Hogyan függ össze a társadalmi újraelosztási rendszer és az egyéni életpálya alakulása? Mit jelenthet ma szocialistának lenni? Hogyan működik a „rassz”-kogníció? Melyek lehetnek egy egészen új politikai közösség elgondolásának fogalmi kiindulópontjai? Böröcz Józsefet, a Rutgers Egyetem professzorát Borbély András kérdezte.

Borbély András: Globális történeti kérdésekkel foglalkozó szociológusként tartanak számon, és számos nemzetközi rangú kutatóintézetnek voltál és vagy elismert munkatársa. Engem azonban nemcsak a szakmai, hanem a személyes-társadalmi életutad is érdekelne. Milyen társadalmi környezetben nevelődtél és alakult a szakmai életutad, és ezek hogyan hatottak arra, hogy azt csináld, úgy és ott, amit csinálsz? Milyen fontos döntéseket kellett meghoznod életed során, és minek a nevében vagy minek az ellenében?

Böröcz József: Édesanyám alföldi, kisvárosi reformátuskántor-lány létére népi kollégista volt, s 1947 és 1951 között járt a Zeneművészeti Főiskolára. A kor szokásai szerint az érintett különösebb megkérdezése nélkül, hatékonyan „leterelték” az előadóművészi pályáról, s így a budapesti táncszakmában, zongorista-korrepetitorként szerzett elismertséget s megbecsülést.

Apámat tízéves korában klottgatyás siófoki iparosgyerekként „kiemelték”, s környékük hajdani földesura – a római katolikus egyház – „taníttatta ki”, méghozzá saját elitgimnáziumában. A veszprémi piaristáknál érettségizett, kitüntetéssel, 1946-ban. Ott tanult meg németül, franciául, némi latinnal és ógöröggel fűszerezve, onnan hozta a gépírást, a gyorsírást, a formális logika ismeretét… s a néptáncot, valamint a marxizmus egyfajta, „népi” változatát.

Nyughatatlan, a szó eredeti értelmében népi, demokratikus, szocialista értelmiségi volt. Gyors egymásutánban, négy éven keresztül tanult felsőoktatásban: először medikus volt, majd átiratkozott a bölcsészkar középkori régészet-néprajz szakára, végül a színház- és filmművészeti főiskola táncrendezés szakán végzett el egy év alatt két évfolyamot… Ezek egyikét sem fejezte be, mindig talált valami „fontosabb” elfoglaltságot magának, többnyire a nép felemelésének tárgyában, amit – akkori, kitűnő barátaihoz: Vitányi Ivánhoz, Losonczi Ágneshez hasonlóan – konkrétan a népi művészet, így a néptánc „magasművészetté emelésével” és a paraszti kollektív testi önkifejezés „modern köznyelvvé” tételével, ebben az értelemben osztály-emancipációs elképzelésként vélt megvalósítani – ma már látjuk, meglehetősen mérsékelt sikerrel, önhibáján kívül. Táncfolklorista, hivatásos táncos, majd koreográfus lett, mígnem a Honvéd Művészegyüttes 1956 őszi kínai turnéján – melyen a tánckar művészeti vezetőjeként vett részt – hathatósan megfogalmazott progresszív, baloldali-népi-demokratikus, szocialista, közösségi politikai nézetei okán 1957 elején „narodnyikizmus”^[1] vádja alapján kárpitossegéddé nem avanzsált. Néhány év múlva a diósgyőri Lenin Kohászati Művek amatőr táncegyüttesének vezetőjeként „kezdte újra” – a maga nemében rendkívül sikeres – életét, különféle amatőr művészeti mozgalmak és együttesek, színházak, a közösségi művelődés akkor kimondottan pezsgő világában. Fiatalok százai „mentek át a keze alatt”.

Apám tehát iparosháttérből, „első generációs” értelmiségiként, anyám pedig az iskolázott, ám életfogytig nyomorgó alföldi-kisvárosi klerikális-konzervatív, kálvinista közegből érkezve lépett be a budapesti előadóművész-világba. Mindketten jóval korábban, rövidebb élet után haltak meg, mint szüleik. Ilyen idők jártak akkor – az osztály- és réteghelyzetet váltó emberekre.

Zaklatott, anyagilag vergődő, szellemi értelemben igényes, életvezetés tekintetében szeretetre méltón szabadelvű, életigenlő, jó humorú, önironikus családban nőttem fel.

Apámat diósgyőri elfoglaltsága miatt 2-től 12 éves koromig alig láttuk. Anyám nyomán 11 évig tanultam komolyzenét – zongora, összhangzattan, zenetörténet, zeneszerzés, miegymás. Amúgy az iskolában folyvást rejtőztem a korabeli „belbudai” közeg gyerekeire jellemző kirekesztés, agresszió, erőszak elől – mai fejemmel, Zoltán Gábor erről szóló könyveinek olvastán világosan „látom”, ezen agresszió az 1944-es nyilasdúlás lelki és erkölcsi szövődménye volt. Oly varázsos közeg volt ez, ahol az iskola például formális fegyelmezéssel büntette, ha a fél kerületi gyermekkönyvtárat kiolvasó gyerek visszaszólt, adott esetben a tanárának, a komolyabb tárgyi tévedéseket, csúsztatásokat korrigálandó. (Erről aztán hamar le is szoktam.) Középiskolámra nem érdemes szót vesztegetni. A korabeli szocialista felsőoktatás-irányítás mély, kifürkészhetetlen bölcsességének hála a debreceni bölcsészkarra kerültem, ahol magyar-népművelés szakon végeztem, s mellesleg kupáltam magam angolból, illetve a kötelező orosz záróvizsga után viszonylag könnyen megtanultam lengyelül.

Két elképzelésem volt arról, mi lehetnék: filmrendező, illetve szociológus. Csakhogy, pro primo, két próbálkozás után sem vettek fel filmrendezés szakra az akkori Magyarország egyetlen ilyen intézményébe. Amikor pedig a tökéletlenül „összezáró”, elitelőjog-védelmező rendszer réseiben harmadszor próbálkoztam – a terv az volt, hogy lényegében „bebeszélem magam” a łódzi Filmfőiskolára, s, úgymond, lengyelül leszek filmes, ha kell, néhány évnyi világosító-gyakornokság vagy gyártásasszisztensi munka „árán” is –, 1980 nyarán kitört a Szolidaritás^[2], s Lengyelország nagyjából-egészéből alkalmatlanná vált arra, hogy iskolai közeg lehessen egy olyasféle tornacipős, tarisznyás, s eléggé el nem ítélhető módon magyar útleveles, ám állami ösztöndíjjal nem rendelkező, poétikus hajlamú csavargó számára, aki voltam.

Akkoriban, pro secundo, – a nyolcvanas évek legelejéről beszélünk – a szociológia Magyarországon a „tűrt” s a „tiltott” mezők határán helyezkedett el. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egyetlen, nem túl nagy ismeretségi kör monopolizálta a magyarországi szociológia-képzést, s szerénységem sem e körbe, sem pedig a szakképesítés nélkül működő szociológusok miliőjébe nem tudott bekerülni, lényegében szerencsétlen informálishálózati „elhelyezkedésem” okán. Erre mondják Pesten: pechem volt.

Így aztán egy évvel végzés után, 1983 nyarán kapva kaptam az alkalmon, amikor egy fordításom leadásakor szerkesztőm – mintegy mellékesen – rákérdezett, nem akarok-e véletlenül Amerikában, egy általános iskolában magyart tanítani. Így lett belőlem szabad foglalkozású, azaz állandó munka s érdemi kilátások nélküli budapesti fordítóból magyar-mint-származási-nyelv-tanár az amerikai Délen, egy sokadik generációs magyarok lakta tanyaközpontban, New Orleans-tól egy órányi autózásnyira északra. Végül is a Louisiana Állami Egyetemen kezdtem el formális szociológiai tanulmányaimat, 1984-ben, majd – kétéves tanári szerződésem lejártával, s egy év itthon tartózkodás után – a Johns Hopkins Egyetem globális szociológia programjától kaptam ösztöndíjat, s ott végeztem, 1992-ben. Három év dél-kaliforniai tanítás után kerültem jelenlegi munkahelyemre, a Rutgers Egyetemre, ahol szociológia-tanszéki munkám mellett az első 12 évben az egyetem Magyar Intézetének igazgatói posztját is betöltöttem. A szakmai munkásságom nagyrészt megtalálható online.

„Ki áll maga mögött?”

Ebből elég összetett kép villan fel többek között arról is, hogy miként öröklődött át a nyilasdúlás agressziója a „belbudai” közegben, és hogy a korszak egyenlősítő társadalom- és kultúrpolitikája ellenére, amelynek a szüleid – ha felemásan is – részesei voltak, miként maradt fenn az előjog-védelmező rendszer, amely téged is rejtőzésre, sőt talán menekülésre is kényszerített. Ugyanakkor utaltál egyfajta mély és kifürkészhetetlen bölcsességre is a korabeli oktatás-irányítás kapcsán, talán nem csak ironikusan. Általánosítom az utalásodat: miben állt, áll vagy állhatna számodra „a szocializmus bölcsessége”? Arra is gondolok, hogy most nem nagyon látunk sem szocialista politikát, sem kultúrát, vagy csak igen-igen szórványosan. És arra is, hogy szóválasztásod talán nem véletlen, és a szocializmus esetleg nemcsak politika, kultúra, ennek vagy annak az irányítása, hanem valami ezeknél is több vagy „kifürkészhetetlenebb”.

Hm. Gyermekkorom „világa” – főleg a gyerektársaim által gyakorolt minták összessége – a rejtőzködés három formáját hozta ki belőlem. Ezek: a végtelen mennyiségű olvasás, a zenetanulás és -élvezet, valamint a csavargás. Gyerekkoromban azért „rejtőzködtem”, mert egy sor, rám nézvést hátrányos következménnyel járó élmény, a szó szoros és átvitt értelmében is elcsattant pofon erre indított.

Mármost, az előjog-fenntartó rendszer, melyre életem későbbi fázisáról szólva utaltam, térségünk egyik legalapvetőbb társadalom-szerveződési, gondolkodási mintájára utal, nevezetesen arra, hogy itt szinte soha, szinte semmi nem történik rendies, a szó legtágabb értelmében „származási”, informális (baráti, családi, ismeretségi) logikák, „szempontok” működése nélkül. Így a szociológia budapesti grundjaira való be nem jutásom egyik legkézenfekvőbb oka az a – zavarba ejtőn triviális – probléma volt, hogy nem tudtam kielégítő választ adni a kérdésre, melyet a magyarországi valóságot utcaszinten jól ismerő, etnográfus-szociológus (az egyik akkori, szociológiai kutatással foglalkozó intézmény vezetője) fogalmazott meg fölöttébb hasznos formában a számomra: „ki áll maga mögött?”

E kérdés, a maga direktségében, látszólagos durvaságában és közhelyességében is revelatív erejű segítség volt a számomra. Két jelentést halásztam ki belőle: (1) „ez így működik”, továbbá, hogy (2) más utat kell keresnem, mert ebben a játszmában hátrányos helyzetben vagyok, hiszen még csak nem is Budapesten végeztem az egyetemet, én jószerével senkit nem ismerek, aki „számít”, itt én egy senki vagyok, próbálkozzam bármivel. (Akkor már volt például magyar és angol nyelvű publikációm is a választott témámban, de pl. ez sem érdekelt senkit.) Leküzdhetetlen akadálynak tűnt mindez, hiszen – gondoltam – így még az sem fog kiderülni (a magam számára sem), hogy egyáltalán van-e bármiféle szikrája a tehetségnek bennem, a választott szakmám igényei szerint. Semmi nem fog kiderülni. Magyarország zsákutcának tűnt.

Ami a szocializmus „kifürkészhetetlen bölcsességére” való utalásomat illeti – jól látod, egyszerre mondom direktben, s bizonyos szarkazmussal. Vegyük alapul a saját kis triviális történetemet, hogy miként irányítottak át a budapesti felvételi kérelmemmel Debrecenbe. Elmondható a dolog úgy, hogy micsoda irracionális dolog volt is ez, felfoghatatlan, hogy milyen érdemi kritériumrendszer alapján, ki és hogy döntötte el a felsőoktatási rendszerbe történő felvételizők adott egyetemekre irányítását. Ha drámai baritonban akarnám elzengeni a történetet, nyilván elzokoghatnám az ezzel járó nehézségeket, a kis-középváros mindennapi, apró ellenérzéseit a „jöttment” fővárosi diákkal szemben, hogy nem vettek fel kollégiumba, mit jelentett egy vadidegen, korábbi fogalmaimhoz képest elképesztően zárt és örömtelen kisvárosban létezni. Nekem Debrecenhez addigelé semmi közöm nem volt, sosem jártam ott, csak azt tudtam, hogy egykori kántor nagyapám kétszer is sikertelenül pályázott a Nagytemplom főkántori állására. Hát, ez… nem sok. Mondjuk így: rettentően felkészületlen voltam a debreceni létre.

Ugyanakkor elmondható a történet úgy is, hogy az ország akkori egyik, ha nem a legjobb bölcsészkarára járhattam, javarészt kitűnő szakemberek tanítottak, akiknek volt idejük felkészülni az óráikra. Létezett még egyfajta furcsa, informálisan érvényesülő tanszabadság is – persze főleg a kötelező tanórákon kívül. Ráadásul Magyarország-ismereteim körét is tágította az addigelé ismeretlen, sok tekintetben egyébként az amerikai egyetemi kisvárosokra emlékeztető, csak azoknál nyilván jóval szegényebb, s a külvilágba kevésbé bekötött helyi univerzum megismerése. S mindezeken túl, szinte korlátlan mennyiségű idő állt rendelkezésemre – például olvasni és nyelvet tanulni, úgyhogy ezzel foglalkoztam. Plusz barátaimmal együtt a marxi elidegenedés-elméletet próbáltuk a hetvenes évek végi magyarországi valóságra alkalmazni – meglepő sikerrel.

Ami az államszocializmus Magyarországon létezett formáit illeti – hogy rátérjek kérdésed társadalomelemzési oldalára is – messze nem kizárólag politikai/hatalomgyakorlási forma volt. Életvilág, lehetőség- és korlátrendszer is volt, átfogó társadalmi rendszer. A különféle, agyonpertraktált, kisstílű és értelmetlen, józan ésszel felfoghatatlan tilalmakon túl – máig fel nem foghatom, például az újvidéki Új Symposion olvasása hogyan idézte volna elő a szocializmus kataklizmikus megrendülését a debreceni Egyetemi Könyvtárban – létezett benne bizonyos grandiózus nagyvonalúság is – erről kevésbé esik szó manapság. Számomra máig a (Magyarországon „természetesen” hosszú ideig, ismét csak kifürkészhetetlen okokból betiltott, szamizdatban persze akadálytalanul terjedő) Konrád-Szelényi-féle, marxizáló-weberiánus alapmű határozza meg a lényeget: megértéséhez a kulcs a racionális redisztribúció fogalma, amely az én mai olvasatomban messze túlmutat a szűk gazdasági értelemben vett újraelosztáson.

A szocialista állam egyszerre volt a magántulajdon korlátját meghaladó formáció, azaz politikai-gazdaságtani értelemben szocialista társadalom kollektív tulajdonjogainak kezelője, azaz a vélt történelmi progresszió őre, s egyben az államszocialista gazdaság és társadalom általános szabályainak monopolhelyzetű meghatározója (vagyis egyszerre a gazdaság legjelentősebb résztvevője és a gazdasági felhalmozásra vonatkozó szabályok ura).

Csakhogy az államszocializmus nem kizárólag gazdasági működésmód volt, hiszen „a rendszer” a redisztribúciót társadalmi értelemben is megvalósította.

Egy sor progresszív, társadalom-átalakító, így például egyéni és kollektívmobilitás-serkentő, infrastruktúra-alakító, tudatformáló, tudástermelő, s sok viszonylatban a múltbéli, esetenként ezeréves igazságtalanságok, tisztességtelen hátrányok meghaladását viszonylag egyszerű eszközökkel lehetővé tevő, s meg is valósító intézményrendszer is volt. Ez mind, együtt.

Debrecenből „Amerikába”

Amikor tehát azt írtam az első kérdésre adott válaszomban, hogy volt a rendszerben bizonyos „kifürkészhetetlen bölcsesség”, ez alatt azt is értettem, hogy a racionális redisztribúció keretében budapestiként például engem is „újraelosztottak” Debrecenbe. . . Ennek voltak bizonyos hatékonyság-romboló elemei (lásd: vonatozás, a korábbi életemtől és bizonyos kulturális javaktól való elszigeteltség, stb.), ugyanakkor általam akkor nem is képzelt, csodálatos eredményei is, hiszen a valóság, saját társadalmam valóságának más és más, új szeleteit ismerhettem meg ezáltal. Tehát egyszerre „szakított ki” előző (korántsem ideális) közegemből a rendszer, s illesztett be, ha mégoly szervetlenül is, egy másik miliőbe, amelynek megismerése révén egy sor hasznos és felemelő érzelmi, intellektuális és morális értéknek kerültem a birtokába. Ez mind olyasmi, ami a Budapesten maradt, korábbi ismerőseimnek nem állt rendelkezésére, sokan nem is értik, miről beszélek. Ennek persze megvolt az ára is, így – saját életemben – az, hogy ugyanezen sajátságosan „újraelosztott” mivoltamból következően jószerével szóba sem állt velem a budapesti szakma, „vidékről érkezett gyüttmentként” viszonyult hozzám, körülbelül ugyanúgy, ahogy – mint elképzeltem – apámhoz, anyámhoz viszonyult ugyanez a közeg, amikor leszálltak „a hathuszasról” a Déli, illetve Nyugati pályaudvaron.

Így aztán midőn egy véletlensorozat következtében kikerültem az Amerikai Egyesült Államokba, az elvándorlás előidézte „talajtalanság”-érzés már bizonyos értelemben nem ért felkészületlenül, hiszen debreceni tapasztalataim alapján voltak bizonyos kezdetleges mintáim arról, hogy tudnám szakmai világnézetem részévé tenni az adott esetben mégoly fájó számkivetettséget is. S ez vezetett el oda, hogy amikor aztán bekerültem a Johns Hopkins Egyetem globális szociológiai doktori programjába, s ott találkoztam a világ tíz sarkából érkezett, legkülönfélébb hátterű és orientációjú, hozzám hasonlón talajvesztett doktorandusz-kollégáimmal, szinte magától értetődő volt a számomra, hogy-s-mint közelítsem a sokféleség, a másság, a saját hátteremből nem ismert létformák kérdéseit.

Lehet-e ma és miként politikai (vagy bármilyen) értelemben szocialistának lenni? A szocializmus a kutatásaid történeti tárgya, az elemzés nézőpontja, a marxista társadalomelemzés hagyományaihoz való kapcsolódás, vagy politikai állásfoglalás is? Mit jelent vagy mit jelenthetne a szocializmus ma, mögöttünk a létezett szocializmussal és eltűnésével?

Persze, hogy lehet. Kezdjük talán ezzel: a lényeg a szüntelen mozgás: „az én szocializmusom” nem rögzített célképzet, hanem helyváltoztatás. Ismételt, önreflexív kísérletek sorozata a társadalmi viszonyok emberibbé tételére, az elviselhetőbb, igazságosabb, kizsákmányolás- és elnyomásmentesebb, egyenlőbb, nyíltabb, szabadabb, fenntarthatóbb, az emberi értékek előállítását inkább segítő stb. társadalmi viszonyok felé. Az ember totális, radikális felszabadításának követelése, s követése.

Hozzáteszem: mindez – mondjuk így: „a szocializmus gondolata” – engem immár jó három évtizede kizárólag globális és történeti szemléletben érdekel.

A szocializmusom globalitása alatt legalább három dolgot értek. Egyrészt azt, hogy saját, mégoly súlyos helyi problémáinkat nem vagyok képes / hajlandó kizárólag a helyi közeg sajátosságaiból magyarázni (ugyanis ez „módszertanilag” lehetetlen eljárás volna, egy globális léptékben szervezett, kizsákmányoló, elnyomó és élet-tönkretevő rendszer részeként). Ennek megfordítása, hogy a kizárólag „helyi szinten” működő s gondolkodó, mégoly jó szándékú kritika objektív okoknál fogva csak téves, hibás lehet. A globális erőszaknak nincs hatékony lokális ellenszere. (Ez a módszertani tévedés egyébként egyszerre jellemző a szociáldemokrácia bizonyos változataira csakúgy, mint a liberalizmusra, továbbá a perifériás, félperifériás és centrum-fasizmusokra is.)

Másrészt ragaszkodom ahhoz, hogy – legyen szó bármely problémáról – tekintsük, gondoljuk, éljük, szenvedjük át a dolgot a globális hierarchia-, elnyomási és kizsákmányolási láncolatok által tönkretett életű emberek nézőpontjából. Gondolok itt a lehető legkonkrétabb emberi életekre – mondjuk az indiai Kolkatában napi tizennyolc órát robotoló, harmincöt kilós, Bangladeshből jött „migráns” takarítónő, a belső-afrikai menekülttáborban tengődő gyerekek, a világ önfenntartó parasztságának azon, nagy hányada, mely napi 5 USD alatti jövedelemmel tengődik, a perifériás ipari tőke teremtette globális déli, nagyvárosi szub-prekariátus, a legolcsóbb ruhadarabjainkat szakmányban összevarró, 13 éves kambodzsai lánykák, a ghenti bordélysoron dolgozó nyugat-afrikai vagy moldovai tanítónők, stb. nézőpontjára. Természetesen tudatában vagyok, hogy ezzel az attitűddel „kifocizom” magam az európai közbeszéd nagy részéből… ám legyen. Tudomásul veszem, nem játszunk ugyanazon a pályán. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy e vonatkozásban elvtelen kompromisszumokat kössek.

Harmadrészt pedig azt jelenti ragaszkodásom a szocializmus globális változatához, hogy a létezett államszocializmus konkrét – amúgy persze érthető, stb. – engedményeitől eltérően nem vagyok hajlandó az emancipáció, a progresszió, az elviselhetőbb viszonyok, stb. követelését adott, esetleges, kirekesztő és sem erkölcsileg, sem pedig intellektuálisan nem védhető, morális-geopolitikai illetve „rassz”-korlátok közé szorítani.

Mármost, ami az én szocializmus-képzetem történeti mivoltára való utalásomat illeti, ez alatt pusztán azt értem, hogy a globális rendszer, mely a jelenben emberek milliárdjainak lehetetleníti el az életét, történeti termék.

A múlt így nem a családi emlékezet és a történelemórák kuriózuma csupán, hanem a jelen, a ma konstitutív eleme.

A jelen a múlt újra-meg-újra-konfigurációja, így a mindenkori jelent hatékonyan csak az azt létrehozó-fenntartó történeti folyamatok termékeként érthetjük meg, tehetjük hathatós kritika tárgyává.

Mivel semmiféle formális politikai intézmény nem tekint tagjának – joggal –, úgy érzem, az a megfizethetetlen előnyöm is megvan, hogy a fenti kritériumokat bizonyos eltökéltséggel, az intézmények által elvárt, tapintatos-eufemisztikus szabályok szem előtt tartása, illetve a különféle, kisstílű hatalmi játszmákhoz való idomulás kényszere nélkül fogalmazhatom meg. (Ez persze nyilván felfogható úgy is, mint hamis tudatom egyik tünete, ráadásul sejtem, hogy mindennek megvan a böjtje is – írom 2024 húsvétja előtt nagyszombaton –, de szolgáljon talán mentségemre, hogy ennek is tudatában vagyok…)

A „rassz” és mi

Globális szempontból hogyan magyarázható a magyar társadalomban jelenlévő rettenetes, a legjobb esetben közönyös vagy álszenten toleráns, a legrosszabb esetben gyilkos viszonyulás a romák felé? És milyen lokális cselekvés következhetne a globális szempontú helyzetmegértésből?

Kezdjük talán ott, hogy a „rassz”-kogníció és az ebből létrejött, a köznyelvben rasszizmusnak nevezett politikai ideológia nem kizárólag a magyar kultúra terméke. A „rassz”-kogníció (ál)tudományos köntösben megjelenő, társadalom-ellenes sarlatánság – ezért akárhányszor használni kényszerülök e szót, mindig idézőjelbe teszem –, melynek lényege az alábbi, egymásba fonódó háttérfeltevések többé-kevésbé együttes alkalmazása. Ezek:

• az emberiség egymással átfedésben nem lévő csoportozatokra, „populációkra”, „rasszokra” osztása,
• az az elképzelés, hogy e képzelt csoportozatok besorolhatók volnának valamiféle egyértelmű hierarchiába,
• e hierarchia kontextustól független, történelmietlen konstansként kezelése (vagyis az az állítás, hogy – legyen szó bármiről, alkalmazzanak bármely kritériumot is a hierarchia kialakításában – a különféle „rassz”-csoportozatok által elfoglalt hely mindig ugyanaz volna), majd
• az emberiség legkülönfélébb tagjainak, csoportjainak külső megjelenésük – fejformájuk, bőrszínük, hajtípusuk stb. – ürügyén történő beillesztése e hierarchiába, ráadásul úgy, hogy:
• mindig, minden összefüggésben a legvilágosabb „bőrszínű” csoportozat kerüljön a piramis csúcsára – így együtt kezelve, a „rassz”-kogníciós világszemlélet legvadabb, legostobább megnyilvánulási formája annak, amit Bourdieu találóan szimbolikus erőszaknak (Erről bővebben a Replikában írtam nemrég magyarul is, itt.)

Ebben az értelemben a „rassz”-kogníció, s ennek politikai származéka, a rasszizmus a gyarmati kapitalizmus tizenhatodik század óta a világ egészét fokozatosan maga alá gyűrő, elnyomó-kizsákmányoló-tönkretevő rendszerének sajátos ideológiája. Kialakulásának legintenzívebb időszaka a tizenkilencedik század második fele volt, amikor is az európai gyarmati hatalmak eljutottak a világ nyugat-Európán kívüli részeinek szinte teljes leigázásáig. Amit gyarmatosítani lehetett, azt gyarmatosították. Ennek egyik kulturális-morális következménye az volt, hogy a gyarmati láncolatok központjaiban kialakuló felhalmozás – azaz a nyugat-Európán kívüli „szabad” rablás – oly intenzív formákat, oly elsöprő méreteket öltött, hogy előbb-utóbb még a nyugat-európai gyarmatosítók kognitív pozícióját elfoglaló megfigyelőkben is többé-kevésbé elkerülhetetlenül felmerült a kérdés: valóban összeegyeztethető-e a mások-ként látott-láttatott embertársaink létformáinak tönkretétele, területeinek elfoglalása, a mások javainak egyre szemérmetlenebb elrablása, a mások egyre brutálisabb leigázása, testi-lelki leigázása az amúgy a gyarmatosító szubjektumok által vallott, mondjuk így, leegyszerűsítve, judeo-keresztényi szeretet- és elfogadáseszménnyel. Hogy erkölcsös dolognak tekinthető-e a nyugat-európai társadalmak arisztokrata, burzsoá és állambürokrata „elitjeinek” csúcsán elhelyezkedő egyének, családok és érdekszövetségek oly mértékű, józan ésszel felfoghatatlan meggazdagodása a gyarmati tevékenység révén.

Hogy tényleg helyes, méltó és igazságos-e, hogy nagyjából tíz európai ország nagyvárosai oly mértékben színtereivé válhattak a magamutogató gazdagságnak, ahogy ez történt.

A világban létező „rassz”-kogníciós vagy nyíltan rasszista megnyilvánulások közös eleme, hogy végső soron az általuk elképzelt hierarchiák csúcsa – a „fehérség” – a séma kulcseleme. Mondhatni, óriási a tolongás a „fehérségbe” való belépés minden, akár a legbizonytalanabb lehetősége körül is – az USÁ-ban például kisebb történészi iparág taglalja a különféle, korábban „nem fehérnek” tekintett etnikai csoportok „fehérré” válásának huszadik századi történetét.

A „fehérré válás” kulcseleme – az „ide is, oda is sorolható” külcsín mellett – a jövedelmi és életmódbeli „polgárosodás”, azaz igencsak megjelenik bizonyos osztálykritérium is, a szó mindkét, német eredeti értelmében: „tulajdonosi polgárság” kontra „képzettségi polgárság”. Az osztály-elnyomás különféle technikái és a „rassz”-hierarchiák sokasága közötti interferencia egyébként érdekfeszítő, például a mi régiónk vonatkozásában is kidolgozatlan kérdés, de messzire visz, itt nem tudok jobban belemenni.

Akárhogy is, a lényeg az, hogy a „rassz”-kogníciós gondok alapproblémája a „fehérség” kérdése. Pár éve megjelent szövegemben

a ki nem érdemelhető, feltétel nélküli (anyagi, életmódbeli, morális, politikai stb.) privilégiumok hathatós, ellentmondást nem tűrő óhajtásaként határoztam meg „a fehérséget”.

E definícióval az is a szándékom, hogy láttassam, a „rassz”-kognícióban az olyan – látszólag „objektív” – szempontok, mint mondjuk a bőr melaninszintje, a testméret, a fejforma stb. nem magyarázat a jelenségre, hanem a társadalmi megkülönböztetés, a kirekesztés és az elnyomás ürügye, a globális privilégium-szerzési harcban alkalmazott csalás, csúsztatás. Ez akkor is így van, ha, mint tudjuk, előfordul, hogy adott szociokulturális közegek más és más kategóriákba helyeznek el egyes, adott, konkrét szereplőket (az angol nyelvű szakirodalomnak még külön fogalma is van: passing) arra az esetre, ha amúgy nem fehérnek rasszizált szereplők „rassz”-hovatartozását adott kontextus „fehérként” határozza meg.

Mindennek számos kulturális, érzelmi és morális összefüggése volt és van – így a nyugat-európai társadalmak tizenkilencedik század végi-huszadik század eleji meghasonlásának, erkölcsileg semmivel nem igazolható, népirtásigenlő, sőt –követelő eltorzulásának is ugyanez a folyamat volt az alapja. Ezek közös lényege, hogy a gyarmatosító szubjektum mintegy elővette, vagy talán mondjuk így: „hajánál fogva előrángatta” a mások fogalmát, ráakaszkodott, ontológiai adottságnak, konstansnak állította be, s elkezdte ontológiailag alacsonyabbrendű társadalmi, kulturális és/vagy morális létformaként lát(tat)ni.

A tizenkilencedik század második fele, a huszadik század eleje volt az az időszak is, amikor kialakult a „turizmus” jelensége is

– így az európai társadalmak tanult s jómódú csoportjainak lehetősége, alkalma lett arra, hogy utazzon, azaz közvetlen tapasztalatokra tegyen szert. Így például a saját burzsoáziájuk és államuk által tönkretett, általuk gyarmatosított társadalmak közegében. Ráadásul a gyarmati rendszer globálissá válásával egy időben kerítették hatalmukba az európai társadalmak tanult csoportjainak képzeletét a természettudományok, így különösképpen a Darwin-féle evolúciós biológia új eredményei. A darwini elmélet vulgáris, borzasztóan leegyszerűsített, nyíltan rasszista (továbbá osztályelnyomó és gender-tekintetben is a legbrutálisabb), analógiás – röviden: nyilvánvalóan, gyökeresen téves – interpretációja, a manipulatív módon „szociáldarwinizmusnak” keresztelt szemlélet minden kritika nélkül, sajátos, európai identitáspolitikai ideológiaként született meg.

Mindez lehetővé tette, hogy a nyugat-európai gyarmatosító szubjektum viszonylag egyszerűen lerázhassa magáról a saját maga (társai, elődei stb.) által elkövetett vétkek ódiumát, hiszen elégséges volt arra az álláspontra helyezkednie, hogy „nem erkölcstelen ellopni a mások javait, rombolni a mások társadalmát, irtani a mások önbecsülését, lehetetlenné tenni a mások életét, stb., hiszen – mit tegyünk… – a mások… objektíve alacsonyabbrendűek…” Képmutatóbb képviselői talán, hellyel-közzel még azt is hozzátették: „sajnos” – de ez a „sajnos” a lényegen mit sem változtatott.

A modern tudományok tekintélyére támaszkodó, ám súlyosan tudománytalan „rassz”-kogníció – ideértve annak politikára szabott formáját, a rasszizmust is – a gyarmati rendszer terméke, a globális kolonialitás nyugat-Európa-központú identitás-ideológiája volt. Két további, igazán szerencsétlen tényező kapcsolódott mindehhez.

A „rassz”-kogníció kiterjesztése

A „rassz”-kogníció „használata” nem szorítkozott kizárólag a gyarmati közegben aktív európai szubjektumra. Képviselői, esetenként „csúcsteljesítményeinek” létrehozói között akár, a kezdetek kezdetétől fogva megtaláljuk egy sor egyéb geo-ökonómiai, geo-politikai közeg „gyermekeit” is. Így például térségünkből, s a világ többi, félperifériás sarkából származó szerzőket is. Gondoljunk például az 1857–1924 között élt, nyelvismerete s írói kvalitásai alapján zseniközelinek tűnő Józef Teodor Konrad Korzeniowskira, aki a mai Ukrajnában, a cári Orosz Birodalom alattvalójaként született, progresszív-nemzeti-liberális lengyel nemesi-értelmiségi családban (már amennyire a szlachta^[3] tagjaként egyáltalán lehetséges volt „progresszióra” gondolni a 19. század második felében), s ekként lett angol nyelven, brit identitással, Joseph Conrad néven regényíró-fenomén, aki „sajnos” mesteri szinten gyakorolta a gyarmati „rassz”-hierarchiák esztétikai, irodalmi programját. Természetesen a magyar kultúra legjobbjai sem voltak immunisak – enyhén szólva – a „rassz”-kogníciós szemlélettel szemben. „Sajnos.”

A második szerencsétlen tényező – felfoghatjuk ezt az előbbi jelenség történelmi időben történő kiterjesztéseként – az, hogy a gyarmati rendszerben kialakult „rassz”-kogníciós / rasszista sémák mintegy önálló életre keltek, a globális gyarmati rendszer összeomlása után sem szűntek meg – sőt, mondhatni, egyre intenzívebb formában terjedőben vannak. Mára a „rassz”-kód a másság, a különbözőség minden korábbi sémánál egyértelműbb, általános jelölőjévé vált, amely felüti fejét a legkülönfélébb politikai és morális összefüggésekben. A magyar kultúra történetének két nagy „rassz”-kognícióval összefüggő tragédiája – az évszázados roma-kiközösítés, -gyűlölet és -megvetés, valamint az antiszemitizmus – is része e folyamatnak. A fehérség-imádat és a színkód-alapú, körkörös gyűlölködés minden egyéb formája, beleértve például a debreceni szkinhed-alvilágból a romagyilkosságokig eljutott terroristáktól a budapesti Bazilika előtt néhány évvel ezelőtt amerikai rockzenekar-technikust bőrszín-„alapon” köpködő nagyin keresztül a médiában folyamatosan földrészező, égtájazó értelmiségig szinte a magyar kultúra teljes spektruma részt vesz a „rassz”-kogníció gyakorlásában.

Így aztán ki kell, hogy ábrándítsam az olvasót atekintetben, hogy értelmes receptet tudnék kínálni a magyar kultúra s társadalom vonatkozásában a „mi a teendő?” kérdésére. Annyi nyilvánvalónak tűnik, hogy a komplex „rassz”-kogníciós folyamat mint társadalmi viszonyrendszer összes pontján dolgoznunk kellene, méghozzá egyszerre. Az intézmény-rendszereinkben megjelenő rasszizmus kritikája össze kell, hogy kapcsolódjon a rasszista beszéd és gondolat, a másság- és önreprezentációk rasszista feltevéseivel szembeni ellenállással, nem is beszélve a biológiai alacsonyabbrendűség- és fennsőbbrendűség-állító, a társadalmi-informálishálózati kirekesztésen alapuló, és a kulturális és politikai rasszizmus iránti harccal.

Gyors sikerre ne számítsunk e vonatkozásban: négy évtizedes társadalomkritikusi tevékenységem során rendre azt tapasztaltam, ki tudja, miért, valahogy épp a „rassz”-kogníciós/rasszista sémákkal kapcsolatos kritika (legyen szó akár ennek legnyilvánvalóbb tényeiről, legközismertebb alapfogalmairól is) váltja ki a legélesebb elutasítást, ellenkezést… még az amúgy tünetmentes, mégoly polgári, akár baloldali orientációjú közegekben is.

Régiónk társadalmai mintha jobban tűrnék például az osztályelnyomás és -kizsákmányolás, a globális egyenlőtlenségek, a migrációval összefüggő igazságtalanságok, a nemi elnyomás, az informálishálózati kirekesztés jelenségeinek emlegetését, ezek kritikáját, mint a „rassz”-kognícióra vonatkozó meglátásokat.

Ennek szerintem az az egyik alapvető oka, hogy a térségünkben működő értelmiségiek – s velük együtt a társadalom kevésbé képzett, nagy többsége – jelentős számban úgy érzékeli, „a falnál vagyunk”, nincs már hova „hátrálnunk”, utolsó „mentsvárunk” valamiféle eurófehér identitáshoz való görcsös ragaszkodás lehet csupán. Ennek megnyilvánulása az Európai Unió „nyugati” társadalmai képviselte eurofehérséghez való (hozzáteszem, történetileg teljesen alaptalan) csatlakozás egyszerre irreális és erkölcstelen elképzelése, vágyfantáziája.

Mindennek alapja a „fehérség” hibás, bőrszínre vagy egyéb testi megjelenési jegyre szűkített, vulgarizált elképzelése.

Ha e fehérségakarásnak, képzavarral szólva, kicsit megkapargatjuk a felszínét, elég hamar eljutunk ahhoz a végletesen előítéletes érzeményhez, mely szerint a világ nyugat-Európán kívüli óriási többsége – hogy a budapesti közbeszéd borzalmas, a legmeglepőbb közegekben feltűnő, erőltetett szófordulatát idézzem – „nem fehér embernek való”. Kultúránk főárama ismételten azért könyörög – előtte merőben ismeretlen, körvonalazatlan autoritáshoz egyébként –, hogy „engedjenek be bennünket is” a hibásan, paradicsomként elképzelt eurofehér identitás-kategóriába… nehogy kint rekedjünk, valahol a „színesek” között. Rasszizált kisebbségeink (továbbá, tegyük hozzá: szomszédaink, főként a tőlünk keletre s délre elhelyezkedő, hozzánk hasonlóan hányattatott sorsú népek) lenézése, elnyomása, kirekesztése, a rájuk irányuló gúny és megvetés tehát egyfajta köztes helyzetű globális identitáspolitika kulcseleme, amely újmagyarul szólva „fölfelé lejsztol” és törleszkedik, lefelé pedig „tapos”…

Kelet-közép-Európa népei így aztán – talán eltérő nyelvi formákban, de a lényeget tekintve meglehetős egyöntetűséggel – azzal próbálkoznak, hogy „piszkosfehér” mivoltukat eurofehérre suvickolják.

Jól értem, hogy a „rassz”-kogníció problémája, ahogyan te leírod, nem egy részkérdés, hanem a globális tér általános politikai szerkezetére vonatkozik? S hogy nem illeszkedik abba, amit identitáspolitikának, vagy az elismerés versus újraelosztás kérdésének szoktak nevezni, hanem mindezeket magában foglalja, de még sokkal többet is: az osztályproblémát, az európaisághoz és az Európán túli horizontokhoz való viszonyunk kérdését? Én úgy érzékelem, hogy ebből a nézőpontból alapvetően újragondolható és újragondolandó a politikai közösségiségünk is, hiszen ezen keresztül a lokális görcsök és befagyott képzetek elvben – Fredric Jamesont parafrazálva – globálisan áttérképezhetőek. Vagyis ebben a kérdésben már nem csak társadalomleírásról van szó, hanem mintha eszközöket szállítanál egy újfajta politikához is. Vagy túldimenzionálom?

Én arra jutottam – szociológusként –, hogy posztfeudális közegünkben, annak minden modernitásretorikája ellenére van három viszonyrendszer – az osztály, a „rassz” és a „gender” –, melyeknek társadalomromboló hatásai a legnagyobb intellektuális erőfeszítéssel sem redukálhatók egymásra. Így soha nem fogjuk tudni megmagyarázni az osztály-kizsákmányolásból vagy a nemi viszonyokból a „rassz”-kirekesztést, akármennyire is megerősítjük marxista vagy feminista elkötelezettségünket. A három dolog interferál, egymás mellett, egymással együtt hat, s csak mindhárom elleni együttes küzdelemmel tudjuk csökkenteni az általuk előidézett társadalmi károkat, tragédiákat. Mondom mindezt például a marxi elidegenedés-felfogás követőjeként és a nemi elnyomás elleni harc elkötelezett híveként, s a „rassz”-elnyomás esküdt ellenségeként. Ez az absztrakt szintű probléma.

Amire identitáspolitikaként utaltál egyébként, az nagyjából úgy határozható meg, mint a hiperkizsákmányoló, neoliberális társadalom kulturális reflexe: az az eljárás, hogy (1) informális úton szigorúan tiltják, blokkolják az osztály kapitalizmuskritikai fogalmának használatát, majd (2) kiválasztják a fennmaradó két pestis – a „rassz”-kogníció és a „gender”-erőszak – valamelyikét, mindig csak egyikét, s merőben jelképes eszközökkel úgy tesznek, mintha orvosolni próbálnák. De „természetesen” nagyon vigyáznak arra, hogy a rendszer egészét még véletlenül sem érintsék az így megvalósuló, apró reformocskák. A pestisre – ragtapaszt.

Két „rassz”-ügyi példát mondok saját amerikai tanszékem életéből. Szenior kollégáim csoportos nyugdíjba menetele miatt igencsak összezsugorodott a tanszék, egyszerre több álláshoz is próbáltunk új munkatársakat találni. A meghirdetett állások egyikére posztkoloniális elméletek iránt érzékeny „rassz”-szociológust kerestünk. Magam is tagja voltam a bizottságnak. Egy kiugróan izgalmas projekten dolgozó fiatal jelölt is pályázott: „történeti szociológia, négy nyelv ismerete, két gyarmati közeg és az őket a gyarmati »központon« keresztül összekötő koloniális viszonyok volt a munka tárgya, a világ egyik vezető egyetemén végzett, hozsannázó referencialevelek, kitűnő publikációk, könyvszerződés” – mondám én, a dosszié olvastán. Kollégáim rám néznek… majd egyikük összevont szemöldökkel megkérdezi:

– És mi a . . . profilja?
– Hogy érted?
– „Rassz”-szempontból.
– Nem foglalkozom „rassz”-tudománnyal, mondtam (s közben „Rassenkundéra”^[4] asszociáltam).

Itt aztán véget is ért aktív részvételem a bizottság munkájában.

A másik, ide vágó probléma az, amit magyarul „népszínművek díszparasztja” kategóriával illetünk. A munkahelyem dolgozói – oktatók, PhD-hallgatók, posztdoktori ösztöndíjasok, segédszemélyzet, adminisztrátorok, mindenki – 2022 nyarától kezdve kollektív szerződés nélkül dolgozott, ugyanis lejárt a korábbi szerződés. A rektor ezután fél évig hanyag eleganciával ignorálta a szakszervezet hozzá küldött leveleit, az ügyvédi felszólításokat, stb.-t, szóra sem méltatta saját egyetemének dolgozóit. Végezetül 2023 tavaszán sztrájkba kellett lépnünk. A sztrájkoló, tüntető professzorokat, doktoranduszokat folyamatosan videózták különféle ismeretlen arcok, a rektori email-címről egyre átlátszóbb, manipulatív hazugságokat, egyre vadabb fenyegetéseket kapott mindenki, akinek internetes kapcsolata volt az egyetemmel. A hallgatóknak küldött rektori email felszólított mindenkit, hogy jelentsen a tanárokról. Még a Teamster Union – a kamionsofőrök országos szakszervezete, a legerősebb nyomásgyakorló szakszervezet az USÁ-ban – is támogató sztrájkba kezdett mellettünk. A rektor – aki aktív tudós korában egy egy generációval korábban élt afro-amerikai diplomata életéről írt – akkor állt le velünk tárgyalni (helyesebben: akkor sem, hiszen ő személy szerint soha nem jelent meg, csak az egyetem ügyvédeit küldte be), amikor az állam, New Jersey (demokrata párti, azaz a szakszervezetek támogatásától politikailag függő) kormányzója (költségvetési szempontból az állami egyetem rektorának felettese) is beavatkozott a sztrájkolók oldalán. Ha republikánus kormányzó lett volna, máig sztrájkolhatnánk.

Mindez hogy releváns? Nos, a rektor pár évvel korábbi kinevezésének szinte egy emberként örvendezett az egyetem – keleti parti, baloldali intézmény – több ezer oktatója, hiszen ő lett az első afro-amerikai rektorunk. A helyi nagytőke és az állam képviselőiből álló igazgatótanács úgy politizál, hogy „bőrszín tekintetében engedményt tesz” – ám olyan jelöltet választ, aki gazsulál a nagytőke adott közegben érintett képviselőinek, érdekeinek, s teszi ezt neoliberális, oktató-, diák-, tudomány- és végső soron szabadságellenes, csak az Obama-elnökség utáni „korszellemnek” megfelelő – kicsit máshogy rasszista – „színkódban”.

Szóval, hogy közvetlenül is válaszoljak a kérdésedre, a politikai közösség mibenléte abszolút újragondolandó – mindhárom említett dimenzióban, egyszerre.

S ez teljesen nyilvánvaló, hogy a maitól igencsak különböző politikai gyakorlatok, célok, eszmények kialakulásához is vezethet.

A fehérség ötven árnyalata

Ami specifikusan a „rassz”-kérdéskört illeti, két akadályt kell legyőznünk. Először: a mi elméleti hagyományunkból – valószínűleg a gyarmati történelem általi állítólagos érintetlenségünk téveszméje miatt, de nyitott vagyok minden egyéb magyarázatra is – szinte teljesen hiányzik a „rassz”-problematika kritikája. Ebből az következik, nagyon leegyszerűsítve, hogy politikai gondolkodásunk pályái olyan, zavarba ejtő tévképzetek jegyében működnek, hogy:

• „a fehérség a bőrszínre utal csupán” – e csúsztatás szerint politikai szempontból, a társadalmi-morális-kulturális-anyagi elnyomás szempontjából a „rassz”-distinkció, így a „fehérség”-képzet, -vágy és -akarat epifenomenális, merőben felületi probléma volna;
• „a fehérség: maga a normalitás”, azaz van bizonyos „rassz”-baj a világgal, de ez ugyebár „sajnos” arra vezethető vissza, hogy a „nemfehér” egyének, társadalmak, kultúrák stb. nem nőttek még fel, nem alakították ki a kereteit annak, hogyan lehetnének egyenrangúak „velünk”, fehérekkel, ugyanis
• „mi (bőrszín-alapon) fehérek vagyunk” – ez talán a legsúlyosabb csapás, a kelet-(közép-)európai politikai szubjektum talán leginkább önsorsrontó tévedése-hazugsága, hiszen ez egyszerre naturalizálja a „rassz”-megkülönböztetést, azaz tagadja ennek társadalmi eredetét, szaknyelven szociogén jellegét, és rejtegeti a „fehérség”-kategória hátterében a világon mindenütt meghúzódó előjog-követelés létét, ráadásul
• lehetetlenné teszi, hogy megfigyeljük, megértsük térségünk „rassz”-identifikációs különösségét, a „piszkosfehér”-önpozícionálást, azt sejtetve – minősített esetében nyíltan hangoztatva – közben, hogy
• a „rassz”-probléma voltaképpen „nem európai kérdés” (ez körülbelül olyan állítás, mintha a nemi erőszak, a nemi elnyomás, a teljes „gender”-problematika összes, húsba vágó kérdését azzal a huncut, cinikus hamissággal tessékelnénk ki a „komilfó” eszmék köréből, hogy ez ugye nem komoly kérdés, hiszen „csak a nők, homokosok stb. problémája”, azaz „részletkérdés”).

Így válik aztán érthetővé, hogy az akadémiai értelemben, szándéka szerint komoly politikai gondolat megtorpan, meglepődik, s bámul, mint borjú az új kapura, ha szembe találja magát a társadalom rasszizáló tendenciáival, legyen szó formális és informális intézményeink „rassz”-kirekesztő, -elnyomó rendszeréről vagy a mindennapi élet és beszéd „rassz”-mintázatairól. Ebben az értelemben néhány, meglehetősen meghatározóan fontos téma kiszorul a megbeszélhető kérdések köréből – nevezetesen, hogy ki / micsoda az, hogy „ember”, hogy van-e, lehessen-e hierarchia ember és ember között, hogy mi az, hogy társadalom, mi is voltaképpen az a fura képződmény, amely önmagára vonatkozó definíciójából hallgatólagos módon, a legcinikusabban „kifelejti” önmaga 10-20, vagy ki tudja hány, adott esetben akár ennél is több százalékát.

Hozzáteszem egyébként, hogy e tendenciózus gonosz, kifelejtős játék az egyik lehetséges magyarázata a magyar nyelvű társadalomtudományok globalitással, bármely világra látó szemlélettel szembeni, elképesztő, megdöbbentő ellenállásának is. Hiszen, ha azt mondhatnánk – mint ahogy meggyőződésem szerint nem mondhatjuk –, hogy az emberi lény fogalmának kiterjedése valamely sejtelmes, varázsos úton-módon egybeesik mondjuk a „fehér bőrű lény” kategóriájának kiterjedésével, a valóság e tendenciózus torzítása felmentést adhatna azon feladat alól, hogy illendő, elvárható legyen megismernünk a mi kultúrkörünkben ritkán vagy egyáltalán nem tárgyalt társadalmak történetét, sui generis viszonyait is. Hogy „általánosnak” vélt következtetéseink érvényesek legyenek a másokra is. Sajnálatos módon – e vélt, „fehér-homogeneitás”-állítás – noha a szó primer, leíró értelmében a világ egyetlen társadalmára sem igaz – furamód központi eleme egyfajta, nyilvánvalóan hamis és emberellenes, ám annál inkább létező és ható európaiság-definíciónak. Az európai tudáshagyomány egyik – Európán kívülről nézve azonnal szembe tűnő – csúsztatása, hogy „világról” beszél, „egyetemes” érvényűnek állítja be mondandóját, miközben Európára – sőt, legtöbb esetben kizárólag nyugat-Európa egykori gyarmattartó társadalmainak kultúrájára – gondol.

Ez az implicit fehéremberség-norma kulcsfontosságú alkotórésze az Európai Uniót alkotó társadalmak de facto öndefiníciójának is. (De jure is jelen van mindez, némileg áttételes formákban – elég egyetlen pillantást vetni a „közös migrációs politika” mögött meghúzódó „rassz”-kogníciós háttérfeltevésekre – ilyen jólnevelt az eurofehér tudat: az olasz, spanyol, magyar schengeni határőrökkel ütlegelteti, éhezteti, fojtja vízbe a világ ide kívánkozó „színeseit”, napi szinten, miközben ismét csak az „egyetemes jóság” erkölcsi identitáspozíciójából beszél.)

Nagyon leegyszerűsítve, azért nem óhajtunk tudni semmit a világ többi részéről, azért hagyjuk figyelmen kívül elmélet- és politikaistratégia-alkotó gondolkodásunkban is a világ többi részének tapasztalatait, az abból leszűrt tanulságokat, é.í.t., mert ugyebár mi  az „Európa”-fogalom „fehérséggel” koextenzív értelmében véljük magunkat európainak – a világ többi része pedig, úgymond, nem „fehér”. Így válik aztán érthetővé, ha azt tapasztaljuk, sem a politikaelmélet, sem a szociológia, sem pedig a többi társadalommal foglalkozó alaptudomány mi tájékunkon gyakorolt formái semmilyen formában nem foglalkoznak a „rassz”-kogníció kérdésével – s különösképpen nem ennek tételes kritikájával. Nem teszik ezt, hiszen öndefiníciós feltevéseik szintjén, implicit-informális módon eleve kizárták ezek relevanciáját. E tekintetben még térségünk legnagyobb, közszeretetnek és -tiszteletnek örvendő, baloldali tekintélyei is kizárólag „Portótól-Helsinkiig, Athéntól-Edinborough-ig” látnak, morális geopolitikájuk e térséget tekinti „a világnak”. E korlátnál toporgunk, szinte mindannyian.

Az az intellektuális-morális döntés, hogy „forduljunk oda” a világ nem-„fehér”, nem-európai társadalmainak életéhez, tapasztalataihoz, az általuk artikulált tudásformákhoz, művészeti világokhoz stb., nemcsak jobb tudósokká / politikai szubjektumokká avatna bennünket – bár ez sem volna kis dolog –, hanem saját társadalmaink megértését, e társadalmak politikai problémáinak hatékonyabb, progresszívabb kezelését is lehetővé tenné. Másként látnánk a világot, benne a magunk kis világát is.

Különösen abszurdnak találom egyébként, hogy épp a magyar kultúra résztvevőiként kell erről így, ezen az elemi szinten beszélnünk – elvégre például nyelvünk (legnagyobb közkincsünk) elvileg bennünket is Európán kívülre, a világ óriási többségéhez kötne – ha bárkit is érdekelne a tények világa. Ráadásul ma negatívan megkülönböztetett, lekicsinyelt, gúnyolt stb. csoportjaink ugyancsak természetes kapcsot jelenthetnének a világ csodálatosan komplex és elképesztően gazdag, tőlünk adott esetben távoli tájékaihoz. Legjobbjaink már évszázadokkal ezelőtt felismerték ezt.

Még az is felvethető, hogy a kisebbségeinkkel szemben a többség által alkalmazott jelképes és fizikai erőszak egyik fő funkciója éppen az, hogy minden, ilyenfajta kapcsolatépítés akadályaként szolgál. Ám ahhoz, hogy a társadalomelmélet és a társadalmi, politikai gyakorlat mindezt felfogja, minden eddiginél radikálisabb belső, lelki, morális fordulatra volna szükség („fejben dől el minden”). Mégpedig arra, hogy ne valamiféle „tűrt, a másság terhével »küszködő«, elmaradott” csoportozatként tekintsünk – felülről-lefelé –, a hátrányos megkülönböztetés, a „rassz”-alapú erőszak minden formájával vert társainkra, hanem akár arra is képesek legyünk, hogy új, a kölcsönös, egyenrangú tisztelet, megbecsülés – sőt, a szó tág, kulturális értelmében: akár még a rajongás, odaadás, „felnézés”, elfogadás, szeretet – eszközeivel hozzuk létre új, a mainál magasabb komplexitású, szellemesebb, értelmesebb, jobb, szebb társadalmi gyakorlatok sorát. Ez pedig nem kevesebbet igényelne, mint annak az újra-meghatározását, mit értünk azon, hogy „társadalom” (beleértve a „társ”, így „embertársaink” fogalmát is.) Vagyis új politikai-társadalomontológia létrejöttét segítené elő.

Persze kulcskérdés – hogy mindez megtörténhessen –, hogy a legkülönfélébb „társadalmi pozíciókat” elfoglaló emberek közötti, vállaltan közös vállalkozások jöjjenek létre, hogy emberek egyre nagyobb köre szokjon hozzá a társadalmi értelemben „a lehető legszélesebb sávban” működő intézmények lehetőségéhez, az ezekben rejlő, minden irányú lehetőségekhez.

Hogy normalizáljuk, magától értetődővé tegyük a társadalmi létet, a mai apartheid-lét helyett.

Mindez abban is segítene, hogy leküzdhessük a mai magyar nyelvű társadalmi létet és szellemi termelést egyaránt átlengő, makacs kisebbrendűségi komplexusokat, s hogy ne kelljen szégyenkeznünk meglevő vagy majdani globális déli barátaink előtt amiatt, amit gondolunk, mondunk, teszünk.