Csökkentsük őket – mégpedig radikálisan! Az emberiség és a földi élőlények pusztulásának – nem szükségszerű, azaz elkerülhető szenvedésének – mérséklése érdekében következetes egyenlősítésre van szükség. Ferge Zsuzsa emlékének azzal állíthatunk méltó emléket, ha az ő szellemében gondoljuk tovább gondolatait.

Az egyenlőtlenségek radikális csökkentése nem pusztán morális kötelességünk. Nem csak egy érték, egy politikai eszmény vagy egy részérdek diktálja ezt. Ennél többről van szó: az egyenlőtlenségek radikális csökkentése a földi élővilág és benne az emberiség túlélésének egyik előfeltétele is.

A Föld ökológiai rendszereinek óvása, a természeti erőforrások kíméletes használata és a társadalmi igazságosság érvényesítése egyaránt szükségessé teszik a világszinten és helyben egyaránt hatalmassá váló egyenlőtlenségek következetes visszaszorítását. Ha ez valamiért nem bontakozhat ki, vagy nem kellően radikális, akkor a következő évtizedekben az emberiség és lénytársaik máskülönben elkerülhető szenvedésének és pusztulásának fokozódásával kell számolnunk. Ezt pedig nem akarhatjuk.

Az egyenlőség eszménye

Az egyenlőség egyenrangúságot jelent – nem pedig egyformaságot. Nem azt takarja, hogy mindenkinek pontosan ugyanannyi jövedelme, vagyona, erőforrása van (vagy legyen), mindenki pontosan ugyanolyan körülmények között él (vagy kell élnie), hanem azt a követelést fejezi ki, hogy az élethez nélkülözhetetlen javak és lehetőségek mindenki számára elérhetőek, hozzáférhetőek legyenek.

Az egyenlősítés következésképpen nem egységesítést vagy uniformizálást jelent, hanem következes esélyteremtést mindenki számára ahhoz, hogy kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket és képességeket.

Lehetőséget teremteni mindenki számára arra, hogy a rendelkezésére álló életidőt minél hosszabban, minél egészségesebben, minél tartalmasabban és – a társadalom számára – minél hasznosabban töltse el.

Egy példát említve: az egyenlőség a lakhatás területén nem azt jelenti, hogy mindenkinek egyforma lakása kell legyen (tehát nem azt, hogy mindenkinek járjon egy betonkocka egy „falanszterszerű”, szürke lakótelepen), hanem azt, hogy mindenkinek legyen emberhez méltó, egészséges, komfortos, biztonságot nyújtó, a kor színvonalának megfelelő lakhatása.

Hogy mindez ne puszta követelés legyen, hanem megvalósult tény. Senki ne kényszerüljön az utcán élni (hiszen ténylegesen senki nem akar az utcán élni – aki mégis ott él, az pusztán jobb lehetőség híján kényszerül ezt „választani”). Senki ne fagyjon meg a téli hidegben (sem a szabad ég alatt, sem a saját otthonában).

A magyar állam és a magyar gazdaság ma is elég „gazdag” ahhoz, hogy mindezt mindenki számára megteremtse, illetve mindenkit hozzásegítsen ehhez.

Bőven volna elegendő erőforrásunk és képességünk erre – előmozdíthatnánk ezt szabályozással, újraelosztással, tulajdonnal, hathatósabb társadalmi-gazdasági szerepvállalással.

Az egyenlőség ebben az értelemben tehát jogokat is jelent, miközben nem merül ki az emberi jogok (alapjogok, szabadságjogok) érvényesítésének lehetőségében. E jogok érvényesíthetősége és valóságos érvényesülése az egyenlőség szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele. Az egyenlőtlenségek összekapcsolódása ugyanis még azon szerencsés esetekben is csorbíthatja az egyenlőséget, amikor az alapvető jogok kifogástalanul érvényesíthetők.

Az egyenlőtlenségek valósága

Az egyenlőtlenségekről többesszámban érdemes gondolkodnunk. Egyes összetevői – a különféle társadalmi, gazdasági, területi, politikai, kulturális egyenlőtlenségek – egymással összekapcsolódva egyenlőtlen helyzeteket, többoldalú egyenlőtlenséget okoznak és tartanak fent. Az egyenlőtlenségek valamennyi oldala aligha volna kimerítőn felsorolható, egy újabb példán keresztül azonban összekapcsolódásuk jól érzékeltethető.

Pontosan tudjuk, hogy

a szülők társadalmi helyzete, bejárt életpályája és erőforrás-ellátottsága erőteljesen befolyásolja gyermekeik társadalmi helyzeteit és életpályáit.

De megszabja társadalmi felemelkedésük és lecsúszásuk (azaz társadalmi mobilitásuk) esélyeit is.

Az egyenlőtlenségek egyes oldalait – jobbára csak az elemzői tekintet számára szétválasztható vetületeit – hozzávetőlegesen a következők képezik:

• sérülékeny munkaerőpiaci pozíció,
• bizonytalan foglalkoztatottság vagy egyenesen (tartós) munkanélküliség,
• alacsony iskolai végzettség,
• viszonylagos képzetlenség,
• alacsony jövedelem,
• érdemi vagyon, illetve „megtakarítás” hiánya (sőt „negatív megtakarítások”, hiszen adósság formájában e vagyon negatív is lehet),
• peremhelyzetű lakóhely,
• kedvezőtlen lakókörülmények (például megfelelő védelmet és biztonságot nem kínáló vagy egészségtelen lakóhely),
• bántalmazó családi-párkapcsolati viszonyok,
• kiszorulás közterekről és közintézményekből,
• a belépés megtagadása a munkavállalás és fogyasztás magántereibe – és így tovább.

Ténylegesen ezek számos esetben együtt járnak: egymással összekapcsolódva összetett és súlyos hátrányokat, ódivatú kifejezéssel „halmozottan hátrányos helyzeteket” okoznak. Az egyik tekintetben megmutatkozó kedvezőtlen helyzet (pl. a sérülékeny munkaerőpiaci pozíció) egyszerre oka és okozata az egyenlőtlenség többi vetületein megmutatkozó kedvezőtlen helyzeteknek. Ahogyan József Attila írta, az egyenlőtlenségek valamennyi oldala ilyenformán „szorítja, nyomja, összefogja” egymást, „s így mindenik determinált”.

Az egyenlőtlenségek vetületei – „akár egy halom hasított fa / hever egymáson a világ” – láthatatlanul, azaz szabad szemmel nem látható módon is kölcsönösen fogják, stabilizálják egymást. Ez a szerkezetiség természetesen nemcsak a hátrányos helyzetek esetében figyelhető meg.

Az összekapcsolódó egyenlőtlenségek az osztályszerkezet (leg)felső régióiban, az uralkodó osztályok esetében „halmozottan előnyös helyzeteket” hoznak létre. Itt az előnyök az előnyökkel, az erőforrások az erőforrásokkal kapcsolódnak össze. Az egyenlőtlenségek szerveződésének általános szabályszerűsége, hogy a tőke tőkét „vonz”, míg a tőkék és erőforrások hiánya más tőkéket és erőforrásokat is „eltaszít” magától.

Az előnyök így tendenciaszerűen az előnyökkel, míg a hátrányok hosszabb távon a hátrányokkal kapcsolódnak össze.

Az egyenlőtlenségek összessége osztályszerkezetté összekapcsolódva – „akár egy halom hasított fa” – valóban „determinált”. Ez azonban nem megváltoztathatatlanságukat jelenti. Nem abban az értelemben van itt szó meghatározottságról (azaz determinációról), ami szerint ez valamiféle természettörvény vagy isteni elrendelés eredménye lenne, ami többé nem alakítható és amit – mint Istentől valót vagy természettől adottat – el kellene fogadnunk.

Az egyenlősítés politikája

Az összekapcsolódó egyenlőtlenségek igenis mérsékelhetők. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha az egyenlőtlenség különböző vetületeit egyidejűleg, hathatósan és erőteljesen minimalizáljuk.

Az egyenlőtlenségek egy-egy oldalának a többitől elszigetelt mérséklése – például a jövedelmi egyenlőtlenség csökkentése – önmagában még nem okozza az összekapcsolódó egyenlőtlenségek egészének mérséklődését.

Csak komplex, azaz többoldalú és több ponton egyszerre ható egyenlősítő program érhet el tartós eredményt. Az egyenlőtlenségek többi oldalának „tehetetlensége” máskülönben „elnyeli” az egyes, elszigetelt beavatkozások egyenlősítő erejét.

Az egyenlőtlenségek tetten érésének sajátos terepe az életpálya, az egészség és betegség, valamint a halálozás viszonylata: ki hány évig él? Hány évet él komolyabb betegség nélkül, egészségesen?

E tekintetben az elmúlt harminc évben Kelet-Közép-Európa és Magyarország is keresztülment legalább egy súlyos sokkon: a kilencvenes évek magánosítása és ipartalanítása okozta halálozási válságon. E mortalitási krízis fő oka az államszocialista vagyon rendszerváltás utáni privatizációja, valamint a volt államszocialista gazdaság iparának gyors leépítése, radikális dezindusztrializációja volt (Scheiring és mtsi. 2018, 2021). Ma már az is kimutatható, hogy e tömeges elhalálozás nem vezethető vissza kizárólag arra az alkohollal kapcsolatos, viszonylag megengedő politikára, amivel mindezt korábban visszatérően magyarázták (Azarova és mtsi. 2021).

E halálozási válság elsődleges áldozatai a munkásosztály kilencvenes években közép- és idősebb korú férfitagjai voltak (Scheiring és mtsi. 2018). Kelet-Európában – Oroszországgal együtt – ilyen módon több mint 7 millió fő halt meg „idő előtt”, többségükben munkásférfiak (Shkolnikov–Cornia 2000; Azarova és mtsi. 2017).

A reménytelenség és a kétségbeesés okozta halálozás az Egyesült Államokban is hatalmas méreteket öltött: az Amerikai Egyesült Államokban a dezindusztializáció mellett különösen az ópiátalapú fájdalomcsillapító szerek elterjedése (módszeres elterjesztése) erősítette fel e mortalitási válságot (Scheiring–Stuckler–King 2020; Case–Deaton 2020; Scheiring 2020).

Több helyütt is megfigyelhető, hogy miközben a születéskor várható átlagos élettartam a teljes népességben alapvetően növekvő tendenciát mutat, ez elsősorban a szellemi foglalkozásúaknál emelkedik; a munkásosztály túlnyomórészt fizikai munkát végző részén belül több esetben stagnál vagy egyenesen csökken (Murphy és mtsi. 2006; Therborn 2013, 2017: 118–119.).

A neoliberális fordulat

A privatizáció és a dezindusztrializáció a kelet-közép-európai térségben a kilencvenes években okozta a legnagyobb átalakulást (beleértve e halálozási válságot is). Ennek gyökerei azonban a hetvenes évek válságaira (mindenekelőtt az 1973-as olajárrobbanásra) vezethetők vissza.

Az 1929–1933-as nagy gazdasági válság, illetve a második világháború után kiépülő globális tőkefelhalmozási rezsim, valamint az Egyesült Államok ezzel együtt felemelkedő és kiépülő globális hegemóniája a hetvenes évek első harmadára fordulóponthoz érkezett. A reálgazdaság addigi növekedése, valamint az abból származó hozamok a hatvanas évek végére lecsökkentek, a hetvenes évekre visszaestek, mindez pedig a centrumtőke jövedelmezőségének (profitabilitásának) válságában is megmutatkozott.

A profitabilitás növelését célzó intézkedéseket a centrumtőke részben már a hetvenes években kikényszerítette. Az igazi áttörést azonban csak a nyolcvanas évek elején érte el. Ezt nevezzük neoliberális fordulatnak, illetve a sokszor csak globalizációnak nevezett folyamatok valódi eredőjének, a neoliberális globalizáció kezdőpontjának.

E tőkepárti, egyúttal munka- és társadalomellenes ellentámadás az államhatalmat a szakszervezeti, sztrájk- és munkajogok csorbítására, a bérek és a nem bérjellegű költségek lefaragására ösztönözte. Elkerülhetetlennek nevezve keresztülvitte azt is, hogy az állam vállaljon kisebb szerepet a gazdasági, a szociális és a népjóléti folyamatokban. Azaz:

• vagyonát adja el magánszereplőknek (privatizáció),
• csökkentse az éppen transznacionális térhódításra készülő nagyvállalatok és pénzügyi közvetítőintézmények működtetésére vonatkozó állami szabályozásokat (dereguláció),
• ezáltal szabadítsa fel a piacokat (piacliberalizáció), vagyis amit ez valójában jelent:
• gördítse el az akadályokat a (centrum)tőke felhalmozásának útjából.

E politikai irányzat első emblematikus képviselői – mások mellett – Augusto Pinochet, Ronald Reagan és Margaret Thatcher voltak. A hetvenes-nyolcvanas években ezzel párhuzamosan, illetve ennek részeként megindultak a szakszervezetek és a különféle osztályhelyzetű dolgozók elleni támadások.

Ezek a munkaerő árának leszorításával és a termelésszervezés átalakításával (áttéréssel a fordiról a posztfordi termelésszervezésre) versenyelőnyhöz juttatták a munkáltatókat és különösképpen (centrum)tőkét. Eközben az átalakulások terheit egyoldalúan a munkát ténylegesen elvégzőkre hárították át.

A világgazdasági verseny e fokozódása a nyolcvanas években a térségünkbe is „begyűrűzve” felfokozta az államszocializmus válságát. E tőkepárti-neoliberális áttörés térségünkben egy meglehetősen hosszú folyamat után, 1989-ben következett be.

Mindez egyúttal arra is választ ad, hogy az elmúlt hozzávetőlegesen négy évtizedben – a nyolcvanas évek eleje óta – miért tapasztalhatjuk az egyenlőtlenségek gyors növekedését (Ferge 2005, 2017; Milanović 1998, 2005, 2011, 2016).

Hogy miért tapasztaljuk a társadalmi-gazdasági olló nyílását

• helyben (Magyarországon),
• regionálisan (Kelet-Közép-Európában) és
• világviszonylatban (globálisan) is.

A hetvenes-nyolcvanas évek óta az egyenlőtlenségek csökkentését, illetve féken tartását célzó állami intézkedések és politikai erők szerte a világban meggyengültek. Velük szemben pedig az egyenlőtlenségek „elengedésének”, sőt növelésének politikái nyertek teret. Az egyenlőség és az egyenlősítés eszményei háttérbe szorultak, a baloldali pártok és szakszervezetek teret veszítettek, neoliberalizálódtak vagy marginalizálódtak.

Jobbára szövetséget kötöttek a „szabad piac” fikciója nevében szót emelő nagytőke érdekképviselőivel. Ezt követően hol „harmadik utas”, hol „rózsaszínné fakult”, hol egyenesen neoliberális pártokká szelídültek (Mudge 2018). Még a legjobb esetben is ún. „balliberális” vagy „szociálliberális” alakulatokká váltak: baloldalinak hitték önmagukat, miközben politikáikat részben liberális, részben neoliberális vágányokra terelték.

Követték Tony („Tory”) Blairt és Gordon Brownt, Bill (és Hillary) Clintont, illetve Barack Obamát, François Mitterand-t és François Hollande-t, Gerhard Schrödert és Matteo Renzit. A korábban képviselt osztálypolitikát identitáspolitikára cserélték, a tőke–munka-ellentét politizálása helyett inkább elnyomott identitások elismerését és emancipációját tűzték célul.

E váltással e karakterüket vesztő baloldali pártok többé nem sértették és korlátozták, hanem kifejezetten támogatták a (centrum)tőke érdekeit: segítették jövedelmezősége és profitszerző képessége növelését. Az egyének, az identitások, a vállalkozások és a piacok felszabadításaként ünnepelt fordulattal valójában a tőkefelhalmozást és a profitkinyerést szabadították fel korábbi korlátozások, adóterhek és kötelezettségek alól – a dolgozó osztályok rovására.

Az eredmény az egyenlőtlenségek gyors növekedése, az osztályszerkezet polarizálódása lett: az osztálystruktúra széthúzódása a tőke–munka antagonizmus mentén felfelé és lefelé.

Ez nem is csoda:

• ha az államhatalmat megragadó és azt neoliberális szellemben használó politikai erők tőke és munka szembenállásában a tőkefelhalmozás és a profitkinyerés gördülékenységét támogatják;
• ha csökkentik a tőke, a profit, a jövedelem, az ingó- és ingatlanvagyon adóterheit;
• ha leépítik az állam felülről lefelé újraelosztó, jóléti feladatköreit;
• ha a munka bérköltségének és a számára nyújtott, nem bérjellegű szolgáltatások lefaragásával olcsóbbá teszik a munkaerőt (és a természeti erőforrásokat) – márpedig éppen ez a neoliberális politika lényege –,

akkor ennek eredménye csakis az egyenlőtlenségek növekedése és fokozódó összekapcsolódásuk lehet.

Az egyenlősítő politika kontúrjai

Mindebből egyenesen következik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek radikális csökkentését célzó politikának élesen szembe kell mennie e neoliberális irányzattal. Akkor is, ha e tőkepárti és munkásellenes irányzat éppen nemzetinek, kereszténynek, konzervatívnak, polgárinak és magyarnak vallja magát. És akkor is, ha éppen európainak, demokratikusnak, kozmopolitának és liberálisnak mutatja önmagát.

Akkor is, ha nyíltan vállalja jobboldaliságát, és akkor is, ha ezt elfedve baloldaliként mutatkozik be. Előbbi mindenekelőtt a nacionális-nemzeti tőke felhalmozásának, utóbbi mindenekelőtt a transznacionális-nemzethatárokon átívelő tőke felhalmozásának politikai szövetségese.

A velük szemben álló, egyenlősítő politikának tőke és munka ellentétében következetesen a munka (a munkások és dolgozók) oldalára kell állnia. A tőke szüntelen felhalmozásának, valamint a profit vég nélküli kinyerésének és kivonásának logikájával szemben a természeti erőforrások megújulását, a földi ökoszisztémák regenerálódását és az élet újratermelésének körforgását, a társadalmi reprodukció logikáját kell védelmeznie.

Ez a politika már nem maradhat pusztán szociáldemokrata. Már nem egyszerűen csak egy jobb osztálykompromisszumot kell kiharcolni a tőkével és az uralkodó osztályokkal szemben.

E politika nem állhat meg ott, ahol például az egyenlőtlenségkutatás klasszikusa, Anthony B. Atkinson megállt Egyenlőtlenség: Mit tehetünk ellene? címmel magyarul is olvasható, máskülönben kiváló könyvében (Atkinson [2015] 2017).

Atkinson javaslatai még Nagy-Britanniában is radikálisnak hatottak és hatnak, Magyarországon pedig különösen. Hiszen – ahogyan azt a Ferge Zsuzsa is kiemelte – a mai magyar állam Atkinson javaslataival élesen szembe menve inkább csak tovább fokozza az egyenlőtlenségeket (Ferge 2015). E tekintetben a 2010 utáni kormányzás csak az 1989–1990-es rendszerváltás utáni kormányzatok még ellentmondásos társadalom- és szociálpolitikáinak következetessé tett, szélsőségesen társadalomellenes változata (Ferge 2000, 2007, 2017).

Mit javasol Atkinson? Tulajdonképpen egy Nyugat- és Észak-Európából ismert szociáldemokrata programot – csak immár a huszonegyedik századi kihívásokhoz igazítva. Programot egy centrumtársadalom, nevezetesen az Egyesült Királyság belső egyenlőtlenségeinek mérséklésére.

Ez a program mindazonáltal elfelejt két meghatározó körülményt.

• Egyfelől azt, hogy e centrumtársadalom jóléte (a tőkés világrendszerben elfoglalt centrumpozíciója) a kapitalista világgazdasági rendszer egészében előállított értéket e világrendszer tetején (egy centrumtársadalmon belül) kívánja valamivel igazságosabban elosztani. A kapitalizmusban a termelés társadalmasítva van (az emberiség egésze állítja elő az értéket). E termelés hasznát azonban privatizálják, és így az magánkezekben összpontosul. (E hasznot csak felül osztják újra valamivel igazságosabban.) E program tehát csak felül kívánja jobban elteríteni (elosztani) az erőforrásokat.
• Másfelől e program nem vet számot a természetinek nevezett erőforrások egyenlőtlen használatával, vagyis mindazzal, amit a kapitalizmusban a társadalommal szemben külsődlegesnek és természetinek, a természeti környezethez tartozónak nevezünk. Az emberiség közös örökségének egyenlőtlen felhasználásáról, átalakításáról és elpazarlásáról, elfogyasztásáról van szó: bevett kifejezésekkel: természethasználatról és környezetpusztításról.

E szociáldemokrata program tehát globalitás helyett centrumtársadalmakban gondolkodik (vö. Esping-Andersen 1990). Érdemben nem támadja, nem is érinti a kapitalizmust (a vég nélküli tőkefelhalmozás logikáját). Elfelejti, hogy a mind szokásosan a természeti környezethez sorolt erőforrások súlyosan egyenlőtlen használatáról is szólnia kellene.

Ehhez képest a pusztítás ténye és a fenyegetés mértéke ma már sokkal nagyobb, mintsem, hogy megelégedhetnénk egy Atkinsonéhoz fogható, nagyra becsülendő, itthon radikálisnak is számító, ám összességében mégiscsak óvatos és – szemléletét, valamint hatókörét tekintve – szűkre szabott szociáldemokrata programmal (Atkinson–Meyer 2016).

Ennél ma nem kevesebbet, hanem sokkal többet kell követelnünk. E politikának antikapitalistának és zöldbaloldalinak kell lennie. Vagy, ha így jobban tetszik, demokratikus ökoszocialista politikának.

A természeti és a társadalmi erőforrások kizsákmányolása többé már nem választható el egymástól. A tőkével kötött új egyezségek, a termelés fokozása, a természeti javak és társadalmi erőforrások túlhasználata, a munka és a perifériák kizsákmányolása egyaránt része a szociáldemokrata politikának, amely kimerül abban, hogy több jóléti újraelosztást követeljen a tőke fokozott megadóztatásával.

Az egyenlőtlenségek különböző oldalainak egyidejű, hathatós mérsékléséhez, az ökológiai krízis kezeléséhez, különösen pedig a klímaválság megfékezéséhez (ami növekvő átlaghőmérsékletekkel és mind szélsőségesebb időjárási kilengésekkel fenyeget) mindez önmagában már nem elég. Szükséges, de önmagában már nem elégséges. Ehhez már antikapitalizmusra és radikális egyenlősítési programra van szükség.

Irodalom

Atkinson, Anthony B. ([2015] 2017): Egyenlőtlenség: Mit tehetünk ellene? Budapest: Kossuth Kiadó.

Atkinson, Anthony B. – Meyer, Henning (2016): Egyenlőtlenség: Mit tehetünk ellene? Interjú Tony Atkinsonnal. (Ford.: Nyilas Mihály.) Esély, 28 (5): 36–51.

Azarova, Aytalina – Irdam, Darja – Gugushvili, Alexi – Fazekas, Mihaly – Scheiring, Gábor – Horvat, Pia – Stefler, Denes – Kolesnikova, Irina – Popov, Vladimir – Szelenyi, Ivan – Stuckler, David – Marmot, Michael – Murphy, Michael – McKee, Martin – Bobak, Martin – King, Lawrence (2017): The Effect of Rapid Privatisation on Mortality in Mono-industrial Towns in Post-Soviet Russia: A Retrospective Cohort Study. Lancet Public Health, (2): e231–238.

Azarova, Aytalina – Scheiring, Gabor – Ash, Michael – Lawrence, King (2021): Did Alcohol Policy Really Cause the Postsocialist Mortality Crisis? Revisiting the Rebound and Affordability Hypotheses. Working Paper Series Number 540. Political Economy Research Institute University of Massachusetts Amherst.

Case, Anne – Deaton, Angus (2020): Deaths of Despair and the Future of Capitalism. Princeton: Princeton University Press.

Esping-Andersen, Gøsta (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism. Princeton: Princeton University Press.

Ferge Zsuzsa (2000): Elszabaduló egyenlőtlenségek: Állam, kormányok, civilek. Budapest: Hilscher Rezső Szociálpoltikai Egyesület–ELTE Szociológiai Intézet Szociálpolitikai Tanszék.

Ferge Zsuzsa (2005): Ellenálló egyenlőtlenségek: A mai egyenlőtlenségek természetrajzához. Esély, 17 (4): 3–38.

Ferge Zsuzsa (2015): Anthony Atkinson: Egyenlőtlenség: Mit tehetünk ellene? In Böcskei Balázs – Sebők Miklós (szerk.): 50 könyv, amit minden baloldalinak ismernie kell. Budapest: Noran Libro Kiadó, 97–102.

Ferge Zsuzsa (szerk.) (2017): Magyar társadalom- és szociálpolitika: 1990–2015. Budapest: Osiris Kiadó.

Milanović, Branko (1998): Income, Inequality and Poverty during the Transition from Planned to Market Economy. Washington, DC: World Bank.

Milanović, Branko (2005): Worlds Apart: Measuring International and Global Inequality. Princeton: Princeton University Press, 2005.

Milanović, Branko (2011): The Haves and the Have Nots: A Brief and Idiosyncratic History of Global Inequality. New York: Basic Books.

Milanović, Branko (2016): Global Inequality: A New Approach for the Age of Globalization. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Mudge, Stephanie L. (2018): Leftivism Reinvented: Western Parties from Socialism to Neoliberalism. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Murphy, Michael – Bobak, Martin – Nicholson, Amanda – Rose, Richard – Marmot, Michael (2006): The Widening Gap in Mortality by Educational Level in the Russian Federation, 1980–2001. American Journal of Public Health, 96 (7).

Scheiring Gábor (2020): Kapitalizmus és a reménytelenség okozta halálozás. Új Egyenlőség, 2020. június 28.

Scheiring, Gábor – Stefler, Dénes – Irdam, Darja – Fazekas, Mihaly – Azarova, Aytalina – Kolesnikova, Irina – Köllő, János – Popov, Vladimir – Szelenyi, Ivan – Marmot, Michael – Murphy, Michael – McKee, Martin – Bobak, Martin – King, Lawrence (2018): The Gendered Effects of Foreign Investment and Prolonged State Ownership on Mortality in Hungary: An Indirect Demographic, Retrospective Cohort Study. Lancet Global Health, (6): e95–102.

Scheiring, Gábor – Stuckler, David – King, Lawrence (2020): Deindustrialization and Deaths of Despair: Mapping the Impact of Industrial Decline on Ill Health. Working Paper Series Number 530. Political Economy Research Institute University of Massachusetts Amherst.

Scheiring, Gabor – Azarova, Aytalina – Irdam, Darja – Katarzyna, Doniec – McKee, Martin – Stuckler, David – King, Lawrence (2021): Deindustrialization and the Postsocialist Mortality Crisis. Working Paper Series Number 541. Political Economy Research Institute University of Massachusetts Amherst.

Shkolnikov, Vladimir – Cornia, Giovanni Andrea (2000): Population Crisis and Rising Mortality in Transitional Russia. In Cornia, Giovanni Andrea – Paniccià, Renato (eds.): The Mortality Crisis in Transitional Economies. Oxford: Oxford University Press.

Therborn, Göran (2013): The Killing Fields of Inequality. Cambridge: Polity Press.

Therborn, Göran (2017): Az egyenlőtlenség dinamikája. (Ford.: Éber Márk Áron.) Eszmélet, 29 (116): 101–124.