2023 decemberi hatalomátvétele óta Javier Milei szélsőjobboldali kormánya brutális támadást indított a munkásosztály és a szegényebb rétegek ellen. Miközben a politikai és gazdasági elit nyíltan vagy diszkrétebben behódolt az elnöknek, a következő hónapok nagy kérdése, hogy a társadalmi ellenállás képes lesz-e feltartóztatni az offenzívát.

Az első lépések

2023. december 10-én Javier Milei, egy szélsőjobboldali libertariánus közgazdász, aki többek között azzal kampányolt, hogy egy láncfűrésszel csökkentené az állami kiadásokat, hivatalosan letette az esküt mint Argentína új elnöke. Beiktatási beszédét a szokásoktól eltérően nem a a törvényhozók előtt, hanem a Kongresszusnak hátat fordítva, saját támogatói és kiemelkedő szélsőjobboldali politikusok előtt mondta el – Orbán Viktoron kívül a díszvendégek között volt Jair Bolsonaro volt brazil elnök, valamint Santiago Abascal, a spanyol Vox párt elnöke. A sivár szónoklat lényege az volt, hogy „nincs pénz [az államkasszában]. A megszorításoknak és a sokkterápiának nincs alternatívája”. Milei elismerte, hogy „rövid távon a helyzet romlani fog”, de megígérte, hogy az argentin nép „hamarosan látni fogja erőfeszítéseinek a gyümölcsét, megteremtve az alapját a szilárd és fenntartható növekedésnek”.

Az új elnök, aki kedvenc közgazdászai között emlegeti a neoliberalizmus legfőbb teoretikusait, az osztrák Ludwig von Mises-t, Friedrich von Hayeket, és az amerikai Milton Friedmant, nem várt sokáig, hogy valóra váltsa radikális elképzeléseit. Mindössze két nappal a beiktatása után gazdasági minisztere, Luis „Toto” Caputo, aki 2017 és 2018 között pénzügyminiszter volt Mauricio Macri konzervatív kormányában, bejelentette az első gazdasági intézkedéseket. Ezek közé tartozott a peso 118 százalékos (!) leértékelése (a döntés eredményeként a hivatalos dollárárfolyam felemelkedett 400 pesóról 820 pesóra); az összes közmunkaprogram befagyasztása, az energia- és közlekedési támogatások megszüntetése, több ezer állami alkalmazotti szerződés felbontása, valamint egy 15 százalékos exportadó kivetése.

A radikális gazdasági intézkedéseket egy „illiberális” politikai döntés kísérte. December 15-én a biztonsági miniszter, Patricia Bullrich, egy új keményvonalas „biztonsági protokollt” terjesztett elő az utcai tüntetések megfegyelmezésére. Az új szabályok lehetővé teszik az állami biztonsági erők számára, hogy bírósági döntés nélkül megakadályozzanak minden olyan társadalmi tiltakozást, amely utcákat vagy utakat blokkol. Míg ellenzéki politikusok, szakszervezeti vezetők és jogászok elutasították az új törvényt, mert „antidemokratikus” és „alkotmányellenes”, Bullrich lesöpörte a kritikákat, kijelentve, hogy

„rendet fogunk teremteni az országban … Tudják meg a tüntetők, hogy ha elfoglalják az utcákat, annak következményei lesznek.”

Mint nemsokára kiderült, ezek csak az első lépései Milei sokkterápiájának. December 20-án a kormány bevezette a 70/2023 számú „szükség- és sürgősségi rendeletet” (Decreto de Necesidad y Urgencia, DNU), amely „vészhelyzetet” hirdetett az országban, és 366 (!) rendeleti módosítást és hatályon kívül helyezést engedélyezett 2025-végéig a gazdaság liberalizálása érdekében.

Bár a rendeletet sokan kritizálták, és annak egyes részeit (pl. a munkajog flexibilizációját) leállítottak a bíróságok, Milei nem hátrált meg. Sőt, december 27-én egy több mint 600 (!) cikkelyt tartalmazó „megarendeletet” küldött a kongresszusnak, amely – ismét a „gazdasági vészhelyzetre” hivatkozva – radikális reformokat javasolt az argentin gazdaság gyakorlatilag minden területén, az állami vállalatok privatizációjától kezdve, az energiaárak liberalizációján át, a nyugdíjrendszer átalakításáig. Továbbá, a beterjesztés 2024 decemberéig a törvényhozó hatalmat az elnökre ruházza át gazdasági, pénzügyi, biztonsági, fiskális, egészségügyi, valamint választási ügyekben. A javaslat szinte mindenre kiterjedő hatóköre miatt „omnibusztörvénynek” nevezett csomagot eredetileg 2024. január 31-ig kellett volna elfogadnia a kongresszusnak.

A gazdasági sokkterápián túl a Milei-kormány máris az Egyesült Államok érdekeihez igazította külpolitikáját több fontos kérdésben.

Milei már a hatalom átvétele előtt New Yorkba és Washingtonba utazott, ahol többek között tájékoztatta az Egyesült Államok magas rangú tisztviselőit, hogy kormánya csatlakozni fog a „szabadságot tisztelő nemzetek” csoportjához. Ezzel összhangban külügyminisztere, Diana Mondino, bejelentette, hogy Argentína végül nem fog csatlakozni az ún. BRICS-országokhoz. Ezt az együttműködést 2009-ben olyan „feltörekvő” gazdaságok alapították, mint Brazília, Oroszország, India és Kína, egy évvel később Dél-Afrika is csatlakozott hozzájuk.

A közelmúltban Milei azt is megmutatta, hogy az izraeli és palesztin konfliktus kérdésében is hajlandó az árral szemben úszni. Míg a legtöbb latin-amerikai ország nyíltan bírálta az immár csaknem 30 ezer halálos áldozattal járó izraeli hadműveleteket a gázai övezetben, Milei kiállt Izrael mellett, és február elején bejelentette, hogy át fogja költöztetni az argentin követséget Jeruzsálembe. Milei számára Izrael támogatása nemcsak ideológiai, hanem személyes kérdésnek is tűnik. Bár katolikusnak nevelték, az elnök többször felvetette, hogy áttérhet a judaizmusra, és gyakran hivatkozik saját támogatóira mint a „mennyből jövő erőkre” – a hellenisztikus elnyomás elleni makkabeusok lázadására utalva.

A gazdasági és társadalmi válság mélyülése

Milei első intézkedései tovább mélyítettek az amúgy is mély gazdasági és társadalmi válságot Argentínában. Bár Latin-Amerika második legnagyobb gazdasága évek óta egekbe szökő inflációtól szenved, a peso leértékelődésének és az árak liberalizációjának köszönhetően az infláció 51 százalékkal nőtt az új kormány első két hónapjában, és az OECD legfrissebb adatai szerint az ez évi infláció 250 százalék fölött fog végezni. A rekordmagas infláció negatív hatással van a reálgazdaságra, amely többek között a fogyasztás visszaesésében, a magánbefektetések gyengeségében és az állami beruházások teljes leállításában nyilvánul meg.

2023 decemberében a kiskereskedelmi forgalom éves szinten 13,7, míg az építőipar 17,4 százalékkal esett vissza. A negatív tendencia folytatódott ez év januárjában, és az IMF adatai szerint a GDP 2,8 százalékkal fog csökkeni 2024-ben. Ha kombináljuk az inflációt a gazdasági termelés adataival, akkor nyilvánvalóvá válik egy potenciálisan elhúzódó stagfláció – azaz a magas infláció és a gazdasági visszaesés párosulásának – veszélye.

Ebben a mélyülő gazdasági válsághelyzetben munkavállalók milliói néznek szembe a munkanélküliség és a szegénység veszélyével.

Választási kampánya során Milei megígérte, hogy a megszorító intézkedéseit a „politikai kaszt” fogja fizetni. A valóság azonban az, hogy a peso leértékelődése és a rekordmagas infláció durván csökkentette a munkavállalók és a nyugdíjasok jövedelmét. Csak decemberben a formális dolgozóknak a reálbére 13,7 százalékkal esett vissza, ami a legnagyobb visszaesés 1994 óta. Az informális szektorban dolgozók – akiknek többsége Mileire szavazott – ennél még nagyobb reálbércsökkentést szenvedtek el decemberben (14,2 százalék). Ráadásul a kormány idáig nem volt hajlandó megemelni a minimálbért – ez jelenleg 156 ezer peso, ami a hivatalos rászorultsági küszöb alatt van, és egy két felnőttből és két gyermekből álló család méltó megélhetéséhez elegendő minimális fogyasztói kosárnak csupán az egyharmadát fedezi.

De az új kormány megszorító politikája nem mindenkit érintett negatívan. A „nyertesek” között találunk nemzetközi bankokat, multinacionális vállalatokat (pl. az energia-, élelmiszer-, vagy a magánegészségügyiszektorban), valamint az argentin nagytőke főbb képviselőit.

Ezek a vállalatok gyakran monopol- vagy oligopolisztikus pozícióban vannak a gazdaságban, és ennek köszönhetően olyan profitra tesznek szert, amely messze meghaladja az inflációt. Összességében tehát azt látjuk, hogy miközben a Milei-kormány egy valóságos „gazdasági háborút” folytat a munkásosztály és a szegényebb rétegek ellen, tárt karokkal fordul a nagytőke felé.

A reakciós neoliberalizmus elmélyülése felé?

Korábbi cikkemben úgy definiáltam Milei politikai programját, mint a neoliberalizmus „reakciós mutációja”, amely a kapitalizmus egyre mélyebb válságára adott válaszként jelent meg. Megválasztása előtt a mainstream politikusok és a gazdasági elit nagy része elutasította Mileit dogmatikus gazdasági elképzelései és „populista” kirohanásai miatt. Viszont a közelmúlt fejleményei alapján úgy tűnik, hogy ez a nézet megváltozott. Ezt mutatja például az IMF és a Biden-kormányzat nyílt kiállása Milei gazdaságpolitikája mellett, vagy az a lelkes fogadtatás, amelyet az új elnök beszéde váltott ki a davosi Világgazdasági Fórumon.

De nemcsak a külföldi nagytőke állt ki Milei gazdaságpolitikája mellett, hanem az ország kormányzóinak többsége és számos üzleti szervezet is. És bár az elnök La Libertad Avanza (A szabadság előrehalad) pártja csak 38 szavazattal rendelkezik a 257 fős kongresszusban, sikerült meggyőznie a „párbeszédre nyitott” ellenzék, azaz elsősorban a két jobboldali párt, a Propuesta Republicana és az Union Cívica Radical támogatását az omnibusztörvényhez, amelyet 144 igen, 109 nem szavazattal fogadtak el február 2-án. Ahogy azt Rolando Astarita marxista közgazdász írja: „ez a szavazás a tőke alapvető támogatását fejezte ki a mega-DNU és az omnibusztörvény mellett.” Bár lehet, hogy nem mindannyian szeretik Milei politikai stílusát, egyetértenek abban, hogy a megszorítások súlyát a munkásosztályra kell terhelni.

Mi a helyzet a politikai ellenzékkel? A peronizmus válsága nem látszik enyhülni. Éppen ellenkezőleg, az utóbbi hónapokban több neves peronista politikus csatlakozott a Milei-kormányzathoz. A legismertebb Daniel Scioli, aki egykori peronista elnökjelöltből az új kormány turisztikai, környezetvédelmi és sportállamtitkárává varázsolta magát. Bár Scioli azzal próbálta megvédeni döntését, hogy „mindig kész voltam segíteni az országnak nehéz időkben”, tény, hogy a peronista mozgalmon belül hosszabb hagyománya van a megszorító gazdaságpolitika támogatásának. (A Celestino Rodrigo pénzügyminiszter által 1975-ben bevezetett megszorító csomagtól a gazdaság nagymértékű neoliberalizálásáig, Menem elnök vezetése alatt az 1990-es években.) És bár a peronista politikusok az omnibusztörvény ellen szavaztak a kongresszusban, feltűnést keltett, hogy az egykori elnök és a jelenleg is legnépszerűbb peronista politikus, Christina Fernández de Kirchner, egészen a közelmúltig nem kritizálta az új kormány politikáját.

Ehelyett a Milei-kormány megszorító intézkedéseivel szembeni ellenállás alulról szerveződött. A kongresszuson belül az 5 fős trockista frakció képviselői határozottan kritizálták a kormány politikáját, a dolgozók védelmében. A két legnagyobb szakszervezet pedig, a CGT és a CTA, amelyek történelmileg a peronista mozgalomhoz igazodtak, országos sztrájkot tartottak az omnibusztörvény ellen január 24-én. Eközben az elmúlt hónapokban jelentősen megnőtt azoknak az önszerveződő szervezeteknek a száma, amelyek ellenzik a kormány politikáját a munkahelyeken, és olyan nagyvárosok lakónegyedeiben, mint például Buenos Aires, Córdoba, Mendoza, vagy Santa Fe.

Al grito de „La patria no se vende”: cientos de miles de trabajadores desbordaron el centro en Argentina contra las medidas de Milei.
Con una demostración de articulación y convocatoria inédita, las centrales sindicales como la CGT, ambas CTA, la Unidad Piquetera, UTEP y más… pic.twitter.com/QGQ4fmWEUL

— PIENSAPRENSA 345,2 mil Seguidores (@PiensaPrensa) January 24, 2024

A gazdasági krízis elmélyülése és az omnibusztörvény elleni tüntetések miatt a Milei-kormány végül február 6-án visszavonta a törvényjavaslatot. Sokan úgy értelmezték ezt a döntést, mint a kormány első „jelentős vereségét” (lásd pl. itt és itt).

Ez a vélemény túlzottan optimistának tűnik, mivel a döntés nem jelent jelentős visszalépést a munkások és a társadalom alsóbb rétegei elleni támadásban. Ameddig az omnibusztörvényt újra megvitatják a kongresszusi bizottságok, a törvény kulcsfontosságú részei – az energiaárak liberalizációjától, az állami dolgozók elbocsátásán át, az állami beruházások teljes leállításáig – továbbra is folyamatban vannak. Ha ehhez még hozzáadjuk azt a tényt, hogy dolgozók bérének reálértéke továbbra is csökken az infláció miatt, akkor világossá válik, hogy a Milei-kormány sokkterápiája elleni küzdelem még korántsem ért véget.