A dolgozók hatalmának újjászervezésével, a dolgozó emberek köré épített baloldali antikapitalista politikával. A munkásosztály képességeinek fejlesztésével: aktív szakszervezetekkel, felszabadító mozgalmakkal, szövetkezetekkel, szervezéssel és önszerveződéssel, képzéssel és önképzéssel.

A Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században az amerikai szociológus, Erik Olin Wright halála után megjelent legutolsó könyve. E könyvkritikában Wright tanítványa, a szintén osztálykutatással foglalkozó szociológus, Vivek Chibber tette mérlegre mestere nézeteit és antikapitalista stratégiáját.

Chibber úgy látja, utolsó éveiben Wright részben lekanyarodott arról az útról, amelyen egészen addig, több mint négy évtizedig járt. Wright lemondott a munkásosztály, valamint a szervezett munkásmozgalom hatalmát és képességeit kiépítő antikapitalista stratégiáról.

Vele szemben Chibber továbbra is kitart amellett, hogy a baloldali politikát a dolgozók köré kell szervezni. Chibber szerint a munkásosztálynak kell az antikapitalista elmélet és politikai gyakorlat középpontjában állnia: azért kell feltárnunk a kapitalista társadalmak osztályszerkezetét, hogy megtalálhassuk a tőkés rendszer ellenszerét.

Chibber nézeteiről magyarul részletesen itt olvashatunk, Wright munkássága a legátfogóbban magyar nyelven ebből a beszélgetésből ismerhető meg. Az alábbiakban Vivek Chibber könyvkritikája olvasható Erik Olin Wright legutolsó, egyben legpolitikusabb könyvéről.

---

Hogyan hagyhatná végre a világ maga mögött a kapitalizmust? – Erik Olin Wright egész életében erre a kérdésre kereste a választ. Utolsó könyvében meghatározó belátásokat találunk arról, mely antikapitalista stratégiák tartoznak a múlthoz, és melyek nyitnak távlatokat a demokratikus szocialista jövő felé.

Wright korunk legnagyobb osztályteoretikusa volt, munkásságában ötvöződött tisztánlátása és az emberi felszabadulás iránti mély erkölcsi elkötelezettsége. Halála után megjelent könyve, a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században, tökéletes megkoronázása egy olyan pályafutásnak, amelyet a marxista elmélet és a demokratikus szocialista politika elmélyítésének szentelt.^[1]

E rövid útmutató kötetben Wright egyszerre mutat rá a kapitalizmus igazságtalanságaira, és érvel azon alapelvek mellett, amelyek egy emberibb, humánusabb társadalmi rend kialakítóit vezérelhetnék.

Meggyőzően érvel amellett, hogy a kapitalizmust továbbra is meg kell haladnunk. Noha a mai kapitalizmus intézményes jellemzői jelentősen eltérnek a száz évvel ezelőttiektől, a rendszer lényege nem sokat változott. Ez a tőkés rendszer ösztönzött akkor is egy igazságosabb berendezkedés keresésére, ezzel szemben emelkedett fel a szocializmus.

De hogyan lehetne elérni ezt a szabadabb társadalmat? Wright előbb sorra veszi a baloldal által korában követett stratégiákat, majd nagyjából kettőbe vonja össze őket: egy forradalmi stratégiába, amely a kapitalizmust egy döntő áttöréssel kívánta leváltani, és egy inkább fokozatos átalakulást célzó stratégiába.

Könyvének nagy része ezek kibontásáról szól. Ezt követően javaslatokat tesz arra vonatkozóan, miként lehetne felhasználni tanulságaikat a kapitalizmus meghaladására – napjainkban.

A kapitalizmus lerombolása

Az első stratégia, amelyet a szocialista baloldal nagy része a huszadik században magáévá tett, a kapitalizmus lerombolása. Ez a szocializmushoz vezető klasszikus forradalmi út.

Feltételezi a hatalom átvételét a radikálisok egy csoportja által, jellemzően erőszakos eszközökkel, bár az álamhatalmat választások útján is meg lehet szerezni. E stratégia meghatározó eleme szerinte nem annyira a forradalom, mint inkább az, ami utána következik – az ellenforradalom elnyomása erővel, majd az új szocialista intézmények gyors felépítése.

Wright – véleményem szerint helyesen – azzal érvel, hogy a rendszer efféle megdöntése ma nagyon valószínűtlennek tűnik, legalábbis a fejlett kapitalista világban. Érdekes módon azonban nem amiatt utasítja el, mert megvalósíthatatlannak gondolja, hanem mert nem tartja kívánatosnak.

Megjegyzi, hogy a szocialista pártok sikeresen vezettek forradalmakat, ám ezek a forradalmi államok olyan új rendszereket hoztak létre, amelyek megbuktak a döntő erkölcsi próbákon.

Szinte mindenhol erősen tekintélyelvű politikai rezsimeket hoztak létre – a legtöbb tekintetben rosszabbakat, mint a polgári demokráciák –, és még ha sikerült is biztosítaniuk állampolgáraik számára bizonyos anyagi előnyöket, ezek aligha feleltek meg a társadalmi felszabadulásról alkotott elképzeléseknek.

Ebből arra következtet, hogy erkölcsileg kifogásolható tulajdonságaik a hatalomhoz vezető út következményei – hogy a forradalmak ilyen rendszereket hoznak létre. Ebben talán igaza is van.

De hogy továbblépjünk, Wright egy másik kérdést is feltehetett volna: lehetséges-e egyáltalán ez a forradalmi stratégia a mai világban? Járható-e egyáltalán ez az út?

A legtöbb állam mélyen beágyazódott a társadalmába. Széles körű legitimitást élveznek, még akkor is, ha a neoliberális modell elvesztette tekintélyét. És még akkor is, ha az ellenvélemény kifejezésére alkalmas demokratikus csatornák elérhetősége háttérbe szorítja a társadalmi igazságossághoz vezető egyetlen útként felfogott forradalmi stratégiákat.

Az egyenlet másik oldalán az uralkodó osztályok erőteljes egységbe forrtak össze. Az állam ma mérhetetlenül több erőforrással rendelkezik ahhoz, hogy ellenőrizzen és semlegesítsen radikális csoportokat, mint száz évvel ezelőtt. A politikai összeomlás lehetőségei a legjobb esetben is távolinak tűnnek.

Mindezek a tényezők arra utalnak, hogy

a fejlett kapitalista világban hiányzik az, amit Lenin a forradalom alapvető feltételeként írt le – hogy az uralkodó osztály már ne legyen képes a régi módon uralkodni, és hogy az alsóbb osztályok már ne akarják elfogadni uralmukat.

Ha ez így van, akkor marad Wright második átfogó stratégiája.

A kapitalizmus erodálása

Ez a „szociáldemokrata út a szocializmushoz”. Ellentétben az első stratégiával, amely hirtelen szakítást javasol, ez egy alternatív út. Wright sémájában ez a stratégia valójában több különböző alstratégiát foglal magában.^[2]

Ezek a következők:

• A kapitalizmus lebontása: az elképzelés itt a hatalom megszerzése, majd olyan gazdasági reformok bevezetése, amelyek aláássák a tőkésosztály strukturális hatalmát. Ahogy hatalmuk csökken, megteremtődnek a szocializmus felé irányuló végső elmozdulás feltételei.
• A kapitalizmus megszelídítése: míg a kapitalizmus lebontása a rendszer meghaladására és szocializmussal való felváltására irányul, a megszelídítés stratégiája szerényebb célt tűz ki; olyan reformok elfogadását, amelyek csupán a rendszer ártalmainak enyhítésére irányulnak. Ez olyasmi lenne, mint a New Deal az Egyesült Államokban, vagy – ambiciózusabb formában – az észak-európai vagy skandináv típusú szociáldemokrácia.
• A kapitalizmussal szembeni ellenállás: ez a stratégia abban különbözik az első kettőtől, hogy míg az előbbiek az államhatalom megszerzésére törekszenek, ez a stratégia teljesen lemond róla. A kapitalizmus éleinek lecsiszolására, tompítására törekszik az államon kívüli hatalom mozgósításával. Wright nem hoz példákat, de talán az 1990-es évek és a 2000-es évek elejének „horizontalizmusára” gondol.
• Menekülés a kapitalizmus elől: Ezt a stratégiát az különbözteti meg a többitől, hogy míg az összes többi stratégia valamilyen módon a rendszerrel való szembeszállásra törekszik, e stratégia a kilépésről szól. A rendszeren belüli rések keresésére támaszkodik, hogy humánusabb, emberibb kisközösségeket hozzon létre, vagy egyéni utakat, individualistább törekvéseket foglal magába: mindennapi döntéseink megváltoztatását, saját élelmünk megtermelését vagy más foglalkozás választását. Ezt néha „az életstílusok politikájának” is nevezik.

Wright szerint minden életképes antikapitalista stratégia e négy alstratégia valamilyen kombinációjából fog származni. E kombinációkhoz két megjegyzés kívánkozik.

Az első: némiképp meglepő azt látni, hogy a „menekülés a kapitalizmus elől” antikapitalista stratégiaként kerül szóba. Ez is ellenséges a kapitalizmussal szemben, vagy legalábbis az lehet. Mindenesetre nehéz belátni, hogy mitől lenne ez egy stratégia – ha stratégiák arról szólnak, hogy hogyan érjünk el politikai célokat.

Ez az eszképizmus vagy – más néven – menekülési kultúra nem annyira a kapitalizmus felváltását célozta egy új társadalmi renddel, hanem sokkal inkább annak módját kereste, hogy kiépíthessünk benne magunknak egy új életstílust. Maga Wright is szemlátomást zavarban volt, amikor bevonta ezt az utat a kapitalizmus erodálásának lehetséges alstratégiájaként. Joggal voltak kétségei, ez ugyanis veszélybe sodorhatja az egész antikapitalista projektet.

A második pont, amit érdemes megjegyezni, hogy Wright egyiket sem részesíti előnyben a többivel szemben – ezért is sorolja őket eleve egy nagyobb kategóriába. Az elképzelés feltehetően az, hogy az antikapitalisták majd ezek különböző kombinációit és permutációit veszik igénybe – az adott kontextustól, történeti-társadalmi helyzettől függően.

Az alkategóriákra bontás célja alighanem az, hogy jobban megértsük az egyes kategóriákhoz kapcsolódó sajátos kompromisszumokat, és így jobban ki tudjunk dolgozni egy politikai stratégiát.

Ez azonban egyúttal azt is eredményezi, hogy kiegyenlítjük politikai és erkölcsi alapállásukat, azaz egyenértékűnek tűntetjük fel őket – miközben nem azok.

A hatalom nélküli stratégia^[3]

A kapitalizmus erodálásának többoldalú stratégiáját ajánlva Wright egy olyan megközelítést támaszt fel, amelyet a szocialista mozgalom a fénykorában elfogadott. A klasszikus baloldal a második világháborúig szintén a kapitalizmus hézagaiban megtelepedő társadalmi viszonyok megváltoztatásának gondolatát házasította a gazdasági hatalom lebontásának, valamint a túlzások és túlkapások megszelídítésének stratégiájával.

Van azonban egy döntő különbség Wright megközelítése és a klasszikus szocialista megközelítés között. A klasszikus baloldal számára a stratégia többoldalúsága funkcionális hierarchiaként jelent meg, így szervezték meg – politikájának különböző összetevői mind a munkásosztály képességeinek kiépítése körül forogtak.^[4]

Így a szakszervezetek létrehozása, a propaganda különböző szervei, a munkásszövetkezetek és a kis „használatmegosztáson alapuló megoldások” („sharing economies”) mind azt a célt szolgálták, hogy megteremtsék egyfelől a közösségvállalás kultúráját, a szolidaritás ethoszát, másfelől pedig a munkások önazonosságát, az osztálytudatot. Mindezt a hatalom megszerzése érdekében.

Wright felfogása e kérdésben bizonytalan, kétértelmű. Lehetséges, hogy az egyes alstratégiákat akarja egy-egy osztályprojekthez kapcsolni. Ám amikor a kapitalizmusból a szocializmusba irányuló átmenet tényleges menetével foglalkozik, éppen az osztályharc gondolata hiányzik. Az általa előnyben részesített modell nem a hatalom szervezett megszerzésére törekszik, mint az első két alstratégia, hanem inkább a szocializmusba való fokozatos átcsúszásra a nem-kapitalista gyakorlatok gyarapítása révén.

Wright nagyon közel kerül ahhoz a fajta „hézagelvű”, résekre, repedésekre, zugokra és hasadékokra építő politikához, amelyet néhány baloldali az 1990-es években ajánlott.^[5]

Wright ezt így írja le:

„A kapitalizmussal szembeni fellépés egyik módja, hogy demokratikusabb, egalitárius, részvételi gazdasági viszonyokat alakítunk ki ennek a komplex rendszernek minden lehetséges szögletében és repedésében. A kapitalizmus erodálásának gondolata arra alapoz, hogy hosszabb távon ezek az alternatívák eléggé meghatározóvá válhatnak az egyének és a közösségek életében ahhoz, hogy a kapitalizmust végül megfosszák a rendszeren belüli domináns szerepétől.” (86. oldal – Vivek Chibber kiemeléseivel.)

E felfogás két oldala is említést érdemel. Először is, ebben a megközelítésben a szocialista elemek nem feltétlenül a kapitalizmus központi intézményeiben, például a munkahelyen épülnek ki, hanem annak hézagaiban – pontosan ott, ahol a kapitalista hatalom nincsen jelen. Wright ezeket a területeket különbözőképpen nevezi: tereknek, hézagoknak, réseknek, repedéseknek.^[6]

Másodszor, e rések belakása nem kötődik közvetlenül a munkásosztály képességeinek fejlesztéséhez, hanem inkább egyes egyének életében válik kiemelkedő jelentőségűvé. Úgy tűnik, hogy ez a stratégia az efféle kapaszkodók rendszeren belüli arányának gyarapításától függ, hogy majd egyszer kiszoríthassák a jellegzetesen kapitalista gyakorlatokat.

A probléma e stratégiával nyilvánvaló.

Könnyen lehet, hogy a kapitalisták elégedetten engedik át nekünk e hézagok benépesítésének és belakásának lehetőségeit – az áruvá nem tett viszonyok kiszélesedését az emberek életében –, amíg ez nem érinti hatalmuk alapjait.

Így például könyvtárak százai nyithatók meg, az élelmiszer-önrendelkezést elősegítő szövetkezetek tucatjai indíthatók, és szomszédsági bizottságok is létrehozhatók a közszolgáltatások koordinálására. Mindezek meg is testesítik az áruvá nem tétel és a szövetkezetiség elveit, márpedig Wright ezeket látja a nem kapitalista intézmények felépítését megalapozó pilléreknek az emberek életében. A kapitalisták boldogan fogják fogadni ezeket, hiszen ezek egyike sem érinti valódi hatalmuk alapjait. Amint azonban az új intézmények megkérdőjelezik hatalmukat, megjósolható, hogy a reakciójuk is egészen más lesz.

Bármely javaslatnak, amely a „szocialista viszonyok gyarapítására” irányul az emberek életében, figyelembe kell vennie, hogy ennek két formája lehetséges.

Egyrészt hozhatnak változásokat az emberek életstílusában és érintkezési módjaiban, olyan átalakulásokat, amelyek javítják mindennapi életüket és gazdagítják társadalmi viszonyaik szövetét, de érintetlenül hagyják a kapitalisták hatalmát és előjogait – ez a helyzet az életstílus-politikával.

Másrészt elképzelhetők olyan változások is, amelyek szintén teljesítik mindezt, de ezen felül még a munkáltatók előjogait is korlátozzák – nekünk erre van szükségünk. Klasszikus példa erre a szakszervezeti mozgalom, amely éppen ezt teszi.

Míg az előbbivel (az életstílus-politikával) a kapitalisták tökéletesen elégedettek lesznek, sőt, még bátorítani is fogják őket, addig semmi okunk sincs feltételezni, hogy tétlenül néznék, amint a mozgásterüket és hatalmukat szűkítő utóbbi tendencia kibontakozik. Sőt, ha a történelemből bármilyen következtetést le lehet vonni, akkor arra kell számítanunk, hogy nagyon gyorsan lépni fognak a hatalmukat megkérdőjelező újítások lebontása és visszaszorítása érdekében.

Lényegében ez az elmúlt négy évtized tapasztalata.

A fejlett világ kapitalistái azóta meglehetősen egységesen szorítják vissza a szociáldemokrácia azon elemeit, amelyek veszélyeztetik az érdekeiket

– például a szakszervezeteket, a mindeddig áruvá nem tett (azaz dekommodifikált) szolgáltatásokat és a környezetvédelmi ellenőrzéseket.

Minden javaslatnak, amely a kapitalista társadalmakon belül „szocialista” intézményeket kíván kiépíteni, szembe kell néznie a dilemmával: hogyan tartsuk fenn ezeket az intézményeket, és hogyan építsünk rájuk, ha abban a pillanatban, amikor ténylegesen kihívás elé állítják a kapitalisták hatalmát, ellenséges választ váltanak ki belőlük?

A klasszikus baloldal válasza erre az volt, hogy a munkásság hatalmának megszervezését és újításait támogatta – és valamennyit egy osztályalapú stratégiára építette fel. Wright könyvében azonban nyugtalanító csend honol e kérdésben.

Elképzelhetetlen, hogy ne lett volna tisztában e problémával. Wright egész pályafutása során az osztályharc és a munkásosztály képességeinek kérdéseivel foglalkozott. Még ebben az utolsó könyvében is külön fejezetben foglalkozik a politikai cselekvés problémájával. Ez azonban szinte teljes egészében koncepcionális, nem pedig stratégiai.

Wright többnyire arra szorítkozik, hogy meghatározza a politikai cselekvőképesség központi elemeit – az érdekeket és az erkölcsi elkötelezettségeket –, és megvédje az erkölcs fontosságát a politikai szerepvállalásban. Ez eddig rendben is van – ez teljességgel dicséretes és elismerésre méltó.

E könyvben viszont sehol sem teszi fel közvetlenül azokat a kérdéseket, amelyek az antikapitalisták számára a cselekvésről szóló viták középpontjában állnak:

hogyan építsük fel azt a képességet, amellyel előre tudjuk lendíteni politikai projektünket? Hogyan tegyünk szert a politikai cselekvésünkhöz szükséges alapokra? És kikből állhat az antikapitalista politika választói köre?

Ez a vonakodás eltolódást jelez Wright nézeteiben, ami már folyamatban volt, amikor ezt a könyvet írta. Egyfelől továbbra is azt gondolta, hogy a gazdasági rendszer kapitalista a szó klasszikus marxista értelmében – s ennélfogva azt a tőkésosztály uralja. Másfelől azonban úgy tűnik, ellentmondásos érzéseket táplált az iránt, hogy a munkásmozgalomba vesse bizalmát és a szocialista stratégia motorjaként tekintsen rá. Sőt, e tekintetben kifejezetten borúlátónak tűnik.

Pesszimizmusának természetesen bőven van alapja. A munkásosztály hagyományos politikai szervei mindenütt hanyatlóban vannak – már jó ideje. Reménykedhetünk abban, hogy hamarosan talpra állnak, de nincs bizonyítékunk arra, hogy ez valóban így is lesz.

A szervezett osztálypolitika napjai talán már mögöttünk vannak. Wrightnak minden oka megvan arra, hogy óvatosan viszonyuljon a munkásosztály cselekvőképességéhez.

Azzal viszont, hogy soha nem nézett szembe ezzel a kérdéssel, nehéz helyzetbe hozta magát. Ha csakugyan egyetértett azzal, hogy a tőkésosztály uralkodik még mindig – márpedig úgy tűnik, hogy ezt ő is így látta –, akkor nem kerülhetné meg a kérdést: hogyan fognak az antikapitalisták szembeszállni a tőkés hatalommal, ha majd képesek lesznek arra, hogy olyan intézményeket építsenek fel, amelyek a kapitalisták hatalmának aláásását célozzák?

Hogyan fog az antikapitalisták ügye előre mozdulni? Mi fogja azt előre lendíteni?

Úgy tűnik, hogy stratégiáját Wright a hagyományos munkásosztálynál sokkal szélesebb bázisra alapozta. Azt sugallja, hogy az antikapitalisták ügyének előre lendítéséhez szükséges erő a szolidaritás növekedéséből fog származni – a közösségvállalás fokozódásából nem önmagában a munkásosztályon belül, hanem általában a társadalomban. Ez az érve nagyon hasonlónak tűnik Polányi Károly elképzeléséhez.^[7]

Ez a szolidáris ethosz a baloldal által a kapitalizmus réseibe ültetett nem-kapitalista intézményekből fog kisarjadni. Amint az együttműködés és a bizalom új normái általánossá válnak, megvetik az erkölcsi alapjait azon új társadalmi mozgalmaknak és új szövetségeknek, amelyek az antikapitalisták ügyét előre hajtják. Ezért Wright fenntartotta azt az elképzelést, hogy a szocializmushoz politikai cselekvésre lesz szükség. A cselekvő azonban sokkal szétszórtabb és képlékenyebb lesz, mint a munkásosztály.

Ez az érvelés azon a feltevésen nyugszik, hogy a szolidáris ethosz kialakítása újítja majd meg a baloldalt. Wrightnak ezt részletesebben ki kellett volna fejtenie és alaposabban meg kellett volna védenie, mert ez így igen kétes értékű állítás. A szolidaritást ugyanis egészen különböző politikai célokra is lehet felhasználni.

Ahogy a szociológus Dylan Riley kimutatta munkájában, a két világháború közötti Európában a fasizmusba csúszó országokban voltak a leggazdagabb civil társadalmak, a polgári egyesületek náluk érték el a legnagyobb sűrűséget, ezek rendelkeztek a legélénkebb polgári kultúrával – márpedig ezek mind-mind a szolidáris kultúra mutatói.

Azért tolódtak mégis fasiszta irányba a szocialista helyett, mert a tőke volt képes meghatározni a politikai küzdelem kereteit. Ezt pedig azért tudta megtenni, mert legyőzte a szervezett munkásmozgalmat. Ami egy kialakulóban lévő szocialista mozgalom társadalmi talaja lehetett volna, végül az ellenkezőjének vált a termőföldjévé.^[8]

Egy mégoly gazdag szolidáris kultúra sem helyettesíti és nem is helyettesítheti a szervezett munkásosztály erejét. Wright javaslatának van egy egyértelmű következménye, amin érvének ereje is lemérhető.

Tegyük fel, hogy megfogadjuk javaslatát és szolidáris intézményeket építünk ki a kapitalizmus hézagaiban, de nem úgy, ahogy a klasszikus baloldal tette – a munkásosztály mozgalmának részeként –, hanem olyan szétszórt állampolgári kezdeményezésekként, amely túlnyúlnak az osztályokon, átívelnek az osztályhatárokon. Aztán tegyük fel, hogy néhány ilyen intézmény ellenséges reakciót vált ki a legfelső „1 százalékból”, amely részben fenyegetésekkel, részben jutalmakkal megpróbálja lebontani ezeket az intézményeket.

Eközben ugyanezek a tőkések érintetlenül hagyják azokat az újításokat, amelyek nem veszélyeztetik az érdekeiket. Ha a baloldal kezében ekkor egyedül a szolidaritás ethosza marad, miközben nem lesz ellenereje a munkáltatók osztályával szemben, nehéz elképzelni, hogyan tudja sikeresen megvédeni magát a tőkések támadásaitól.

Ez nem üres spekuláció. A neoliberális korszak története nem csupán az egykori nem-kapitalista intézmények lebontásának története, hanem a szolidáris ethosz folyamatos erodálásáé is. Azé a szolidáris ethoszé, amit a szociáldemokrácia nevében építettek fel több mint öt évtized alatt.

Más szavakkal: annak voltunk tanúi, hogy a civil társadalom képtelen volt hathatósan ellenállni a tőke hatalmának, miután a munkásmozgalom hanyatlani kezdett.

A szolidaritás ethosza azért maradt fenn addig, amíg fennmaradt, mert a szakszervezetek és a pártok ott voltak, hogy megvédjék, táplálják és ápolják. Ám amint kivesszük őket a képből, a szolidaritás e kultúrája nyomban hanyatlani kezd.

Mármost, ha a szolidáris kultúra nem lesz elég erős a nem kapitalista intézmények megvédésére, elkerülhetetlenül megkezdődik egyfajta társadalmi kiválasztódási folyamat – a tőkét fenyegető intézmények elhullanak, míg a tőkés érdekekkel szemben semleges intézmények talpon maradnak. Következésképpen ez a stratégia önpusztító.

Ha a társadalmi cselekvők úgy látják, hogy nem képesek fenntartani a tőkét ténylegesen fenyegető intézményeket, bele fognak nyugodni olyan gyakorlatokba, amelyek javítják ugyan mindennapjaikat és társadalmi viszonyaik minőségét, de sosem engedi ki őket a kapitalizmus réseiből. Ezen az úton soha nem jutnak ki a rendszer hézagaiból. Másképpen fogalmazva:

a kapitalizmus erodálásának átfogó stratégiája egyszerűen összeomlik és átcsap szimpla menekülésbe a kapitalizmus elől.

Ez Wright koncepciójának iróniája. Azzal, hogy stratégiává avatja a kapitalizmus előli menekülést, engedélyt és igazolást ad valaminek, ami sohasem volt antikapitalista stratégia. Ráadásul azzal, hogy kitér a hatalom problémájával való szembenézés elől, igen valószínűvé teszi, hogy ez a menekülés marad meg egyedül Wright stratégiai leltárából.

Az antikapitalizmus megújításához a munkásosztály megújítására van szükségünk

Wright javaslata egyszerűen helyrebillenthető, ha a munkásosztály megújításának összefüggésébe ágyazzuk. Ez a klasszikus szociáldemokrata stratégia újjáélesztését jelentené, de nem önmagában, hanem az elmúlt egy évszázad politikai tapasztalataiból származó tanulságokkal együtt.

Ha így közelítjük meg a problémát, ha a Wright által leírt különböző intézményes újításokat – a demokratikus költségvetést, a munkahelyi demokráciát, az alapjövedelem-támogatásokat, a közösségi finanszírozást – mind-mind a munkásosztály képességeinek fejlesztését célzó törekvéshez kapcsoljuk, egészen más színezetet kap mindaz, ami a könyvben olvasható.

A Wright ajánlotta demokráciaerősítő újítások mindegyike próbára tehető így. Máris megvizsgálhatóvá válik, hogy mennyire teszik lehetővé a baloldal számára, hogy ne csak új társadalmi viszonyokat építsen ki a kapitalizmuson belül, hanem a munka és a tőke közötti politikai egyensúlyt is megváltoztassa. El kell vetnünk azt az elképzelést, hogy a szocializmus majd akkor jön el, amikor az áruvá át nem alakított társadalmi gyakorlatok összesített súlya lassan kiszorítja az áruformát, ahogyan az Wright érveléséből következik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy

vissza kell térnünk ahhoz az elképzeléshez, hogy semmilyen komoly eredményt nem lehet elérni harc nélkül.

Van azonban itt egy bökkenő. Nem utasíthatjuk el Wright kételyeit a munkásosztály politikájának lehetőségével kapcsolatban pusztán azért, mert nem tetszik nekünk. Több mint három évtizede már, hogy a munkásmozgalom hanyatlik. És bár vannak az újraéledésének jelei is – egyes ágazatokban sztrájkokkal –, ezek történelmi mércével mérve még mindig elég szerény eredmények.

Nincs szilárd bizonyíték arra, hogy a baloldal rájött volna, hogyan szervezze meg a dolgozókat az új munkakörülmények között, egy dezindusztrializálódó kapitalista társadalomban, ahol az egykori óriásgyárak helyébe kisebb munkahelyek lépnek. Teljességgel elképzelhető, hogy az a masszív, szervezett munkásmozgalom, amely egykor a baloldalt felemelte, már a múlté. Ezt csak akkor fogjuk megtudni, amint előre nyomulunk, amint a szocialisták megpróbálnak újra beágyazódni a munkásosztályba – vagy inkább, ha úgy döntenek, hogy megteszik ezt.

Mindenesetre nagyon is lehetséges, hogy Wright kételyei indokoltak. De még ha így is van, kétlem, hogy stratégiai elképzelése életképes lenne. A baloldal számára a központi kihívás továbbra is az, ami mindig is volt: céljainkkal szemben mindig is a modern társadalom legerősebb társadalmi cselekvője, a kapitalisták osztálya áll és fog állni, miközben a második legerősebb szereplőt, az államot, nagyrészt szintén ők uralják. Emiatt

egyetlen életképes antikapitalizmus sem kerülheti meg a hatalom kérdését.

Ha tehát a munkásmozgalom feltámadásának lehetősége valóban elmúlt, akkor a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a szocializmus kilátásai vele együtt hanyatlottak le.

A baloldal döntő pillanatban van. Az általa egy évszázad alatt felépített szervezetek és politikai intézmények vagy szétesőben vannak, vagy mély válságba kerültek. A progresszív értelmiség nagy részét utolérte a szűk, törzsi szemlélet és a dolgozó emberek mélységes megvetése. Azok az akadályok, amelyek egy egyenlőségelvű (egalitárius) és emberi (humánus) társadalmi rend útjában állnak, olyannyira ijesztőek, hogy sok egykori szocialista megadta magát, és feladta a harcot.

Wright érdeme, hogy még akkor sem volt hajlandó feladni a társadalmi felszabadulás iránti elkötelezettségét, amikor évtizedekig vallott meggyőződései egy részében kételkedni kezdett. Sőt, megőrizte Marx alapvető felismerését, ami szerint a felszabadulás akadályai a kapitalizmusban éppen annyira valóságosak, mint amennyire elfogadhatatlanok.

Aligha van olyan kortárs teoretikus, aki Wrightnál többet tett volna a modern társadalomban tapasztalható igazságtalanságok strukturális forrásainak tisztázásáért. Még ha Wright utolsó kötete, a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században stratégiai javaslatai kétségesek is lehetnek, a könyv nagyban hozzájárul a baloldal újjáépítésének projektjéhez – mert megerősíti a társadalmi igazságosság és az antikapitalizmus közötti alapvető kapcsolatot.