Románia is túlvan az európai parlamenti választásokon. A várakozások ellenére a nagykoalícióban kormányzó két nagy neoliberális párt, a szociáldemokraták (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) megtartották vezető helyüket, és még az RMDSZ is a szavazatok közel 7 százalékát szerezte meg. Mindez azért fontos, mert az év végén parlamenti választást és elnökválasztást is tartanak. De mi rejlik a puszta választási számok mögött: mik azok a legfontosabb – akár drámainak is nevezhető – társadalmi folyamatok, amelyek a romániai politika felszín alatti mozgásait irányítják? Milyenek a romániai magyarok és romák viszonyai, kire szavaznak, mit gondolnak a világról? Minderről Kiss Tamással, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezető kutatójával beszélgettünk.

Mérce: A Transtelex kiemelte, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) hat százalék fölötti eredményét nem csak erdélyi szavazatokkal érték el, hanem voltak például olyan anomáliák, hogy Teleormánból, Dolj-ból, és más Kárpátokon túli megyékből is szavaztak az RMDSZ-re. Erre aztán született egy olyan magyarázat, hogy a romániai kormányzó koalíció is besegített kicsit. Erről mennyit tudunk jelenleg?

Kiss Tamás: Valószínűsíthető, hogy az RMDSZ már előre bebiztosította magának ezeket az Erdélyen kívüli szavazatokat is, később azonban kiderült, hogy enélkül is magasan meglett volna az 5%-os, vagyis bejutást érő eredmény. Nem ezen múlott. A Kárpátokon túli szavazatokkal összefüggő jelenségről sajnos biztos információ nem áll rendelkezésünkre, annyit sejthetünk csupán, hogy itt egy olyan mechanizmusról van szó, ami valójában Romániában az egész kisebbségpolitikai rezsimet működteti.

Romániában a parlament alsó házában vannak ugyan nem garantált, de nagyon kedvezményes helyek a kisebbségek számára. Azok a kisebbségi szervezetek (ezek formai értelemben egyesületek), amelyek tagjai a Kisebbségi Tanácsnak, kedvezményesen, az egy parlamenti mandátumhoz szükséges szavazatok kb. 5%-ával küldhetnek egy-egy képviselőt a parlamentbe. Ez összesen 18 kisebbségi szervezetnek adatik meg, akik az örmény, a görög, a roma, az albán és a többi kisebbséget képviselik. Pár ezer szavazat szükséges a kedvezményes képviselői hely megszerzéséhez, viszont sok kis létszámú, vagy ha úgy tetszik, demográfiai értelemben nem is igen létező kisebbség számára (mint az albánok, ruténok, szláv macedónok) ez is gondot okoz. Így ezek a kisebbségi szervezetek a nagyobb politikai pártok segítségére szorulnak. A törvény értelmében a szavazókörökbe (amiből közel 19 ezer van országszerte) a választáson induló szervezetek megfigyelőket küldhetnek. Ezeket a kisebbségi szervezeteket azonban valójában nagyobb politikai pártok segítségével töltik fel. A szavazókörben szolgálatot teljesítők bérezésben részesülnek, és – ami a történet nem dokumentálható része – az informális megállapodás részeként minden bizonnyal az őket delegáló szervezetre szavaznak, adott esetben a családtagjaikkal együtt. Nagy valószínűséggel hagyományosan innen gyűlnek a kisebbségi szervezetek szavazatai, ami, ha ez így van, közpénzen történő szavazatvásárlás.

Az RMDSZ először a 2019-es EP választáson delegált az ország összes választókörzetébe szavazóbiztost, nyilvánvalóan nem teljesen önerőből. Ekkor ennek nagyobb jelentősége volt, mint most, mert az RMDSZ 2019-ben épphogy átlépte az 5%-os küszöböt. Az RMDSZ most is állított mindenhol szavazóbiztost, minden valószínűség szerint szintén a kormányzó pártok segítségével, a regáti szavazatoknak pedig ehhez lehet közük.

Ha mindez igaz, akkor az RMDSZ egy már korábban is létező mechanizmusra kapcsolódott rá, ezt aknázta ki. Az idei választásra ugyanakkor az volt jellemző, hogy az RMDSZ túlbiztosította magát. Valójában nagyon alulértékelhették a saját mozgósítási képességüket: végül 579 ezer szavazatuk lett, amiből több mint 35 ezer nem erdélyi szavazó, ez pedig bőségesen elég volt az EP-be jutáshoz is.

Mi magyarázza a sok szavazatot és a vártnál jobb szereplést?

Több tényezős a dolog. A RMDSZ a mozgósítás számos elemét vette át a Fidesztől. Azt emelném ki, hogy a választási kampányban az RMDSZ nagyon meglovagolta az AUR (Szövetség Románia Megmentéséért) szélsőjobboldali, nacionalista román párt fellépését. Az RMDSZ ezzel kapcsolatban nagyon-nagyon ravasz és alattomos lépést tett. Gyakorlatilag a románokból képzett ellenséget, ráadásul úgy, hogy – mivel formális értelemben az AUR-ról beszélt – nehezen lehet ebben a vonatkozásban megfogni őket. Amennyiben azonban a képi anyagot megnézzük, és ezen egyfajta szemantikai elemzést végzünk, jól látható, hogy miről van szó: arról, hogy jönnek valakik román zászlókkal, akik sokan vannak, és mintegy ellepik Erdélyt. Természetesen az RMDSZ erre azt mondaná, hogy csak a szélsőségesség veszélyére hívták fel a magyar választók figyelmét, és én vagyok a szemellenzős, aki mindenhol fasisztákat látok, csak itt nem, pedig tényleg itt vannak. Bármit is mond azonban az RMDSZ, ezek a képek és ezek a vizuális anyagok önmagukért beszélnek.

Az AUR-nál a magyarellenes elemek jelenléte persze kétségtelen, de ebben valójában nem hoz radikálisan újat a mainstream pártokkal szemben.

Az meg kimondottan veszélyes, ha a magyarellenességet kizárólag velük társítjuk, és nem vesszük figyelembe, hogy a nemzetállami intézmények működését illetően – ami elsősorban nyelvi alapon termeli ki a magyar kisebbség alávetettségét – valójában konszenzus van többségi oldalon. Az AUR talán harsányabb, de nem hoz újat ebben a vonatkozásban.

Ráadásul az AUR sikerében a magyarellenesség alig játszik szerepet. Az AUR inkább egy szuverenista párt, amely ellenzi a Romániában uralkodó neoliberális hegemóniát, a magyarellenesség messze nem játszik náluk akkora szerepet, mint ahogyan azt az RMDSZ kampánya próbálta bemutatni. A románok számára ők főként elitellenes radikálisok. Sokkal fontosabb kérdés például, hogy az AUR és vezetője, George Simion hangzatos jelszavai miféle gazdaságpolitikai elképzeléseket takarnak. Ezt ugyanis nem tudjuk.

Mi az RMDSZ szerepe ebben a hatalmi struktúrában? A Fidesszel ápolt kapcsolataik Magyarországon közismertek, de hogyan kerülnek be a romániai kormánykoalíciókba?

A román parlament alsó házában, amennyiben az RMDSZ és a Kisebbségi Frakció helyeit összeadjuk, 10 százalék fölött van a kisebbségi képviselők aránya. Ők pedig nagyon olcsó koalíciós partnerek. A magyarok politikai szerepét úgy kell elképzelni, hogy a nemzetállami intézményrendszer diszkriminatív logikájából adódóan, ha egy győztes koalíción belül mondjuk 12 százaléka van az RMDSZ-nek, akkor az nem azt jelenti, hogy a pozíciók 12 százalékát tényleg magyarok fogják kapni. Ez azt jelentené, hogy az Erdélyen belüli pozíciók jelentős részét megkapnák, amit nem enged meg a román nemzetállami intézményrendszer logikája. Marosvásárhelynek például magyar nemzetiségű polgármestere van. Ezen felül elképzelhetetlen, hogy a marosvásárhelyi közhivatalok 70 százaléka is az RMDSZ kezébe kerüljön. Ez legjobb esetben is csak a magyarok arányát érhetné el, valójában azonban messze az alatt marad. Vagyis a helyek elosztásánál nem a szavazatarány, a politikai logika a döntő: az RMDSZ számára mindig ott van a nemzetállami üvegplafon. A másik oldalon ez azt jelenti, hogy az RMDSZ-szel szövetkező többségi szereplőknél mindig extra-profit keletkezik. Így a nagy pártok, a Szociáldemokraták és a Nemzeti Liberális Párt szívesen lépnek koalícióra az RMDSZ-szel, hiszen a pozíciókat, amelyeket a magyar párt nem kap meg, szabadon szétoszthatják a saját kádereik között. A többi kisebbség pedig még sokkal „olcsóbb”, mint az RMDSZ: egy minimális működési költség fejében folyamatosan támogatják az épp hatalmon lévő pártokat.

A romák is beletartoznak a nemzeti kisebbségi rendszerbe?

A romák esete sajátos. A népszámlálás szerint is egy 570 ezres népességről beszélünk, de az intézetünk által végzett SocioRoMap vizsgálat szerint valójában 1,3 milliós lehet a romániai roma népesség. Ehhez képest nagyon alulreprezentáltak. Egy parlamenti képviselőjük van, és a helyi adminisztrációban is csak a legritkább esetben vannak döntési pozícióban.

De miért? Belezavar a nyelvi sokszínűség és a roma öndefiníció sokszínűsége is? Tehát hogy a legtöbben románnak, magyarnak tartják magukat?

Maga a cenzus, a népszámlálás is mindig egy politikailag motivált adatfelvétel. Sok minden függ attól például, hogy kit küldenek ki kérdezőbiztosként. Az önkormányzatok alkalmazták a kérdezőbiztosokat. A Román Statisztikai Hivatal koordinálta a folyamatot, de a kérdezőket önkormányzatok alkalmazták. Egy székelyföldi településen pedig az önkormányzatnak az volt a politikai érdeke, hogy megőrizze a statisztikai reprezentáció feletti monopóliumot, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy minél több magyar nemzetiségűt próbáltak kihozni. De sokszor román vidékeken is ugyanez volt. Az eredmény, hogy van egy 1,3 milliós kisebbségi népességünk, aminek van egy szem parlamenti képviselője. A romák gyakorlatilag képviselet nélkül vannak. Mégpedig azért nem sikeres a mobilizáció, mert a politikai reprezentációt már helyi szinten is a nem roma elitek sajátították ki.

Szó volt már a Romániában továbbra is töretlennek látszó neoliberális-kapitalista konszenzusról, amit csak az AUR támad, és ami a pártot kitermelte. Erről már a nemzetközi irodalomban is olvashatunk, de mit jelent tulajdonképpen ez?

Romániában a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején felépült neoliberális hegemónia jelenti a gazdaságpolitika alapját. Ez az, amit Cornel Ban „beágyazatlan neoliberalizmusnak” nevez. A beágyazatlanság azt jelenti, hogy úgy ültetjük át a gyakorlatba ezeket a globális, neoliberális elveket, hogy még ráteszünk egy lapáttal: kimondottan a vállalkozók, a munkaadók, illetve a felső rétegek számára csoportosítjuk át nagyon szemérmetlenül az állam által ellenőrzött erőforrásokat, az alsóbb osztályoknak szinte semmit nem hagyva az újraelosztásból. Ehhez pedig egy markáns, továbbra is hegemón helyzetben lévő ideológiai keret is társul.

A középosztálynak van egy progresszív identitás-diskurzusa, ami nagyon Európa-párti, és ami arról szól, hogy majd „Berlin leszünk”, meg „Párizs lehetünk”, vagy „a Kelet Belgiumává válunk”. Közben viszont – éppen Belgium politikájával ellentétesen – elhatárolódunk az alsó rétegektől, az „érdemtelenektől”: a vidéki népességtől, a romáktól, meg a „korrupt pártok szavazóitól”, meg mindenkitől, akit nem tartunk arra érdemesnek és elég civilizáltnak.

Ez egyben azt jelenti, hogy kilökjük őket a politikai közösségből, és elveszünk tőlük az erőforrásokat is. Ennek a fajta identitás-diskurzusnak a politikai kifejeződése az antikorrupciós populizmus.

Ez a koncepció – ami szerint a demokratikusan választott vezetők és a törvényhozás felett az antikorrupciós ügyészségnek kell ellenőrzést gyakorolnia – a mai napig nagy népszerűségnek örvend a román középosztály soraiban és a román nyilvánosságban. Így, amolyan baljós árnyként folyamatosan ott lebeg a politikai osztály feje fölött is.

Azt látjuk, hogy ennek az ideológiának a térségben – Magyarországon, Lengyelországban, Szlovákiában, Csehországban is – nagyon erős kihívója, ellenpólusa akadt, ami Magyarországon például hatalmon is van. Romániában az elittel szembeni elégedetlenség hol csapódik le?

Az AUR lenne jelenleg erre az egyetlen jelölt, de ez a párt szervezettség és politikai narratívaképzés tekintetében nagyon kezdetleges. Nemrég óriási botránykő volt, hogy két vagy három relatíve neves politológus meg néhány történész csatlakozott a párthoz. Valójában azonban egy koherensen érvelő értelmiségi csapatot sem tudnának kiállítani, még egy tévévitára sem. Gondoljunk bele, hogy ezzel szemben a Fidesznél azért a 2000-es években milyen építkezés volt, milyen háttérmunka volt ebben az egészben. Ez Simionéknál nyomokban sem látszik.

A neoliberális hegemónia ellenfeleinek volt egy másik, szintén elég halovány kísérlete. A szociáldemokraták Liviu Dragnea kormányfősége alatt megpróbáltak valahogy kihátrálni a neoliberális elitkonszenzusból. Ez 2016 és 2019 között történt. Mindez azonban nagyon csúfos bukással végződött. Tömegtüntetéseken követelték a kormány távozását a kipattant korrupciós botrányok miatt, a Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság (Direcția Națională Anticorupție – DNA) pedig Dragneát be is börtönözte 2019-ben, pont a párt EP-választáson való elbukása után. Gazdaságpolitikai értelemben voltak a dragnea-i kísérletnek előremutató elemei, amelyek elsősorban a dolgozó szegényeknek, illetve a közszférában alkalmazottaknak kedveztek. A politikai narratívaképzés szintjén azonban ezek az elemek – részben pont a nyilvánosság szintjén megmaradt neoliberális hegemónia következtében – nem tudtak koherens egésszé összeállni. Ami ilyen tekintetben kijött, annyi volt, hogy Dragnea és hívei azt hangsúlyozták, hogy a mélyállam és a Soros-hálózatok, a román titkosrendőrséggel összefonódva, elejét vették a reformjaiknak.

Az ugyanakkor, ahogy az antikorrupciós küzdelem ledarálta ezt a társaságot, a nemzetközi szervezetek és a nyugati vállalati érdekek nagyon durva intézményes penetrációját testesítik meg, ami egy már korábban (Traian Băsescu elnöksége alatt) is megfigyelhető folyamatot teljesített be.

A magyar politikai tér felől – ahol a Soros-hálózatokkal, meg a nyugati penetrációval való riogatás a hegemón helyzetben lévő Fidesz-propaganda eszköztárába tartozik – ezt a folyamatot még csak értelmezni és a saját helyén kezelni elég nehéz lehet.

Dragnea megbuktatása tehát lényegében teret engedett annak, hogy az elégedetlenség végül az AUR felé menjen?

Akár így is fogalmazhatunk, és részben kétségtelenül így is van. Ugyanakkor már a Dragnea-féle kísérlet is ellentmondásos volt, mégpedig nem csak a narratívaképzés, hanem a közpolitikai törekvések szintjén is. A szociális transzfereket – például a garantált minimáljövedelmet – már Dragnea alatt radikálisan visszavágták. 2016 és 2019 között mintegy 40 százalékkal csökkent a garantált minimáljövedelemben részesülő családok száma. Másrészt éppen ebbe a helyzetbe, ahol az informális gazdaságban dolgozók minden formális jövedelemtől – és ráadásul az ehhez kapcsolódó egészségügyi biztosítástól is – elestek, érkezik meg a koronavírus-járvány, ami tovább élezte az osztályviszonyokat, elsősorban az informális és a formális szférában dolgozók közötti antagonizmust.

Hogyan? 

A vállalkozók nagyon nagy támogatásokat kaptak az államtól. A vírus és a lezárások után az alkalmazottak, leginkább az állami alkalmazottak, továbbra is szépen kapták a fizetésüket anélkül, hogy dolgoztak volna. Aki viszont az informális szektorban dolgozott, annak a helyzet az egzisztenciáját gyakorlatilag tönkretette. Romániában az informális munkaerőpiac nagyon kiterjedt osztata a társadalomnak. Ha belevesszük az idényjellegű vendégmunkát is, akkor talán a népesség egyharmada vagy még annál is nagyobb hányada dolgozik ebben a szektorban. A romáknál például az inkább alsó-középosztályba tartozó, de informális vállalkozókat, piaci árusokat vágta teljesen tönkre a covid. Volt, aki proletarizálódott, sőt nagyon sokan proletarizálódtak, és ez nyilvánvalóan abban csapódott le, hogy mindenféle coviddal kapcsolatos összeesküvés-elméletek, és azoltásszkepticizmus felé mozdultak el. Ez magyarázta és legitimálta dühüket a kormánnyal szemben. A középosztály meg azonnal jött a maga identitásdiskurzusával a „felelősségteljes viselkedésről”, és miközben ők megkapták az állami szubvenciókat, arról papoltak ezeknek az embereknek, hogy milyen primitív agymosott horda akkor, ha nem oltatják be magukat, és nem lelkesednek a covid-lezárások miatt. Ez pedig óriási keserűséget és elégedetlenséget szült a másik oldalon. Mindez pedig egy elkötelezett és lelkes bázist teremtett az AUR-nak, érdekes módon nem is csupán a többségiek, de az informális szektorral együtt tönkremenő roma alsó-középosztály körében is. Mostanra ők az egyik legelkötelezettebb támogatói csoportja a pártnak.

Én például éppen nemrég roma választókkal készítettem fókuszcsoportos interjúkat Bukaresttől Iași-ig, nemcsak az erdélyi vidéken. Az alsó-középosztálybeli romák számára az AUR nem egy többségi etnikai nacionalista pártként jelenik meg. Nem a klasszikus román-nagyromán vonalat látják, hanem egy politikai alakulatot, amely a koronavírus-lezárások alatt úgymond kiállt az emberek mellett.

Ahogyan tehát a Dragneát és még számos politikust megbuktató és bebörtönző „antikorrupciós rezsim” az öntudatára ébredt professzionális középosztály, illetve burzsoázia osztályprojektje volt, részben erre volt egyfajta radikális osztályválasz volt a covid-időszaktól fogva az AUR is, mégpedig a proletarizálódó alsó középosztály részéről.

Simion mondta, hogy neki Orbán Viktor szimpatikus, de persze Orbán Viktor mindent mond és semmit se egyszerre, tehát bárki megláthatja magát benne. Például Kelemen Hunor és az RMDSZ is ugyanezt mondja. Hogy lehet mindkét párt jóban vele, és mi az RMDSZ szerepe ebben az általad leírt burzsoá-osztályállamban?

Vissza kell menni a 2000-es évek elejére vagy a kilencvenes évek végére, hogy megértsük, hogyan történt meg a romániai magyar elit román politikai mezőbe történő integrációja. Ezt a fajta integrációt kontroll-kooptációnak szoktuk nevezni. Az alapja a politikai patronázs-rendszer. Vagyis, nincs formális etnikai hatalommegosztás, nincs autonómiája az erdélyi magyar közösségnek, de van egy nagyon erős középszintű intézményrendszere: magyar iskolák, magyar egyházak, satöbbi. Ennek gyakorlati következménye, hogy a magyarok az életnek nagyon sok területét olyan intézményeken belül élik, ahol egyáltalán nem érintkeznek románokkal. Az RMDSZ ebben a helyzetben arról tárgyal, hogy hogy jönnek ebbe az intézményrendszerbe, illetve a magyar területekre az állami pénzek. Ezzel a patronázs-visszaosztó-elosztó rendszerrel az volt a baj, hogy a nagy antikorrupciós nyomozások során az RMDSZ egyfajta „járulékos veszteségként” rengeteg forrástól elesett. Ilyen értelemben az antikorrupció formájában megnyilvánuló radikális neoliberalizmussal az RMDSZ nem tud együtt menni, miután az egész léte egyfajta etnikai-patronázs, vagy etno-korrupciós alapra épül.

Más szempontból azonban az RMDSZ nagyon is része a neoliberális konszenzusnak. Az osztályfeszültségek ugyanis a romániai magyar társadalomban is jelen vannak. A European Values Study vizsgálat keretében megnéztük, hogy az erdélyi magyarok politikai attitűdpozíciói a kulturális elismerés, illetve a gazdasági elosztás tengelyen hogyan néznek ki.

Az RMDSZ-ről azt lehet mondani, hogy egyértelműen konzervatív és egyben neoliberális álláspontot képvisel. Ezzel a pedig a kialakult erdélyi magyar burzsoázia, illetve a domináns osztályfrakciók érdekeit védi. Eközben az erdélyi magyarok zöme, tehát a kétkezi munkások, konzervatív, de egyben egalitárius álláspontban vannak.

Mondhatni az RMDSZ-szel velük szemben. Ez például annak idején a gyergyóditrói bevándorló-dolgozók ügyében jött ki egészen egyértelműen. (Az esetről tavaly novemberben kérdeztük Kiss Tamást – szerk.) A kétkezi munkások csoportjához szintén közel áll értékrendjében egy alapvetően közalkalmazottokból, irodai alkalmazottakból álló középosztályi réteg: a helyi kishivatalnokok, tanárok, helyi értelmiségiek, akik ugyancsak a saját etnikumon belüli, szociálisan konzervatív, de gazdaságilag egyenlősítő álláspontot tartanák üdvözítőnek. Csakhogy a kínálati oldalon nem találnak ilyen ajánlatot, így bezáródnak az RMDSZ által kínált etno-politikai keretbe, amely egyben neoliberális is. Így ez a helyzet valójában az osztályérdekeik és az ezzel kapcsolatos attitűdpozícióik ellen való.

Magyarországra az elmúlt évtizedben erős újraiparosítás volt jellemző. De hogyan áll ez a helyzet Romániában?

Újraiparosítás Romániában is van. A fő különbség, hogy Romániában nincs megfelelője a magyarországi nemzeti erőforrás-elosztó és humán erőforrás-ellenőrző rendszernek, tehát ami Magyarországon a NER központosított erőforrás-gazdálkodása, olyan nálunk nincsen. A folyamat ennél fogva sokkal spontánabb, úgymond. Fejlődési pólusok vannak: Erdélyben van egy prosperáló területsáv, Temesvártól Aradon és Nagyváradon át Kolozsvárig, ahol sok ipari multi megtelepült. De hasonló folyamatok észlelhetőek Brassóban és környékén is: már Sepsiszentgyörgyön is áll egy 4000 embert foglalkoztató svéd autóalkatrész-gyár például. De ide már csak a dél-erdélyi, szegény falusiak és kisvárosiak – köztük sok a prosperáló területsávban élő roma – járnak el dolgozni, és egyre több Európán kívüli, dél-ázsiai munkás is, miközben az új ipar a korábbi, még a 2000-es években is létező székelyföldi könnyűipar, faipart, élelmiszeripart nagyon nagy mértékben szorítja ki. A székelyföldi, magyar munkaerőt is elsősorban Nyugat-Európa szívja fel, és csak másodsorban az erdélyi újraiparosítás.