Az 1944. március 19-i német megszállást követően a főként értelmiségi (író, újságíró, orvos, ügyvéd, stb.) vagy jelentős gazdasági, illetve politikai befolyással rendelkező zsidók egy részét márciusban-áprilisban őrizetbe vették. Az őrizetesek általában a Szabolcs vagy a Rökk Szilárd utcai gyűjtőtáborokba kerültek, majd többségüket kényszermunkatáborokba internálták Kistarcsára és a Csepel-szigetre.

Ez nemcsak a szabadságjogaik korlátozását, valamint az elképesztő körülmények közötti fizikai munka kötelezettségét jelentette a számukra, hanem a főváros akkori közigazgatási határain kívül eső táborok lakói közül

sokaknak már 1944 kora nyarán osztozniuk kellett a vidéki magyar zsidóság deportálásának sorstragédiájában.

A kormányzói deportálási tilalom elrendelése után – Lévai Jenő szerint – az „utolsó transzportot Békásmegyernél rakták vagonokba. A Pest környéki városok, Csepel zsidó lakossága, a csepeli, a horhyligeti internálótáborok őrizetesei kerültek hajón Pünkösdfürdőre, onnan a békásmegyeri téglagyár területére”. A zsúfolt vagonok – a német nyilvántartások alapján 1924 fővel – július 8-án indultak és 9-én értek Kassára.

Erről a veszélyről az internáltaknak természetesen tavasszal még fogalma sem lehetett. A táborok az antiszemita propaganda számára is kiváló lehetőséget jelentettek, amennyiben az amúgy is megalázott egykori sajtómunkatársak bemutatásával bizonyíthatóvá vált a magyar sajtó „zsidótlanításának” elképesztő diadala. Ezért az egyik csepeli táborban valószínűleg május első vasárnapján egy Gestapo tiszt és egy fotós társaságában megjelent Somody (Klaszek) István újságíró, aki laponként csoportképet készíttetett az újságíró internáltakról, amelyeket egy cikksorozat részeként azután fel is használt. A Pester Lloyd volt munkatársainak képe például „A zsidótoll utolsó mohikánjai” címmel jelent meg a Harc! című hetilap 1944. június 24-i számában:

Az újságíró egy másik írásában arról értekezett, hogy az „évszázados bűnökkel terhelt zsidó sajtóra az 1944 március 19-i nagy belpolitikai földrengéssel lecsapott a végzet: egy csapásra elnémult. Megszűnt a lélekmérgezés, erkölcsi fertőzés, nyíltabb vagy burkoltabb lazítás, sorok közti fülbesúgás és VITAMIN-adagolás lehetősége”. Továbbá a

„hatóságok amikor számos más zsidóval együtt a veszélyeztetett, ismételten bombázott gyárvidékekre internálták a zsidó sajtó utolsó mohikánjait, úgy gondolkoztak, hogy nekik, mint az angol-szovjet győzelemre spekuláló és ezt ÁRULÁSSAL IS ELŐSEGÍTENI AKARÓ ZSIDÓSÁG élharcos gárdájának elsősorban itt a helye”.

Somody István a fotósával előszeretettel látogathatta az internálótáborokat 1944 májusában. Neki „köszönhető” a magyar labdarúgás legendás mecénásának, Brüll Alfrédnak az utolsó ismert fényképe a csepeli Mauthner-telepen. A fotó szintén megjelent a Harc! című hetilapban. Mindezen képek közül talán a legismertebb a kistarcsai táborban készült. Itt többek között 280 fő befolyásos zsidó személyt tartottak túszként fogva (gyáriparosokat, politikusokat, orvosokat és ügyvédeket), akiknek dolgozniuk sem kellett. A körülményekhez képest viszonylag ápolt és jól öltözött idősebb internáltaknak – a katonás sorakozó és a sárgacsillagok ellenére is – összehasonlíthatatlanul pozitívabb kisugárzása van, mint a csepeli táborokban készült csoportképeknek. Pedig a kiszolgáltatott helyzetben lévő és mégis joviális, illetve békésnek látszó, leginkább idősebb emberek egy részére ekkoriban már a közeli és szörnyű kínszenvedés, majd halál várt. (Kistarcsáról már április 28-án elindult az első transzport 1800 fővel Auschwitzba, de ekkor még ezek a túszok nem voltak köztük.)

Somody egyébként a háború után Németországba, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol haláláig jelentős magyar hagyományőrző-, kulturális- és részben szélsőjobboldali sajtótevékenységet folytatott. (Legjobb tudomásom szerint a nyilas propagandában való aktív közreműködéséért soha sem vonták felelősségre.)

A csepeli történettel akkor találkoztam, amikor a közvélemény számára alig-alig ismert, de az erdélyi kisebbségi- és irodalomtörténeti művekben gyakran hivatkozott, tragikus sorsú kolozsvári író, újságíró, lapszerkesztő és –tulajdonos Ligeti Ernő budapesti hányattatásait kutattam. Az író 1943-ban a zsidótörvények okozta megélhetési nehézségei miatt költözött a fővárosba a családjával. A korabeli sorstárs szemtanú, a későbbi Pesti Hírlap csoportképen is szereplő Fóthy János Horthyliget (A magyar Ördögsziget) című művében megemlékezett a történtekről. Ebből lehetett tudni, hogy a táborban az íróról portréfotó készült, mivel éppen akkoriban a Magyar Nemzetet egyedül ő „képviselte” a táborban. Egy ideig hiába kerestem a képet, mert nem tudtam, hogy mikor és hol publikálták, de január elején az amerikai/mexikói Mazal Holokauszt Gyűjtemény archív oldala mellett a jeruzsálemi Yad Vashem Emlékközpont weboldalán is ráakadtam nemcsak a Pester Lloyd, hanem a Pesti Hírlap, a Pesti Kurir, az Ujság csoportképekre, valamint Ligeti Ernő csepeli táborban készült fotójára is.

A fényképek apropóján érdemes felidézni a 80 évvel ezelőtt történt tragikus eseményeket.

A német megszálláskor a Gestapo (a magyar rendőrség közreműködésével) – valószínűleg már előkészített listák alapján – nemcsak a közellenségnek minősített zsidó elitet fogatta el, hanem a kétséges pártállásúnak ítélt politikusokat (képviselőket), rendőröket, gazdasági vezetőket vagy más egyéb okból megbízhatatlannak ítélt magyar állampolgárokat is.

Egy 1984-es beszámoló szerint „a német megszállás első napjaiban a politikusokkal egyidőben [sic!], egy lista alapján, a Gestapo újságírókat tartóztatott le. Nem a származásuk miatt, hanem azért mert ismert németellenes beállítottságú szerkesztők, hírlapírók voltak. Néhány név a később Mauthausenbe hurcoltak közül: Dr. Parragi György, a Magyar Nemzet főszerkesztője, Rassay Károly, az Esti Kurír főszerkesztője, Rátkay Károly dr., a lap felelős szerkesztője és Bálint Imre főmunkatárs, Millok Sándor, a Népszava felelős szerkesztője, Györki Imre, Várnai Dániel, Friss Árpád a lap munkatársai. Rajtuk kívül a kommunistaként ismert Nádas József és mások járták meg a poklot a náci haláltáborban.” (A felsoroltak – az eltűnt Friss Árpád – kivételével túlélték a megpróbáltatásokat.)

A „Nagynémet Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjának és követének” kinevezett, Edmund Veesenmayer korabeli táviratjelentése szerint március 31-ig – tehát még két hét sem telt el a megszállás kezdete óta, és – már 3364 főt hurcoltak fogdákba és internálótáborokba.

Április végén a németek által letartóztatottak száma elérte a 8225 főt.

Bálint Ármin (1875-1945) naplóbejegyzése szerint (1944. május 11.)

„a zsidó és baloldali, valamint mérsékelt irányzatú írókat és hírlapírókat túlnyomórészt internálták. A zs. ügyvédeket ugyancsak sorozatosan internálják”.

Az Országos Magyar Sajtókamara Újságírói Főosztálya április 6-i és 29-i választmányi ülésén 133 fő – a törvények alapján zsidónak minősített – újságírót törölt a tagjai sorából. Majd megjelent a 10800/1944.04.29. ME (a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveitől való megóvása tárgyában) című rendelet. Az ennek mellékletében felsorolt szerzők könyveit a könyvtárak polcairól és a boltokból el kellett távolítani, majd összegyűjtésük után azokat bezúzással kellett megsemmisíteni, amire 1944 júniusában került sor. A betiltott írók névsora szintén abban a hónapban, a 11300/1944.06.24. M. E. (a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveinek a közforgalomból való kivonása tárgyában) rendeletben felsoroltak szerint újabb 127 magyar és 11 külföldi szerzővel bővült. Ezen a listán szerepelt – többek között Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, Déry Tibor, valamint Marcel Proust társaságában – Ligeti Ernő is.

Eközben – a Sajtókamarától kapott listák alapján és az érintett Nádor Jenő adatai szerint – 80 újságíró kapta meg a Zsidó Tanácstól az alábbi szövegű SAS behívót: „Felsőbb parancs folytán felhívjuk, hogy holnap, azaz 1944. április 25-én, kedden reggel 9 órakor Budapest, VIII. Rökk Szilárd utca 26. sz. alatt az ottani hatóságnál személyesen jelentkezzék. Saját érdekében hozzon magával egy takarót, 3 váltás fehérneműt, 2 rend felsőruhát, 2 pár cipőt, 1 csajkát, v. fazekat, v. lábost, evőeszközül 1 evőkanalat, 1 fémpoharat, továbbá három-napnyi élelmet. Személyi poggyászának súlya 50 kilogrammot nem haladhat meg. A jelentkezés elmulasztása a mulasztóra nézve a legsúlyosabb következményeket vonja maga után.”

Többen elbujdostak, de például a fiatalon kikeresztelkedett Elek Artúr inkább az öngyilkosságba menekült. A „szokásos” munkaszolgálatnak hitt parancsot végül is 57 fő teljesítette, amikor az előírt időpontban megjelentek a „Kisegítő Toloncházban” (volt Rabbiképző Szeminárium). A korabeli sorstárs szemtanú Ritter (Rittersporn) Aladár visszaemlékezése szerint „a legidősebbek köztünk Márkus Miksa, 76 éves, a Pesti Hírlap egykori főszerkesztője, az Újságírók Egyesületének volt elnöke, és dr. Ágai Béla, az Újság főszerkesztője. 73 éves. A legfiatalabb dr. Sugár Péter, a Pesti Lloyd 23 éves munkatársa. A többiek is jórészt ismert kollégák. Megrázó élmény, hogy a gyűjtőtáborban egy 14 hónapos kisleány is van. Gestapo internálta, mert a szülei megszöktek … Délután … Ubrizy Gábor [helyesen Ubrizsy Pál – B.G.] rendőrsegéd-fogalmazó közli: »Aki azt hiszi, hogy innen élve kijut, – az téved…«”.

A jövendölés az előbbiek tekintetében sajnos – ha nem is a Rökk Szilárd utcában, de – beteljesült, mert Márkus még április végén súlyos betegségében rövid kórházi ápolás után az otthonában hunyt el, Ágait Auschwitzban gyilkolták meg, míg Sugár szabadult ugyan, de a svéd menlevele ellenére a nyilasok még az évben megölték.

Ritter Aladár ezt írja a továbbiakban: „Április 28.: Hajnali sorakozó. Elosztás. Nyolcan egyelőre a toloncban maradnak. Negyvenhatan Csepelre, az őrizetes táborba kerülünk.” Ez utóbbi a Tsuk Miksa Szűcs- és Szőrmeárugyár telephelyén kialakított Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) táborát jelentette. Itt elképesztő körülmények között tartották fogva őket. A táborban – Fóthy becslése szerint – kb. háromszázan lehettek, amikor május elején, egy vasárnapi napon a fényképezésre sor került.

Ligeti Ernőt minden bizonnyal előbb őrizetbe vették, amint erről Károly (1928-2015) nevű fia egy Izsáky Margitnak adott 1945-ös interjújában (Liszt Ferenc-tér) beszámolt. Szerinte az apját, „amikor bejöttek a németek, (…) rögtön internálták Csepelre”. A korai internálást bizonyítja a korabeli országgyűlési képviselő (Magyar Megújulás Pártja), majd április végétől vallás- és közoktatásügyi államtitkár, Mester Miklós visszaemlékezése is. Eszerint Ligeti felesége, a színésznő Szántó Margit (1899-1945) már április legelején tőle kért segítő közreműködést férje kiszabadítása érdekében.

A politikus – egy másik sorstárs; Arató András érdekében is – írásos kérelemmel, levélben fordult Baky László belügyi államtitkárhoz (1944. április 2.). Többek között arra hivatkozott, hogy „mindketten a húszéves erdélyi megszállás alatt, eleitől fogva részt vettek a magyarság küzdelmeiben”, amiért „üldöztetést és börtönt szenvedtek”, és ezért „magyar becsületünk kérdésének tekintjük, hogy két tegnap internált zsidó újságíró azonnal szabadlábra helyeztessék”.

A kérelmet Ligeti Ernőné – Mester ösztönzésére – az Erdélyi Párt képviselőivel is megpróbálta szignáltatni, de csak Dr. Gaál Alajos és Albrecht Dezső aláírását sikerült megszereznie, mert a többiek „kijelentették, hogy félnek és nem írják alá a levelet”.

Heltai Jenő május 6-i naplóbejegyzése szerint a kérelem benyújtására

„Baky azt felelte: ezt a két újságírót a zsidók jelölték ki, adjanak helyettük két másikat, akkor szabadon bocsájtja őket”.

Az első szabadítási kísérlet tehát sikertelen maradt, úgyhogy bár az internálása pontos részletei ismeretlenek, de az biztos, hogy a májusi fotózás időpontjában Ligeti az újságíró sorstársaival együtt már a Tsuk-telepen tartózkodott. A KEOKH tábor csak egy gyűjtő- és elosztó tábor volt, ahol az újonnan érkezők mellett többnyire csak az idősebb és betegebb internáltakat tartották fogva. Az őrizeteseket a szőrmegyárban, vagy a Neményi Testvérek Papírgyárban dolgoztatták.

Voltak más táborok is Csepelen, de a többséget később a Weiss művek 1944 tavaszán lebombázott repülőgépgyár istállóiban kijelölt hírhedt horthyligeti vagy a Mauthner Ödön Magtermelő és Magkereskedelmi Rt. telephelyén létesített kényszermunkatáborokba szállították át. A repülőgépgyár miatt a sziget állandó légi támadások célpontja volt.

Több internált bombázások áldozata lett, mert a légoltalmi helyiségekbe a fogvatartottakat nem engedték be, nekik a saját maguk által ásott árkokban kellett menedéket találniuk. A táborlakók július elejéig három szörnyű bombatámadást szerencsésen túléltek, de Ritter Aladár visszaemlékezése szerint 1944. július 30-án huszonkét fő (köztük két újságíró) lett egy légitámadás áldozata.

A kényszermunka romeltakarítást, árokásást, döglött bombák feltárását és gyári segédmunkát jelentett (a bombázások után a repülőgépgyár alkatrészeket még képes volt gyártani). A túlélő sorstárs 1945. júliusi visszaemlékezése szerint „Ligeti Ernő mindig mosolygott. Szinte biztosra vette, hogy a német zsarnokság és a csatlósok pünkösdi királysága után új szellemi munkalehetőségek nyílnak. Bátorította csüggedő társait. A testi munkában példát mutatott. A legnehezebb gerendákat cipelte, a legsúlyosabb papírtekercseket emelte. Pedig voltak pillanatok, amikor őt szidalmazták legjobban az őrizetünkre kirendelt közegek, mert a csepeli »Ördögszigeten« ő képviselte a régi Magyar Nemzet gárdáját.”

Ritter Aladár ezt írja a továbbiakról: „Május 2. [Helyesen május 10.]: Tizenhat öreg és beteg sorstársunkat pesti táborokba szállították. [Végül mind Auschwitzban kötöttek ki.] Harmincan Horthyligetre, a magyar Ördögszigetre kerülünk. A Dunai repülőgépgyár lebombázott barakkjaiban sínylődnek az internáltak. Pintér hadnagy bemutatkozik: büntető futást rendel el. Biringer József kollégánk összeesett. Puskatussal verték agyon.” (Az Ellenőr című lap újságíróját Fórthy szerint alig ismerte valaki közülük, és szívbaja is gyengítette a szörnyű megpróbáltatásokban; két nap múlva a táborban hunyt el.) Ugyanekkor verték ájulásig az ekkor már egy agyvérzésen átesett Kugel (Kerek) Ernőt. Az MTI újságírója ezután egy zsidó kórházba került és túlélte a megpróbáltatásokat, pedig svéd menlevele ellenére a későbbiekben a nyilasok is vadásztak rá.

Valószínűleg Ligeti is Horthyligetre került, de erről nincs pontos információ. Mester Miklós állítása szerint május 19-én Ligeti erdélyi újságíróbarátja (dr. Krenner Miklós) az addigra már államtitkárrá kinevezett politikushoz intézett levelében ismételten kérte Ligeti kiszabadítását, amire többszöri sürgetés után állítólag 1944. május végén került sor. Mester úgy emlékezik, hogy ezt követően az író – Krenner társaságában – személyesen köszönte meg kiszabadulását neki, de ennek pontos körülményei, időpontja és helyszíne nem ismeretes.

Ugyanakkor a másik erdélyi politikus, az internáltak érdekében szintén eljáró Vita Sándor még június 8-án is azt rögzítette a naplójában, hogy „Ligeti és Arató ügyében Mester Miklósnak is írtam”. Más helyeken pedig úgy emlékszik, hogy neki köszönhető az író szabadulása. A politikus nem, de egy történésznő több helyen is idéz egy július 7-i keltezésű hálálkodó levelet, amit Ligeti a szabadulása alkalmából írt Vita Sándornak. Ugyanez a dátuma annak a köszönő levélnek is, amit „Ligeti Ernő s.k.” az államtitkárnak írt. Ez tartalma szerint a hazaérkezés utáni „első szavam Hozzád szól”, és a személyes találkozót most „nem tartottam helyesnek” (lásd a Mester visszaemlékezés függelékében). Utóbb egy másik korabeli befolyásos erdélyi politikus többször is úgy emlékezett, hogy az ő közbenjárásának is köszönhető Ligeti szabadulása. Mind ezek alapján a kimentés nem lehetett sem gyors, sem problémamentes.

A szabadulás minden bizonnyal az erdélyi politikusoknak köszönhető, amit valamilyen rendkívüli belügyminiszteri mentesítéssel sikerülhetett elérni legkésőbb július 7-én, de ennek módja és körülményei nem ismeretesek.

Ligeti hazatérhetett az anyósa Pozsonyi út 49. számú ház második emeleti lakásába, de az épületet – a többnyire a személyükben is érintett tulajdonosok kifejezett kérésére – június végén csillagos házzá minősítették. Az író ezért inkább egy ismerőse óbudai Evező utcai lakásába költözött a családjával, mert úgy gondolta, hogy egy „keresztény házban” jobban meghúzhatják magukat. Egy barátjának írt leveléből tudható, hogy a feltűnést kerülendő a postáját is inkább a Lukács fürdő portájához kérte címezni.

Politikai okokból, vagy segítséggel másoknak is sikerült a menekülés. Közülük talán a legismertebb Török Sándor író, újságíró, akit úgy sikerült megmenteni, hogy reformátusként május elejétől előbb a konvertita zsidókat képviselhette az újonnan kinevezett Zsidó Tanácsban, majd július közepétől a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének az elnöke lett.

Ligeti szabadulásának dátuma fontos eseményhez köthető, hiszen Horthy kormányzó csak 1944. július 6-án, a fővárosi deportálások megkezdése előtt állíttatta le a zsidók haláltáborokba szállítását.

A vidéki zsidók gettósítását a magyar hatóságok (Kárpátalján) már április közepétől elkezdték végrehajtani az eredetileg bizalmasan kiadott 6163/1944.04.07. A Belügyminiszter rendelete a zsidók gyűjtőtáborokba való szállításáról (A zsidók lakhelyének kijelölése) alapján.

A rendelet első mondata szerint „a m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. Ehhez a zsidókat „nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani”, a zsidók lakásait és üzleteit le kell zárni, értékeiket „őrizetbe” kell venni. Az állambiztonság szempontjából érdektelen személyek későbbi elhelyezésére „zsidóházakat” kell kijelölni. Ezekből „az ott lakó nemzsidó származásúakat a rendőrhatóság a zsidók által kiürített, hasonló értékű és bérű lakásokba” kell átköltöztetni. „A zsidók összeszedését az alábbi sorrendben kell foganatosítani: kassai, marosvásárhelyi, kolozsvári, miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, szombathelyi, székesfehérvári és budapesti csendőrkerületek, illetve ezek területén fekvő rendőrhatóságok felügyeleti területe, legvégül Budapest székesfőváros.”

A Baky államtitkár által aláírt rendelet kapcsán még aznap magas rangú csendőrök, katonák, rendőrök és közigazgatási elöljárók részvételével a minisztériumban eligazítást tartottak. Faragho Gábor vezérezredes utólagos (1945) vallomása szerint ezen a „megbeszélésen lett elhatározva a zsidók deportálása”. A bizalmasan kiadott, de határozottan végrehajtott BM rendeletet a gyűjtőtáborokba szállításról csak utólag legalizálta az 1610/1944.04.26. M. E. sz. kormányrendelet (a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában), amely csak április 28-i hatállyal írta elő a magyar zsidó lakosság lakhelyeinek „tömbösítését”.

A deportálásokat ezzel szemben semmilyen törvény vagy írásos utasítás nem hagyta jóvá, miközben a transzportok már május közepén megindultak főként Auschwitzba.

Az április 26-i kormányülésen – a németek magyar munkaerő igényeivel kapcsolatban – csupán annyi hangzott el, hogy „a minisztertanács az 50.000 zsidó munkaszolgálatos kiküldéséhez hozzájárul, úgyszintén ahhoz is, hogy, ezen munkaszolgálatosok családtagjai is kimennének”. A június 21-i kormányülésen Imrédy Béla tárca nélküli miniszter szóvá is tette, hogy „a zsidók kitelepítése és kiszállítása csak szóbeli német megegyezés alapján történik, de írás nincs róla”. Erre Jaross Andor belügyminiszter csupán annyit reagált, „hogy kezdetben a zsidók deportálása a németek kívánságára, német katonai okból, a katonai biztonság szempontjából történt. A németek követelték a 8-ik, 9-ik hadtest területéről a zsidók azonnali kiszállítását”.

Összességében „a páratlanul hatékony német magyar kooperáció következtében május 15. és június 7. között, mindössze 24 nap alatt 289 ezer magyar zsidót deportáltak Kárpátaljáról és Erdélyből. Az akciót ezután az ország többi részén folytatták. Június közepére ez a szám elérte a 340 ezret, a hónap végére pedig meghaladta a 400 ezret. 56 nap alatt a cinkos magyaroknak köszönhetően a németek minden korábbi eredményüket túlszárnyalták:

július 9-ig 147 vonattal, német adatok szerint 437.402 zsidót deportáltak Magyarországról. Budapest és a munkaszolgálatos alakulatok kivételével teljesen eltűntek a zsidók. A vonatok döntő többsége Auschwitz-Birkenauba tartott.”

Konrád György, aki még gyerekként szintén a Pozsonyi út 49. számú házban vészelte át a vészkorszak utolsó két hónapját, azt írja, hogy „Budapest elővárosaiból, Újpestről, Kispestről még a nyáron deportálták a zsidókat Auschwitzba. Bejöhettek volna a városba gyalog, villamoson, de ők parancs szerint elmentek a vasútállomásra.” A csepeli és kistarcsai internáltaknak nem volt szabad választásuk. A Pest környéki transzportok esetében időről időre ezeknek a táboroknak a kisebb-nagyobb csoportjait is deportálták. A július 6-i kormányzói tilalmat követő utolsó transzportok összesen 16 660 fővel július 8-án (Pécsről és Óbudáról), július 9-én (Óbudáról, Monorról, Budakalászról, Békásmegyerről) lépték át a határt.

Fóthy a könyvében azt írja, hogy a horthyligeti tábor létszáma már elérte a négyszáz főt, amikor június 15-én elvitték az első szállítmányt kb. ötven emberrel. Őket hamarosan még visszahozták, de azután 18-án, vagy 19-én a kijelölt ötvenhat főt valóban elszállítottak. Az érintett Sós Endre visszaemlékezése szerint rajta kívül ekkoriban vele voltak a Szabolcs utcai gyűjtőtáborban a fenti Pester Lloyd fényképen szereplő Kecskeméti György, valamint Szomory Emil (Ujság), Vécsey Miklós (Biztosítottak Lapja), Barabás Ernő (Zsidók Lapja), Ágai Béla (Ujság), és közülük a két túlélő, Nagy Andor (8 Órai Újság) és Farkas Lajos (Vidéki Lapok Szövetsége).

Nem sokkal ezután a kecskeméti téglagyárból július elején mellőle „indult a halálba” Révész Béla (Népszava), valamint a fenti fotók valamelyikén látható Kardos István (Esti Kurír), König Géza (Ujsag) és Morgenstern Gyula (Pester Lloyd). Továbbá „Szalai Emillel és Klug Emillel az élükön, a pesti ügyvédi kar legjobbjai… És innen távoztak el mindörökre Brüll Alfréd, a magyar sport nagy fejlesztője, Szegő Sándor [szappangyáros], a magyar ipar egyik pionírja és a többiek…” Állítása szerint a transzport indulása előtti éjszakán „körülbelül hetvenen követtek el Kecskeméten öngyilkossági kísérletet”.

Később más neveket is felsorolt még egy másik visszaemlékezésében akik vele voltak a téglagyárban: Farkas István (Új idők), Barabás Béla (Új Világ), Ligeti Béla (8 Órai Újság), Réti Lajos (Pesti Hírlap), Fodor Tibor (Magyar Hírlap), Zsoldos Jenő (Reggeli Újság), Radó Sándor és Gellért Lajos (színészek), Deményi Aladár (ügyvéd). Közülük csak Zsoldos, Fodor és Gellért élték túl; a többiek eltűntek, vagy Auschwitzban ölték meg őket.

A visszaemlékezések szerint a szintén internált dr. Vajda Ernő csoportparancsnok, egy segítőkész titkárnő vagy az állomásfőnök révén előre tudhatott a várható deportálásokról, és sokakat sikerült ezzel – esetenként csak átmenetileg – megmentenie. Külső munkára küldött embereket, vagy az illetékes és olykor meglepően emberséges tábori katonai parancsnokságot többször is meggyőzte a szállítmányok tervezett 150 fős létszámának harmadolásáról. Ezek voltak azok a helyzetek, amikor az internáltak számára még a Horthyliget borzalmas körülményei és megaláztatásai is inkább jelentették a biztonságot, mint a bizonytalan jövő…

Egy újabb transzportot követően azután még július 14-én is hurcoltak el embereket Horthyligetről, akik közül sokakat – a kormányzói tiltás ellenére – valószínűleg még abban a hónapban deportáltak. Fóthy szerint „harmincöt ügyvédet vittek el ekkor, köztük őt [dr. Algai Józsefet], dr. Klein Pált, dr. Faragó József János kedves barátaimat, sőt dr. Kovács Györgyöt, a tábor parancsnokhelyettesét és dr. Ambrus Józsefet, a népszerű »századírnokot« is, de velük együtt még sok kiváló bajtársunkat, akik valamikor kiemelkedő szerepet játszottak a magyar gazdasági életben. És velük ment szegény Flóris Ervin barátom is, minden esti beszélgető partnerem.”

Az ekkor Kerepestarcsára hurcolt kb. 50 fős horthyligeti csoport csatlakozott 1450 sorstársához, vonatjuk július közepén indult el a határ felé. A táborparancsnok azonban riasztotta a Zsidó Tanácsot, akik a fián, vagy a semleges nagykövetségeken, illetve egyházi csatornákon keresztül elérték, hogy a kormányzó a vonatot a belügyminiszterrel Hatvannál visszafordíttassa. A túlzsúfoltság miatt 500 főt július 17-én Kerepestarcsáról Sárvárra szállítottak át. Innen ezután még július 24-én is újabb 1500 főt deportáltak.

Veesenmayer nem tűrt ellentmondást. A németek a kistarcsai tábor fegyveres elfoglalásával július 19-én 1220 fővel mégiscsak indítottak még egy transzportot. Titokban, sárga csillagjaiktól megfosztva, teherautókon előbb Rákoscsabára, majd onnan zsúfolt tehervagonokban szállították az embereket Auschwitzba.

A korabeli sorstárs túlélő szemtanú, Szenes Erzsi szerint a transzport kb. felét rögtön az érkezéskor megsemmisítésre ítélték.

Az utolsó transzportokkal a Tsuk- és a Mauthner-telepet is felszámolták. Az előbbiből valószínűleg az utolsók között vitték el Mohácsi Jenőt (Pester Lloyd), akit azután a július 8-i transzportban Békásmegyeren vagoníroztak be a haláltáborok felé. A vonaton még aznap szívinfarktust kapott és meghalt. Holttestét valahol útközben rugdalták le a vagonból, majd ismeretlen helyen tömegsírba temették.

A horthyligeti tábor azonban még augusztus végéig fennmaradt. Az életben maradt őrizeteseket hazaengedték, hogy azután nem sokkal – már a nyilasok közreműködésével – október végén sokukat újra sáncásó munkatáborokba vagy a bécsi halálmenetre kényszerítsék.

Sokan a tomboló nyilasterror áldozatai lettek. Így járt Ligeti Ernő is, akit valószínűleg az Evező utcai házfelügyelő – a honvédelmi miniszteri felhívás előírásainak megfelelően – jelentett fel.

Október 22. körül Gyálpusztára került a fiával. A feleségét csak azért nem vitték el, mert ő éppen a diplomáciai mentesítési papírok intézése miatt volt távol otthonról.

A család minden valószínűség szerint svájci menlevéllel rendelkezhetett, hiszen az anyós lakása a Pozsonyi úton egy olyan házban volt, amelyik svájci diplomáciai védelem alá került 1944. november közepén. A családnak lehetett salvadori menlevele is. Legalábbis a Yad Vashem Gyűjteményben a berni irathagyatékok között – igaz „Szigeti Ernoe” néven és „Pozsonyi 47” tartózkodási hellyel – fellelhető a salvadori menlevelük igazolása.

Bármely menlevél birtokában – a semleges követségek határozott fellépése révén – a sáncásó táborokból sokaknak sikerült kiszabadulnia október végén és november elején. Ez történt Ligeti Károllyal is, az apjának viszont valami miatt szöknie kellett. Valószínűleg az írót a fővárosi Benczúr utcai gyűjtőtáborba vitték volna, ahogy ezreket, akiket azután többségében szintén deportáltak november végén, december elején. Időközben az író a – tavaszi rendkívüli után –végre a végleges magyar zsidómentesítését is megkapta az 577600/1944.11.29. számú belügyminiszteri leirattal. (Bár, hogy ezt kézhez is kapta, az azokban az időkben meglehetősen kétséges.) Ez azt jelentette, hogy a zsidó törvények alóli mentességét a nyilas belügyminisztérium hivatalosan jóváhagyta.

Ligetiék a visszatérésük után ismételten az anyóshoz költöztek. Itt azonban bő egy héttel a pesti gettók felszabadulása előtt rájuk törtek a nyilasok és az Andrássy út 60-ba hurcolták őket. Özvegy Szántó Sománét csak azért nem vitték el, mert a családtagok a bejárónőjüknek hazudták őt. A családnál fegyvert és pénzt kerestek, ezért a Hűség Házában előbb megkínozták, majd január 10-én éjszaka kivégezték őket a Liszt Ferenc téren.

A fiú nagy szerencsével és lőtt sérülésekkel, de túlélte a tömeggyilkosságot, és 1945-ben beszámolt róla. Gyógyulása után egy németországi kitérő után (1946) az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le (1950), itt alapított vállalkozást és családot. 2015-ben hunyt el, hivatalosan Magyarország – tudtommal – sosem kért tőle elnézést, és kérdezett tőle a történtekről, illetve a szüleiről.

A magyar emlékezetpolitika azóta sem akar tudomást venni Ligeti Ernő tragédiájáról.

Bár a regényei egy része fölött valóban eljárt az idő, de egy-egy dokumentumregénye, kortörténeti visszaemlékezése manapság is élvezettel olvasható. A Súly alatt a pálma pedig minden bizonnyal a legtöbbet idézett mű a két világháború közötti erdélyi kisebbségi-, irodalmi és történelmi szakirodalomban. Ráadásul az általa tulajdonolt és főszerkesztett Független Ujság (1934-1940), amelyet a magyar hatóságok tiltottak be, a magyar sajtótörténet egyik különleges színfoltja. A Ligeti által (hihetetlen módon) egyedül szerkesztett és menedzselt haladó szellemű közéleti-irodalmi hetilap valóban pártfüggetlen és nyitott volt, továbbá neves külföldi szerzők írásainak fordításait is közölte. Az író tehát egyaránt emlékezetre méltó emberként, kisebbségi közéleti szereplőként, újságíróként és íróként, valamint feleségével együtt a holokauszt áldozataként.

A Horthyliget esetében – hosszas szervező munka után és nyolcan év elteltével – is csak mostanában jutottunk el oda, hogy emlékmű születhessen róla. Egy 1984-es visszaemlékezés szerint a közel hatvan érintett horthyligeti sajtómunkatárs 1945. júniusi találkozóján

„harmincöt barátunk hiányzott: fasiszta téboly áldozatai lettek. Halálra kínozták, agyonlőtték, vagy elgázosították őket”.

A túlélők többsége a toll embere volt, és közülük többen is időről időre megemlékeztek a történtekről. Manapság azonban már nem akad túlélő, és a történet még az újságírók körében is lassan feledésbe merül. Az emlékmű a fővárosi Boráros téren viszont hamarosan átadásra kerülhet. Igaz, ehhez is gyűjteni kellett még…