Nem söpörhetjük félre egyetlen kézmozdulattal azokat a kritikákat, amelyek a grúziai tiltakozások apropóján arra figyelmeztetnek, hogy a konfliktust álságos az untig ismert nyugati–keleti szembenállás alapján értelmezni.
A bírálatok jelzik: igenis, a grúziai nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) döntő befolyással bírnak a kaukázusi államban – s velük kapcsolatban a tisztánlátás éppen olyan fontos, mint amennyire sürgető, hogy a grúziai kormányzatok osztálypolitikájával tisztába jöjjünk.
Grúziában heves tiltakozások után a parlament májusban elfogadta a „külföldi befolyás átláthatóságáról” szóló törvényt. Eszerint a törvény szerint minden olyan szervezetnek, amely teljes bevételének több mint 20%-át külföldről kapja, „külföldi befolyást gyakorló szervezetként” (és nem „külföldi ügynökként”, ahogyan egyes lapok állítják) kell regisztráltatnia magát, és nyilvánosságra kell hoznia pénzügyeit.
A törvény belföldi és külföldi ellenzői a törvényt „ügynöktörvény”-ként aposztrofálják, valamint – nyilvánvaló sovinizmussal – „orosz törvényként” emlegetik.
Az oroszországi NGO-kal való összevetés azonban sántít. A grúziai „civil szervezetek” erőforrása és hatása nehezen mérhető össze az oroszországi NGO-kéval, továbbá az oroszországi elnyomás ma már főként a szexuális kisebbségek harcias védelmét képviselő civil szervezetek és a baloldali (antikapitalista és antifasiszta) politikai csoportosulások ellen irányul, melyeket nehéz más államokhoz kötni. Mint látni fogjuk, Grúzia a nemzetközi szövetségesei, politikai berendezkedése, törekvései alapján sem hasonlítható a 2012-ben az civileket vegzálni kezdő Oroszországhoz. Hovatovább az „ügynöktörvényből” uniópárti–EU-ellenes szembenállást faragni is problémás: a regnáló grúziai kormány, mely a törvényt második nekifutásra áterőltette a törvényhozáson, szintén az Európai Unióban képzeli el Grúzia jövőjét.
Másfelől, nyilvánvalóan hamis a nemzetközi tőkebefektetéseknek roppant mód kitett Grúzia esetében a „szuverenitás” védelméről beszélni: a kormánypárt ezután aligha az uniós államok befektetőinek civil lobbistáit, vagy a nemzetközi támogatások és segélyek folyósítóit, az uniós előcsatlakozási szubvenciók pénztárosait kívánja majd leckéztetni. Azonban ettől még a „transzparencia” kívánalma, melyet a nyugati bírálók oly gyakran fogalmaznak meg az EU-ba törekvő államokkal szemben, nem elvetendő.
A magyarországi sajtóban „civilizációs választásnak” beállított döntés az NGO-k elszámoltathatóságáról, melyet csakugyan a tüntetőkkel szembeni elfogadhatatlan rendőri erőszak és megfélemlítés kísért, értelmezői munkára szorul.
A következőkben két írást fogunk ismertetni annak érdekében, hogy a grúziai tüntetéseket és a hátterükben húzódó politikai erőviszonyokat jobban megérthessük.
Két góliát
Gio Meskhi egyetemista a LeftEast oldalon közölt írásában azt állítja, hogy a grúziai zajos tiltakozások során elsikkad az a tény, hogy a kormánypárt és a pártos civilek és az ellenzéki pártok összeütközése során
a grúz lakosság két góliát fojtogatásában találta magát.
A „Grúz Álom” párt nacionalista szólamai és az „euroatlanti úton” való haladást szorgalmazó NGO-k rigmusai nem engedik, hogy a politikai diskurzusba a mindkét oldal irányába akár csak enyhén kritikus hangok is bekerüljenek. Holott a szerző szerint nem állja meg a helyét sem az az állítás, hogy a szuverenitásért folyna a küzdelem valamiféle „Amerika-vezette összeesküvés” ellen, sem pedig az, hogy a orosz befolyástól tartó, elkötelezetten „unió-párti fiatalok” vonultak utcára. A politikai válság miatt nem látszik, hogy a konfliktus a tehetősebb fővárosra, Tbiliszire koncentrálódik, ahogyan az sem, hogy a tiltakozások nem tematizálják a grúziai társadalmi egyenlőtlenségeket, az állam perifériás helyzetét, vagy például a fiatalság nagyobb részének elnyomorodását.
A politikatudományokat tanuló Meskhi arra hívja fel a figyelmet, hogy Grúziában a civil szervezetek óriási hatalomra tettek szert, tehát nem véletlen a kormány rosszallása.
Ennél is fontosabb, hogy az EU-párti erők a posztszovjet államban monopolizálták a „remény tereit”, s ennek kifejezési formája az Európai Unió lett, mely mitologizált képként él a fővárosi fiatalok fejében. „Ezt a nézetet a nyugati finanszírozású nem kormányzati szervezetek teljes mértékben támogatják, és időnként fegyverként használják”, így volt ez a szerző szerint a tüntetések alkalmával is. Bár a Grúz Álom kormánypárt is támogatja az uniós csatlakozást – olyannyira, hogy az idén januárban lemondott Irakli Garibashvili miniszterelnök kérvényezte az ukrajnai háború kitörése után két héttel az állam uniós tagjelölti státuszát Brüsszelben –, „orosz-pártiként”, az „orosz-típusú” elnyomás szálláscsinálójaként van elkönyvelve a jobboldali párt.
A LeftEast szerzője azonban elmondja, hogy a grúz civil társadalomtól nem idegen az, hogy rendszerváltó megmozdulásokban vegyen részt, vagy az élükre álljon.
Példaként említi, hogy 2003-ban Eduard Sevardnadze nyugatbarát, de hanyatló rendszerét a még nyugatbarátabb Mihail Szaakasvili rózsás forradalma buktatta meg, akit pedig olyan grúz civil szervezetek támogattak, mint a Szabadság Intézet. Meskhi szerint a grúz civil társadalom nem alulról formálódó közösség, csakugyan jelentős részben külföldről tartják fenn. Történetileg ez azért történt így, mert a Szovjetunió felbomlása után az összes korábbi társadalmi szervezetet vagy felszámolták, vagy meggyengítették. Ezeknek a helyére pedig külföldről támogatott, hatalmas pénzügyi forrásokat élvező NGO-k léptek, így a civil társadalom professzionális, fizetett technokraták gyülekezetévé vált.
EU és eszkatológia
A külföldi segélyszervezetek és a helyi nem-kormányzati szervezetek szerződő partnerei „már régóta gyarmatosították a közpolitika és a közszolgáltatások legtöbb területét”.
Ezt már Almut Rochowanski és Sopo Japaridze írják a grúziai eseményekkel kapcsolatban a Jacobin magazinban. Nézetük szerint nem kivétel ez alól az oktatás- és egészségügy, de az NGO-k a bírósági reformokra, a vidékfejlesztésre és az infrastruktúrára is befolyással bírnak.
A szerzőpáros, akik azok közé a ritka grúziai civilek közé tartoznak, akik a munkásokat segítő tevékenységüket nem külföldi adományokból végzik, ma már több mint huszonötezer civil szervezetet tartanak nyilván Grúziában. Megemlítik, hogy a grúz hatóságok szerint finanszírozásuk 90 százaléka külföldről érkezik, de ez az átlag elrejti azt a tényt, hogy a grúziai NGO-k túlnyomó többsége egyáltalán nem rendelkezik helyi finanszírozással.
Ez nyilvánvalóan azzal a veszéllyel is jár, hogy ezek az NGO-k a külföldi adományok miatt elhanyagolják a belföldi támogatói hálózatok kiépítését, lényegében a „jól szervezettség” mítoszába ringatják magukat.
Rochowanski és Japaridze szerint már Eduard Sevardnadze elnöksége (1995-2003) idején egyre jelentősebb szerepbe kerültek a civil szerveztek, Miheil Szaakasvili miniszterelnöksége és elnöksége során (2003-2013) pedig már gyakorlattá vált, hogy ha az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID), az Európai Bizottság vagy a Világbank előállt egy ötlettel például az oktatásügy területén, a közösségi részvétel látszatát keltve a grúziai NGO-k, amelyek támogatást kapnak erre a munkára, nyomban megvalósítják a nagyívű terveket – ám legtöbbször a helyiek igényeinek feltérképezése nélkül. Többek közt innen ered a Grúz Álom párt küzdelme a civilekkel.
A Jacobin szerzői azt a mítoszt is eloszlatják, hogy a transzparencia harcosaként a 2013 óta hatalmon lévő, a szoros ukrajnai kapcsolatokkal bíró Szaakasvilit börtönbe záró Grúz Álom párt minden külföldi támogatást ki kíván iktatni. Dehogy. A február óta Irakli Kobakhidze miniszterelnök vezette kormány tökéletesen elégedett a külföldi segélyek folyamatos beáramlásával, s az ezekből megvalósuló beruházásokkal. Mint arra a szerzőpáros rámutat, a Grúz Álom és az ellenzéki pártok többsége közös ideológiát vall:
mindannyian a technokrata, neoliberális, depolitizált kormányzás hívei, amelyben a politikát (külföldi, külföldön tanult) szakértők tervezik meg sablon szerint, eredményesen, névlegesen objektív adatokra támaszkodva.
A Grúz Álom elsősorban a Szaakasvili ellenzéki Egyesült Nemzeti Mozgalmához kötődő NGO-kat venné célba, mert ezek külföldi adományozóktól származó, akár több millió dolláros éves költségvetéssel nyíltan pártpolitikai tevékenységet folytatnak. Úgy tűnik, az ellenük való harc még megéri, hogy a grúz kormány magára vonja az EU és az Egyesült Államok haragját és a nemzetközi sajtó nyomását.
Meskhi, Rochowanski és Japaridze is egyezik abban, hogy a törvény semmi haszonnal nem fog járni Grúzia számára. A vállalati szektornak például nem kell a civilek módjára felfedniük a külföldi támogatásukat. S az NGO-k közül is azok járnak igazán rosszul, amelyek eddig is alulról építkezve, külföldi támogatás nélkül igyekeztek segíteni az oktatás vagy a szociális ellátás területén, s most újabb adminisztratív feladatokkal sújtja őket az állam.
A Jacobin szerzői is kiemelik, hogy a legcinikusabb és legveszélyesebb játék mégiscsak az, hogy a törvény elfogadását vagy elvetését az EU-hoz való csatlakozás folyamatának mérföldkövévé tették. Míg úgy tűnik, az emberek a civil szervezetek mellett tüntetnek, addig tudható, hogy a grúziai társadalom nagyon is bizalmatlanok velük szemben. Azért vannak az utcán, mert elhitették velük, hogy ez olyan pillanat, amely eldönti Grúzia jövőjét az EU-ban.
S az EU-ba pedig a nagyon nehéz évtizedek átment ország minden utópikus többletet belesűrít. Mint írják,
„a posztszovjet elszegényedés három évtizede, a fájdalom és a trauma, a krónikus stressz, a létbizonytalanság és a megaláztatás után az EU-tagság gondolata sokak számára eszkatologikus projektummá vált: a hosszú és igazságtalan szenvedés és áldozatvállalás után a megváltás ígéretét jelenti”.
Mindez keserű csalódást érlel magában.
