Közel százan egyelőre megmenekültek a kegyetlen állami kilakoltatástól vagy az Ukrajnába való visszatéréstől, összességében mégis egyre átláthatatlanabbul és igazságtalanabbul „gondoskodik” a rendszer a háború elől Magyarországra menekültekről. Miközben a kormány igyekszik ledobni magáról szinte minden felelősséget velük kapcsolatban, amikor kapóra jön, a menekülteket használja saját túlhatalma fenntartására. Az ukrajnai háború elől menekülők és a menekültellátás legyalulását átélők helyzetéről Léderer Andrást, a Magyar Helsinki Bizottság főmunkatársát kérdeztük.

A Fidesz-KDNP javaslatára hétfőn újabb 180 nappal meghosszabbította a háborús veszélyhelyzetet az Országgyűlés, jövő év május 18-ig biztosan marad tehát a – még a koronavírus idején megkezdett – rendeleti kormányzás. Az indoklás szerint erre többek közt az ukrajnai háború okozta humanitárius katasztrófa magyarországi kezelése, vagyis a menekültek ellátása miatt van szükség.

Bár ez az indoklás nem új, már két éve, a háborús veszélyhelyzet első, 2022. májusi kihirdetése óta szerepel a törvény szövegében, a mostani menekültügyi helyzetben mégis különösen cinikusan hat. Mondhatni, mintha csak benne felejtették volna, hiszen a kormány nemcsak nem tesz már szinte semmit az ukrajnai menekültek védelmében, de egyenesen maga fokozta a humanitárius katasztrófát, amikor nyáron, nagyon rövid átfutási idővel erősen megnyirbálta az állami támogatással szállókon élő menedékesek lakhatási feltételeit.

Amellett, hogy alapvetően is álságos a legkiszolgáltatottabb embereket felhasználni arra, hogy egyik napról a másikra felülírjon a kormány törvényeket, és olyan döntéseket hozzon a háborúra hivatkozva, amelyeknek semmi közük nincs ahhoz, augusztus 21-e óta minden eddiginél kevesebb segítséget nyújt az ukrajnai menedékeseknek az állam.

Nyár végén járták be a teljes sajtót a képsorok, amint kb. 120 menekült nő és gyermek ül az utcán a Komárom-Esztergom vármegyei Kocson segítségre várva, miután augusztus 21-én a kormány rendelete értelmében kilakoltatták őket addigi szállásukról. Azóta – a 65 év felettiek és a fogyatékossággal élők kivételével – csak azok az ukrajnai menekültek kaphatnak államilag finanszírozott lakhatást, akik „katonai műveletekkel közvetlenül érintett közigazgatási egységekből” származnak. Bár adhattak be méltányossági kérelmet a kilakoltatással fenyegetettek, ezeknek nagyon nagy részét elutasította Pál Norbert menekültekért felelős kormánybiztos,

rengeteg esetben még a csecsemős, kisgyermekes, vagy várandós anyákat is utcára rakták.

A háború által közvetlenül érintett területeket a kormány határozza meg, de ezt a listát egyrészt nem frissítik rendszeresen (a legutóbbi lista szeptemberi), másrészt egy háború nyilvánvalóan nem csak közvetlenül, fegyverekkel fenyegeti emberek életét, így például a kárpátaljai magyarajkú roma családok sem elsősorban a lövések, hanem az élhetetlenné vált körülmények elől menekültek Magyarországra. Többek közt őket is nemkívánatos személyeknek minősítette a kormány.

A Kocson utcára került nők és gyermekek egyetlen szerencséje az volt, hogy tüntetőleg, látványos tömeget alkotva együtt maradtak az utcán is, így akkora nyilvánosságot kapott az őket ért kegyetlen bánásmód, hogy végül a Máltai Szeretetszolgálat buszokkal elszállította őket, és átmeneti szállást adott nekik. Léderer András információi szerint kb. egy hétre három különböző, de egymáshoz nagyon közeli helyszínen szállásolták el őket, de ezután szétszórták őket az egész országban. (Ha gyanakvóak lennénk, azt gondolhatnánk, ezzel egy csapásra azt is elintézték, hogy egy újabb kilakoltatás esetén már ne okozzanak kellemetlen pillanatokat a kormánynak  – CS.K.).

Jelenleg az tudható róluk, hogy először szeptemberig kaptak haladékot, majd október végéig újabb egy hónappal meghosszabbították a lakhatásukat. Bár már november van, egyelőre nem érkeztek hírek, hogy ne maradhattak volna a szállásaikon, a helyzetük viszont továbbra is teljesen bizonytalan: hivatalos kommunikáció nincs, sem a Máltai, sem a kormányzat részéről.

„Megint itt vagyunk egy új hónap elején: a tény az, hogy tegnap még volt ezeknek az embereknek fedél a fejük fölött, de hogy ma is lesz-e, azt én biztos, hogy nem tudom megmondani. Voltak pletykák, hogy novemberre, meg majd decemberre is meghosszabbítják a szállásukat, de erről semmilyen hivatalos dokumentumot nem láttunk”

– mondja Léderer.

Annak ellenére, hogy legalább a kocsiak feje felett egyelőre megmaradt a fedél, a helyzet összességében egyre átláthatatlanabb és igazságtalanabb.

Ez bizonyos helyzetekben egészen húsbavágóan megmutatkozik: például a kilakoltatott, majd végül mégis elhelyezett kocsiaknak vannak közeli rokonaik, akik más szállókon éltek, de ők a kilakoltatásuk után hiába kérték, hogy szállásolják el őket is.

Azok tehát, akiket másutt, más szállókról lakoltattak ki – akikről továbbra sem hajlandó egyetlen állami szereplő sem pontos adatokat közölni –  pontosan ugyanabban a helyzetben vannak most is, mint augusztusban: „oldják meg egymaguk, ahogy tudják.” A kormány döntése következtében mintegy háromezren, többségében gyerekek kerültek reménytelen helyzetbe.

Léderer feltételezése szerint a kocsiak szerencsés kivételéről a kormány dönhetett. Szerinte nehezen elképzelhető, hogy a Máltai saját hatáskörben, saját megtakarításaiból, a kormány döntésével szemben finanszírozza ezeknek az embereknek az elhelyezését. A kocsi menedékesek helyzetével kapcsolatban egyébként szeptember végén kerestük kérdéseinkkel a Máltai Szeretetszolgálat sajtóosztályát, de nem kaptunk választ.

Rajtuk kívül csak azok maradhattak a szállásukon, akiknek a lakhatási költségeit átvállalták az önkormányzatok – ezzel kapcsolatban emlékezetes Pál Norbert kormánybiztos igencsak cinikus válasza a Fővárosi Önkormányzatnak, miszerint,

ha Budapest segíteni akar a menekülteknek, „ezt szabadon megteheti” önköltségén.

Mint arról beszámoltunk, ezt meg is teszi, első körben decemberig hosszabbították meg a fővárosi önkormányzat szállóin élők maradását, és intenzív szociális munkával segítenek nekik megtalálni a további, önálló lakhatásuk módját. Erre azért van nagy szükség, mert nehezen boldogulnak önerőből ezek a jellemzően sokgyermekes, több szempontból rendkívül kiszolgáltatott helyzetű anyák, családok, hiszen munkát, ha egyáltalán tudnak is vállalni, jellemzően nem kapnak, az albérletpiacon pedig durva visszaéléseknek vannak kitéve. Jobb esetben a családok férfi tagjai már a háború előtt Magyarországon dolgoztak például az építőiparban, így legalább egy kereső van a családban, akit nem vittek el a frontra, önálló, piaci lakhatásra azonban ebből sem futja általában az egész családnak.

A Helsinki Bizottság a kocsi menedékesek ügyében már augusztusban bírósághoz fordult. A jogvédők egyik kérése az volt, hogy bírálják el a kilakoltatási ügyeket soron kívül, sürgősségi eljárásban, aminek eleget is tett a bíróság. Ugyanakkor még egyetlen egy tárgyalási napra sem került sor, az első múlt héten lett volna, de a bíróság az utolsó pillanatban, formai okokra hivatkozva elhalasztotta. A másik kérésük az volt, hogy kapjanak az érintettek azonnali védelmet – tehát mondhatta volna a bíróság, hogy akár a per végéig megtiltja a kilakoltatásokat, de ez elutasításra került.

Mivel semmiféle adatot nem ad ki a kormányzat a menedékesek számáról és helyzetéről, a Helsinki Bizottság is csak a saját tapasztalataira tud hagyatkozni, pontos választ Léderer szerint lehetetlenség arra a kérdésre adni, milyen arányban kényszerülhettek visszatérni Ukrajnába az itt nemkívánatosnak ítélt menekültek.

„Tudok olyanról, aki aznap visszaindult, és olyanokról is, akik visszamentek, de otthon szembesültek vele, hogy már a házuk se áll, így visszajöttek ide, mert itt van legalább szociális hálójuk, ismerőseik, ezért úgy döntöttek, hogy itt még mindig nagyobb valószínűséggel tudnak valamihez kezdeni, mint Ukrajnában”

– sorolja Léderer. Biztosat azonban a jogvédők sem tudnak azon kívül mondani, hogy nagyon homályos és embertelen a jelenlegi helyzet.