A párizsi olimpia látványos és fényűző körülmények között zajlik, az egész város hetek, hónapok – sok tekintetben évek – óta készül erre a néhány hétre, amíg rajta van a világ szeme. Százmilliók drukkolnak világszerte a tévék előtt a résztvevő nemzetek sportolóinak, és a lenyűgöző emberi teljesítmény könnyen feledtetheti, hogy az olimpiai játékok hátterében,  átláthatatlan ügyletei útján egy magánszervezet egyre nagyobb hatalomra tesz szert, miközben egyre nyereségesebb is. Nemcsak a sport világában, de közvetve az élet számos területén.

Noha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) azt állítja magáról, hogy egy non-profit ernyőszervezet, fő profilja valójában az olimpiai pénzszivattyú olajozott működtetése. Átláthatatlan és titkos műveleteinek elsődleges célja, hogy minél nagyobb összegeket húzhasson be a rendező országoktól és a közvetítési licenszdíjakból. És hogy hova tűnnek a pénzek? Túlnyomó részükről legfeljebb találgathatunk. De vannak árulkodó jelek.

Licenszdíjak: a milliárdos biznisz, aminek végén a nép csak a cirkuszt kapja meg, a kenyér meg eltűnik

Ahogy a francia Mediapart portál a témának szentelt cikke felütésében emlékeztet rá, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság működése kifejezetten emlékeztet egy maffiára, amely szűk körben termel hasznot, miközben az olimpiai játékok jellemzően iszonyatos, és sokszor leplezett társadalmi költségek árán valósulnak meg. 

A NOB jelenlegi formájában 1984 óta, tehát 40 éve működik. Ekkortól Lausanne-ban bejegyzett svájci magánjogi egyesület, és 40 másik nemzetközi sportszervezethez hasonlóan adómentességet élvez, továbbá beszámolóit sem köteles közzétenni. Ezzel a lehetőséggel él is, sőt, sokszor még a témával foglalkozó kutatók sem férnek hozzá a dokumentumokhoz.

Erre már önmagában az is jó okot szolgáltathat, hogy míg az 1970-es években mindössze mintegy 30 ezer dollárnyi televíziós közvetítési licenszdíjat szedett be a szervezet, ez az összeg a kétezres évekre már több milliárdra rúgott. A Mediapart szerint a 2013-16-os időszakban a szponzorációs és közvetítési licenszdíjakból származó bevételek 5,7 milliárd eurót tettek ki, míg a következő 4 évben, 2017-21 között ez az összeg már 7,6 milliárd volt.

Bár a NOB konzekvensen állítja, hogy a fenti összegek 90 százalékát az „olimpiai mozgalomba”, a nemzetközi sportéletbe forgatják vissza, de hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudjuk. Némi sejtésünk lehet róla, de a szerződések, a pénz útja, ahogy maguk a döntések sem átláthatók.

Ami bizonyos: a szervezet bőkezűen jutalmazza vezetőit. Thomas Bach elnök – akivel Karácsony Gergely is egyeztetett Párizsban, mint büszkén elújságolta – bár hivatalosan „önkéntesen” látja el a NOB vezető tisztségét, megugrotta azt a bravúrt, hogy akár ebből az egy pozícióból is igen nagyvonalúan élhet.

Mint egy, a párizsi olimpia alkalmából június 23-án közzétett dokumentumban mellékesen említik az apró betűs részben, 2023-ban hivatalosan 275 ezer eurós „költségtérítést” kapott. A szervezet további 111 önkéntes, valamint 38 tiszteletbeli tagja évi 7000 dollár „adminisztratív támogatásban” és hivatalos feladataik ellátása során napidíjban részesülnek. A rendes tagok napi 450, míg a bizottságok elnökei 900 dolláros térítés fejében látják el feladataikat, ami a feladat ellátása utáni és előtti napokra is vonatkozik, hivatalosan azért, hogy az oda- és visszaút alatt se kelljen szűkölködniük. Ez az olimpiai játékok 17+2 valamint a paralimpiai játékok 12+2 napja alatt is jár, ami  legalább 14 800 dollárnak felel meg, fejenként. Ezen felül részesülnek közlekedési- és szállástámogatásban, utóbbi a Champs-Élysées mögötti luxusszálló használatát jelenti, és természetesen a játékokon (nézőként) való részvételért sem kell fizetniük. A fényűző gálavacsorák, fogadások pedig már csak hab a tortán – a megnyitó előtti este pl. a Louvre-ban vendégeskedtek, a menüért a sztárszakács, Alain Ducasse kezeskedett.

Ehhez képest, bár abszurdnak hangzik, maguk a sportolók, az események főszereplői, alig látnak valamit a NOB-hoz befolyó milliárdokból, a szervezet átláthatatlan költségvetéséből alig csorog le valami a támogatásukra. Ez szülhet olyan helyzeteket, hogy gyakorta még a francia sportolóknak is adományalapokat kell szervezniük költségeik fedezésére.

Amin a nép osztozik: a rendezés költsége munkában – és életekben

A rendezés gyakorlati megvalósításán dolgozók pedig annál is rosszabb helyzetben vannak. Mi is beszámoltunk arról, hogy sztrájkot hirdettek a repülőtéri dolgozók és a biztonsági őrök szakszervezetei a fizetések és a munkakörülmények miatt, de kilátásban helyezte a munkabeszüntetést a megnyitón fellépő táncosokat és előadóművészeket képviselő szakszervezet is. Utóbbiak végül célt értek, a szervezők végül kénytelenek voltak engedni nekik, elkerülendő egy világszerte milliók – talán milliárdok – által élőben követett, látványos blamát. De, az hogy csak egy ilyen sztrájkfenyegetés nyomán hallgatták meg a követeléseket, sokat elmond arról, milyen prekár körülmények között dolgoznak azok, akik a nemzetközi elismerést kiváltott show kulcsszereplői voltak.

És nem feledkezhetünk el azokról sem, akik – akaratuk ellenére – az életüket adták az olimpia megszervezéséért. Bár Emmanuel Macron elnök szerint Párizs „gondosabban” bánt az olimpiai infrastruktúrát építő munkásokkal, a statisztikákat erősen kozmetikázták. Kihagyták belőlük ugyanis a legsúlyosabb társadalmi hátrányokat elszenvedő, papírok nélküli bevándorlókat, akiknek tömegét alkalmazták az építkezéseken – majd más, társadalom peremén tengődő csoportokkal együtt „társadalmi tisztogatás” keretében kitelepítették őket a városból, nehogy szúrják a városba látogatók szemét.

De nemcsak az előkészületek költségét nyögi a társadalom – az olimpia alatt is szükség van emberekre, akik nem járnak gálavacsorákra, de elvégzik a napi munkát. A francia lap kiemeli, hogy valódi önkéntesek is dolgoznak a rendezvény gördülékeny megvalósításán.

Ők az a 45 000 ember, akik fizetés helyett legfeljebb köszönetet kapnak többhetes munkájukért, de még csak a szállásuk vagy utazásuk költségtérítésére sem jut nekik a NOB milliárdos költségvetéséből.

Bár a NOB szerint az olimpia „önmagát finanszírozza”, ez ebben a formában aligha igaz. Mint a CNN emlékeztet rá, az elmúlt évtizedekben közhellyé vált, hogy az olimpiák eleve dollármilliárdos költségvetései – jellemzően durván – elszállnak az eredeti tervekhez képest. A helyszínek kiválasztása során eleve százmilliós költségek a jellemzők, nem számítva a rendezésért kifizetett kenőpénzeket. A megvalósítás költségei pedig kétszeresükre is nőhetnek az eredeti tervekhez képest – mint az Párizs esetében már mostanra megtörtént. Míg a játékok megszervezésére mintegy négymilliárd dollárt szántak, eddig is több, mint nyolcmilliárd dollárt költöttek el, a végső összeg pedig könnyen meghaladhatja a tízmilliárd eurót.

És akkor még nem beszéltünk a járulékos költségekről. Az olimpiai létesítmények – az évtizedes tapasztalatok szerint – többnyire az eltapsolt összegek lassan pusztuló mementóiként emlékeztetik a lakosokat, hogy a város egykor a játékok gazdája volt, és míg a dzsentrifikáció tömegeket szorít ki korábbi lakhelyükről, a célzott infrastrukturális fejlesztések kihasználatlanok maradnak az elkövetkezendő években – míg a tömegközlekedési költségek Párizs esetében duplájukra nőttek a régió lakói számára. De akár azt is lehet említeni, hogy a biztonsági költségek is jelentősen megnőttek a tervezetthez képest, elsősorban a NOB kívánalmainak megfelelően. Ennek súlyosságára rávilágít, hogy Mediapart szerint Párizs a második világháború óta nem volt ennyire militarizálva.

Politikamentesség, míg nem a szélsőjobbal kell kokettálni…

Bár az olimpián résztvevő politikai hatalmasságok és az események komolysága azt a benyomást keltheti, hogy az államok vagy az általuk alkotott nemzetközi szervezetek is tagjai a NOB-nak, valójában egy teljesen független szervezetről van szó, amely senkinek nem kénytelen számot adni működéséről. Maga az Olimpiai Charta is leszögezi, hogy tagjai nem felelnek sem a NOB adósságaiért, sem a kötelezettségeiért.

A titkos szavazások az elmúlt években számos korrupciós botrányhoz vezettek, különösebb következmények nélkül. A bizottság jelenlegi 111 tagja között számos olyan van, aki a politika és a biznisz határán tevékenykedik – ott találjuk köztük a monacói herceget, az indiai kormányfőhöz közeli milliárdos műgyűjtő feleséégét, a finn mezőgazdasági minisztert, és más politikusokat.

Az olimpiai mozgalommal kapcsolatban időről időre felmerül, a szélsőjobboldali politikai irányzatokkal való kokettálás vádja. Itt nemcsak az 1936-os náci olimpiát övező botrányokra kell gondolni – vagy arra, hogy a náci-szimpatizáns Avery Brundage a háború után, 1952 és 1972 között húsz évig lehetett a NOB elnöke – de a közelmúlt és a jelen is bőven tartogat érdekességeket e szempontból.

Jelentős szerepet játszott a NOB mai működésének kialakításában a fasiszta Franco diktátor egykori sportminisztere, Juan Antonio Samaranch, aki 1981 és 2000 között volt a NOB elnöke. Ő építette ki a pénzszivattyú jelenlegi struktúráját, miközben textilipari, banki és ingatlanpiaci érdekekkel is rendelkezett. Nevét viselő fia – és örököse – ma a NOB alelnöke.

A NOB nemcsak Samaranch fasiszta múltja fölött hunyt szemet, de az sem zavarta, mikor egyik tagja, Guy Drut – egykori francia olimpikon és miniszter – a szélsőjobb támogatására buzdított a választások során. Ahogy a 2020 óta az igazgatótanácsban ülő Gerardo Werthein argentin bankárnak is kitüntetett szerepe van – annak ellenére, hogy szívélyes viszonyt ápol a szélsőjobboldali Javier Milei elnökkel, olyannyira, hogy nemrég Argentina Egyesült Államokbeli nagykövetévé nevezték ki.

…de a tőkét sem tartják távol, sőt

A NOB vezetői – kivált Samaranch elnöksége óta – szívélyes viszonyt ápolnak különböző piaci nagyvállalatokkal, amelyek jelentős támogatásban részesítik az olimpiai konglomerátumot esetleges adókedvezmények, adómentességek kialkudása fejében. Ennek látványos megnyilvánulása például a közterületek privatizációja olyan nagyvállalatok által, mint a McDonalds, a Coca-Cola vagy a Samsung, illetve Párizsban olyan franciaországi cégek révén mint az LVMH, az Accor és a Carrefour.

A Samaranch-elnökség fordulópont a szervezet történetében: 1985, az olimpiai licenszdíjak bevezetése óta nőttek meg robbanászerűen a NOB bevételei. Egy friss doktori értekezés szerint, a szervezet centralizációja csak tovább erősítette monopóliumukat a jövedelmek elosztása felett.

Tevékenységük korántsem ideológiamentes: a közterületek nagy márkák által történő kisajátítása, vagy Párizs már említett militarizációja, az algoritmusok által vezérelt megfigyelő rendszerek – mind mind a NOB által meghatározott kényszerek. Ezek kockázatai is gyakran rejtve maradnak – a Mediapart-nak egy magasrangú hivatalnok panaszkodott arra, hogy a NOB biztonsági elvárásai teljesíthetetlenek, és például a tűzoltók elvárt száma miatt az ország más területein hiány lehet belőlük egy fokozottan veszélyes időszakában az évnek.

Bár a francia államigazgatásban előzetesen az volt az elképzelés, hogy kemény feltételeket szabnak a játékok megrendezése fejében, és ellenállnak a NOB egyes követeléseinek – utólag azonban úgy tűnik, hogy ezek az ígéretek nem teljesültek, a rendező bizottság fejet hajtott a NOB akarata előtt.

A NOB és tisztviselői, valamint a nemzetközi nagyvállalatok tehát kölcsönösen profitálnak a gyümölcsöző viszonyból. Míg a cégek felületet és az egyes államoknál gazdasági előnyöket kapnak, a pénzszivattyú is egyre hatékonyabban tud működni. Az átláthatatlan ügyletekből, szinte feltárhatatlan informális vagy félig-meddig formalizált, a nagyközönség elől elrejtett viszonyrendszerekből és évtizedek alatt tökéletesített korrupciós sémákból álló rendszer működéséből szinte mindenki nyer a rendszer csúcsán.

Ellentétben a társadalom széles rétegeivel, akiknek marad néhány hét drukkolás és csillogás, majd az elhúzódó társadalmi károk, a használhatatlan infrastruktúra, és talán a tudat, hogy az arra szánt pénzt az ő érdekükben is el lehetett volna költeni.