A brit választási rendszer elfedi, hogy a Munkáspárt valójában nem szerepelt fényesen. A hagyományos pártok gyengültek, helyettük látványosan a progresszívek és a szélsőjobboldal erősödött meg.
Hatalmas az öröm a Munkáspártban és a pártot támogató médiában is. A szalagcímek és a televíziós bejelentések a tegnapi választás után a centristák által visszavett és „elfogadható” brit Munkáspárt „óriási, sohasem látott győzelméről” szólnak.
Ez az aránytalan rendszer és a konzervatívok összeomlása miatt igaz is.
Jelen állás szerint ugyanis Keir Starmer és árnyékkormánya lehetőséget kaphat arra, hogy olyan óriási parlamenti többséggel kormányozzon, amilyet a britek már régen láttak. A BBC mandátumbecslése szerint 411 képviselői helyre számíthatnak, míg a történelmi Konzervatívok 119 képviselői helyet szereztek.
Ez a 14 éve kormányzó brit jobboldalnak, borzalmas, megalázó, sőt 1832 óta nem látott vereség. Ez volt az az év, amikor konzervatívoknak kezdték magukat hívni, még Kossuth Lajos politikai karrierjének kezdetén.
Rishi Sunak így a Konzervatív és Unionista Párt közel 190 éves történetének eddigi legrosszabb eredményét produkálta. Pénteken délelőtt így be is jelentette azonnali lemondását, majd III. Károly királyhoz távozott a Buckingham-palotába, hogy ezt hivatalosan is benyújtsa. Valószínűleg többet nem hallunk róla. Az őket övező legnagyobb kérdés az, van-e még olyan embere a pártnak, aki a helyébe lépve visszahozza őket a végromlás széléről.
A westminsteri rendszer: ápol és eltakar
A szenzációs eredmény sokkal kiábrándítóbb valóságot takar. Keir Starmerre ugyanis csupán a megjelentek 33 százaléka szavazott. A kizárólag az egyéni képviselők egyéni eredményeit számításba vevő választási rendszer miatt azonban ez nem csupán kétharmadot, hanem Tony Blair 1997-es 47 százalékos eredményéhez hasonló dominanciát biztosított neki.
A választási rendszerből fakadó aránytalanság miatt már a voksolás estéjén világossá vált, hogy a westminsteri választási rendszer fenntarthatatlan. Hallatlanul igazságtalan ugyanis a britekkel szemben, hogy
egy választáson, amely 2005 óta nem látott apátiát, tehát 50 százalékos részvételt hozott, egy 33 százalékos párt egyetlen fordulóban szuperhegemón lehet. Képzeljük el, ha mindez a múlt héten Franciaországban történik a szélsőjobboldallal, mely a szavazatok harmadát szerezte meg.
For once Sky has it spot on:
‘A thumping majority without a thumping share of the vote’
Starmer has less votes than Jeremy Corbyn in 2017 because he only offers more of the same
It’s not just a bad day for democracy.
It’s a dangerous day for democracy.pic.twitter.com/b7UmdGEtV8— Howard Beckett (@BeckettUnite) July 5, 2024
Így újra napirendre kerülhet az arányos, listás választási rendszer kérdése a briteknél is. Nem csupán azért, mert a Konzervatívok összeomlásának eredményei még nem ismertek, hanem azért is, mert jelentős, feltűnő számban szavaztak az ország polgárai tegnap is kisebb és a rendszer megváltoztatását célzó politikusokra és pártokra. Ha valami például Nigel Farage szélsőjobboldalát összeköti az olykor baloldali politikai ötletekkel is előálló Zöldekkel, az az arányos, listás választási rendszer követelése. Ezek a hangok az új parlamentben felerősödhetnek.
Starmer eredménye – noha neki szupertöbbséget hozott – mégis kivételesen rossz. Ed Miliband 2015-ben a Munkáspárt színeiben 30 százalékkal kapott ki csúnyán David Cameron ellen. Corbyn lényegében döntetlent játszott Theresa Mayjel 2017-ben 40 százalékos eredménnyel, majd csúnyán kikapott 2019-ben Borish Johnson ellen 32 százalékkal. Akkor a média a párt „teljes összeomlásáról”, történelmi mélypontról beszélt. Starmer „bámulatos, csodálatos eredménye” ettől 1 százalékponttal jobb.
Kihívás széljobbról
Ha pedig a konkrét választási eredményre nézünk, a helyzet akkor sem jobb. Nigel Farage a kelet-angliai Clactonban nyolcadik nekifutásra sikeresen megválasztatta magát képviselőnek radikálisan piacpárti és bevándorlásellenes programjával. Még három egyéni képviselőtársa kísérheti el a westminsteri parlamentbe, ami mindenképpen eddigi rekord a brit szélsőjobb történetében. A nyugat-európai trendeknek megfelelően szavazatarányuk is olyan 17 százalék körül alakul. Ugyanakkora tehát a támogatottsága, mint az Alternatíva Németországnak párté (AfD), a westminsteri rendszer azonban „ápol és eltakar”. A Reform ilyen jó szereplése csupán azért következhetett be, mert népszerűségük gyors növekedése beomlasztotta a konzervatív kormánypártot – elvezetve a Labour nagyarányú győzelméhez. A kép nem lenne ilyen egyszerű, ha arányos, töredékszavazatokat és listás szavazatokat is figyelembe vevő rendszerről beszélnénk, amelybenl ez az eredmény nagyon nagy frakciót eredményezett volna a Reformnak.
Nem hiába kommentálta Farage képviselő úgy az eredményt: „ez még csak a kezdet, ami ezután jön, sokkolni fogja Önöket!” Ebben máris biztos vagyok.
Farage brexittel beinduló biznisze mostanra egyszerűen a xenofóbiára épül, bár az eredeti párt, a UK Independence Party hagyományosan a szinte minden állami újraelosztást elutasító piacpártisága, a nemzetközi együttműködés, sőt a nemzetközi szerződések elutasítása, és izolációs politikája miatt volt nagyon népszerű. Mostanra Nigel Farage egy olyan, immár parlamenti frakcióval rendelkező mozgalmat vezet, amely akár az új brit ellenzékké is válhat, ha a konzervatívok súlyos válsága nem múlik el. És ha a konzervatívok lecsúszása meg is áll, a Toryk ezt a Farage-tól szavazatot elszívó idegengyűlölet szításával próbálják majd minden bizonnyal elérni.
Kihívás balról
Keir Starmernek a helyzet tulajdonképpen kényelmes. Farage jó eredményével megindokolhatja, miért szükséges a történelmi brit baloldalnak is beleállnia a szigorúbb bevándorlásellenességbe és idegenrendészkedésbe. A probléma az, hogy bármit is gondoljunk erről a kérdésről, kétséges, hogy a bevándorlás mértéke Nagy-Britanniába a globális kataklizmák és az európai helyzet fényében leállna. Takarítókra, pékekre, kórházi ápolókra, idősgondozókra minden társadalomnak szüksége van, a briteknél ezek a munkakörök csupán bevándorlókkal tölthetők be. Eltűnésük azonnal súlyos szociális válságot okozna. Starmer tehát, ha a kihívásra reagálni akar, ezt valószínűleg úgy fogja megtenni, hogy folytatja, sőt, talán fokozza a fölösleges kegyetlenkedést az idegenrendészet területén a remélt népszerűség érdekében.
Viszont kifejezetten jó híreket is hozott a brit választás. Ugyanis bebizonyította azt is, nem csupán Farage és a szélsőjobboldal, de
a Labourből kiutált újbaloldal is talpon tudott maradni, sőt, ügyes politikával ismét számottevő erővé válhat.
Egyrészt ott van Jeremy Corbyn. Az immár kormánypárti Labour ellene küzdött ezen a választáson, miután ugyanis főként légből kapott vádak alapján felfüggesztették a volt baloldali vezetőt, egykori miniszterelnök-jelöltet a pártban, el is tiltották attól, hogy az általa 40 évig képviselt Munkáspárt színeiben induljon a londoni Islington Észak választókerületben.
Corbyn végül pár hete döntött úgy, hogy független jelöltként vesz részt a választáson Az eredmény? Corbyn 7 ezer szavazattal győzte le munkáspárti ellenfelét, és függetlenként nagyobb szavazatelőnnyel győzött, mint Keir Starmer a saját londoni választókerületében (Holborn, ahol egyébként rekordalacsony szavazataránnyal nyert). Ezzel matematikailag is bebizonyította, hogy egyszerűen népszerűbb a saját választói körében mint Nagy-Britannia következő miniszterelnöke, és nemcsak visszamegy a parlamentbe, hanem tüske marad a köröm alatt az immár centrista politikát folytató volt pártja számára.
Mindezzel nincs egyedül: a közép-angliai Leicesterben Starmer nyugdíjügyi árnyékminiszterét, Jonathan Ashworthot a párt sikere ellenére jól elverte egy független jelölt. Az ok: Ashworth nem volt hajlandó elítélni a palesztinok elleni gázai és ciszjordániai népirtást csak azért, mert Izrael követte azt el.
De előretörtek a Zöldek is, akik az angoloknak sok helyen oly fontos klímavédelem ügye mellett ugyancsak felkarolták Gáza ügyét is. Társelnökük, Carla Denyer Bristolban Starmer másik erős emberét, Thangam Debbonaire munkáspárti kulturális árnyékminisztert búcsúztatta el székétől, méghozzá 10 ezer szavazatos előnnyel – ehhez az eredményhez főként Debbonaire piacpárti és Izraellel megértő nyilatkozatai vezettek.. Debbonaire-nek így az árnyékminiszterségből az árnyék maradt.
A Zöldek, akiknek komoly szavazataránya hagyományosan 1 westminsteri képviselőre elég (Brighton Pavilion), most négyet szereztek meg: a progresszív és fiatalos Brightonon és Bristolon kívül két vidéki kerületben (North Herefordshire és Waveney Valley) is győztek, ahol a konzervatív szavazókat környezetromboló beruházások megakadályozásának ígéretével állították maguk mellé.
Starmer tehát győzött és többsége lehet ahhoz, amit csak akar. Közmondásosan úgy fogalmazhatnánk, hogy amennyiben Nagy-Britannia új miniszterelnöke törvénybe akarná írni, hogy az ég zöld, az új parlament megalakulása után megtehetné.
A legnagyobb kérdés ezért az lesz: megkapja-e az üzenetet?
Megérti-e hogy baloldalán és szélsőjobboldalán is azért alakult ki számottevő képviselői csoport, mert eddigi – a konzervatív-liberális megszorító, és a vidéket maga mögött hagyó – politikai konszenzust ő sem hajlandó elhagyni? Vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy bátrabb és progresszívebb politikára késztesse? Vagy mint elődje, Tony Blair, ő is az elit eddigi útját járja majd és jobbratolja az óriási kormánytöbbséget.
Egy biztos: immár csupán rajta és a Munkáspárt fő fejesein múlik az ország sorsa. Nincs többé Boris Johnson, David Cameron, Liz Truss, akire a helyzetet foghatnák, mind eltűntek. A felelősség így az övék lesz.
