Ariel Henry, Haiti ügyvivő miniszterelnöke a hét elején bejelentette lemondási szándékát, miután felfegyverzett csoportok az elmúlt két hétben megrohamozták a fővárosi börtönöket, elfoglalták a kikötőt, összetűztek rivális félkatonai szervezetekkel és ostrom alá vették a nemzetközi repülőteret. A külföldön tartózkodó elnök helyére egy elnöki tanácsot állítanak, amelynek a közel 12 milliós állam rendjének a helyreállítása lesz a legfőbb feladata.

Értjük-e, mi történik Haitin?

Amennyiben mindössze erőszakoskodó fekete bandák „anarchiá”-ját látjuk a politikai válságban, annak bizonyságát, hogy lám, a szegény, elmaradott, fekete haiti népség 220 évvel az ország függetlenedése után sem képes működő államot fenntartani – úgy elvétjük a történéseket.

Ha nem időzünk a történelemnél, nem értjük meg, honnan támadnak ezek a felfegyverzett csoportok; ha nem mérlegeljük a geopolitikai erőviszonyokat, úgy a mindenkori nyugati közbeavatkozás nem lesz nyilvánvalóvá. Ha nem vizsgáljuk meg, mi vonta el Haititől a történelme nagy részén az erőforrásokat, akkor most értetlenül állunk az előtt, hogy az ország nagy részén nincsen víz és áram, nem működik a szemétszállítás, a lakosság fele éhezik, s évente ezreket ölnek meg vagy rabolnak el a nyílt utcán. A sokszor mostoha természeti körülmények, az áradások, viharok és földrengések, melyek rendre érik a karibi államot, nem magyarázzák azt, hogy a nemzeti termelés évek óta zuhan, s Haiti már az alapvető élelmiszereket is külföldről kénytelen beszerezni.

Rabszolgaság

Peter Hallward a New Left Review-ban 2004-ben megjelent esszéjében amellett érvel, hogy Haiti történetét mind a mai napig nagyrészt azok a belső és külső erőfeszítések alakítják, melyek a gyarmati időszakból, a rabszolgaság korából, s az ország pontosan 220 évvel ezelőtti (1804) függetlenedési küzdelméből eredeztethetőek. Míg egyfelől egyes erők mindig is elvitatták Haiti függetlenségét, s meg kívánták őrizni rabszolgaság és a gyarmatosítás alapvető örökségét akár a munkaerő, a vagyon és a hatalom látványosan igazságtalan elosztása formájában – addig mindig felsejlett egy ez ellen ható tendencia is.

A népi ellenállást – mely rabszolga-, majd munkásfelkelésekben, tiltakozásokban, paraszti felkelésekben mutatkozott meg – azonban a haiti „elit”, az általuk befolyásolt félkatonai erőszakszervezetek vagy éppen a külföldi beavatkozások rendre megtörték.

A 18. századi Haiti Franciaország legjövedelmezőbb gyarmata volt, az 1780-as évekre nagyobb bevételi forrást jelentett az urai számára, mint Nagy-Britannia tizenhárom észak-amerikai gyarmata együttvéve. Hallward kutatása szerint – aki az állam történelméről 2007-ben könyvet is publikált Damming the Food címmel – egyetlen bevételi forrás sem járult hozzá oly mértékben a franciaországi kereskedelmi burzsoázia jólétéhez, mint Haiti. A 13 évig tartó függetlenségi háborút követően a sziget lakóinak elemi érdeke volt megtartani a saját megélhetésük és a kicsiny földjük feletti közvetlen ellenőrzést. A filozófus szerint nagy latifundiumok nem is alakultak ki Haitin. A nádcukor- és dohányföldek kisparaszti tulajdonban maradtak, s még húsz évvel ezelőtt is a parasztság óriási része kis földeket tulajdonolt. Innen érthető meg, hogy az áradások, földcsuszamlások és földrengések (pl. az Ike hurrikán 2008-ban, vagy a 2010-es és 2021-es földrengések) az emberveszteségeken és közvetlen károkon túl is miért okoznak olyan nagy további pusztítást: sokan egyszerre minden megélhetésüket elvesztik, így nyomban éhínség támad.

Ám Haiti számára a felszabadulás nem jelentette a gyarmati terhek összességétől való megszabadulást; ezek új formában jelentkeztek.

A felszabadult állam 1825-ben beleegyezett, hogy Franciaországnak mintegy 150 millió frank „kártérítést” fizet és kereskedelmi előnyöket biztosít a számára azért, mert az európai állam elvesztette a rabszolgáit. Mivel a gyarmati háborúk által Haiti gazdasága romokban hevert, más megoldás nem adódott, mint hogy az adósságát francia magánbankoktól felvett kölcsönnel fizesse vissza, ráadásul zsaroló kamatok mellett. Az elismertségért hitelt felvenni: ez a jelenet később, az 1990-es években aztán majd megismétlődik, s az IMF hasonlóan fog eljárni, mint a gyarmattartó Franciaország.

„A haitiaknak tehát háromszor kellett fizetniük az elnyomóiknak – a rabszolgák munkájával, aztán azért, mert Franciaország elvesztette a dolgos rabszolgakezeket, majd a kamatokkal. Egyetlen más tényező sem játszott ilyen fontos szerepet abban, hogy Haiti szisztematikusan eladósodott országgá vált, ami viszont »igazolta« a mindenkori külföldi beavatkozásokat”, mondja Hallward.

A külföldi intervenciók azonban nem maradtak meg az adósságcsapdáknál. Az Egyesült Államok 1905-ben megszállta Haitit, s a fenyegetően nagy szomszéd nem demokratikus eljárásokat importált a szigetre. Eltörölték az alkotmány azon záradékát, amely megtiltotta, hogy külföldieknek Haitin tulajdont szerezzenek, kisajátították a Nemzeti Bankot, átszervezték a gazdaságot, hogy biztosítsák a külföldi adósságok „megbízhatóbb” kifizetését, kisajátították a földeket, hogy saját ültetvényeket hozzanak létre, és brutális katonai erőt képeztek ki. Utóbbi katonai erő paramilitáris csoportok formájában azután is Haitin marad, hogy az USA a harmincas években hivatalosan kivonul az országból – miután 1929-ben a haditengerészet lever egy munkáslázadást, később pedig egy paraszti mozgalmat.

A tengerészgyalogosok távozása után az Egyesült Államok által felépített hadsereg irányította az országot egészen az 1990-es évekig. A katonai időszakban jutott hatalomra az ex-orvos François Duvalier, aki saját paramilitáris csoportot verbuvált magának, a hírhedt Tonton Macoutes-t. Az antikommunista „Papa Doc”, majd 1971-es halála után fia, Jean-François-t, azaz „Baby Doc” haiti uraiként mindvégig élvezték az Egyesült Államok támogatását. A Tonton Macoutes politikai gyilkosságsorozatokat hajtott végre, letörte a paraszti ellenállást – s nem utolsó sorban a most a világhírekbe bekerült „bandák” mintájaként szolgált.

A hitel

S amíg a külföldi segélyek és az elit korrupciója felívelt, a haitiak tömegeinek elszegényedése és politikai elnyomása elmélyült. Az 1990-es években az államnak ez a mélyrepülése hívta életre Jean-Bertrand Aristide radikális pap politikai mozgalmát, a szociáldemokrata-népi Fanmi Lavalas-t. Bár Aristide-t, hagyományos politikai osztályának határain kívül nőtt fel, nyomban a hatalomra jutása után a haiti „elitek” megpuccsolták. Annak az ára, hogy az Egyesült Államok biztosítsa Aristide hatalmát, az IMF hitelének elfogadása volt.

Az IMF pedig nem javasolt mást a kétségbeejtő szegénységre, csak az állami szektor privatizációját, a hazai termelés leépítését az észak-amerikai termékek javára, valamint az importvámok eltörlését.

Pár év leforgása alatt Haiti elvesztette a mezőgazdasági termelése felét, s a nádcukorról híres ország 1995-re 25 ezer tonna amerikai cukrot importált, melyet a haiti emberek többsége nem tudott megvásárolni. Ám Aristide 2004-ig tartó kormányzása, amikor az Egyesült Államok és Franciaország másodszor is megpuccsolta (felmerül, hogy az Egyesült Államok állt az elrablása mögött), nem pusztán a Nemzetközi Valutaalap feltételeinek elfogadásáról szól. Eredményeket ért el az írástudatlanság és a szegénység visszaszorításában, valamint sikerült neki a paramilitáris szervezetek erejét letörni – holott az 1990-es években az Egyesült Államok börtöneiből számos rabot utasítottak ki Haitire. Most többek közt ők képezik a Jimmy „Barbecue” Cherizier egykori rendőr irányította G9-es nevű „banda” tagságát.

Jellemző, hogy amikor Aristide-nek Afrikából 2011-ben sikerült visszatérnie Haitire, még mindig a legnépszerűbb politikusként ünnepelték. A hatalom közelébe azonban nem kerülhetett, 2014-től házi őrizetben tartják korrupciós vádak miatt.