Manapság a migrációról – annak előnyeiről, hátrányairól, szükségességéről, szükségtelenségéről – illik véleményt alkotni. Mégis, mintha a felkínált identitáspolitikai opciók kínosan szűkösek lennének. Ha pártolom a migrációt, neoliberális vagyok? Ha pedig nem, akkor xenofób? Ezek az egyszerű kérdésfelvetések is a társadalmi fősodorban kiütköző polarizáció belsővé tételéről árulkodnak.

Valójában magát a kérdést kell megkérdőjelezni.

Melegh Attila, a Migration Turn and Eastern Europe című könyvében azt tanácsolja, lépjünk egyet hátra, és próbáljuk meg száműzni a kérdés bináris jellegét gondolkodásunkból. Amennyiben a migráció jelenségét (és a vonatkozó diskurzusokat) egy tágabb folyamat elemeiként, vagyis társadalmi változás részeként értelmezzük, fény derül azokra a mechanizmusokra, amelyek a materiális struktúrák és a diszkurzív formációk közötti kölcsönhatásokat irányítják.

Melegh munkája a polarizálódó diszkurzív blokkok létrejöttét mutatja be: azt, hogy hogyan emelkedett fel a magát progresszívnak tekintő neoliberális hegemóniával szemben egy jobboldali-populista ellenhegemónia. Mindezt pedig a migrációval kapcsolatos attitűdökön és diskurzusokon, és ezek különböző politikákban való materializálódásán keresztül szemlélteti.

Vázlat a történeti diskurzusokról

A legelső és egyben globálisan legjelentősebbnek mondható demográfiai diskurzus Thomas Malthus nevéhez köthető, mely hosszú ideig egyeduralkodó volt. Olyannyira átható volt, hogy még hanyatlásában is erős hatást fejtett ki riválisaira: utóbbiaknak nem ritkán a vele való nyílt szembehelyezkedés vagy szakítás szolgált szellemi kiindulópont gyanánt.

A malthusi elmélet legfőbb állítása, hogy egyensúlyt kell teremteni az erőforrások és a népesség száma közt, előbbi ugyanis számtani, utóbbi viszont mértani haladvány szerint növekszik. Ebből következik, hogy amennyiben egyensúlytalanság alakulna ki, a társadalomba való közvetlen beavatkozás válik az egyetlen járható úttá.

Malthus tanai futótűzként terjedtek el szerte a világon, ezt pedig a gyarmatok sínylették meg a leginkább. Ez nem utolsósorban azért alakulhatott így, mert Malthus oktatta azokat a brit tisztviselőket, akiket később kirendeltek a gyarmatokra: gondolatai tehát könnyen tettek szert gyakorlati, népességpolitikai érvényre. Malthus szelleme – amely végigkísértette a világot és temérdek áldozatot szedett – köszön vissza az ír burgonyavész kérdésének kegyetlen félresöprésében, a hasonló érdektelenséggel kezelt indiai éhínségekben, de még a kínai egykepolitikában is. Mindezek mögött az a megfontolás állt, hogy ott kell beavatkozni – vagy éppenséggel nem szükséges beavatkozni –, ahol a népesedési nyomás a legerősebb.

Egyszóval a szegényebb országokat kell megcélozni.

Fontos, hogy ebben a keretben a kivándorlás már igen korán pozitív jelenségként tételeződött, mint a túlnépesedés ellenszere. A 20. században pedig ez a megközelítés már a geopolitikai rend menedzseléséhez kötődött: Malthus hívei rokonszenveztek például Japán és Olaszország expanzionista törekvéseivel, mondván, hogy új területekre van szükség a túlnépesedést enyhíteni hivatott „újratelepedés” elősegítése érdekében. A diskurzusnak végül a ’80-as évekre leáldozott – nem meglepő módon, főként morális és emberjogi aggályokból kifolyólag. Helyét részben, a már a harmincas években megszületett demográfiai átmenet elmélete vette át, amely közvetlen beavatkozás helyett a társadalmi körülményekbe való beavatkozást sürgette.

Az elmélet értelmében az írástudatlanság csökkentése, az urbanizáció, a piacosítás és általában véve az életminőség javítása a termékenységi és halandósági rátát negatívan befolyásolja. Itt egyáltalán nem jelenik meg a túlnépesedéstől való félelem, mivel a társadalmi-gazdasági progresszió elkerülhetetlenül az alacsony halandósághoz és születésszámhoz vezet. E két értékét alapul véve az elmélet különböző modernizációs stádiumokat is elkülönít, a felosztás alapján pedig meg lehet állapítani az egyes országok fejlettségi szintjét.

A népességnyomás gondolatának hiányában, és a malthusiánus diskurzussal szemben itt a kivándorlást nem kívánt jelenségként gondolják el, miközben az elmélet a bevándorlással szemben már aggályokat fogalmaz meg. Továbbá az eredeti elmélet olajozottan illeszkedik a modernizációs paradigmába (első, második demográfiai átmenet, migrációs átmenet): a keretben a nyugati magországok a legfejlettebbek, ugyanis itt már lezajlott a demográfiai átmenet, Kelet- és Dél-Európában az átmenet előrehaladott fázisban van, de még nem zárult le, a Harmadik Világban pedig jóformán el sem kezdődött. A világ „fejletlenebb” részének tehát, ahhoz, hogy az egészséges és kívánatos demográfiai viselkedést (vagyis az alacsony születésszámot és halandóságot) elérje, a nyugati („univerzális”) értékeket, intézményépítést, gazdaságirányítást és társadalmi-politikai berendezkedést kell követnie.

Ezt a két fő diszkurzív mintázatot azért fontos megérteni, mert a ma látható két, a migráció körül szerveződő blokk eszmevilága nagymértékben táplálkozik belőlük.

Ambivalens migrációs érvelésüknél fogva nem rendelhető hozzá egyik blokkhoz sem kizárólagosan a malthusi érvelés vagy a demográfiai átmenet elmélete. Szemléltetésképpen: a Malthus gondolatain alapuló diskurzus erősen befolyásolta a globális munkaerőpiac kialakulását, mivel a migrációt egyrészt elkerülhetetlennek, másrészt pozitív jelenségként fogta fel, mely a népességnyomás csökkentésére szolgál. A piac allokációs képességének kibontakoztatása pedig lehetővé tenné a bevándorlók elosztásának megszervezését, megoldását.

Természetesen, ahhoz, hogy ezek a gondolatok megjelenhessenek, az elméletnek ki kellett húzni a „méregfogát”, vagyis a társadalomba való közvetlen beavatkozásnak és a represszív születéskorlátozásnak az elvét jelentősen mérsékelni kellett. A másik oldalon azonban, a bevándorlás jelensége felé tanúsított nyugtalanság a migrációellenes blokkhoz került. A demográfiai átmenet gyakorlati alkalmazásában jelentős változásokon esett át, egy olyan értelmezést létrehozva, mely a migrációt a társadalmi és gazdasági előremenetel előidézőjeként képzelte el, az eredeti oksági viszonyt megfordítva. Másfelől, megjelent az elmélet konzervatív jegyeket felmutató párja, a második demográfiai átmenet, mely az alacsony termelékenységgel rendelkező, de magas bevándorlású területeket problematizálta civilizációs alapon.

Tehát mindkét blokk saját igényeihez igazította ezeket a gondolatok és elemeket, beleszőve őket saját narratív rendszerébe.

Ugyanakkor, a többi, kisebb diskurzustípusról sem szabad megfeledkezni (szocialista modernizáció, konzervatív, revitalizációs, fejlődéspárti) melyek szintén hatottak a blokkok gondolatvilágára.

Biopolitikai őrjöngés

Van egy közös vonása a könyvben elemzett összes diszkurzív formációnak: a biopolitikai jelleg. A biopolitikát a kapitalizmus hozta létre, de alkalmazása nem csak a piaci alapú társadalmakra jellemző. A biopolitika fogalma az állampolgárok biológiai létezésének, főként adminisztratív folyamatok általi szabályozására vonatkozik. Elkülöníti az „érdemeseket” az „érdemtelenektől”, a hasznosat a haszontalantól a rendelkezésére álló népességi tömegstatisztikák alapján. Az állam ezen tevékenysége, azáltal, hogy kijelöl olyan csoportokat, melyek létezésének újratermelését célravezetőnek tartja, óhatatlanul kizáráshoz vezet.

A kapitalista világrendszer szükségszerű eleme a biopolitikai verseny. Az ebben való részvétel a kapitalizmus egyik kényszerfeltétele. Ez egy olyan küzdőtér kialakulásához vezet, amelyben az államok (és vállalatok) demográfiai erőforrásokért versenyezhetnek. Ahogyan azonban ez a verseny kiéleződik, úgy növekszik a sóvárgás az értékes demográfiai erőforrások irányába. Melegh éleslátón mutat rá, hogy ami ma történik, az a biopolitikai verseny elharapózása:

közömbössé válik a bevándorló kulturális háttere, társadalmi körülményei, alávetett státusza és ami talán a legfontosabb, materiális helyzete.

Ezzel egyetemben pedig fokozódik a migrációnak az absztrakt racionális kalkuláció tárgyává válása.

A tőkét nem érdekli az etnikai háttér

A migráns, mint általános és absztrakt kategória a könyv kulcsfogalma, mondhatni, a hiányzó elem a képletből. Létrejötte egybeesik a neoliberalizmus „hosszú menetelésének” nyitányával, tehát a ’80-as évekre tehető. Melegh érvelése szerint az olyan nemzetközi szervezetek munkálkodása egy globális munkaerőpiac kialakításán, mint az Európai Unió vagy a World Bank, egyfelől a migránst puszta gazdasági eszközzé redukálta. Másfelől, mivel a nyugati országok a demográfiai átmenet legelőrehaladottabb fázisában vannak, megjelentek a népességcsökkenésre irányuló aggodalmak. Így a bevándorlás, mint népesség-utánpótlás is elképzelhetővé vált.

Ezek a folyamatok egy olyan kerethez vezettek, amelyben a bevándorló csak mint munkaerő, vendégmunkás vagy menekült jelent meg.

Lényeges, hogy a társadalmi kontextus jelentősége elpárolgott a diskurzusból: a gazdasági növekedés és a magasabb színvonalú profitrealizálás imperatívusza súlytalanná tett minden más szempontot. A bevándorló tehát a racionális kalkuláció részévé válik, eldologiasodik, és voltaképpen mitológiai státuszra tesz szert.

Jól érzékelteti a folyamat gyökerét az a kritikus mozzanat, melyet a globalizáció felfokozódása idézett elő, és amely nyomán a migráció együttesen jelentette a nemzetközi és belső vándorlást és a kényszer- vagy az önkéntes vándorlást, elmulasztva bárminemű utalást a tényleges irányát, hátterét illetően (bevándorlás vagy kivándorlás, külső, belső, motivációs és történeti háttér).

Ezek az elképzelések és folyamatok a piacpárti és kulturálisan progresszív diszkurzív blokk sajátjai. Ezzel szemben emelkedett fel egy jobboldali-populista ellenhegemónia, amely már problematizálja a migráció kérdését, miközben mellőzi a piackritikát. Itt a hangsúly pont, hogy a bevándorló kulturális jellemvonásain van, mindazonáltal a bennszülött lakosságtól való kulturális távolság kerül előtérbe. Ekképpen a hegemón diszkurzív blokk csak és csakis kulturális értelemben van számon kérve.

Ez azt jelenti, hogy a piacpártiság, amely a bevándorlót, mint absztrakt kategóriát termeli, valójában nem kérdőjeleződik meg.

Sőt, az ellenhegemóniát képviselő blokk is közvetett módon hozzájárul az absztrahálás folyamatához: retorikai szinten folyhat ugyan az úgynevezett demográfiai nacionalizmus szüntelen hangoztatása, de a valóságban egyre látványosabb a nyitás – többek közt – a bevándorlók felé a piaci racionalitás árnyékában.

Összegezve, a magát progresszívnak tekintő-neoliberális blokk egy olyan folyamatot termel újra, amely – miután a bevándorlót globális piaci cikké kommodifikálta – először kiszakítja a bevándorlót társadalmi viszonyaiból, hogy aztán a kiágyazottság állapotában hagyja lebegni, mert az csak így absztrahálható. Hasonlóképpen, a diszkurzív ellenhegemónia tábora sem szándékszik beágyazni a bevándorlóállományt, a neoliberális hegemóniát megkérdőjelezni pedig végképp nem kívánja. Ilyen módon együttesen növelik a feszültséget mindenféle valós megoldási javaslat nélkül. Így robbant be a globalizáció válsága, amely mind a vándorló és a nem vándorló népesség sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb részét ma már közvetlenül nyomja és brutalizálja, továbbá pedig tol minket a biopolitikai és háborús őrjöngés irányába.