenyegette őket. Ők pedig még úgy is elálltak végül az anyag közlésétől, hogy előtte a feltárt tények alapján még a velük azelőtt partnerségben álló OCCRP-val is megszakították a kapcsolatot. Ennek pedig nyomós oka volt.

AZ OCCRP számos felbecsülhetetlen értékű oknyomozói adatbázist, és főleg nemzetközi adóparadicsomokból megszerzett, addig titkos céges adatokat szolgáltatott a világ legismertebb és legnagyobb médiacégeinek. Ők voltak felelősek a Panama Papers, a Suisse Secrets, a Paradise Papers, és a Russian Laundromat elnevezésű szivárogtató projektekért is. A hatalmas hálózat mind saját újságírókat, mind pedig médiapartnerek újságíróit is ellátta – gyakran bombasztikus – és exkluzív anyagokkal, amelyeket a nemzetközi céges, és sokszor államfőkhöz, kormányfőkhöz is kapcsolódó korrupció témakörében állítottak össze a szerkesztőséghez kiszivárogtatott adatbázisok alapján.

Vagy legalábbis minden partnerük így gondolta. De valamit Drew Sullivan és kollégái eltitkoltak.

Az NDR két riporterének tenyfeltárása teljesen ártatlanul kezdődött. 2023 februárjában ugyanis kiderült, az OCCRP-t jelölték az az évi Nobel Békedíjra. Ezzel kapcsolatban az őket sokszor finanszírozó USAID, az amerikai Külügyminisztérium nemzetközi segélyprogramjának vezető munkatársai és Sullivan is a németek kamerája elé álltak. Talán a díjra való jelölés tehette túl elbizakodottá ezeket az amerikai kormányhivatalnokokat és az alapítót is, ugyanis a videóra felvett interjúkban saját maguk, súlyos tényeket tártak fel az OCCRP működésének valóságos tényeivel kapcsolatban.

Így kiderült például:

• Volt, hogy a szervezetet 50-62 százalékban az amerikai kormány – és nem független adományok tartották fenn,
• Abban az időszakban, amikor ez történt, az OCCRP kifejezetten csupán az amerikai kormány által ellenséges hatalomnak tartott országokra (Venezuela, Oroszország) és az ottani kormány köreinek titkolt vagyonára volt „ráállítva” – de az amerikai kormány és szövetségesei után nem nyomoztak, még ha ezelőtt és ez után a korszak után erről is jelentek meg anyagok,
• A USAID szervezetnek, és így a washingtoni külügynek, konkrét beleszólása volt az OCCRP vezetői struktúrájába és éves tervébe, vétójogon keresztül, de ezt az OCCRP vezetői sohasem tárták a partnermédiák elé,
• A USAID sokszor „segített” az OCCRP-nek úgy megírni – elvileg nyílt – pályázatra beadott anyagaikat, hogy biztosan ők nyerjenek.

A cikkekben a USAID és az OCCRP vezetői a vádakat tagadták, de nem kommentálták azokat. Viszont a nyilvánosságra kerülés esetén „súlyos jogi következményekkel” fenyegették meg az újságírókat.

Miután viszont Drew Sullivannek világossá vált, hogy 2023 szeptemberi NDR-interjúja és a USAID munkatársainak rögzített, őszinte nyilatkozatai leleplező jellegűek is lehetnek, emailben utasította a velük partnerségben dolgozó újságírókat, ne álljanak szóba az újságírókkal további információk átadása céljából. Több e-mailben, minden alap nélkül, pedig azt kezdte terjeszteni, hogy a hamburgi közszolgálati média munkatársai, a korábban ugyancsak sok OCCRP-sztorin dolgozó John Goetz és Armin Ghassim „olyanok mint az orosz Russia Today”, és csupán azt akarják elérni, hogy bebizonyítsák, a Nobel-jelölést az amerikaiakkal élesen kritikus, bebörtönzött „Julian Assange Wikileaks-alapító érdemelte volna meg.” Később már Sullivan levelei egyenesen úgy érveltek, hogy John Goetz „valószínűleg orosz ügynök.”

Goetz és Ghassim szerint ilyesmiről szó nem volt, egyszerűen számos, ismert riporter meghökkent azon, hogy a USAID és az OCCRP ilyen szinten kötődnek egymáshoz, és hogy ilyenformán gyakorlatilag a washingtoni kormány erős, közvetett beleszólást kapott a legfontosabb cikkeik témájába. Sullivan pedig álláspontjuk szerint utólag megbánta, hogy túlzottan sokat beszélt nekik minderről az interjújában és alaptalan vádaskodásba kezdett.

Hiába tűnt úgy, hogy Goetz és Ghassim ezt követően az NDR-nek kidolgozhatják az egész történetet, 2024 októberében, miután augusztusban Sullivannek is írtak a készülő cikkel kapcsolatban, az NDR vezetősége minden magyarázat nélkül tett pontot a nemzetközi oknyomozásra.

Amikor az NDR partnerei – köztük a Mediapart Franciaországból, az Il Fatto Quotidiano Olaszországból és a Dropsite News az Egyesült Államokból – közös levélben fordultak az NDR főszerkesztőjéhez és igazgatójához, magyarázatot követelve, annyi választ kaptak, hogy a vezetőség döntése szerint az OCCRP-téma „irreleváns” és közönségük számára „nem érdekes.”

Goetz, Ghassim ezek után a nekik segítő, román oknyomozó munkatárssal, Stefan Candea-val együtt a Dropsite News-t kiadó (a washingtoni Intercepttől nemrég távozó fehér házi tudósító) Ryan Grimet keresték meg, akikkel együtt végül a Dropsite hajlandó volt a teljes sztorit publikálni. Velük párhuzamosan a Mediaparton pedig az NDR hozzáállásáról jelent meg egy cikk.

A Dropsite cikkében az OCCRP eddig nem ismert keletkezéstörténetére is fény derült. Mint azt Michael Henning, az amerikai Külügyminisztérium munkatársa, Meg Gaydosik, az általuk működtetett USAID egyik fő munkatársa is elmondták, Drew Sullivan már a kilencvenes évek és boszniai munkája során is kapcsolatba került velük, és Henning véleménye szerint kezdettől az volt a cél, hogy a sajtó „soft power” eszközeit felhasználva, „az Egyesült Államok érdekeit” juttassák érvényre, egy minden addiginál hatékonyabb hálózat segítségével.

Míg a sztorik  – és a „titkos információk” – a megbízható, és belsős OCCRP-nél landolnak, és „nyers” formából ők alkotnak először cikket is belőle, ezt más nagy szerkesztőségeknek lényegében ingyen, és az adatbázissal együtt kínálták. A profitelvű és a hírversenyben fennmaradásukat minden elé helyező újságok pedig örültek az ingyen átvehető és minőséginek látszó tartalmaknak. Ezzel a módszerrel a New York Timestól a londoni Timeson és a Le Monde-on keresztül a Süddeutsche Zeitungig sok helyre Sullivan és a USAID viszonylag egyszerű módszerekkel juttatott el történeteket, és érte el, hogy a nemzetközi fókusz olyan témákra helyeződjön – és olyan formában – amely az amerikai kormánynak is megfelel.

A partnerségből sem az oknyomozó hálózat, sem pedig a kormány nem csinált éppen titkot. 2021-ben, egy díjátadón a USAID-et jelenleg is felügyelő Samantha Power „partnernek” nevezte az OCCRP-t, ennek konkrét formája pedig egy, az OCCRP által sikeresen elnyert pályázatban létrehozott új oknyomozó network, a Globális Antikorrupciós Konzorcium (GACC) volt. Ez a szervezet már kifejezetten az OCCRP által feltárt korrupció után próbál nyomást gyakorolni a hatóságokra abból a célból, hogy ezekben az ügyekben vizsgálat induljon.

Pontosan ez történt például  aban az esetben, amikor az OCCRP projekt kiemelt partnere, a Transparency International korrupcióellenes nemzetközi szervezet vizsgálatot kezdeményezett az amerikai Delaware államból a Pandora Papers szivárogtatás keretében kikerült offshore számlák ügyében – ebben a vizsgálatban ugyanis éppen az OCCRP nem vállalt partnerséget. Helyettük egy másik újságíró-konzercium (International Consortium of Investigative Journalists) foglalkozott vele és a Washington Post írt erről. Ezzel szemben az OCCRP-n kiemelt helyet kaptak például az amerikai befolyással szemben kritikus mexikói kormánypárt (Morena) és elnök (Andrés Manuel Lopez-Obrador) köreiből kiszivárgott információk. Erre az amerikai kormány drogellenes hivatala (Bureau of International Narcotics and Law Enforcement Affairs) A Dropsite News által megszerzett adatok alapján 200 000 dollárt folyósított nekik. Ami persze önmagában nehezen lenne kritizálható, de az egyoldalúságot feltűnővé teszi.

Ryan Grim és munkatársai szerint viszont az átláthatóságot nem szolgálta a szervezet egyoldalúsága, ami így a „korrupció” vádját inkább az amerikai kormány ellenlábasainak destabilizációjára alkalmas módon használhatta fel. Így például kiemelten foglalkozott azzal, hogy különböző, Washington-kritikus európai államok hogyan igyekeznek megkerülni az orosz kőolajra és más energiahordozókra és exportcikkekre az ukrajnai háború kitörése után kivetett szankciókat, de az amerikaiak hasonló próbálkozásait nem, vagy alig kritizálta.

Az is kiderült, hogy az OCCRP által a GACC élére kinevezett, az újságírói munkát irányító vezető, Camille Eiss, ezt a munkát megelőzően Antony Blinken Külügyminisztériumában volt antikorrupciós felügyelő.

A Dropsite ezt a rengeteg pénzzel, és komoly kapcsolati hálóval működő szervezetet, cikke végén élesen összehasonlítja a minden bankszámlától, és adománygyűjtő oldalról levágott, egy évtizeden át a nemzetközi hatóságok által is üldözött Wikileaks sorsával. Szerintük pedig a két vállalkozás között a legfőbb különbség valójában az, hogy míg a Wikileaks az amerikai kormány és hadsereg ügyeit is feltárta, addig az OCCRP ez elől kitért – immár annak az oka is ismert, mi miatt.

Az NDR által alkalmazott belső cenzúra pedig arra is rávilágít, hogy a tényfeltárás területén Nyugat-Európa újságírói is egyre súlyosabb akadályokba ütköznek – egyre több nagyhatalom részéről.

Ryan Grim a cikk közlésével párhuzamos előszavában közölte, annak közlése után – Drew Sullivan fenyegetései alapján – nagyon költséges sajtóper vár rájuk, de hozzátette, az ilyen történetek éppen azért nem látnak, szinte soha napvilágot, mert senki sem kívánja ezeket megkockáztatni. Ezért döntöttek úgy, hogy segítenek az európai oknyomozóknak.