Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben 3 hetente összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni. A levelet május 16-án küldtük ki.

Dóra egy éve csatlakozott a Mércéhez, hogy a kampánystábunkat erősítse. Neki köszönhetjük például a legújabb szerkesztőségi kisinterjúinkat, és most is dolgozik az idei 1%-os kampányunkon, benne Nagy Zsolt stadionos körútjával:) Az ELTE Film-, média- és kultúraelméleti doktori programjában vesz részt (az SZFE-n kezdett), kutat, dokumentumfilm-vetítéseket szervez, néha animációs filmkurátor, és önkénteskedik a Szikra mozgalomban. Kutatásában most leginkább az izgatja, hogyan készülnek a kortárs magyar és kelet-európai dokumentumfilmek – milyen munkakörülmények között, és miért tudunk ilyen keveset erről? Ezen belül is a női dokumentumfilmesek tapasztalatai érdeklik, akik ebben a formában különösen nagy arányban alkotnak. A téma egyébként is alultárgyalt, az embereket általában a végcél, az elkészült film érdekli, nem az odavezető út, de az interjúk felvétele alatt kifejezetten az volt a benyomása, hogy

„ezeket a női alkotókat először kérdezte meg valaki arról, milyenek a munkaóráik, van-e szerződésük egy film készítésének kezdetén”.

A dokumentumfilm készítésének hangsúlya általában a vágáson van, rendszerint legalább egy évig tart, és sokszor az otthon tereiben történik, saját eszközökkel. Bár ez szabadságot is nyújt az alkotónak, könnyen csúszhat állandó és láthatatlan munkába, mert nehéz különválasztani a szabadidőtől. Jellemző az is, hogy ezek a filmek vagy finanszírozás nélkül készülnek, vagy nagyon fragmentált a finanszírozásuk, a vágásra kevésbé adnak pénzt, azért is, mert nem olyan látványos munkafolyamat, mint a férfiközpontú zsenikultuszhoz kötődő fikciós filmek forgatása. Ez egyébként saját élménye is, tagja az SZFE-foglalás alatt megalakult, az ellenállás alatt forgató dokumentumfilmes munkacsoportnak, de forráshiány miatt szünetel a filmkészítés:

„Fura érzés, hogy ülünk több mint ezer órányi anyagon, és nem történik vele semmi négy éve”.

Az anyagi kiszolgáltatottság az SZFE-s intézményfoglalásra is rányomta a bélyegét. Az új kuratórium visszatartotta a fizetéseket, ami komoly belső feszültségeket idézett elő, miközben az egyetemi polgárság már így is iszonyatos présben találta magát a NER megdöntésében reménykedő társadalmi elvárás és a csak az egyetemi autonómia megvédését ambicionáló közösségi konszenzus között. Ha inspiráció, Dóra a You Must Remember This podcastot ajánlja, ami a hollywoodi filmipari közeget mutatja be, azt, ahogyan a szakma, a média vagy a nézők női színészekhez vagy producerekhez viszonyultak, és egyáltalán, hogy milyen nőnek lenni egy alapvetően kapitalista és patriarchális térben, ahol a nőkre szükséges termékként tekintenek.

„A populáris kultúrával azért is érdekes foglalkozni, mert sokkal nagyobb a hatósugara, és világosan látszanak benne a feminista trendek, másrészt izgalmas megvizsgálni a nézői reakciókat. Beszélhetünk arról is, hogy egy filmben milyen káros női szerepek vannak, de ez még csak egy réteg, érdemes megnézni, hogy milyen örömöket vagy élvezeteket nyújt egy film a női nézőknek.”

Mi pedig a Dokreál filmklubot ajánljuk nagyon, aminek Dóra a társszervezője. A legközelebbi vetítésen, május 27-én a Flotacija és a Budapest Siló című filmeket nézhetitek meg, és velünk is összefuthattok!