Az alábbi szöveg a Mérce Lila hírlevelében jelent meg, amelyben különféle területeken tevékeny nőkkel közlünk miniinterjúkat, cikk- és programajánlók mellett. A hírlevélben 3 hetente összegyűjtjük nőjogi, illetve a nőket kiemelten érintő tartalmainkat, itt tudtok rá feliratkozni.   

Kállay Eszter 29 éves, feminista költő, képzőművész, anya és az EMMA Egyesület kommunikációs munkatársa. Idén jelent meg második, Vérehulló fecskefű című kötete a várandósságról, anyaságról, gondoskodásról, társadalmi elvárásokról és közös terekről.

„Nagyon sokan azt gondolják az írásról, hogy akkor foglalkozás, ha napokon keresztül nem is csinálsz mást, miközben ez már csak egy nagyon szűk réteg számára elérhető. Egy kisgyerekkel, főleg az elején, ez elképzelhetetlen. A gyerek születésével megháromszorozódik-megnégyszereződik a házimunka, plusz még ott van a gyerek életben tartása – ha korábban működött is a munkamegosztás otthon, annyival nagyobb lesz a terhelés, hogy megint el tud billenni az egyensúly.

De más módokon is lehet alkotni, lehet inspiráló is, hogy az idő töredezettebb. A versírásnak szerintem pont nagyon kedvez, hogy mikor van öt percem, leírok valamilyen benyomást, és azt utána később előveszem.”

A kisgyerekes anyák gyakran kiszorulnak a közösségi és így az irodalmi életből is:

„Ez a mező nagyon informális, baromi sokat számít a boldogulásban, hogy elmész irodalmi rendezvényekre, aztán hosszabban ott maradsz szocializálódni. Így tudod meg, hogy ki kicsoda, és kit érdemes keresni, ha publikálni szeretnél. Ez a jelenlét kisgyerekes anyaként már nem elérhető.” De (irodalmi) táboroknál is felmerül, hogy nincsen vízforraló, babaágy a helyszínen, így külön erőfeszítést, családtagok bevonását igényli a részvétel.

Fontos lenne szerinte, hogy a társadalomban nyíljanak olyan közösségi terek, ahol a nők akár várandósan, akár kisbabával jól tudják érezni magukat – ahová az anyák nem csak kísérik a gyerekeket, és ahol nem bánnak gyerekként velük is.

„Szinte bármi alkalmas lenne, csak legyenek a térben kis asztalok, székek, játékok, partedli és pelenkázó. Meg le lehessen tenni a kisbabát a földre.” Tapasztalatai szerint még az anyáknak szervezett eseményeken is előfordul, hogy koszos a padló. Az otthonos terek ráadásul általában fizetősek:

„Egy csomó baba-mama helyen x mennyiségben kell fogyasztanod, hogy használhasd a játszósarkot. Ezek a helyek a középosztálybeli anyákra céloznak, ők ki tudják fizetni. Ez a NER látásmódja: a jó anya a középosztálybeli anya, a jó anyaság az anyagi dolgokhoz van kötve: meg tudod-e venni a legjobb cumisüveget, hordozót a gyerekednek, az egészséges kajákat, a programokat.”

Társadalmi támogatás hiányában még nagyobb támaszt tudnak nyújtani az anyaközösségek, az EMMA Egyesület például ingyenesen szervez közösségi eseményeket, beszélgetéseket.

„Nekem sokat adott, hogy ez egy őszinte közeg. Az ember annyira szeretné jól csinálni, hogy igazából nem tud beszélni az anyaság nehézségeiről, [és ez a hallgatás] mérgező lehet. A másik, hogy itt mindig megjelenik a társadalmi szál: azért érzed folyton, hogy elbuksz, mert a társadalmi rendszer nem segít az anyáknak, túl nagy terhet helyez rájuk. Ebből következik aztán a kérdés, hogy hogyan lehetne rendszerszinten változtatni?

A szülészeti rendszer például nagyon sok nőt traumatizál folyamatosan, nem arról van szó, hogy az anyák egyénileg nem készülnek fel elég jól a saját szülésükre. Normalizálódott, hogy a szülés nehéz dolog, csak az orvosokra kell hagyatkozni. Pedig lehetne megerősítő meg jó élmény is, csak szerintem ez még egyszerűen nincs a köztudatban. Volt idő, amikor a szexualitásról sem gondolták azt, hogy annak egy jó élménynek kellene lennie a nőknek, hanem csak hogy ki kell bírni.”

És milyen anyaságot is érintő feminista szövegeket ajánlana? Hollie McNish verseit, Silvia Federici Wages Against Housework című könyvét, magyarul a NANE Egyesület gondozásában megjelent Apa bántja Anyát című kötetet és a Magyar Szociológiai Társaság Feminista Szakosztályának előadásait (ez itt pár korábbi alkalom mutatóba).