A fiatal Orbán Viktorra óriási hatást tett, az elmúlt öt évben viszont szinte csak Békés Mártontól hallunk róla – ki az? E négyrészes cikksorozatból kiderül, hogyan használja fel az Orbán-rezsim az antifasiszta Gramsci nézeteit hegemóniája felépítésére és igazolására.

„…de a kezembe került egy echte baloldali biblia a hatalomról…”

Orbán Viktor mesélte el nemrég ezekkel a szavakkal, hogyan találkozott először egy könyvvel – még huszonévesen, egyetemistaként –, ami nagy hatással volt rá. E történetet Orbán 2023 augusztusában, a Tranzit-fesztiválon elevenítette fel, amelyen tizenegy év szünet után ismét megjelent.

És ha már ott volt, fel is lépett. A tihanyi program fénypontja egy beszélgetés volt, amelyben a Megafon újjobboldali „véleményvezére”, Bohár Dániel kérdezte a miniszterelnököt. A kérdésekre válaszolva Orbán ezalkalommal szóba hozott egy számára régről kedves szerzőt, akiről nyilvánosan ennyit még talán sohasem beszélt. Már a diplomamunkájában is meghatározó szerepet kapott, majd később is: Orbán Viktor dokumentálhatóan nagyon sokat tanult tőle a hatalom megszerzésének mikéntjéről és a hatalom gyakorlásának hogyanjáról is.

Ki volt a huszonéves Orbán Viktor diplomamunkájának „hőse”?

Orbán Viktor 1987-ben szerzett diplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, Budapesten. Diplomamunkájában a nyolcvanas évek lengyel kommunista állampártjával szemben megszerveződő ellenzéki mozgalommal, a Szolidaritással foglalkozott. (Ez a szakdolgozat elérhető, letölthető, olvasható, a következő címmel:  Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben: A lengyel példa [1987].)

Jobb azonban, ha ő maga beszél erről. Hallgassuk inkább a nyáron, hívei körében nosztalgiázó Orbánt:

„…amikor írtam az egyetemi szakdolgozatomat, amit egyébként »A politikai mozgalom a politikai rendszerben« című, teljesen jelentéktelennek és unalmasnak tűnő témában írtam, valójában azt vizsgáltam, hogy az antikommunista mozgalmak a politikai rendszerben milyen változásokat tudnak elérni. És különösen az 1980–1981-es Szolidaritás nevű lengyel mozgalom, ami nem tudott intézménnyé válni – nem volt parlamenti választás –, ami csak mozgalom, emberek közötti kapcsolatrendszer és akcióközösség volt, ez hogyan alakította át a politikai rendszert.

És egy Fellegi Tamás nevű fiatal tanár volt a tutorom, akihez írtam a szakdolgozatot, és ő azt mondta, hogy Gramscit, ha ezzel akarok foglalkozni, mindenképp olvasni kell. Na, most, Gramsci a szentírás a balosoknál. És így nekem kezembe került, igaz, hogy a kelet-európai ellenállási mozgalmak történetének kapcsán, összefüggésében, de a kezembe került egy echte baloldali biblia a hatalomról.” (E beszélgetés videója és szöveges leirata is elérhető.)

Mindkét név magyarázatra szorulhat: Fellegi Tamásé és Antonio Gramscié is.

Az első Fellegi Tamás: a sokáig jogászként, politológusként, kutatóként és egyetemi oktatóként dolgozó Fellegi később üzletember és politikus lett. 2010–2011 között ő volt a második Orbán-kormány fejlesztési minisztere, 2011–2012 között pedig egyik tárca nélküli minisztere. A nyolcvanas évek elején Antonio Gramsci egyik hazai szakértőjévé vált. Ezt bizonyítja 1982-ben megjelent remek tanulmánya, ami mai szemmel is érdekes olvasmány.

Hogy valóban ő adta-e Orbán kezébe e könyvet, egyébként vita tárgya. A politikatudós professzor, Ágh Attila, egy sajtóinterjúban nemrég így fogalmazott:

„Ha nem tűnök szerénytelennek: egy bizonyos Orbán Viktor nevű joghallgatónak én adtam a kezébe Gramscit”

– nyilatkozta Ágh a Népszavának az augusztusi Tranzit-fesztivállal nagyjából egy időben.

Talán mindketten ajánlották, talán csak az egyikük. Akárhogyan is volt, fontosabb kérdés, hogy kit takar az a második név, akit Orbán Viktor is említ, és akit Fellegi Tamás vagy Ágh Attila nagyjából egyszerre ajánlott a későbbi miniszterelnök figyelmébe. Ki lehet az, aki Orbán ilyen meghatározó olvasmányának bizonyult? Merthogy utólag tudjuk: egyrészt Gramsci lett Orbán szakdolgozatának „hőse”, másrészt Orbán sokat tanult Gramsci felfogásából a hatalom megszerzéséről és megtartásáról.

Ki ez a Gramsci?

Antonio Gramsci (1891–1937) Marx olasz követője volt – szocialista, majd kommunista politikus és teoretikus, újságíró és szerkesztő, szervező és vezető egy személyben. Szardínián született, Torinóban tanult, Észak-Itália iparosodott központjaiban vált az olasz forradalmi munkásmozgalom egyik meghatározó ideológusává és irányítójává.

Úgy tartják számon, mint aki újragondolta, megújította, sőt kibővítette a marxizmust, amely a huszadik század első évtizedeiben hajlamossá vált túlhangsúlyozni a gazdasági tényezők meghatározó erejét. Gramsci ennek az „ökonomizmusnak” volt az egyik marxista bírálója. Lenint, Trockijt és Rosa Luxemburgot egyaránt nagyra tartotta, Sztálint viszont élesen bírálta, hatalomátvételét pedig kifejezetten helytelenítette, sőt ellenezte.

Életének utolsó bő tíz évét (1926–1937) Gramsci politikai fogságban volt kénytelen leélni, legnagyobbrészt börtönben, megnyomorító körülmények között. 1926-ban volt párttársa, a szocialista politikusból fasiszta népvezérré váló Benito Mussolini parancsára tartóztatták le.

Mussolini helyesen mérte fel 1922 után, hogy a kommunista Gramsci intellektusa, karizmája, szervezői és vezetői képességei komolyan veszélyeztetik fasiszta egyeduralmának kiépítését. Gramsci letartóztatását követően a vádat megfogalmazó fasiszta ügyész Mussolini akaratát fejezte ki a bíróságon 1928-ban: „Húsz évre meg kell akadályoznunk ennek az agynak a működését!”

Gramsci nem bírta húsz évig a fasizmus börtönében; 1937-ben, 46 évesen halt meg kezeletlenül maradó s ezért elhatalmasodó betegségei miatt.

Az utókor számára talán legfontosabb és legtanulságosabb munkáit Gramsci 1929 és 1935 között rabként írta. A börtönből is levelezett, emellett egymást követő füzetek sorába írta feljegyzéseit. Innen a sajátosnak ható elnevezések: a börtönlevelek és a börtönfüzetek^[1].

Gramsci gyerekkora óta komoly nélkülözések között élt, egész életében betegségek és fizikai fájdalmak kínozták – már 1926-os letartóztatása előtt is. Lefogása után egészségi állapota sokat romlott. Különösen a harmincas években hatalmasodtak el betegségei.

Ennek oka, hogy Mussolini börtöneiben súlyos betegként sem kapott megfelelő orvosi ellátást; alvását és pihenését éveken keresztül, szisztematikusan zavarták; a neki küldött leveleket, könyveket, füzeteket, írószert több esetben is visszatartották; jegyzeteit átnézték.

Gramsci küzdelme a börtöncenzúra ellen

A börtöncenzúra figyelő tekintetét elkerülendő Gramsci sokhelyütt bújtatottan fogalmazott, rejtjelezve írt, kódokat használt. A történelmi materializmus, illetve a marxizmus helyett például „a gyakorlat filozófiája” kifejezést használta. A forradalom, a diktatúra és a hegemóniaépítés kérdéseiről olykor csak hadászati nyelven írt. Börtönfüzeteinek témái ennek ellenére rendkívül szerteágazóak.

Visszatérően vitatta az övétől eltérő nézeteket megfogalmazók álláspontját, miközben elvtársai vitáira is sokszor utalt. A legtöbbet két olasz idealista értelmiségi, Benedetto Croce és Giovanni Gentile álláspontját bírálta. Elvtársaira jellemzően keresztnevüket használva utalt, hogy a cenzúra számára ne váljanak szemet szúróvá: Lenint Iliciként, Luxemburgot Rosaként, Trockijt Bronstejnként nevezte meg írásaiban.

Harminchárom teleírt börtönfüzetének összesen majdnem háromezer oldala ilyen körülmények között íródott tehát, nem tisztes polgári lakásokban, csendes dolgozóasztal mellett, párnázott fotelokban. Márpedig a zaklatott és nyomorúságos körülmények jegyzetei tartalmán és formáján is nyomot hagytak. Nehezen érthetők, sokféleképpen értelmezhetők és aktualizálhatók.

1937-es halála után Gramsci írásait népszerűségük, egyúttal rejtélyességük és töredékességük miatt nagyon sokféleképpen értelmezték – a hazai újjobboldal is felhasználja nézeteit a maga módján.

Gramsci felhasználásairól

Gramsci sokrétű, gazdag és rejtélyes életműve mágnesként vonzza az érdeklődőket. Halála után nézeteit felhasználták, sokszor ki is forgatták. Eleinte főképpen kommunista párttársai (főként Palmiro Togliatti és mások) értelmezték a börtönfüzetekben írtakat a maguk igényei szerint. 1968 után újbaloldaliak és az újjobboldal képviselői is mindtöbbet kezdtek Gramscira hivatkozni. E felhasználások és hivatkozások célja az volt, hogy a megnyilatkozók Gramsci örököseként tüntethessék fel magukat, vele igazolják álláspontjukat és politikai gyakorlatukat.

A különböző értelmezéseknek van néhány jellegzetessége. Egyrészt visszatérően megfosztják Gramscit antikapitalista elkötelezettségétől, amit gondolkodása legfőbb terhének, kínos, kellemetlen vagy folytathatatlan elemének tartanak. Másrészt

sokszor úgy értelmezik át, hogy elsikkadjon Gramsci antifasiszta, kommunista és marxista volta is.

Gramsci kell nekik, de a legtöbbször Marx (és persze Lenin) nélkül, megszabadítva a radikális és forradalmi baloldal politikájának egész hagyományától. Így lehetséges, hogy Gramsci fogalmait felhasználva itthon még az Orbán-rezsim hegemóniaépítése is igazolhatóvá, sőt ünnepelhetővé vált.

Mit tanult Orbán Gramscitól?

Annak érdekében, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, térjünk vissza a Tranzit-fesztivál tihanyi beszélgetéséhez. Orbán augusztusban így fogalmazott:

„Gramsci azt írja – amit a lengyelek egyébként jobboldali, keresztény változatban csináltak meg 1980–1981-ben –, hogy ha az ellenfeled kezében van a politikai hatalom, és nem tudod onnan kivenni, mint ahogy, mondjuk, a kommunista rendszerekben, Lengyelországban például a kommunista párt kezében volt a hatalom, ha nem tudod kivenni, akkor ne azt célozd meg, hogy rángatod a kezéből a jogart, mert nem tudod kivenni.

Hanem azt a kulturális környezetet, kontextust változtasd meg, amiben a hatalom gyakorlása történik. És ha ezt meg tudod változtatni, ha te tudod megmondani, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, mi nem, mi a szép, mi a csúnya, mi a célszerű, mi nem célszerű, ha nálad van az a képesség, hogy ezt megmondod, akkor előbb-utóbb át fogod venni majd az intézményes hatalmat is. Ez Gramsci.”

Amit Orbán itt leír, Gramscinál az ellenhegemóniaépítés gyakorlata. A hegemónia a vezetésnek-irányításnak és a hatalomgyakorlásnak azt a módját jelenti Gramscinál, amelyet a vezetettek-irányítottak-alávetettek is elfogadnak, amelybe ők is beleegyeznek. A hegemóniaépítés gyakorlata az egyetértés, a beleegyezés, a jóváhagyás megszerzésének politikai munkája. Szövetségesek, támogatók, pártolók (és szavazók) gyűjtését – és egyetlen, közös táborba terelését.

Az ellenhegemónia-építés ellenhatalom-építést jelent: a hivatalos, bevett értelmezésekkel szembenálló értelmezések kidolgozását, ellenintézmények felépítését, ellentársadalom és ellenkultúra szervezését. A hatalmat birtoklókkal szemben egy másik szövetségi rendszer létrehozását, egy alternatíva kialakítását – szövetségesek, támogatók, pártolók (és szavazók) egy másik táborának megszervezését.

Az ellenhegemóniaépítés időben hosszan elnyújtott lázadás. Azok követik ezt a stratégiát, akiknek nincsen a birtokukban a legfőbb hatalom, de van elég lehetőségük, képességük és erőforrásuk arra, hogy értelmezéseikkel, intézményeikkel és szerveződéseikkel szembeszegüljenek a főhatalom birtokosainak értelmezéseivel, intézményeivel és szerveződéseivel.

Erre utal Orbán is a „kulturális környezet”, a „kulturális kontextus” megváltoztatásával. Ezen dolgozott 1988 és 1998, illetve 2002 és 2010 között ellenzékben is (bővebben erről itt és itt). Amikor a főhatalom (az államhatalom, az intézményes hatalom) nem állt a rendelkezésére (amikor nem ő „birtokolta” azt), akkor lázadt e hatalommal szemben, a hatalom birtokosának kihívójaként határozta meg magát és ellenhegemóniát épített. Ezt teszi ma is: ezért lázad „Soros” ellen és hív harcba a „brüsszeli bürokraták” ellen. Ezért keres illiberális szövetségeseket az újjobboldalon.

Ezt tanulta Orbán Gramscitól, mert ez Gramsci (ellen)hegemóniaépítésről alkotott felfogásának bevett értelmezése 1968 után. A következő részekből látni fogjuk, hogy ez az értelmezés túlságosan leszűkíti Gramsci gondolatait a hegemónia kulturális oldalára (mintha a hegemónia csak kulturális valami lenne-lehetne). Egy kérdés azonban már most tisztázandó.

Akkor Orbán is kommunista? Antifasiszta? Marxista?

Egyáltalán nem. Orbán csak a hegemóniaépítés, illetve az ellenhegemónia-építés módszerét tanulta el Gramscitól. (Hasonlóan nagyon sok más politikai szereplőhöz és szellemi irányzathoz.)

Tartalmilag Gramsci politikai nézeteit nem vették át – sem Orbán, sem az újjobboldal, sem az újbaloldal. Gramsci kommunista volt, a kapitalizmus és a fasizmus ellensége.

Célja az volt, hogy forradalmasítsa az olasz ipari munkásosztályt, vagyis, hogy a tőkés állam megdöntésével véget vessen a kapitalizmusnak Olaszországban. Végső soron ő is az államhatalom „erődjének” „bevételével” kívánt véget vetni a tőke rendszerének.

A tízes évek végén, a húszas évek elején e forradalmi terve nem vált valóra. 1922-ben – mint tudjuk – a szocialistából fasisztává váló Mussolini kerekedett felül politikai támogatói élén, így ő szerezte meg az államhatalmat és építette ki fasiszta államát. Már mint Duce vetette börtönbe Gramscit – sok más kommunistával és antifasisztával együtt.

Orbán – az illiberális újjobboldal reménységeként – ezzel szemben egyetlen pillanatig sem vált kommunistává. De antikapitalistává sem. És antifasisztává sem. Joggal hangsúlyozta a magyar Gramsci-kutató, Pankovits József is nemrég: Orbánnak semmi köze Gramscihoz, ha nézeteik tartalmát vetjük össze.

A tihanyi beszélgetésben egy helyütt Orbán fura elszólására is felfigyelhettünk:

„Ugye, ő [mármint Gramsci – szerk.] az élete nagy részét börtönben töltötte, ott írta ezeket a leveleket. Volt hozzá gyúanyag érzelmileg, ugye, jobboldali börtönben ült…”

„Jobboldali” börtönben?! Orbán szerint a fasizmus jobboldali volt!? Itt ütközik ki Gramsci felhasználásának talán legabszurdabb csavara:

Az antifasiszta Gramsci egy olyan fasiszta rezsim börtönében halt meg, amit Orbán Viktor „jobboldalinak” nevez, miközben fasiszták és újjobboldaliak egyaránt arra használják fel Gramsci nézeteit, hogy belőlük merítve építsék fel hegemóniájukat.

Gramscit már az életében meglopták, amikor évtizedekkel megrövidítették az életét; gondolatainak efféle kiforgatása Antonio Gramsci második kirablása.

E cikksorozat következő, második részében megvizsgálom, hogy hogyan használják az Orbán-rezsimben Gramsci gondolatait – a hegemóniaépítés gyakorlatát – az értelmiség lecserélésére és az intézmények átalakítására.

Ez a négyrészes sorozat „Antonio Gramsci második kirablása: Az antikapitalizmus egyik klasszikusának újbaloldali és újjobboldali (félre)értelmezéseiről” címmel megjelent tanulmányomra épül, amely az Eszmélet folyóirat 138. lapszámában olvasható (2023., 35. évfolyam, 65–88. old.).