Már jóval a világjárvány előtt a magányosság egyre növekvő válságát éltük át. A probléma nem a közösségi média, a popkultúra vagy a nagyvárosi élet – hanem a kapitalizmus.

A magányosság egy globális válságjelenség. A nagy-britanniai Kampány a magányosság megszüntetéséért összefoglalója szerint az ország felnőtt korú populációjának 45 százaléka „esetenként, néha vagy gyakran” érzi magányosnak magát. Egy 2019-es közvélemény-kutatásban az Y generáció 22 százaléka számolt be arról, hogy „nincsenek barátai”^[1]. Az Egészségügyi Világszervezet megállapítása szerint a magányosság az idősek 20-34 százalékát érinti, Európától kezdve Indián keresztül Latin-Amerikáig. 2017-ben Vivek Murthy, az Egyesült Államok tiszti főorvosa a problémát „járványnak” nevezte, még a COVID-19 világjárvány és a vele járó lezárások előtt, amelyek tovább súlyosbították a helyzetet.

A magányosság nem pusztán egy érzelmi probléma. A Harvard Egyetem közel nyolcvanéves longitudinális kutatása megállapította, hogy a család, a barátság és a közösség a legmeghatározóbb tényezők az ember egészsége és boldogsága szempontjából.

„A testünk karbantartása fontos, ugyanakkor a kapcsolatainkkal való foglalkozást is az öngondoskodás egyik formájának tekinthetjük”, jelentette ki Dr. Robert Waldinger, a kutatás vezetője és a Harvard Orvostudományi Iskola pszichiátria professzora.

Egy 2015-ös tanulmányban Julianne Holt-Lunstad pszichológus megállapítja, hogy a magány a magas vérnyomás, a koszorúér-betegség, az agyvérzés és a depresszió kockázati tényezője. A tanulmány egyik gyakran ismételt állítása, hogy a magányosság napi tizenöt szál cigaretta elszívásához hasonlóan káros.

Ezen információk alapján a magányosság válsága különösen aggasztó.

Vannak, akik a közösségi médiát okolják. A korai 2010-es években olyan cikkekkel találkoztam, amelyek azt a kérdést vetették fel, hogy vajon a Facebookon, Youtube-on és más felületeken eltöltött idő az oka annak, hogy az emberek már nem a valódi életük baráti kapcsolatairól gondoskodnak. Noha a közösségi média eltúlzott használata valóban káros lehet, a mérsékelt használata segíthet az embereknek a kapcsolattartásban – különösen az olyan kivételes időszakokban, mint amilyen a COVID-19 lezárások voltak. Amúgy is az intimitásnak létezik egy sokkal nagyobb akadálya: a kapitalizmus.

A kapitalista rendszerben sokunknak nem marad ideje a családra és a meglévő barátságok fenntartására – nem beszélve új barátságok megalapozásáról és a róluk való gondoskodásról.

Nehéz találkozni emberekkel akkor, amikor például több munkahelyen dolgozol (gyakran változó műszakokban), ingázol, gyerekekről és családtagokról gondoskodsz, és olyan alapvető feladatokat végzel el, mint a sütés-főzés, bevásárlás, mosás, nem ritkán pedig mindezt egyszerre teszed. A társasági életet rendszerint kénytelenek vagyunk a teendőink legvégére hagyni.

Azok a köz- és/vagy közösségi terek, ahol ingyen vagy olcsón időt tölthetünk egymással szintén egyre ritkábbak, és amikor csak kevesebb pénzből gazdálkodhatunk, a szükségleteket priorizáljuk.

Ezek a tényezők azt jelentik, hogy a mozgalmas társasági élet egyre inkább azok kiváltsága, akik megengedhetik maguknak.

Természetesen rengeteg gyakran hangoztatott módszer létezik arra, hogy növeljük a társasági életre fordított időnket. Javíthatunk az időgazdálkodási képességünkön, előre megszabunk időpontokat arra, hogy emberekkel találkozzunk, miközben a sikertelen terveinket újrakalibrálhatjuk. Új embereket ismerhetünk meg azáltal is, ha sportolni kezdünk, ha bekapcsolódunk egy vallási közösség vagy egy politikai szervezet életébe. A „legyél klubtag” jelige is egyik standard javallott módja annak, hogy az ember kevésbé érezze magát magányosnak.

Mindezek azonban egyénekre szabott megoldások egy olyan probléma kezelésére, amely gyakran kollektív problémának számít. A valóság azonban úgy fest, hogy egy nap 24 órából áll, és a legtöbb embernek a legtöbb éber óráját valamilyen típusú munka elvégzése veszi fel, így pedig kevés idő – és még kevesebb energia – marad a barátokra. Az önkormányzatok kiadásainak több éven keresztüli csökkentése pedig az ifjúsági központokhoz hasonló terek aggasztó mértékű bezárását vonta maga után, ami a „klubtagság” lehetőségeit is egyre inkább beszűkíti.  Egy másik probléma, hogy a tőkeáramlás megbontotta a régóta fennálló közösségi kapcsolatokat. A tőke kivonult a vidéki és a posztindusztriális városokból. Az ilyen helyek fiataljait az olyan fővárosi központok vonzzák be, mint London vagy New York, ahol jobb munkahelyeket találnak maguknak. A nagyvárosba költözés nem feltétlenül jár együtt az elidegenedéssel. Sok LMBTQ-csoportba tartozó ember számára például a nagyvárosi központok továbbra is olyan helyek maradnak, ahol először találhatnak igazi közösségre. A tömeges népességkiáramlás viszont általában elidegenítő szokott lenni, azoknak is, akik távoznak és azoknak is, akik maradnak.

Más esetekben a közösség felbomlása fordítva történik. A városi központokban felnőtt embereket az emelkedő albérleti árak taszítják ki, miközben olcsóbb helyekre kényszerülnek szétköltözni. Lehet, hogy új környezetükben új emberekkel fognak találkozni, de az évek, évtizedek és generációk során kialakult kötelékeket soha nem lehet pótolni.

Az idővel és a térrel kapcsolatos problémákon túl a szélsőséges egyenlőtlenség is megnehezíti az autentikus kapcsolatok kialakulását. Kate Pickett és Richard Wilkinson epidemiológusok a The Inner Levelben azt írják, hogy az embereknek erős a „társadalmi-értékelő fenyegetésre” adott reakciója, azaz a mások véleményétől való félelme. Minél magasabb a bennünket körülvevő gazdasági egyenlőtlenség szintje, annál inkább akarunk társadalmi státuszért teperni, és amiatt aggódunk, hogy hol állunk a hierarchiában. Az egészséges kapcsolatok azonban kölcsönös sebezhetőséget és bizalmat igényelnek: vagyis a fentieknek az ellenkezőjét.

Ha kevésbé magányos társadalmat szeretnénk, akkor az emberi szükségletekre és az emberi kapcsolatokra kell fókuszáljunk. A jelenlegi rendszerben ez nem fog megtörténni.