„A koronavírus okozta, ki emlékszik, hányadik karanténban, 2020. július 4-én, merész döntésre szántuk el magunkat mi, értelmiségi roma fiatalok. Dühünket, csalódottságunkat nyilvános platformra vittük egy rendhagyó formában. Senki sem hívott, senki sem kért minket erre, de vettük a bátorságot, és saját akaratunkból léptünk színre. Úgy akartunk beszélni a minket körülvevő, stagnáló gyűlöletről és közönyről, ahogyan nekünk jólesett.”

Így kezdődik az Ame Panzh (Mi Öten) tavaly ősszel megjelent kötete, Az ébresztőkönyv, amelyben az említett öt roma értelmiségi és aktivista: Fedorkó Boglárka, Márton Joci, Ignácz Judit, Farkas Laci, Suha Niki és számos vendégük beszélgetéseinek kéziratait gyűjtötték össze négy tematikus fejezetben.

Az Ame Panzh egyedi kezdeményezésnek számít Magyarországon: előttük nem volt példa arra, hogy fiatal roma értelmiségiek nyíltan, a társadalmi és politikai tabukat döntögetve beszéltek volna azokról a témákról, amiknek a gyűjteménye Az ébresztőkönyv.

A könyv egyik legjobb húzása, hogy igyekeznek az aktivisták az afro-amerikai szakirodalmat magyar, roma kontextusba áthelyezni. Legyen szó kolorizmusról, szegregációról vagy történelmi kifehérítésről. Az ilyenfajta elmélet-, szó- és fogalomhonosítás nem új gondolat, de a romák helyzetének értelmezésében újszerű lépésnek tartom, viszont érezhető, hogy nem helyezhető át minden fogalom, narratíva egy az egyben a roma kisebbségre.

Üdítő, hogy az aktivisták által átvett írások mind az adott kisebbséghez tartozó szakemberek munkái, és megtörik azt a hagyományt, hogy a többség akadémikus lencséjén keresztül vizsgálja saját magát egy marginalizált csoport.

A könyv fontos feladatának tartja, hogy az olvasónak bemutassa azokat a roma aktorokat, aktivistákat, tudósokat vagy történelmi személyeket és eseményeket, akiket és amiket a magyar közélet és történelemírás kifelejtett soraiból vagy aktívan megpróbálta kitörölni a kollektív köztudatból. Az intézményesült rasszizmusnak egy kevésbé hangoztatott eleme ez, amikor egy adott kisebbségi csoport történelmét és fontos alakjait teszi semmissé a többségi társadalom.

Számomra a legfontosabb része ennek a könyvnek a beszélgetésekben előkerülő személyes példák voltak. A romáknak napi szinten olyan intézményekkel kell kapcsolatba lépniük, melyek működése jobb esetben teljes mértékben figyelmen kívül hagyja élethelyzetüket, rosszabb esetben pedig aktívan hátráltatja őket etnikai hovatartozásuk miatt. Rám például a bőrszín kérdését feszegető beszélgetés volt a legnagyobb hatással, ugyanis jól tudom, hogy mekkora előnyt jelent az, ha halványabb a bőröd, mint azt a többségi társadalom „elvárná” egy cigánytól, és velem ellentétben öcsémet mennyivel több atrocitás érte sötétebb bőrszíne miatt.

Az Ame Panzh nem fél kritizálni a kormány mellett az ellenzéki oldalt sem, illetve a különböző integrációs vagy reprezentációs programokat, amelyek sok esetben nem csökkentik, hanem erősítik az intézményesült rasszizmust. Mert túlnyomó többségben ez történik, ha az adott kisebbségről szóló narratívákat a többség kreálja meg, ezért szeretnék visszaszerezni a könyv írói saját narratíváik fonalát.

Nem vagyok rasszista, de…

A Black Lives Matter (BLM) mozgalom és a Deák Ferenc téri kettős gyilkosság okozta cigányellenes tüntetések párhuzamát boncolgatva mutatnak rá az aktivisták arra az ellentmondásra, hogy amíg a külföldi jogvédő mozgalom a többségi társadalomban szimpátiát tud kiváltani még Magyarországon is, addig a magyarországi cigányok elleni uszítás csak közönyt, rosszabb esetben pedig hamis információkon felbuzduló cigányellenes rasszizmust és gyűlöletet.

„A rendszerváltás óta eltelt 30 évet vizsgálva azt kell hogy mondjam: minden esélyünk meg volt arra, hogy saját hangra tegyünk szert… Aztán közbeszólt a korrupció, a politikai játszmák, az érdemtelen közszereplők („farkasflóriánok”), meg az Európai Unió tehetetlensége… Nincs hatékony érdekképviseletekünk sem mainstream, sem nemzetiségi szinten, és ez nem azért van így, mert nincsenek erre alkalmas szakembereink, vagy mert nincs rá igényünk.” (Niki)

A BLM mozgalommal ellentétben a roma mozgalmaknak nincsen naprakész eszköztára az önszerveződésre, nincsenek kiépített bázisai, nincsenek gyorsan szerveződő aktorai. Ha pedig megszólalnak roma hangok a Deák Ferenc téri kettős gyilkossághoz hasonló  témákban, akkor azok nem a mozgósításra, a lázadásra, a gyülekezésre, hanem a nyugton maradásra buzdítanak.

„A szolidaritás megerősödését az sem segíti, hogy a médiában csak a többségi társadalom szólamát fújó, bábszerű romák jelennek meg, és az emberek csak ezeket a közösséget stigmatizáló hangokat hallják…ezek a figurák rájöttek arra, mi az a romákról szóló narratíva, amire igényt tart a többség.” (Joci)

A romaellenes rasszizmus nemcsak a radikális jobboldal sikere, hanem a liberális ideológia kudarca is. A magukat liberálisnak tituláló emberek sokszor úgy beszélnek a romákról nyíltan rasszista módon, hogy azt észre sem veszik, ugyanis

Magyarországon két különböző dolgot jelent rasszistának és romaellenesnek lenni.

Elég csupán az 1 Magyarország Kezdeményezés elnökjelölti vitáit feleleveníteni, ahol Fekete Győr András beszédét idejétmúlt sztereotípiák zuhatagával nyitotta meg, vagy amikor Márki-Zay Péter azt fejtegette, hogy az iskolaőröknek fontos szerepe van az autoritás megőrzésében roma tanulókkal szemben. Vagy a Közgyűlés azon adására, ahol a résztvevők azt boncolgatták, hogy a romák szegregált oktatása lényegében rendben van.

Jelenleg egy nemzetközi cégnél dolgozom, ahol mind a cég vezetősége, mind dolgozói büszkék a vállalat multikulturális jellegére, diverzitására és nyitottságára – bár a cégnél a takarítókon kívül más cigány emberrel még nem találkoztam.

Egy csapatépítő eseményen a lakhatás és a randizás kérdéskörén keresztül szóba került a cigányság, amelyről olyan megjegyzéseket tettek a munkatársaim, hogy ha én teszek ilyeneket egy másik kisebbségi csoport tagjaival kapcsolatban – akik nagyobb számban vannak reprezentálva a cégnél –, akkor a következő munkanapomat a HR irodájában kezdhettem volna. De ezek a megnyilvánulások nem okoztak felháborodást az asztalnál senkiben, csak bennem.

„Nagyon nehéz belenyugodnom a többség közönyébe  – és a többség alatt nem egy állandó halmazt értek, hanem a megtámadott kisebbségi csoport viszonyában kialakuló konkrét többséget.” (Joci)

A marginalitásnak is van osztályjellege

Az interszekcionalitás elméleti keretével sokat foglalkozik a könyv, ugyanis az Ame Panzh aktivistái számára ez egy fontos elméleti keret, mind az aktivista munka, mind a társadalmi érzékenyítés terén:

„Részben az egyéni vagy csoportidentitásról, annak megéléséről van szó, hiszen egy roma nő másképp éli meg a szegénységet, mint egy roma férfi vagy egy nem roma nő, azonban a szakpolitikai megoldások, válaszok keresésénél is muszáj ezekre reflektálni, rendszerszinten.” (Anna)

Sok baloldali szereti hangoztatni, hogy identitáspolitikával felesleges foglalkozni, mert csak két osztály érdekes: a tőkés és a munkás. Ezt persze azok tudják a legkönnyebben kijelenteni, akik nem tartoznak egy marginális csoporthoz sem.

Azzal én magam is egyetértek, hogy mindenki számára elérhetővé kell tenni például az egészségügyi ellátást, és ki kell terjeszteni vagy sok esetben teljesen újraépíteni a szociális védőhálókat ebben az országban. Ezek olyan baloldali elképzelések, melyek a társadalom egészét érintik.

Viszont az ilyen intézkedéseket nem feltétlenül egyenlően kell elosztani, hanem ott kell a legnagyobb mértékben beavatkozni, ahol és amilyen módon a legnagyobb szükség van ezekre a programokra. Ennek módjáról pedig nem dönthetnek egyedül a többségi társadalom képviselői. Ezért

kulcsfontosságú a politikai reprezentáció kérdése, és ebből a szempontból tartom fontosnak az interszekcionalitást, amelynek az lehet a „hozzáadott értéke”, hogy beépíti a szakpolitikák által érintett csoportok sajátosságait, és az azokból eredő hátrányokat, esetleg előnyöket, érzékelve, hogy nem homogén közegre irányulnak.

Ugyanakkor Laci egy ponton arról mesél, hogy amikor a roma kamiont szervezte a Pride-ra, az LMBTQ+ közösség ezt nem örömmel, hanem kritikával fogadta, miszerint kezdeményezése és ő maga is szexista, mert elsősorban meleg férfiakat célzott meg a felhívásával és korábbi munkássága során.

„Még el sem kezdtük a munkát, csak egy felhívást tettünk közzé egy Facebook-csoportban, hogy önkénteseket keresünk, és máris kaptunk egy kritikát, nevezetesen azt, hogy én egy szexista DJ vagyok.” (Laci)

Ez a példa számomra nem az interszekcionalitás fontosságát, hanem annak abszolút kudarcát szemlélteti. Mégis hogyan várjuk el azt a többségi társadalomtól, hogy szolidaritást vállaljanak a cigánysággal, ha egy papíron olyan liberális közeg, mint az LMBTQ+ közösség sem képes nyitni vagy ténylegesen integrálni a roma tagjait, hanem egyből kritizálja azok önszervező elképzeléseit?

Mint minden társadalmi kérdésben, így a marginalizáció esetében sem mehetünk el egyes emberek osztályhelyzete mellett. Az szerintem jogos, hogy egy elsősorban fehér, középosztálybeli tagokból álló szerveződéstől elvárjuk a szélesebb körű reprezentációt és a diverzebb hangok megjelenítését. Viszont ugyanezekkel a mércékkel mérni egy amúgy is alulreprezentált csoport önszerveződő kezdeményezéseit az adott közegen belül, az maga a liberális gondolkodás zsákutcája.

Ez a kettős mérce: meleg romaként te viszed mind a romák, mind a melegek keresztjét, és el kell sajátítanod ezeknek a szféráknak a tudásanyagát. Viszont fehérként vagy fehér melegként semmi sem ösztönöz arra, hogy ugyanezt megtedd a cigányság problémáival kapcsolatban.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy például a roma szervezeteken és mozgalmakon belül ne lenne szükség a szélesebb körű inklúzióra:

„Bár, azt hiszem, a roma közösségek még mindig sokkal inkluzívabbak, mint más mainstream csoportok, az intézményesült roma szervezetek, vagy azok, amelyek a döntéshozásra is hatással vannak, nem nyitottak, nem reflektálnak saját előjogaikra az egyéni elnyomások megértésében vagy rendszerkritikák megfogalmazásában” (Anna)

Marginalitás és média

Nagyon örültem neki, hogy Az ébresztőkönyv nem hagyja szó nélkül a Mónika Show szerepét a romaellenes rasszizmus intézményesítésében. A műsorban ugyanis magyar emberek milliói előtt alázták meg és csináltak viccet a magyar társadalom egyik legkiszolgáltatottabb csoportjából. Az áldozathibáztatás, a szexizmus és a rasszizmus melegágya volt a kibeszélő show, aminek számos epizódja a mai napig elérhető YouTube-on, és számtalan montázst töltöttek fel azokból a jelenetekből, amik a legdurvább példákat emelik ki annak érdekében, hogy újabb generációk nevethessék ki vagy gyalázhassák meg ezeket az embereket a kommentszekciókban.

„Amikor egy roma LMBTQ+-fotósorozaton dolgoztam, a közösségből sokan számoltak be arról, hogy a Mónika Show-ban láttak őket érintő reprezentációt, csak ott láttak viszont meleg, leszbikus vagy transznemű roma embereket, és miközben nézték a műsort, erős szégyent éreztek.” (Joci)

Ahogy azt az Ame Panzh is többször kiemeli, a legtöbb esetben, legyen szó ellenzéki vagy kormányközeli médiáról, a cigányság megjelenítése egyet jelent a szegénységgel vagy a bűnözéssel, vagy legújabban, a politikai tudatlansággal.

A 444 októberben készített egy videót, melyben az ország egyik legszegényebb településére látogatnak el az újságírók, és szólaltatják meg roma lakosságát a válsággal, a háborúval és a Fidesszel kapcsolatban. A videó készítői nem kommentálják az alanyoktól elhangzottakat, viszont egyértelmű, hogy miként keretezik a felszólalásokat, hogyan mutatják meg ezeket a „szegény és tudatlan cigányokat”.

Elég csupán pár pillantást vetni a videó kommentszekciójára, és szemünk elé is tárul, hogyan reagál a többségi, liberális és ellenzéki közönség az ilyen roma reprezentációra, ami csak árnyalatokban különbözik egy „Mónika Show best of” hozzászólásaitól.

És még sorolhatnánk… Még hosszan taglalhatnám Az ébresztőkönyvben felhozott témákat, például a szegregáció és a tér felett gyakorolt hatalom kapcsolatát, a roma történelem eltörlését vagy a rasszizmus okozta mentális teherrel való együttélést.

Mind az Ame Panzh, mind a könyvük egy hiánypótló „termék”: minden, amiről  beszélnek, évtizedek óta ül a cigányság nyakán, és ideje volt, hogy azok, akiknek megvannak az erőforrásaik és tudásanyaguk arra, hogy érdemben tárgyalják ezeket  a témákat, meg is tegyék.