Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem jövünk ki! Ha akartok valamit, gyertek be!” – Aktivisták, művészek a roma ellenállásról

80 éve Auschwitz-Birkenau haláltáborának cigányként fogvatartott, Európa számos országából elhurcolt rabjai értesültek megsemmisítésük tervéről. A roma rabok rögtönzött eszközökkel (kövekkel, botokkal, bilincsekkel) fegyverkeztek fel, és sikerült a meggyilkolásukra készülő SS-eket eltántorítani tervüktől, amivel időt, és néhányan idővel szabadságot nyertek.

Az etnikai alapú megosztás fegyverét ma is számos hatalom használja szerte a világon, és amíg a jogfosztás és a kirekesztés intézményei és gyakorlatai fennállnak, a célba vettek ellenállása is létezik. A Roma Ellenállás Napja és az évforduló alkalmából arra kértünk roma, cigány művészeket, aktivistákat, társadalomtudósokat, oktatókat, közösségszervezőket, hogy adjanak támpontokat ahhoz, hogy 2024-ben mit jelent, és mit jelenthetne a roma közösségek ellenállása. 

Daróczi Ágnes

Az Európai Roma és Traveller Fórum 2013-as ülését Hamburgban tartotta, ekkor látogatást tettünk Neungamme-ban, az egykori lágerben is. Túlélő kalauzolt bennünket. De nem csupán az ottani viszonyokról szólt.

Tőle hallottunk először a Cigányláger ellenállásáról is. Hogy Auschwitz-Birkenau II.B/E Cigánylágerében 1944. május 16-án az Európa különböző országaiból elhurcolt cigányok fellázadtak. Nem fogadtak szót gyilkosaiknak: a parancsra, hogy sorakozó, nem mozdultak. Kezükben pedig az elszántság fegyverei lapultak, kitört ablakcserepek, kövek, a priccsek deszkái… FELLÁZADTAK.

Nekünk romáknak nincsen írott történelmünk, amit tudunk, azt apró mozaikokból rakjuk össze, gondos elemzések után. Mint a Cigányláger lázadását is, 1944. május 16-a történetét.

Kortársaktól, sorstársaktól és a gyilkosok vezette naptárból tudjuk, hogy a túlzsúfoltság miatt döntöttek úgy, likvidálni kell a cigányokat. A tervezett időpont május 16-a volt.

A cigányok ellenállását látva azonban a nácik visszavonulót fújtak. Ennek nyomán többezer ember nyert időt, reményt, és – bár csak töredékük – idővel a felszabadulást is megérhették.

Az akkor hatezer fősre tehető láger foglyait május 23-án átválogatták, 1500 főt Auschwitz I-be szállítottak, a 9-es és 10-és blokkba, ahonnan tovább vitték őket, más lágerekbe. Ugyancsak májusban 9 transzport érkezett, közöttük 361 roma, 181 férfi és 180 nő. Júniusban 3 transzport érkezett, közöttük 31 roma, 17 férfi és 14 nő. Júliusban 14 férfit és 7 nőt hoztak.

1944. augusztus 2-án délelőtt 1408 főt más táborokba szállítottak az elkülönített Cigánylágerből. Aztán az esti sorakozó után teljes zárlatot rendeltek el. Azon az éjszakán augusztus 2-ról 3-ra virradóan a Cigányláger 2897 foglyát a gázkamrákba terelték és meggyilkolták. Az V-ös krematórium már nem bírta, egy frissen megásott gödörben égették el a holttesteket.

A táborban addigra csak idősek, betegek, nők és gyerekek maradtak, akiktől már nem féltek a gyilkosok. Ahogyan a szomszédos női láger foglya, Brodt Erzsike néni fogalmazott, az egyik utolsó szó magyar volt: „Piroska, hol a gyerek?”

Tadeusz Joachimowski és Roman Frankiewicz volt a két politikai fogoly, akik tudatták a Cigányláger foglyaival a készülő megsemmisítést. És ők voltak azok, akik a huszonhárom ezerre tehető lágernévsort elásták a női fogolytábor és a 31-és barakk közé.

Ennek idén nyolcvan éve, és talán az egész feledésbe merült volna, ha a Romani Rose által vezetett heidelbergi Szinti-Roma Dokumentációs Központ 1993-ban ki nem adja a névsorokat és eseményeket is tartalmazó két hatalmas kötetet.

A túlélők vallomása és a kötet dokumentum értékű adatai késztettek bennünket arra, hogy május 16-át – örömünneppé avassuk.

Mit üzen nekünk május 16?

Hogy a mi demokratikusnak és hangosnak, az elismerésért versengőnek ismert társadalmunkban az öngyűlölet és az előítéletek elfogadása helyett az egymás megbecsülésének, a szolidaritásnak az eszméjét kell erősítsük. Mert az olcsó, helyi alkuk, „a csak nekem legyen jó – semmi közöm a többiekhez” megalkuvást kihasználják és ellenünk fordítják.

Így lesznek brigádvezetőkből országos árulóink, a haveroknak milliárdokat átjátszó elnökeink, értelmiséget nem tűrő testületeink…

Tanuljunk a történelmi példákból!

És ünnepeljünk túlélőkhöz méltóan!

Hajtsunk fejet az ő bátorságuk előtt, és tanítsuk meg gyerekeinknek az összefogás hatalmas erejét!

Daróczi Ágnes kulturális menedzser, újságíró, az ERTF közgyűlésének volt alelnöke.

Ignácz Judit

Emlékeztek a keljfeljancsi játékra? Bármilyen hirtelen erővel löktük meg, azonnal visszapattant. Lehetne a reziliencia fogalmának is megtestesítője: jelenthetné a stresszel, krízisekkel, kihívásokkal és váratlan vagy épp tartósan fennálló akadályokkal való egyéni, és/vagy közösségi szintű megbirkózást, ellenállást, rugalmasságot és az alkalmazkodás képességét. Ahogyan a keljfeljancsi játék, úgy a reziliens egyén vagy közösség is képes újra és újra talpra állni az élet különböző nehézségei után.

Május 16-a a Roma Ellenállás Napja, az auschwitzi „cigány táborban” kitört ellenállás 80. évfordulója. A roma közösségek számára az ellenállás a jelenben is a mindennapi élet része, ahol állandó előítéletekkel, rasszizmussal, mikroagressziókkal, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségekkel, intézményesített, rendszerszintű elnyomással kell szembenézniük, és a történelmi eseményekből és aránytalan hatalmi struktúrákból származó kirekesztéssel, igazságtalanságokkal és gyűlölettel kell megküzdeniük.

Az ellenállás mint a jogállamiságért, társadalmi igazságosságért, emberi jogokért, szabadságért és békéért folytatott küzdelem változást hozhat. Ez az interszekcionális megközelítést eszközként alkalmazza és egymással összefüggésben vizsgálja a különböző identitások, például nemi, nemzeti, etnikai hovatartozás, osztály vagy életkor kölcsönhatását és befolyását az egyén tapasztalataira és helyzetére a társadalomban. Emellett megkérdőjelezi a status quo-t, a fennálló társadalmi normákat és struktúrákat, és biztosítja a roma közösségek aktív társadalmi, gazdasági és politikai részvételét és képviseletét, valamint az egyenlő hozzáférést az oktatáshoz, lakhatáshoz, egészségügyhöz, munkalehetőségekhez és más alapvető szolgáltatásokhoz.

A roma ellenállás és felszabadulás ígérete nem lehet teljes a roma nők nélkül.

Ahogy Audre Lorde mondta: „Nem vagyok szabad, amíg minden nő nem szabad, még akkor sem, ha a bilincseik nagyon különböznek az enyémtől. És nem vagyok szabad mindaddig, amíg egyetlen színes bőrű személy is láncra van verve.”[1]

A felszabadulás nemcsak a külső elnyomás megszüntetését jelenti, hanem a belső szabadság elérését is, amely megerősíti az identitást és az öntudatot, és több lehetséges esélyt és opciót kínál. A roma nők ellenállása lehetővé teszi számukra, hogy teljes mértékben, szabadon bontakoztathassák ki potenciáljukat, a társadalom és roma közösségek által egyaránt gyakran rájuk erőltetett patriarchális, sztereotip nemi szerepek és korlátok nélkül. Jelentheti ez az aktív szerepvállalás és részvétel választását a politikai, gazdasági és társadalmi területeken és döntéshozatalban, a nemi és etnikai alapú diszkrimináció, nők elleni erőszak, és szexizmus elleni küzdelmet.

A roma nők partnerként való kezelése a gazdasági függetlenségüket és vállalkozói szellemüket támogató programokban, a roma nők részvételét és vezetői szerepét erősíteni hivatott kezdeményezésekben,  a szponzorációban, a hatalom és erőforrások elosztásában és az egymástól való tanulásban rejlik.

Ellenállás az is, ha nem hagyjuk, hogy a történelem megismétlődjön. Emlékezzünk a múlt eseményeire és figyelmeztessük magunkat arra, hogy még mindig sok tennivaló az igazságosság és az egyenlőség eléréséig. Hosszú távú elkötelezettségre, közös együttműködésre és munkára van szükség, hogy olyan társadalomban élhessünk, ahol mindenki egyenlő méltósággal, jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik.

Ignácz Judit tréner, rendszeresen ír, előad és vezet képzéseket inklúzió, antirasszizmus, reziliencia, szövetségesség és interszekcionális feminizmus témában. Az Ame Panzh társalapítója és az Ame Panzh – Az Ébresztőkönyv című könyv társszerzője.

Daróczi Gábor

80 évvel ezelőtt ezekben a napokban történt az a kivételes eset, hogy egy megsemmisítőtáborba zárt emberek fegyveres ellenállást tanúsítottak fogvatartóikkal, későbbi kivégzőikkel szemben. Roma férfiak, nők és gyerekek ragadtak köveket, szerszámokat, de még a bilincseiket és láncaikat is, hogy megvédjék magukat, vagy legalábbis ne menjenek harc nélkül a halálba.

Sok szempontból számít kivételesnek ez az esemény. Tudjuk, hogy voltak olyan bátor emberek, akik az életüket kockáztatva szóltak a „családi táborba” zárt romáknak, hogy időben fel tudjanak készülni az ellenállásra – szervezőmunkájuk miatt az ott élő több ezer ember egységesen és hatékonyan reagálhatott. De kivételes azért is, mert romák egy nagy csoportja se előtte, se azóta nem látott egységben lépett fel. Aktív ellenállásukkal még három hónapnyi időt nyertek, így maradtak közülük olyanok, akik túlélték a náci halálgyárat.

A felkelők nem csupán önmagukért, illetve szűkebb és tágabb közösségeikért álltak ki, hanem a náci gépezet ellen álltak ki, áttételesen mindannyiunkért.

80 év rengeteg idő. Még manapság is csak azok élik meg ezt a szép kort, akiket a Jóisten a tenyerén hordoz. Lassan mindannyian elmennek azok közül, akik személyesen tapasztalták meg a gyűlöletnek ezt a nehezen elképzelhető, de nagyon is valóságos formáját. Egyre kevesebben vannak azok, akik épphogy, de túlélték a halálgyárakat és tapasztalataikra is alapozva tudják hangsúlyozni, hogy a rengeteg szörnyűség nem a gettókkal, nem Auschwitz-cal és nem a háborúval kezdődött. Hanem azzal, hogy egyik ember elkezdte a másikat – zsidókat, romákat, melegeket, másként gondolkodókat, vagy a politikailag gyanúsnak tartottakat – nem emberszámba venni; magánál kevesebbnek, értéktelenebbnek, rosszabbnak tartani, dehumanizálni.

A mi hétköznapjainkban is gyakran előfordul, hogy emberek egy jól behatárolható csoportja azért kap rosszabb egészségügyi, oktatási ellátást vagy fér hozzá rosszabb közszolgáltatásokhoz, mert döntéshozók úgy gondolták, hogy ezek az emberek nem érdemlik meg a minőségi közszolgáltatást, nem szolgáltak rá arra, hogy egyenlő eséllyel fussanak neki az életnek. Ennek köszönhető például az, hogy a magyarországi romák átlagosan kb. 10–15 évvel kevesebb ideig élnek az országos átlagéletkornál, ami eleve 4-5 évvel kevesebb az EU-s átlagnál.

80 év rengeteg idő. Reméljük, hogy majdani unokáink egy olyan világban élnek egyszer, amiből visszatekintve a mai, végletekig polarizált, megosztott és szétesett közösségeinkre, gyökértelenül és bármiféle identitás nélkül maradt világunkra, pont olyan értetlenül tekintenek vissza, mint ahogy mi nem tudjuk felfogni a Porrajmoshoz vezető időket.

Egy dolog biztos: muszáj beszélnünk arról, hogy mi történt a haláltáborokban és muszáj beszélnünk arról, hogy mi vezethetett odáig. Csak akkor tudjuk megakadályozni, hogy megint valami hasonló történhessen, ha sem most, sem a jövőben nem felejtünk.

Nekünk, zsidóknak és nem zsidóknak, hatalmon lévőknek és hatalom nélkülieknek, romáknak és nem romáknak pedig közösen dolgunk beszélni, tanítani, és főleg: nem feledni.

Daróczi Gábor civil szervezeti vezető, oktató.

Menyhért Attila

A felszabadulás a fogvatartottságból való elengedést jelenti. Mi tartja fogva a romákat? Elsősorban a szegénység és a diszkrimináció. A romák tömegei fáznak, éheznek, és a mindennapi életüket megnehezíti a mérhetetlen gyűlölet, amivel napi szinten szembe kell nézniük. Ezektől mind jogosan félnek.

Nina Simone afroamerikai énekesnő a szabadságot a félelem hiányaként definiálja, amivel teljesen egyetértek. A romák felszabadulása számomra azt jelentené, hogy a romáknak többé nem kéne rettegniük a nyomortól vagy a diszkriminációtól, ezek az ördögi körök megszűnnének, tehát felszabadulnának ezek elnyomása és mentális börtöne alól. Ez természetesen csak a romák élethelyzetének radikális javításával és a rendszerszintű diszkrimináció felszámolásával lenne lehetséges. Azért nagyon fontos, hogy felszabadulás alatt a fogva tartásból való elengedést értjük, mert a romákat fogva tartja az a politikai és gazdasági rendszer, amiben rendszerszintű hátrányokat szenvednek el, és ezt elsősorban a többségi társadalom tartja fent az olyan roma integrációs projektek megakadályozásával, mint például a Világsátor projekt (amit tisztán előítéletességből utasítottak el több város többségi lakosai, miközben továbbra is elvárták a romáktól, hogy integrálódjanak), vagy nyíltan cigányellenes pártokra való szavazással.

Egyértelmű, hogy egy rasszjegyekkel bíró kisebbség helyzete mindig a többség akaratától függ, így ezt a politikai és gazdasági rendszert elsősorban a többségi akarat tudná megváltoztatni. A romák a szegénységük miatt nem tudnak kiállni magukért, így maga a tömeges roma ellenállás is csak úgy tudna létrejönni, ha a romáknak nem kellene a teljes életüket az egzisztenciájuk fenntartására szentelni (hisz polgárjogi mozgalom nem létezhet polgárság nélkül). Amíg ez nem történik meg, jómódúbb romák és a roma értelmiségiek kötelessége az erre képtelen romák helyett ellenállni az elnyomásnak, minden, a törvények által megadatott eszközzel a diszkrimináció ellen és a romák jólétéért.

Menyhért Attila az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója, a Roma Parlament – Polgárjogi Mozgalom elnökségi tagja, a Romaversitas Alapítvány ösztöndíjasa.

Dósa Valéria

Május 16. nem csak dátum, amelyről megemlékezünk hőseink vértanúhaláláról. Május 16. emléke egy állandó felkiáltójel felénk és a többségi társadalom felé: Soha többé!

Soha többé ne hallgass, ha lábbal tiporják az emberi jogaidat!

Merd képviselni az érdekeidet, ha munkáltatód kizsákmányol, merd felemelni a hangod, ha a gyereked rossz minőségű oktatást kap, ha szegregátumban kell felnőnie. Mert neki is joga van olyan oktatást kapni, amely elérhetővé teszi a fizetőképes szakmát, az  érettségit vagy a diplomát.

Merd azt mondani, hogy nem a helyi településvezetők rabszolgája vagy, merj lázadni a képzet ellen, hogy ne lennének önálló gondolataid, akaratod.

Több vagy, mint egy szavazóurnához vezényelt robot. Tudd, hogy jogod van csak olyan személyre tenni a voksodat, aki nem csak 5 évente keres meg a támogatásodért hízelegve. Mert azután is neked kell a családodat eltartani, ha ő már ha ő már elfoglalta jól fizető, kényelmes állását.

Légy büszke és állj ki az érdekeid mellett! Ne hagyjuk senkinek, hogy másodrendű állampolgárként kezeljen. Mert csak 1 Magyarország van – s az a közös hazánk.

A soha többé tényleg jelentse azt, hogy soha többé! Emlékezzünk hőseinkre.

Dósa Valéria az 1Magyarország Kezdeményezés aktivistája, közösségszervező. Fő célja a vidéken élő kirekesztett társadalmi csoportok érdekképviselete.

Daróczi Anna

Május 16. nem csak egy történelmi eseményre való emlékezés, hanem eszköz, hogy felhívja a figyelmet a cigányellenesség elleni küzdelemre; ahogy arra is, hogy megváltoztassa a romákról szóló narratívát. Május 16. üzenete, hogy a romák, ahogy a történelem során mindig, úgy ma is életük és társadalmaink aktív alakítói, nem csupán passzív áldozatai, elszenvedői a megkülönböztetésnek és az üldözésnek.

Május 16. üzeneteivel a romákkal kapcsolatos (sztereotip) narratívát változtatjuk meg azáltal, hogy azokra a módszerekre és tevékenységekre koncentrálunk, amelyekkel a cigányellenesség ellen küzdünk. Május 16. lencséjén át nézve a romák nem pusztán áldozatok, hanem a jövő formálásáért felelős aktív szereplők. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a romák a felelősek azért, mert elnyomják őket, hanem éppen azt, hogy mindig is aktívan próbálták alakítani sorsukat. Ez a szemléletbeli váltás nélkülözhetetlen a méltóságunk megőrzéséhez és ahhoz, hogy kivívjuk a nekünk járó tiszteletet, hiszen ezek nélkül nem vehetjük fel hatásosan a küzdelmet az egyenlőtlenségekkel szemben.

Ameddig a többségi társadalom tehetetlen áldozatként lát és ábrázol minket, addig akként is fognak bánni velünk.

Amíg áldozatként kezelnek minket, addig a többség feljogosítva, és kötelezve érzi magát arra, hogy a romák nevében hozzon döntéseket romákról, anélkül, hogy figyelembe venné a mi valós szükségleteinket és követeléseinket.

Amint magunkat erősnek, aktívnak és egyenlőnek látjuk és láttatjuk, mi is ráeszmélünk arra, hogy jogunk és felelősségünk van a társadalom formálásában.

Május 16. a Roma Ellenállás Hőseiről, Johann Trollmann „Rukeli”-ről és Raymond Gureme-ről szól, de azokról a roma fiatalokról is, akik szakmai karrierjük folytatásával állnak ellen a minket érő sztereotípiáknak, akik a rendszerszintű diszkrimináció ellen úgy küzdenek, hogy teret követelnek a döntéshozatali folyamatokban, és azokról, akik felülírják azt a hamis képzetet, hogy a romák nem járultak hozzá a nemzetközi kultúrához, és a zenén, a táncon és az irodalmon keresztül cáfolják ezt meg.

Május 16. azt üzeni, hogy ezer év vándorlás, hatszáz év üldöztetés, a szisztematikus mészárlások, az oktatási szegregáció, a tömeges kilakoltatások és a minket érő diszkrimináció megannyi formája ellenére itt vagyunk, ellenállunk, és nem adjuk fel.

Daróczi Anna roma feminista aktivista, emberi jogi oktató, a Phiren Amenca nemzetközi roma ifjúsági hálózat munkatársa.

Rácz Béla

Május 16. a Roma Ifjúság és Ellenállás Napja. Egyesek szerint meg sem történt. Mások szerint valakik látták, hallották mi történt, és azok talán továbbörökítették a történetet azoknak, akik elmondhatták a XXI. század kutatóinak az ellenállás történetét. Megint mások biztosra veszik, hogy a cigány táborban ellenállás volt 80 évvel ezelőtt.

Bármi is az igazság, minden népnek szüksége van mítoszokra, történetekre amelyek révén eligazodhat a világban. A tény, hogy a romák és az ellenállás egy kontextusban jelenik meg, egyeseket felvértez, másokat megriaszt, de bizonyosan elgondolkodtat: mi késztetheti vagy késztethette a mai magyarországi és európai cigányságot ellenállásra?

Ha a szükségletek piramisából indulok ki, akkor a legfontosabb a biztonság. A kérdés mindig az, hogy tudunk-e ételt, otthont, meleget, egészséget és gondmentes életet biztosítani önmagunknak és családunknak? Megtámadnak-e szóban és fizikálisan csak azért, mert egyeseknek nem tetszik, hogy cigánynak születtünk? Fenyegeti-e politikai erő a biztonságunkat háborúval, migrációval, gyerekelvétellel, juttatások megvonásával, listázással? És ha nem, elvitatják-e a puszta létezésünk jogát azzal, hogy levegőnek néznek? Máskor meg árgus szemekkel figyelnek, amikor bemegyünk a boltba, vagy egyedüli roma szülőként veszünk részt szülői értekezleten. Egyáltalán, folyamatosan ott van a tudatunkban, hogy ezek közül bármelyik, bármikor megtörténhet. A kisebbségi létben folyamatosan küzdünk és ellenállunk a démonoknak. Sok előfeltételezést már mi magunk gyártunk le a fejünkben, de nagy részük a több évszázados magyarországi örökségünk nekünk, magyar cigányoknak – cigány magyaroknak.

Az ellenállás formái és volumene folyamatosan változik. Attól függ, hogy ki az, akit el akarnak nyomni. Mi a kontextus, amiben történik az elnyomás, és ki az, aki el akar nyomni.

Az ellenálláshoz elnyomás kell, mint a fizikában: a hatás generál ellenhatást. Egyszerű törvény. A kérdés, hogy az ellenhatás hol, hogyan és mikor fakad ki?

Sokan örök életünkben hordozunk hatásokat, és lelkünkbe ragadt ellenhatással távozunk a másvilágra, továbbörökítve ezeket a démonokat, ezáltal az ellenállást is gyermekeinkbe. Máskor azonnal reagálunk, és szóban, cselekedetben állunk ellen. Sokszor pedig csendben tűrünk, megszokjuk az elnyomást: lassan mérgező, keserű vízzé válik, melyet mindannyiszor lenyelünk.

Ezek mindig kibuknak valahol, mert a mérgeknek távozniuk kell az elménkből, a lelkünkből. Ekkor nagyszerű teljesítmények születnek: versek, szobrok, dalok és előadások. De így születnek a családi összejövetelek is, ahol beszélhetünk a sérelmekről és tanácsot adunk egymásnak. Biztatást és reményt. Ez így megy már időtlen idők óta. Egymásba kapaszkodunk, egy dalt dúdolunk, szó nélkül pityergünk, vagy főzünk egy olyan ételt, amit csak mi tudunk elkészíteni. A cigány gyermek megszületésekor hangosabban sír, mert már akkor tudja, hogy ellen kell állnia. És amikor az öreg cigányt eltemetik, akkor hangosan húzzák a nótáit.

Itt vagyunk. Minden lélegzetünkkel tiltakozunk. Ellenállunk.

Rácz Béla az 1Magyarország Kezdeményezés társalapítója és a Polgár Alapítvány munkatársa.

Gökhan Ayhan

„Baj csak ott van, ahol a képekkel visszaélnek: ha a képek az elnyomás és a butítás, a manipuláció és a szellemi szolgaság eszközeivé válnak, s ha politikai ideológiák vagy kereskedelmi marketingstratégiák szolgálatába szegődnek.”

(Jan Assmann: Mi a baj a képekkel?)

Ellenállni mit jelent? Nem engedni meg semmilyen hatalomnak, hogy döntsön az életünkről úgy, hogy mi ahhoz a döntéshez nem járultunk hozzá. Cigány és nem cigány, tehát kisebbség és többség erőt meríthet a Roma Ellenállás Napjából, abból a tényből, hogy bár ezek az emberek tudták, nagy valószínűség szerint az ő életük ott, Auschwitzban egyszer és mindenkorra befejeződött: nem engedték, hogy ez az élet a totális beletörődéssel, megadással érjen véget.

Anyai nagymamám, Lakatos Borbála, bár felhalmozott tudása az egész napos fizikai munkában, a gyászban és a veszteségekben merült ki, és olyan dátumokról, mint a Roma Ellenállás Napja, halvány fogalma nem volt, képességeihez mérten, tragédiáiból, traumáiból tanulva folyamatosan az ellenállás képességének gyakorlatát űzte, és ennek az ellenállásnak, hiszem, 1944. május tizenhatodika volt az alapja.

Amikor kikapcsolták nála a villanyt, vagy az aluljáróban igazoltatták, vagy betették egy rendőrautóba, ő mert tiltakozni, tudatlanságában is tisztában lenni az ember szabadsághoz, méltóságához való jogával. Küzdőszelleme nem fáradt el.

Hogy mit kellene jelentenie a Roma Ellenállás Napjának? Hogy nem engedünk a hétköznapok apró-cseprő rasszizmusának, a nyelvi egységekké finomult, alattomosan támadó méreganyagoknak. Az elmúlt évben kellett állami szervezet egyik munkatársától hallanom, hogy „cigánykodik”, egyetemi tanártól szemináriumon, hogy „nincs bennem előítélet, de erősen roma akcentussal beszélt”, női magazin oldalán olvasnom a cikk leadjében, hogy „ízig-vérig cigány ember”. Ma szerencsére fizikai veszély a legritkábban, annál jobban fenyeget minket, cigányokat és nem cigányokat egyaránt, a mentális veszély. A gyűlölet, az uszítás, a kirekesztés, a dezinformáció szavai állnak velünk szemben, a jó szándékba, látszatra elfogadásba csomagolt rasszizmus.

Tudatosítsuk magunkban, hogy amikor migránsoznak, valójában cigányoznak, hogy amikor kiközösítenek, valójában cigányoznak, hogy amikor társadalmi csoportokat különböztetnek meg és bélyegeznek meg, valójában cigányoznak, mert aki egy kisebbséget bánt, az az összes kisebbséget bántja, és ennek fordítottja is igaz: „Mert aki egyet is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be”. (Jézus Krisztus)

Gökhan Ayhan költő, újságíró, korábban egy gyerekirodalmi oldal szerkesztője, Balogh Paci-ösztöndíjas.

Iváncsik Fanni

Érdekes olyan országban élni, ahol a fiatalok, a romák és a nők mondhatni első számú ellenség a kormány szemében. Szerencsémre én magam is „két lábon járó interszekcionalizmus” vagyok ebben a történetben.

Nem tudom elmondani, milyen érzés az, amikor a saját hazád el akar törölni a föld színéről. Habár nem sikerült, és soha nem is fog, azért abban mégis csak sikeresek voltak elnyomóink, hogy a szőnyeg alá söpörjék a történelmünket. És ugye, ha nincs elismerve egy népcsoport történelme, akkor úgy bánhatnak velük, ahogy az a hatalomnak éppen kényelmes. Minthogy azonban nem lehet az idők végezetéig gyurcsányozni, sorosozni, brüsszelezni vagy migránsozni – a cigánykártya mindig kéznél van, és készek bármikor használni is azt, szemrebbenés nélkül.

A Roma Ellenállás Napja nagyon fontos momentuma az egyetemes történelemnek. Kár, hogy kevesen tudnak róla és kár, hogy keveset tudunk róla. Viszont amit látok, az az, hogy egy demokráciának álcázott autokráciában élünk, így romaként nekem minden napom az ellenállásról szól. Zsigerből jön, mert én is, és már a felmenőim is ebbe voltunk kényszerítve. Gyermekek százai nőnek úgy fel, hogy a társadalom sztereotípiáihoz mérik magukat. Mindezt csendben tűrnünk kellene?

Ha bárki azt gondolja, hogy mostanra sokkal egyszerűbb, hiszen elmúlt az a vészkorszak, amikor a romákat vagy bárkit ezen a világon szegregáltak, vagy, ha valaki azt gondolja, hogy ez túl van reagálva – akkor megsúgom, nincs ez így. Csupán csak intézményesítve lett a szegregáció és legális a gyűlöletbeszéd. Pedig milliók tudják, hogy ez hova vezethet. A 2020-as években is megtörténhet az, hogy szélsőjobbos pártok kapnak hatalmat és mandátumokat a parlamentben, így minden nap ellen kell állnunk a gyűlöletnek.

Számomra a Roma Ellenállás Napja bizonyíték arra, hogy közösen, összefogva képesek vagyunk változtatni, és életeket menteni. Emlékeztető arra, hogy a hatalom nem absztrakt entitás, hanem az emberek kezében van.

A döntéshozók csak azért vannak pozícióban, mert mi oda helyeztük őket. Pozíciójukat, ha odaadtuk, el is tudjuk venni. Ez a nap ráébreszt arra, hogy az emlékezetpolitika milyen fontos szerepet játszik a romák számára. De ez nem csak a romák számára kell fontos legyen.

Ahogy az elhangzott az Auschwitz-Birkenau táborban is, amikor az SS katonák mentek a cigányokért, én magam is ezt üzenem minden gyűlölködőnek: „Nem jövünk ki! Ha akartok valamit, gyertek be!”

Iváncsik Fanni feminista, emberi- és roma jogi aktivista, de mindenek előtt közösségszervező.

Ezt a cikket csak azért tudtuk közreadni, mert olvasóink támogatása lehetővé tette. Támogass bennünket egyszeri adománnyal vagy havonta, akár csak 1000 forinttal, hogy írhassunk mindarról, ami szerinted is fontos!

[1] – „I am not free while any woman is unfree, even when her shackles are very different from my own. And I am not free as long as one person of Color remains chained.”

Kiemelt kép: Fehér Dániel / CKA