Nincs kire szavazni. Eltelt néhány év, újra nyílnak az urnák, és úgy tűnik, megint nem ajánl semmit nekünk a politikai versenygazdaság. Nem vagyunk célcsoport. Feladatunk talán mégis van mindezzel, úgyhogy a továbbiakban összeszedtünk, mit kínálnak a nagy (a bejutási küszöböt legalább alulról súroló) politikai erők a június kilencedikei Európai Parlamenti választásokon, és ajánlatukban mi értelmezhető egy elkötelezett baloldali szavazó számára is. Vigyázat, guberálás!

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, mi az EP-választások tétje. Habár saját életünkre nézvést korántsem tét nélküli, hogy mi történik az uniós politikában, az EP-választásokra jó okkal szoktunk félidős belpolitikai útjelzőtáblaként tekinteni. Mindenki számára világos, hogy a magyar képviselőknek kevés hatása van az uniós dolgok menetére, amit a ténylegesen megválasztott EP-képviselők csinálnak, az leginkább távoli és bürokratikus. Sőt, az Európai Parlament maga egy gyenge intézmény. Így a pártok hagyományosan inkább belpolitikai kampányt visznek ilyenkor, ha vannak is Unió-szintű ígéreteik, azok gyakran olyan ügyeket érintenek, melyekbe EP-képviselőiknek valójában nem lesz beleszólásuk.

Ebben a cikkben tehát az EP-választásokra elsősorban a ‘26-os választás előzményeként tekintek. A választás tétjét abban határozom meg, hogy az miképp rajzolja újra a ‘22-es választás során kialakult belpolitikai viszonyokat. A fentiek miatt a szakpolitikai javaslatok kevésbé érdekelnek, sokkal inkább a politikai ajánlatok egészét, vezérgondolatát igyekszem megragadni.

A továbbiakban a Tisza, a DK-MSZP-Párbeszéd, a Kétfarkú Kutyapárt és a Momentum kampányát összegzem.

A Fidesz és a Mi Hazánk ígéreteivel, nyilvánvaló okokból, nem foglalkozom.

Határozott különbségeik ellenére a Magyar Péter-féle újonnan versenybe szálló Tisza Párt és a Dobrev Klára vezette DK-MSZP-Párbeszéd koalíció lényegében ugyanazt az ajánlatot teszi: ők lehetnek az ellenzék vezető ereje, ‘26-ban Orbánék egyetlen valódi kihívói és akár leváltói. Tekintve a Fidesz-kormányzás számtalanszor kiütköző embertelen voltát, ez – még ha lelkesedésre nem is ad okot – egy baloldali szavazót is érdekelhet. Azonban e jobb szó híján hatalminak nevezhető ajánlat valóságra válthatósága mindkét társaság esetében (eltérő mértékben és okokból) kétes.

A Demokratikus Koalíció a ‘22-es bukta után látványosan építette magát mint az ellenzéki leendő vezető ereje, ami a négy évet arra használja majd, hogy egyeduralomra törjön, hátrahagyva az összefogás és az előválasztás politikai gyakorlatát. Magyar Péter színre lépése után látványosan dugába dőlt ez a terv, de már a kegyelmi botrány kirobbanása előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a DK soha nem lesz képes a huszonpár százalékos üvegplafonját áttörni. Növekedésüknek gátat szab a múlt.

Hisz a baloldali politika egykori árulói próbálnak most baloldalt építeni, miközben hatalomtechnikailag a Fideszt majmolják.

Így a DK-MSZP-P koalíció ajánlata minimum önellentmondásos, számunkra pedig értelmezhetetlen, hitelét vesztett (ha volt neki valaha).

Múltja ugyan Magyar Péternek is van, de ez egyelőre inkább erősíteni látszik pártját: az exfideszes exkáder megtérése hitelesebb narratívának bizonyul, mint amit ellenzék többi szereplője kínál. A különböző felmérések szerint (melyeknek csak óvatosan szavazhatunk bizalmat, de valamit csak mutatnak) jelenleg a Tisza van egyedül olyan pozícióban, amiből kinőhet az ellenzék vezető ereje. Magyar pontosan ezt ígéri. Lendülete kitartott az EP-választásokig, ám a folytatás még nincs lefutva. A Tisza szervezettsége ugyanis közelében sincs például a Demokratikus Koalícióénak, sőt egyelőre semmilyen szervezetről nem beszélhetünk. Jelenleg Magyar Péter létezik, és nyitott kérdés, hogy az egyszemélyes kampányolásban sikeresnek bizonyuló Magyar hosszú távon pártvezetőként, pártszervezőként is megállja-e majd a helyét. Az pedig teljesen világos, hogy Magyar ajánlata névleg sem baloldali.

A kisebb, de még számottevő indulók, a Momentum és a Kutyák értelemszerűen nem tehetnek hatalmi ajánlatot: ők legfeljebb epizódszerepet játszhatnak ‘26-ban. A Momentum látva, hogy mind a tömegpártiság (ezt most a DK-MSZP-P és a Tisza viszi), mind a generációs párt szerepe (ez most inkább a Második Reformkoré) elérhetetlenné vált, megpróbálta újkeretezni magát előbb mint puha szociálliberális, utóbb, már a kampány során, mint kulturális és jogállami kérdésekben következetesen liberális párt. Bátran és büszkén vállalják, hogy a magyar jogállam liberális változatának visszaállítása érdekében az uniós pénzek visszatartásán dolgoztak és dolgoznak, és hogy a szexuális kisebbségek melletti kiállással, illetve az eutanázia joga melletti érvekkel kampányolnak az erre fogékony szűk rétegnek. Azaz a Momentum ideológiai ajánlatot tesz. Kérdés, hogy mennyi lelkes liberális szavazó maradt az országban a Fidesz 14. évében. Mivel magamat és olvasóink nagy részét nem ide sorolom, ez az ajánlat (ha ugyan vannak is szimpatikus elemei) alapvetően nem nekünk szól.

A kutyák, habár a párttagságot alapul véve szintén tehettek volna egy liberális ideológiai ajánlatot, más utat járnak: ők egy új (valójában meglehetősen régi) viszonyt, a részvételiség kultúráját kínálják. Ajánlatuk tehát kulturális. Tekinthetjük persze a járdafestéses, állampolgári akciókban gondolkodó, Le Marietta részvételi szakértőt listavezetőnek megtevő párt ajánlatát egyszerűen apolitikusnak. Azonban a történeti baloldali pártok és a munkásmozgalom hagyománya felől közelítve a részvétel, a közös cselekvés, a képessé tétel, az alternatív közösségek megteremtése maga a politika, a többi dolog pedig, parlamentestül, képviselőstül, kampányostul ennek csak a leágazása, eszköze. Ez az ajánlat sem hibátlan: egyfelől a Kutyák jelenlegi részvételisége maximum urbánus jófejkedésig terjed (szolidaritási alap? önsegítő kör? iskola? óvoda? háztartási és vagyonközösség? a sor sokáig folytatható a radikálisabb ötletekkel). Másfelől pedig

reménytelenül tragikomikus, hogy ezt az alapvetően mozgalmi ajánlatot 2024-ben egy viccpárt képviseli Magyarországon.

Nem könnyű tehát a helyzetünk, főképp, mert tudjuk, hogy a szavazás magában semmi. Tudjuk, hogy a képviseletiség valójában depolitizál, a nép politikai erejét (az egyetlen politikai erőt) a kevesek, a kapuőrök kezébe helyezi. Hogy a választás az az aktus, amely során a hatalmasok hatalmát szertartásosan legitimáljuk. A szavazófülke magányában képviselők között mérlegelni határozottan nem demokratikus élmény.

Mert egy igazi demokráciában, a nép valódi uralmában a képviselet fogalma értelmét vesztené.

Ugyanakkor az általános választójog munkásmozgalmi követelés volt. Mégpedig taktikai megfontolásból: a cenzus eltörlésével többségbe kerülhetett a munkások akarata.

Ma már nincs munkásmozgalom, és ha a baloldal (nem az, amit annak hívnak egyesek, hanem az, amelyről itt most szó van) ma nem is képes választási tömeget képezni, nincs más választásunk, mint hogy élünk azzal a politikai cselekvésnek csúfolt gesztussal (a szavazással), amely adatott. Inkább megéri élni vele, mint nem. Tekintsünk tehát a választásokra olyan eszközként, amelynek segítségével csekély, de azért nem jelentéktelen erőforráshoz juttathatjuk azokat, akik tevékenysége álláspontunk szerint (akarva-akaratlanul, részben, eseti alapon, néha, a jobb napokon) valamit hozzátesz ahhoz, hogy mégiscsak uralkodhasson egyszer a nép. Most vagy azáltal, hogy esélyt kínálnak a Fidesz egyeduralmának valamilyen mértékű megtörésére (Tisza Párt), vagy azáltal, hogy régi-új, felszabadítóbb politikai kultúrát csempésznek vissza a közéletbe (Kétfarkú Kutyapárt). A helyzet nem rózsás, de ne feledjük: a győzelem napjai egyszer eljönnek.