A nácik által épp 84 éve, 1940. szeptember 26-án halálba kergetett, nagyhatású kritikai gondolkodó, Walter Benjamin szövegeiből adott ki szeptemberben válogatást a Bázis Könyvek. A kiadvány célja, hogy hozzáférhetővé tegye a szerző számos, idehaza és külföldön is paradigmatikus művészetelméleti és kultúrpolitikai írását, korábbi fordítások átdolgozott újraközlésével és új, eddig magyarra soha le nem fordított szövegekkel. A könyv megjelenését az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) esztétika szakán nyílt olvasószeminárium kíséri, az őszi szemeszter során az egész országból érkeznek vendégelőadók, hogy egy-egy kötetbeli szövegről tartsanak bevezetőt a közös beszélgetéshez. Az első alkalmon jártunk.

A tavalyi Lukács-konferenciáról szóló beszámolómban írtam, hogy egy fiatalokkal megtelő terem már önmagában jelzés. Hírt ad arról, hogy átalakulóban van a hazai közgondolkodás. Új radikális energiák jelentek meg, és velük együtt egy új szellemi érdeklődés. Egy év sem telt el azóta, és megint egy zsúfolt előadóteremben találtam magam. A földön ülőkkel együtt kb. 100 fős hallgatóság ezúttal azonban nem Lukács Györgyre, hanem a marxista hagyomány egy másik kiemelkedő 20. századi képviselőjére, Walter Benjaminra volt kíváncsi.

Az új Benjamin-kiadást kísérő olvasószeminárium első alkalmának népszerűsége azonban nem egy reneszánsz előszele. Hisz Lukáccsal szemben Benjamin felé töretlen volt a hazai érdeklődés, szövegeinek első, 1969-es magyar kiadása óta. Munkásságáról itthon is többen írtak könyvet (Radnóti Sándor: Krédó és Rezignáció; Weiss János: A modernség esztétikai programja – Előadások Walter Benjamin Műalkotás-tanulmányáról; Lengyel Zoltán: A ​sors kritikájáról. Vizsgálódások Walter Benjamin sorsfogalma mentén), vagy hivatkozták sűrűn (Bagi Zsolt: Az esztétikai hatalom elmélete). De bölcsész szakos egyetemistaként is azzal találkoztam, hogy Benjamin írásait – szemben más, a marxizmushoz is sorolható szerzőkével – bátran tanítják az oktatók, politikai elköteleződéstől függetlenül. Tapasztalataim szerint még az a szokásos trükk sem kerül bevetésre, hogy esetleg a depolitizálható, vagy a „marxista fordulat előtti” szövegeit tárgyalnák, épp ellenkezőleg.

Vajon miért vonz ennyi és ennyire sokféle embert idehaza ez az eklektikus, de azért mégiscsak határozottan marxista szerző? Az első alkalommal ízelítőt kaphattunk Benjamin gondolkozásából, szó volt a közösségi könyvkiadásról, a kultúra végéről és az utópisztikus barbárságról, de kiderült az is, hogy szereti-e a szerző a Miki egeret.

Benjamin, a közösségi

Múlt szerdán Somlyó Bálint tartott bevezető előadást. Az ELTE nyugdíjas oktatója évtizedeken keresztül vezetett Benjamin-kurzusokat, generációkkal megismertetve a szerző munkásságát – gesztusértéke van, hogy a szervezők őt hívták meg az első alkalomra. Mielőtt azonban katedrára lépett volna, Déri Ákos, a Bázis Könyvek sorozatszerkesztője mondott rövid megnyitóbeszédet – stíluszerűen a kötet egyik szövege, a Kiadóházak kritikája (1930) nyomán.

Déri rámutatott, hogy Benjamin szövege a mai napig érvényes kritikája a kiadói műkődéseknek, javaslatai pedig, reményei szerint, a Bázis Könyvek számára gyakorlati útmutatássá válnak. Benjamin kiindulópontja, hogy a legtöbb kiadó magára naivan a „mecenatúra és a lottózás” kettős üzemeként tekint. Azaz feladatának azt látja, hogy megkülönböztesse a jó könyveket a rossz könyvektől, illetve az eladhatót a nem eladhatótól. Ez jottányit sem változott 1930 óta a könyves szakember szerint.

Ezzel szemben, megfogadva Benjamin javaslatát, a Bázis Könyvek kiindulópontja a közösség.

„Ha nincs kapcsolat az olvasókkal, akkor nincs út hozzájuk, és semmi értelme az egésznek”. Így a Bázis nem a „sikerkönyveket” vadássza, és nem szimata van a jóra. Ehelyett érteni akarja a közösséget, amely körülveszi.

„A mostani Benjamin-kiadásnak hosszú története van, régóta meg szerettük volna csinálni. És úgy látom, nem tévedtünk, lett közössége, elindult például ez az olvasószeminárium”

– zárta felszólalását a teremben körbenézve Déri.

Túlélni a kultúrát

Somlyó Bálint egy hosszabb filozófiatörténeti kitérő után – amelyben Benjamin neokantiánus kezdeteit és Kant tapasztalatfogalmát összegezte – fordult az első alkalomra kijelöl szöveg, az 1933-as Tapasztalat és szegénység felé. Előadásában végigvezette a hallgatóságot a rövid esszén, amely a két világháború közötti kulturális állapotok elemzésétől indul. Innen jut el a szöveg az előadó szerint meglehetősen fenyegető, ám egyben forradalmi végkifejletig, a tradíció és a kultúra teljes elvetéséig.

Somlyó szerint Benjamin kifejezetten pátoszosan kezdi a szöveget. Arról beszél, hogy szegények lettünk elbeszélhető tapasztalatokban, mégpedig az I. világháború miatt. A felütés ambivalens, hisz Benjamin szerint épp egy hatalmas és borzalmas tapasztalat miatt váltunk szegénnyé tapasztalatokban.

„Itt valami összefércelhetetlenül elszakadt a modernitás szövetében Benjamin szerint. Ugyanis a háború során kiderült, hogy minden múltbeli tudás tökéletesen hasztalan, a tradíció maga érvényét vesztette.” – magyarázta az előadó. 

Mára ennek a gondolatnak óriási irodalma van – mutatott rá Somlyó –, hisz azt a problémát veti fel, hogy a modern társadalmakban nincs, nem lehet szerepe az időseknek. Korábban a tradíció birtokosaiként és megosztóiként fontos helyük volt. De az új történelmi tapasztalatunk az, hogy nem létezik már érvényés, tradícióként átadható tudás, mert a világ maga nem olyan, mint amit az idősek megtapasztalhattak, és amiről tudásuk van. „Amit ők láttak, az már nincs.”

Rátérve arra, ami van, pontosabban ami a harmincas években volt, Benjamin a háború utáni (elsősorban németországi) kultúrát mindezek miatt nem reneszánszként, újjászületésként, sokkal inkább szellemjárásként látja. Egyben a megszakított, visszafordíthatatlanul megszakadt valóság okozta tudatállapotok tünetegyütteseként.

„Nem újjaéledés ez, hanem galvanizálás, mondja Benjamin. A halott hamis mozgatása. Spiritista szeánsz asztaltáncoltatással és ektomplazmával.”

Somlyó szerint a legizgalmasabb vetülete a szövegnek, hogy amíg a tapasztalatszegénységet egyfajta tragikum veszi körbe, majd a kor szellemi állapotainak leírása határozottan ironikus, a szöveg előrehaladtával egyre ünnepibb, utópisztikusabb lesz.

A Tapasztalat és szegénység leghatározottabb tónusváltása az új barbárság tétele. Itt a szerző nem mellesleg teljesen eredeti módon nyúl a kultúra elvesztésének kérdéséhez. Ugyanis nála a barbárság nem a kortárs, a szintén német Theodor W. Adorno-féle negatív barbárság, és nem is a híres Rosa Luxemburg-i jelszóé („Szocializmus vagy barbárság!”). Nem, itt a barbárság utópisztikus, mert a valódi újrakezdés lehetőségét hordozza. Egy új világét, amely örökre lemond a régiről, annak tradíciójával, kultúrájával együtt.

„Egy olyan világé, ahol senki nem csinál úgy, mintha látta volna a Trisztán és Izoldát. Fütyülnek rá”

– érzékeltette az előadó, hozzátéve azt is, hogy ő nem biztos, hogy ilyen világban szeretne élni.

Ezután Benjamin egy új embertípusról, a mérnökről, konstruktőrről kezd beszélni. Ez, szemben a barkácsolóval, nem abból dolgozik, ami előtte van, hanem üres lapot vesz elő, és a nulláról indul – magyarázta az előadó. Benjamin példái, a filozófus René Descartes és a festő Paul Klee azonban erősen vitathatóak, érvelt Somlyó. Hisz Descartes hiába állítja magáról, hogy elölről kezdi a filozófiát, valójában akaratlanul-reflektálatlanul sok tekintetben a skolasztikus hagyományt követi. Ehhez hasonlóan Paul Klee-nek is kiterjedt tudása volt a festészeti hagyományról.

A legérdekesebb példa Somlyó szerint Paul Scheerbart, a maga korában nagy népszerűségnek örvendő, az I. világháború kezdetekor éhségsztrájkban hősi halált halt sci-fi író, akit Benjamin különösen kedvel. Az ő könyveiben, szemben például Verne regényeivel, nem átlagos emberek élnek át fantasztikus kalandokat, nála az új világok új embereket is szülnek. Ám az új ember képzete is ellentmondásos – mondja Somlyó, aki a létező szocializmusban (tegyük hozzá: abban az 1945 utáni szocializmusban, amit Benjamin maga nem tapasztalhatott meg) nem új embereket látott maga körül, hanem pont olyanokat, „ha nem rosszabbakat”, mint amilyenek korábban élhettek.

Akárhogy is, de

Benjamin kitart az új barbárság és az új barbárok mellett, szövege végén amellett kardoskodik, hogy ha az emberek nagy része ki van szorítva a kulturális tradícióból, akkor újra kell kezdeni azt.

Ennek az újrakezdésnek a része az a tömegkultúra is szerinte, melyet Miki egér képvisel, mert Miki egy álom a régi világról lemondó emberek számára. Walt Disney ikonikus egeréről meglepő módon nagyon komolyan ír Benjamin, nem csak ebben a szövegben, hisz – meséli az előadó – önálló esszét is szentelt neki két évvel korábban.

A valódi újrakezdés azért időszerű és szükségszerű Benjamin szerint, mert úgy látja (már 1933-ban!), hogy jön egy negatív barbárság is, a küszöbön álló gazdasági válság és az eljövendő háború formájában. Azt persze nem tudhatta, hogy mindebbe ő is bele fog halni – teszi hozzá Somlyó Bálint. Benjamin így az oktató szerint igencsak Nietzsche-szellemű zárlatban arra hívja fel a figyelmet, hogy

az emberiségnek fel kell készülnie, hogy ha szükséges, túlélje a kultúrát.

Méghozzá nevetve:

„És ami a lényeg: ezt nevetve teszi. Ez a nevetés néha talán barbárul hangzik. Nem baj. Az egyén átadhat néha valamennyit az emberiességéből a tömegnek, amely egy nap majd kamatos kamattal fogja visszatéríteni számára ezt a kölcsönt.”^[1]