„Minden érték radikálisan kontingens, mivel nem egy rögzített attribútum, sem egy eredendő minőség, vagy a dolgok objektív tulajdonsága, hanem inkább több, folyamatosan alakuló és folyamatosan kölcsönhatásban lévő változó eredménye, vagy másképp fogalmazva, egy rendszer dinamikáinak terméke”^[1]

– állítja Barbara Herrstein Smith. Elméletében a rögzített, szilárdnak tartott érték jellemzően kulturális folyamatok során, sajátos esetlegességek termékeként standardizálódik.

Jelen tanulmányban Smith értékfelfogásához kapcsolódva a kortárs magyar irodalom olyan szövegeinek recepcióját tekintem át, amelyekben a szexuális és nemi kisebbségek szubjektivitása szolgál a legfőbb szövegszervező erőként. Rakovszky Zsuzsa VS, Kiss Tibor Noé Inkognitó és Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című művének befogadási stratégiáit vizsgálom. A tanulmányt háromrészes sorozatban közli az új szem.

Először azt az elméleti és módszertani pozíciót vázoltam fel, amely segítségével az említett munkák befogadástörténetét értelmezem. A második részben az irodalmi korpusz körül kialakuló diskurzusokat elemeztem a következő kérdések mentén: milyen szubjektivitáskonstrukciók strukturálják azokat, illetve miféle irodalomértelmezésről tanúskodnak; reflektálnak-e saját beszédpozíciójukra? Ebben az utolsó részben összegzem és kommentálom a diskurzuselemzés tanulságait.

A szexuális és nemi kisebbségek identitásformáinak stabilizációjáról a kapitalizmusban

A második részben olvasható elemzés eredményei minden bizonnyal egymástól nem függetleníthető kérdésekre mutattak rá, hiszen a vizsgált problémák a kritikák többségében összefüggő módon kerülnek elő. Miért szembesül az irodalomkritika újból és újból ugyanezekkel a nehézségekkel? Miért lehet érdemes megfigyelni azt, ahogyan ezek a diskurzusok gondolkodnak irodalomról és szubjektivitásról? Ezekre a kérdésekre összpontosítva ebben a fejezetben egy olyan elméleti kontextus kidolgozására törekszem, amely segíthet problematizálni a diskurzuselemzés során felmerült jelenségeket.

Brian Massumi, Deleuze elismert fordítója hangsúlyozza, hogy Deleuze és Guattari munkájának egyik alapvető kiindulási pontja a kapitalizmus által uralt és vezérelt zárt szubjektivitás feltárása, amely csupán egyik oldala a kapitalista logikának. A szubjektivitás „kibontakozása” során a felismerés önfelismeréssé alakul, de a kapitalizmus a szubjektumot konstituáló vágyakat saját működésmódjának megfelelően csatornázza be.^[2]

A kapitalista rendszerek ezeket az „akaratokat” részben a szubjektumok világosan elválasztható kategóriákba történő besorolásával valósítják meg.

„Férj/feleség, szülő/gyermek: ismételd meg a családot a házastársi élet nyújtotta kielégülésért. Fehér/fekete, férfi/nő, heteroszexuális/homoszexuális: ismételd meg a fajok és nemek közötti szokásos szétválasztást a felsőbbrendűség öröméért. Hívő/hitetlen: ismételd meg a hagyományos vallást, és örülhetsz, hogy mindig igazad van. Gazdagok/szegények: ismételd meg a társadalmi egyenlőtlenségeket és gazdasági kizsákmányolásban lelhetsz örömet.”^[3]

Vagy az egyik, vagy a másik: ezek a kategóriák a kapitalista társadalom erőviszonyait reprodukálják. Deleuze és Guattari ezeket az erőszakos folyamatokat az applikáció^[4] (application) fogalmán keresztül ragadja meg, amit Massumi a társadalmi kategóriákat csatornázó átfedésként magyaráz.^[5] „Nyilvánvaló, hogy csak akkor létezhet egy »másik«, akivel az »ember« összezavarhatja az énjét, ha először van egy »ember«, akinek van énje: más szóval, ha a szubjektivitás zárt rendszerként működik.”^[6]

A kapitalista társadalmakban a szubjektivitás zártsága a francia teoretikusok szerint a nemi elvárások felől is megerősítést nyer, a nő és férfi megnevezések mint kulturális jelölők ugyanis csupán üres kategóriák; nincs olyan test, amely képes lenne valamelyik előíró kategóriába teljes mértékben belesimulni, csupán megközelíteni képes azt. Egy test ennek értelmében akkor lesz egyre „femininebb” vagy „maszkulinabb”, minél jobban képes illeszkedni a meghatározott kategóriába. „A »Férfi« és a »Nő« mint olyan nem rendelkezik sajátos valósággal, csupán logikai absztrakciók. Nem azoknak az emberi testeknek az absztrakciói, amelyekre alkalmazzák őket, hanem habitusképző attraktorok, amelyektől a társadalom elvárja, hogy függjenek.”^[7] Eszerint a „Nő” egyszerűen a „Férfi” fogalmának ellentéte, utóbbinak nem lenne kulturális jelentése az előbbi nélkül, és nem lenne mihez képest felsőbbrendű.

Judith Butler egyik tanulmányában a cenzúra működésmódját vizsgálja, argumentációját a következő példa segítségével építi fel: 1994-ben az Egyesült Államokban hozták meg azt a rendeletet (DADT: Don’t Ask, Don’t Tell: „ne kérdezz, ne mondd”), amely törvényi szinten tiltotta a hadseregben a katonáknak a homoszexualitásról való beszédet és az ún. homoszexuális viselkedést. Váratlanul azonban a rendelet végrehajtását kísérő sokrétű dokumentáció és az ügy által inspirált viták nyomán az, amit megtiltottak, éppenhogy egyre inkább nyilvános diskurzusok tárgyává vált. Vagyis az a program, amely azt indítványozta, hogy a fogalom és az azzal kapcsolatos diskurzus korlátok közé szoruljon, egyszerre okozójává is vált annak, hogy a homoszexualitást tematizáló beszéd nagyobb körben elterjedt.

Butler már ezen a ponton megelőlegezi, hogy az iterabilitásban (ismételhetőségben) rejlő erő milyen módon áshatja alá a domináns hatalmi rendszereket. A szerző a cenzúra és ágencia kapcsolatának vizsgálatakor elsősorban Austin beszédaktus-elméletére hagyatkozik, és azt gondolja tovább. Austin elméletében a performatív nyelvi megnyilatkozás – bár későbbi munkásságában kitágítja ennek kategóriáját – alapvetően kapcsolódik bizonyos rituálék meghatározott módon történő ismétléséhez; szerinte ugyanis csupán a pontos ismétlés képes a beszédaktust performatív erővel felruházni.^[8]

Butler ezt a meghatározást gondolja újra, miközben Pierre Bourdieu egyes állításainak kritikáját nyújtja. Bourdieu^[9] azért látja problematikusnak Austin elméletét, mert annak előfeltételezései figyelmen kívül hagyják a társadalmi intézmények hatalmi mechanizmusainak folyamatos működését. Butler ugyanakkor éppen arra mutat rá, hogy Bourdieu gondolatmenetében a sikeres és sikertelen performatívum közötti különbség abban rejlik, hogy a beszélő miként tudja érvényesíteni saját társadalmi hatalmát. A feminista teoretikus rávilágít, hogy Bourdieu megközelítése statikusan kezeli a társadalmi intézményeket, ezért nem ragadható meg annak az ismételhetőségnek a logikája, amely a hatalmi diskurzusok kibillentője és ekként a társadalmi változások katalizátora lehet. Butler Rosa Parks esetén keresztül mutatja be, hogyan értelmezhető a másképpen végbevitt ismétlés (reiteration) potenciálja.^[10]

Parks 1955-ben az amerikai Délen a busz elejében foglalt helyet, és nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér bőrű utasnak. Azzal, hogy igényt formált egy olyan jogra, amely egyáltalán nem volt biztosítva számára, sajátos autoritást biztosítva a cselekedetének, saját szubjektivitásának létezésmódját a máshogy történő ismétlés révén felülírta.

„Az ilyen normáknak abból a célból történő elsajátítása, hogy történelmileg szedimentálódott hatásuk ellenében használják fel őket, nem más, mint a lázadás pillanata a történelemben: a múlttal való szakítás, ami a jövő alapköve.”^[11]

Butler a performatív aktusok lehetséges hatásmechanizmusát taglalja, ami a szubjektivitás sajátos értelmezését is magával vonja. Azon nyelvfilozófiákból indul ki, amelyek szerint a diskurzus megelőzi a szubjektumot, viszont aláássa azt a premisszát, miszerint a szubjektum – a nyelv révén – megképződhet, és szubsztanciális határai megragadhatóvá válhatnak: „[a]z »én« tehát az »én« helyének citálása a beszédben, s ez a hely bizonyos fokú elsőbbséggel és anonimitással bír az általa vezérelt élethez képest: ez az engem megelőző és meghaladó név történelmi revízió alá vehető lehetősége, amely nélkül azonban nem beszélhetek.”^[12]

A queer terminust elemezve Butler rávilágít az identitáskategóriák zárt rendszerének elégtelen mivoltára. Ezen a ponton érdemes hosszabban idézni „Felmerül a kísértés, hogy azt mondjuk: az identitás-kategóriák azért elégtelenek, mert minden szubjektum-pozíció nem egyöntetű hatalmi viszonyok konvergenciájának helye. De ez a megfogalmazás alábecsüli a szubjektum radikális megkérdőjelezésének jelentőségét, amit pedig ezek a konvergáló viszonyok implikálnak. Mert

nincs önazonos szubjektum, amely mintegy otthont adna ezeknek a viszonyoknak, vagy hordozná őket: nincs egy olyan locus, ahol ezek a viszonyok konvergálnak. Ebben a konvergálásban és megfogalmazás-átfedésben rejlik a szubjektumról alkotott mai képünk lényege. Más szavakkal: a szubjektum mint önazonos entitás nem létezik többé.”^[13]

A szubjektivitás zárt, esszencializáló megközelítését megkérdőjelező Butler filozófiája e ponton tanúskodik a legszembetűnőbben a francia hagyomány hatásáról. Ha az ágencia variációk és ismétlések sorában ragadható meg, amiként azt Butler értelmezi, akkor az ismétlés „maximum variációja”^[14] éppen az a jelenség, amelyet Deleuze és Guattari skizofréniának neveznek. A két francia teoretikus egyik kommentátora szerint „a skizofrénia folyamata tehát nem a megőrülésről szól, vagy arról, hogy csupán egyéni menekülési útvonalakat keresünk a társadalmi elnyomás intézményei elől; a skizofrénia a szabadságot a különbségben és a differenciálódáson keresztül realizálja, ami a kapitalizmussal kezdődő egyetemes történelemben lehetővé tett állandó forradalom elve.”^[15]

A skizofrénia ebben a megközelítésben egyfajta törésként értelmezhető: „szökésvonalat” adhat a szubjektumnak és megakadályozhatná a szubjektum rögzítését. Ez jelenthet tartós menekvést az egységes ödipális kultúra és termelés által beállítani kívánt ödipális szubjektumtól.

Butler filozófiája és az Anti-Oedipus gondolatmenete hasonló módon ragadja meg a szubjektumkonstrukciók rögzítésének tétjét a kapitalista rendszerekben. Deleuze és Guattari applikáció-értelmezéséhez Butler is csatlakozik, amikor ily módon érvel:

„[…] paradox módon a társadalmi felismertség diszkurzív feltétele megelőzi és megszabja a szubjektum formációját: a felismerés nem valami olyasmi, amiben a szubjektum részesül, hanem maga a felismerés alakítja ki a szubjektumot. Továbbá, a teljes felismerés […] lehetetlensége azt jelenti, hogy a szubjektum-formáció instabil, és soha nem lehet teljes.”^[16]

A társadalmi felismertséget az applikáción keresztül erősítik meg, ez pedig látványosan elválasztja a kapitalizmust más társadalmi rendszereket produkáló termelési módozatoktól, mert ez a folyamat az identitáskategóriák világos elválaszthatóságán alapul, amelyen keresztül ezek újból megerősítést nyernek és axiómákká alakulnak.^[17] „Az axiomatizáció amellett, hogy nem függ a jelentéstől, a hittől és a szokásoktól, aktívan szembeszáll azokkal és átformálja azokat, ami a kapitalizmusnak a sajátos dinamizmusát és modernizmusát biztosítja.”^[18]

Mi motiválja a kapitalista rendszerek e tagolt, axiomatizáló szubjektumkoncepcióját? Egyrészt a kapitalizmus elkötelezett a végletekig vitt, öncélú termelés mellett, mely során a munka produktivitását a végsőkig fejleszti, másrészt a termelőeszközök magánbefektetés-szerű tulajdon volta miatt a társadalmi munka és az élet olyan termelésre és fogyasztásra korlátozódik, amely csak ezt a már meglévő tőkeállományt értékesíti fel.^[19] „A reterritorializáció megakadályozza a többlet más célokra való elköltését, mint a további többlettermelő tevékenységbe való újrabefektetés, míg a deterritorializáció mint gazdasági összetevő »a termelési eszközök állandó forradalmasítását« jelenti, amely változást hoz és felszabadítja a termelési és a fogyasztási energiákat meglévő tárgyaik és korlátaik alól.”^[20]

A reterritorializáció és a deterritoritalizáció egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul tartja fenn a kapitalizmus dinamikáját. Mindez átfordítva a szubjektum-képzetek működésmódjára: a szubjektum decentralizált, mindig változásban lévő jellegét a deterritorializáló diskurzusok engedélyezik, hiszen a fogyasztáshoz deterritorializálni kell. Ahhoz ugyanakkor, hogy a termelés a maximum potenciál szerint működjön, a szubjektivitás zárt, esszencialista és kiszámítható értelmezése szükséges, ehhez pedig reterritorializálni kell.^[21] A szexuális és nemi kisebbségek rögzítése elemi érdeke a kapitalizmusnak, amelynek dinamikus jellege e két folyamat állandó jelenlétében is megmutatkozik.

Ien Ang hívja fel a figyelmet arra, hogy a kelet-európai térséget a humántudományos diskurzusokban a 20. század végétől kezdve egyre inkább egyfajta határterületként értelmezik. Ang a határterületek romantizáló felfogásával szemben a perifériák kifejezetten szabályozott jellegére világít rá.

A határterület nem egy hatalmi viszonyoktól független hely, ahol a korlátoktól mentes és heteroglosszális dialógus és csere megtörténhet, hanem egy küzdelmekkel teli tér, ahol konkrét, eltérően pozicionált szubjektumoknak kell sajátos stratégiákhoz folyamodniuk azért, hogy megszólalhassanak és meghallják őket.^[22] Ang értelmezése alapján tehát a periférián erősebbek az egyes pozíciókat fixáló diskurzusok.

Visszatérve Deleuze és Guattari két fogalmához, arra a következtetésre juthatunk, hogy a határterületen – ebben az esetben Kelet-Európában, így

Magyarországon is – sokkal inkább a termelés kerül előtérbe, tehát a kapitalizmus reterritorializáló logikája működhet erőteljesebben, amely kikényszeríti a szubjektivitás rögzítését.

Ezt a megfigyelést alátámasztják a hazai genderértelmezésekről szóló elemzések is.

A genderkoncepciókat feltárni kívánó kutatások Kováts Eszter^[23] szerint sok esetben foucault-iánus módszertant alkalmaznak, amennyiben a politika és a hatalom diszkurzív összefüggéseit vizsgálják. Mégis az efféle diskurzusanalízisek sokszor leegyszerűsítő módon olyan konklúziókhoz jutnak, amelyek szerint az egyik oldalt az egyenlőség, elfogadás, nyitottság, a másik oldalt pedig az elutasítás jellemzi, így ezek alapján a genderellenes diskurzusokról szóló elemzésekhez a társadalmi egyenlőtlenségek további megerősítése lenne köthető. Kováts szerint ez a megközelítés éppen a foucault-iánus elméleti alapvetés – miszerint a különböző diskurzusok képesek az alternatív valóságteremtésre – ellenében működik, és a megismerés ily módon alapból elutasított.^[24] Ez abból a szempontból is meglehetősen problematikus, hogy a genderellenes diskurzusok motivációja és működésmódja ekként alig érthető meg.

Miért lehet fontos az itthoni politikai rendszernek a szexuális és nemi kisebbségek rögzítésének vágya? Kováts saját korábbi megközelítését bírálja felül, miszerint a gender csupán „szimbolikus kötőanyag”, „üres jelölő” – eszerint a helyére bármi behelyettesíthető lehetne, lényege csupán a társadalmi mobilizálás egy láthatatlan ellenségképpel szemben. Ehelyett tényleges „ellenségek” széles skáláját hivatott kijelölni.

„Szereplője válogatja, hogy ki mit ellenez. Ezért is hasznos politikai eszköz a »gender«, hiszen sokféle sérelmet tud megszólaltatni: egyfelől az elmúlt évtizedek változásait a nők és a melegek, illetve a leszbikusok jogainak, lehetőségeinek kiterjesztését illetően. Ahogyan láttuk, ilyen szempontból értékvitáról lehet szó: a patriarchális és heteronormatív hegemónia védelméről (vagy utóvédharcról).”^[25]

Véleményem szerint ezek a hazai diskurzusok, egyetértve Kováts megállapításával, bizonyos értékek lehorgonyzását célozzák, amennyiben ezen értékek végső soron a szubjektivitások előíró megközelítését hangsúlyozzák: mit jelent férfinek lenni? Mit jelent nőnek lenni? Az állítások Barbara Herrnstein Smith-től éppen ezért jelentősek, mert a magyarországi politikai beszédmódok jelentős részét képezi a patriarchális és heteronormatív hegemónia védelme. Smith szerint „egy entitás minden egyes tapasztalata más-más szerepbe helyezi azt [az értéket], és más-más konfigurációként konstituálja, különböző »tulajdonságok« előtérbe helyezésével és elfojtásával.”^[26]

Smith arra világít rá, hogy a rögzítettnek tekintett, megkérdőjelezhetetlen értékek gyakran csupán állandósított és standardizált kontingenciák eredményei. Az értékek határozott rögzítése ezekben a diskurzusokban azért lehet problematikus, mert bizonyos identitáskategóriák és szubjektivitások részleges vagy teljes mértékű kizárásához és patologizálásához járul hozzá.

Tanulmányom harmadik részében a kapitalizmus alakította szubjektivitás egy lehetséges megközelítését és a „genderellenesség” bizonyos magyarországi jellemzőit mutattam be. Az identitásformák stabilizációja ebben a közegben két irányból is megerősítést nyer: a kapitalizmusban a deterritorializáló és reterritorializáló logikák újból és újból rögzíthetik a szubjektumokat, a hazai genderellenes diskurzus pedig bizonyos értékek normatív előírásán keresztül igyekszik a politikai cselekvésre való felszólítást megvalósítani.

Hangsúlyozandó, hogy a tanulmányban felvázolt értelmezés csupán néhány megfigyelést igyekezett bemutatni – a kapitalizmus és a szubjektivitás kérdése ennél sokkal bonyolultabb. Mégis azt gondolom, hogy e szöveg látószögén belül a körülírt kontextus segíthet az irodalomkritika diskurzusainak elemzéséhez termékeny támpontokat nyújtani. E ponton visszacsatolva a diskurzusanalízis eredményeihez, megfigyelhető, hogy az analízis során detektált öt visszatérő jelenség hangsúlyos összefüggést mutat. Ezek a kérdések ugyanis nem elszigetelten, önmagukban, és nem is csak egy-egy kritikában kerülnek elő, hanem a legtöbbször kölcsönösen feltételezik egymást.

Az eredmények alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az irodalomkritika domináns diskurzusai tovább legitimálhatják saját köreikben a kapitalista rendszer értékstabilizációit, amennyiben az irodalmi szövegekben megszólaltatott szexuális és nemi kisebbségek rögzítését akarják intencionáltan vagy akaratlanul megvalósítani.

A megfigyelt problémák továbbá különféle – Said nyomán értelmezhető – interferencia-jelenségeket idéznek elő: a politikai-társadalmi reflexió igénye többször megfogalmazásra kerül, de több szövegben azt láthattuk, hogy mielőtt ez megvalósulhatna, a recenzens bizonyos értékítéletek alapján elvitatja az általa egyébként hasznosnak tekintett genderalapú értelmezői pozíciók termékeny mivoltát. Végső soron a magyarországi domináns genderdiskurzusok megerősítéséhez is hozzájárulhatnak a felvázolt kritikai beszédmódok, amennyiben a szubjektivitásokat bizonyos értékfelfogások mentén igyekeznek stabilizálni.

Összegzés

„Az irodalom nem ártatlan szórakozás, átalakítja a világot, de ez nem jelenti, hogy programozza a gondolkodást. Ha ez nem így lenne, semmi szükség nem lenne se az irodalomkritikára, se az irodalmi kánonokra, se az irodalomtanításra, de még az irodalmi marketingre se.”^[27]

Az irodalom szerepének megragadása igen fontos és érthető cél. Annak ugyanakkor, hogy milyen értékek mentén képzeljük el a jó irodalmat, számos következménye lehet. Az itt alkalmazott elkötelezett elméleti pozíció arra segített rávilágítani, hogy mindez egyáltalán nem semleges, hogyan történik, hiszen amint láthattuk, az irodalomról való gondolkodás képes lehet bizonyos diskurzusokat alátámasztani.

Ebből a szempontból problematikusnak tűnhet az, hogy az itt elemzett szövegek az identitáspolitikai jelenségeket gyakran részben vagy teljesen figyelmen kívül hagyják.

Azért e három szöveg (a VS, az Inkognitó és A szakállas Neptun) recepcióját vetettem össze, mert a hozzájuk készült kritikákban és recenziókban jól látszódtak azok a diszkurzív motivációk és előfeltevések, amelyek a szexuális és nemi kisebbségeket megszólaltató szövegek befogadását meghatározhatják. Fontosnak tartottam a beszédpozíciómat is részletesen kifejteni, hiszen a diskurzusanalízis módszertanának egyik alapvető kitétele az elemző pozíciójának bemutatása. A kutatás e formájában korántsem teljes, a jövőben több (irodalmi) szöveg befogadási diskurzusait is meg kell majd vizsgálni, hogy ennél szélesebb perspektívában is láthatóvá váljanak az irodalomkritika politikai működésmódjai. A jelen tanulmányban megfogalmazott, sajátos nézőpontú megfigyelések reményeim szerint használható alapot nyújthatnak egy kiterjedtebb vizsgálathoz.