November 29-én Pomázon, egy kávézóban tartott „Lehetőség vagy bélyeg? Vitassuk meg, mit jelent SNI-vé minősített gyereknek lenni Magyarországon!” címmel fórumot a roma gyerekek szegregált oktatása ellen létrejött Együttnevelési Szövetség, a szegregáció ellen küzdő (tag)szervezetek, szakértők, valamint érintett szülők részvételével, hogy megosszák tapasztalataikat és az elkülönítés felszámolására vonatkozó javaslataikat.

A rendezvényen Rézműves Szilvia, a Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) munkatársának nyitóelőadását kerekasztal-beszélgetés követte Dósa Valéria pedagógussal, az Együttnevelés Szövetség tagjával, Törley Katalin pedagógussal, a Tanítanék Mozgalom oszlopos tagjával, Kisfalviné Lauber Andrea óvodapedagógussal, volt óvodavezetővel, valamint Paulik Krisztina pszichológia szakos egyetemi hallgatóval, az Egységes Diákfront (EDF) aktivistájával. A kerekasztalt Szegedi Dezső az 1 Magyarország Kezdeményezés aktivistája moderálta. A beszélgetést a fórum résztvevői számára is kinyitották, akik megoszthatták tapasztalataikat, valamint tanácsokat kérhettek a jelenlévőktől.

A szegregált oktatás hibás diagnózisokra épülő gyakorlata továbbra is virágzik

Az Együttnevelés Szövetség arra a tapasztalatra alapoz, hogy napjainkban Magyarországon rengeteg roma gyereket minősítenek indokolatlanul „sajátos nevelési igényűvé” (SNI), valamint „beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel” (BTMN) küzdővé. Ez a minősítés teremtheti meg a legális feltételeit az elkülönített oktatásnak.

A nyílt fórum egyik meglepetése volt, hogy nem jelentek meg olyan roma szülők, akiket a probléma közvetlenül érintene, eljött viszont néhány érintett, a többségi társadalomhoz tartozó szülő. Ez összefügghet azzal, a PAE tapasztalatai szerint is, hogy nemcsak a gyerekek élik meg egyfajta stigmaként a fenti minősítéseket, de szüleik is, akik  társadalmi pozíciójukból fakadón jellemzően alacsony érdekérvényesítő-képességgel rendelkeznek. Ez már a minősítőbizottság előtt megmutatkozik; a legtöbb – hátrányos helyzetű, roma – szülő ugyanis az SNI-ssé vagy BTMN-essé minősítés elkerülésének lehetőségeit sem ismeri, ahogy eleve a bizottságok is másképp állnak a roma és nem roma gyerekekhez.

Rézműves Szilvia bevezetőjében vázolta a probléma hátterét, amelyről az elmúlt hetekben több cikk is született a Mércén. Elmondta, hogy adataik szerint a roma gyerekek felülreprezentáltak ezekben a kategóriákban – ami jogalapot teremt arra, hogy külön intézményekben oktassák őket. A PAE koordinációjával megvalósuló oktatási ügykoalíció épp ezért tűzte zászlajára az indokolatlan minősítések visszaszorítását, és általánosabban az együttnevelést.

Ez azt jelenti, hogy roma és nem roma, SNI-s és nem SNI-s gyerekeket integráltan oktatnak. Erre azonban jelenleg az oktatási rendszer nincs felkészülve az aktivista által idézett szülők és szakértők szerint, és noha fordítva lenne az ideális, a legtöbb esetben a szülőnek és a gyereknek kell alkalmazkodniuk az intézményekhez.

Ráadásul, még ha egy intézményben sok is a – legalábbis papíron – speciális igényű tanuló, akkor sincs hozzájuk megfelelő számú és képesítésű szakember. Mint Rézműves elmondta,

feltételezésük szerint az intézmények, elsősorban a kisebbek, ennek ellenére is sok esetben érdekeltek abban, hogy minél több SNI-s vagy BTMN-es gyerek járjon hozzájuk, mert értük kétszeres „fejpénzt” kapnak a fenntartótól. Vagyis gyerekenként kétszer annyi pénzből gazdálkodhat az intézmény – még ha a gyerekek nem is kapják meg azokat a foglalkozásokat, amiket a diagnózis előírna.

Az SNI-vel regisztrált gyerekek aránya a korábbi adatok szerint egyébként is magasabb azon megyékben, ahol eleve magasabb a roma populáció. Ezt azonban

manapság nehezebb bizonyítani – 2007 óta ugyanis nem áll rendelkezésre erre vonatkozó hivatalos statisztika. Addig számos kormányzati tanulmány, felmérés mutatta ki, hogy létezik a romák felülreprezentáltsága a „papíros” gyerekek között.

Rézműves elmondása alapján, a különböző minősítésekkel – elsősorban a BTMN-nel – rendelkező gyerekek száma és aránya meredeken növekszik, immár 100 ezer körüli a számuk. És míg vannak, akik azt mondják, hogy ez a tesztek minőségi javulásának köszönhető, független szakértők szerint nem indokolt, hogy ilyen magas arányban diagnosztizáljanak gyerekeket.

Azt, hogy a roma gyerekek felülreprezentáltak a különböző tanulási nehézségekkel diagnosztizált tanulók között, Maruzsa Zoltán köznevelési államtitkár is elismerte az Együttnevelés Szövetség levelére küldött válaszában, Rézműves elmondása szerint.

Majd emlékeztetett rá, hogy az indokolatlanul tanulási nehézségekkel diagnosztizált gyerekek magas aránya más szempontból is problémás. Hiszen ezen a területen is súlyos szakemberhiány sújtja a magyarországi közoktatási rendszert. A kevés, és emiatt túlterhelt szakembernek pedig a rengeteg tévesen diagnosztizált, tehát valójában nem speciális nevelési igényű gyerek között nagyon kevés ideje jut azokra, akikkel valóban foglalkozniuk kéne. Az Együttnevelés Szövetség többek között ezért tartja az egész társadalom ügyének az együttnevelést, és a hibás diagnosztikai gyakorlatok felszámolását, valamint a valóban kultúrafüggetlen tesztek használatát.

Mindazonáltal, hiába ismeri el a minisztérium a romák felülreprezentáltságát, és hiába vannak bíróságon nyert ügyek az aktivisták háta mögött, a szegregált oktatás hibás diagnózisokra épülő gyakorlata továbbra is virágzik. Területi szinten megfigyelhetők eltérések, ami arra is rávilágít, milyen mértékben függ egy-egy bizottságtól, hogy adott gyereket hogyan minősítenek – amivel az egész hátralevő életét befolyásolják, ugyanis ezen múlik az is, hogy tovább tud-e tanulni, szerezhet-e szakmát a későbbiekben.

Rézműves Szilvia elmondta, hogy az ügykoalíció keretében „papíros” gyerekek szüleivel interjúztak, hogy megismerhessék a személyes tapasztalatokat. Noha az interjúk még nincsenek teljesen feldolgozva, de az pl. látszik, hogy a gyerekeket nem a családok kérésére vizsgálják.  Az is kiderült, hogy a szülők általában gyakorlatilag semmit sem tudnak a rendszerben működő mechanizmusokról, és nem is kapnak kielégítő tájékoztatást. Így, még ha nem is értenek egyet a diagnózissal, nem tudják, mit tehetnének ellene, azzal pedig, hogy helyben aláíratják velük a szakértői bizottság véleményének elfogadását, nagyon megnehezedik a döntés felülvizsgálata.

Holott

a szülő nem lenne köteles helyben elfogadni és aláírni a bizottság döntését, elvileg jelezhetné a tankerület felé egyet nem értését. Attól még azonban, hogy a jogi lehetőségük megvan erre, a gyakorlatban az információhiány gátolja a fellépésüket.

A pedagógus ezt tanulta meg, erre nevelték, ezt látja, és nem tud mit kezdeni a problémával

A fórumon érdekes kitekintést nyújtott egy nem roma szülő, aki megosztotta tapasztalatait. Ő ugyanis maga kérte, hogy a bizottság vizsgálja meg a gyerekét, aki meg is kapta az SNI minősítést. Az ő esetében viszont – mint mondta – hangsúlyozták számára, hogy később felülvizsgáltathatja a gyerek minősítését, ami a roma gyerekek esetében – és a jogvédők praxisában – példátlan, ahogy erről korábbi cikkünkben részletesen is írtunk. Ez a tapasztalat is arra enged következtetni, hogy a bizottságok másképp kezelik a roma és nem roma gyerekeket, utóbbiak szüleinek nagyobb a mozgásterük.

A kerekasztal-beszélgetésen Paulik Krisztina másodéves pszichológia szakos egyetemi hallgató, az EDF aktivistája elmondta, személyes tapasztalata is van a rendszerrel, ugyanis annak idején őt is sajátos nevelési igényűnek minősítették. A Nógrád megyei, hátrányos helyzetű településen, ahol iskolába járt, szerinte szintén felülreprezentáltak voltak a romák az SNI-s gyerekek között.

És annak ellenére, hogy igen magas volt azon gyerekek száma, akiknek elvileg speciális fejlesztő foglalkozásokra lett volna szükségük, ezt nem kapták meg – „a fejlesztő órán az volt a feladat, hogy akkor megcsináljuk a matek házit, ami ugye tudjuk nagyon jól, hogy nem fejlesztés.”

Kisfalviné Lauber Andrea volt óvodavezetőként azt emelte ki, hogy nagyon kevés információ jut el a szülőkhöz, és ezek értelmezéséhez se kapnak segítséget. Szintén kárhoztatta azt a néhány éve bevezetett rendszerhibát, hogy a gyerekeknek alapesetben hatéves korukban iskolába kell menniük.

Korábban ugyanis az iskolaérettséget az óvoda és a szülők egyetértésével állapították meg – és ha úgy látták, a gyerek nem érte el az iskolaérettségi szintet, akkor a nevelési tanácsadó, később a szakszolgálat elé került a gyerek, ahol eldöntötték, járjon-e inkább még egy évet óvodába. A szakember szerint ez a rendszer sokkal inkább alkalmas volt arra, hogy a gyerekek a fejlettségi szintjüknek megfelelő oktatásban részesüljenek, mint a jelenlegi, ami kevésbé veszi figyelembe a különbségeket.

Jelenleg a szülők az Oktatási Hivatalnál tudják kérvényezni, hogy a gyerek egy évvel később mehessen iskolába. Így azonban megvan annak a veszélye, hogy „adott esetben sokkal keményebb véleményt írnak a gyerekről, hogy milyen hiányosságai vannak, mint a valós, mert különben nem maradhat még óvodában. Ha megkapja ezt a véleményt, akkor ez végigkíséri őt az iskolában”. Vagyis azért minősítik adott esetben SNI-ssé a gyereket, mert a jelenlegi szabályozás nagyon határozott a tekintetben, hogy a gyerekeknek hatéves koruktól iskolába kell járniuk, amitől csak igen nyomós, hivatalos indokkal lehet eltérni.

A szülőktől Kisfalviné azt kérte: „ne essenek kétségbe, ha a gyerekük megkapta ezt az SNI minősítést, hanem akkor is szeressék a gyereket, bízzanak benne, álljanak mellé, miszerint »meg fogod oldani ezt a feladatot, mert te ebben, meg ebben, meg ebben, meg ebben nagyon jó vagy«. De mindenki jó valamiben, és azokat észre kell venni, és tudatosítani kell a gyerekben.”

Azt is hangsúlyozta, hogy az iskolás gyerekek esetében sokszor elegendő lenne, ha a szülő a gyerek valamely specifikus tanulási nehézségét ismertetné el; például diszgráfiát vagy diszlexiát. Amennyiben pedig az intézményben figyelembe veszik az ilyen jellegű tanulási nehézséget, úgy a gyerek is sikeresebb lehet, ami kihatással van a későbbi életére is.

Törley Katalin, a Tanítanék Mozgalom tagja szintén rámutatott, hogy a hivatalos kimutatások hiányában nagyon nehéz felmérni, hogy az SNI- és BTMN-minősítések milyen mértékben a szegregáció eszközei. De felhívta a figyelmet arra a visszásságra, hogy vannak olyan, többségben roma diákokat oktató iskolák, ahol a tanulók több mint fele rendelkezik valamilyen minősítéssel.

„Nincs olyan populáció ma Magyarországon, de Európában vagy világszerte, ahol a megszületett gyerekek 50%-a súlyos fogyatékossággal, tanulási nehézséggel, beilleszkedési nehézséggel, satöbbivel küzdenek. Ez elfogadhatatlan”

– érzékeltette a helyzetet a pedagógus. Hozzátette, hogy második esély gimnáziumokban kaphatnak lehetőséget a korábban SNI-ssé minősített gyerekek arra, hogy leérettségizzenek – 18 éves koruk után, hatalmas erőfeszítések árán.

Ő is kiemelte, hogy a vizsgálatok, tesztek, de még az iskolák, és általában véve az oktatási rendszer sem kultúrasemleges.

„A magyar iskolák és a magyar pedagógiai kultúra legnagyobb részben a középosztálybeli fehér gyerekekre van szabva, és azt tekinti normának. És mindenki, aki ebből kilóg, az hirtelen problémát okoz ezeknek a rendszereknek. Nem tudnak vele mit kezdeni. Én nem hibáztatom az egyes pedagógust, egyszerűen ezt tanulta meg, erre nevelték, ezt látja, és nem tud mit kezdeni ezzel a problémával.”

Erre reagálva Paulik később elmondta, hogy a pszichológiai felmérések napjainkban is általában a fehér, középosztálybeli, iparosodott országokban élő csoportokra vonatkoznak, ezért a megállapításaikat nehéz – vagy lehetetlen – más csoportokra alkalmazni.

A roma szülőket nem mindig kezelik partnerként, holott a szülők nélkül nem lehet jó iskolát, jó oktatást csinálni

Dósa Valéria, az Együttnevelés Szövetség aktivistája arról beszélt, hogy tapasztalataik szerint az SNI-s vagy más „papíros” minősítés során a roma szülőket általában nem kezelik partnerként. Holott „minőségi oktatás a szülők partnerként való bevonása nélkül egyszerűen nem létezik. Nélkülük nem lehet jó iskolát csinálni, és jó oktatást csinálni.”

Ennek súlyos tünete, hogy a szülőket nem látják el azon információkkal, hogy mivel jár, ha egy gyereket SNI-vel diagnosztizálnak, hogy milyen jogaik vannak, de még azzal sem, hogy a papír még csak nem is érvényes az aláírásuk nélkül. Általában pedig meglátása szerint sem a szülők, sem a pedagógusok nincsenek tisztában azzal, milyen, akár élethosszig tartó következményei vannak, ha egy kisiskolás gyereket ily módon megbélyegeznek.

Egyetértett azzal, hogy nagyon káros, a kötelező hatéves korhatár az iskolakezdésre, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy soha nem volt annyi elsős évismétlő diák, mint most – és ez nemcsak a roma gyerekekre vonatkozik. Az évismétlés pedig sokszor olyan vizsgálatokat is maguk után von, amik az említett „papíros” minősítésekkel járhatnak.

A rendezvény második órájára kinyitották a beszélgetést a közönségnek. Ekkor került szóba a magyarországi oktatási rendszer kirívó szelektivitása. Mint Törley elmondta, ez gyakorlatilag az első osztálytól különbséget tesz a gyerekek között, amit csak erősít a szabad iskolaválasztás intézménye, valamint a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, amelyek szintén kimazsolázzák a jobb családi háttérből érkező gyerekeket. Eközben a közoktatás színvonala a legtöbb tanuló számára folyamatosan zuhan, vagyis a rendszer még inkább felerősíti az eleve meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket. Pedig a jól működő – és együttműködő – társadalomhoz a kulcs az együttnevelés lenne.

Az egyik szomszédos faluban dolgozó gyógypedagógus a hallgatóságból arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendszer sok gyerekre egyáltalán nincs felkészülve – épp ezért kellene rendszerszinten változtatni.

„Az egyik legnagyobb probléma az, hogy az iskolarendszer sem a tananyagában, sem a haladási tempóban, sem a módszereiben egyszerűen nem alkalmas egy csomó gyerek számára. És ezt nagyon látom a mi tanodás gyerekeinknél, akik elmennek csillogó szemmel első osztályba, mert jaj, de jó, megyek iskolába, és egy hónap után kudarcokat élnek meg. Szerintem ez egy bűn, ez egy borzalom. És az a gyerek utána már csak túlélni akarja az iskolát. És egy túlélő gyerek nem motivált arra, hogy tanuljon, attól kezdve egy mélyrepülés az élete”

– osztotta meg tapasztalatait. Hangsúlyozta: ha ennyi gyerekkel nem tud mit kezdeni a rendszer, akkor nem a gyerekekkel, hanem a rendszerrel van a gond.

A tanodákban, és más, a közoktatási rendszer mellett működő, a rendszert kiegészítő és a hiányosságait pótolni igyekvő intézményekben egyébként vannak olyan alternatív, jó gyakorlatok, amelyek a közoktatásban is megállhatnák a helyüket, ha az intézmények lehetőséget és bátorítást kapnának az implementálásukra.

Erre jó példa, hogy a gyakorlatiasabb szemlélethez szokott gyerekeket például kár nagyon elméleti fókusszal tanítani, ellenben a gyakorlatorientált oktatásban jóval sikeresebbek lehetnek. A jelen rendszer azonban sajnos nem így működik – vagyis mint feljebb is írtuk, a jómódú, középosztálybeli, és azon belül „átlagos” gyerekre van méretezve, míg a többieket hátrányokkal járó címkékkel láthatja el.

Jól példázta ezt a már említett nem roma szülőnek a története, akinek a gyerekét SNI-vel diagnosztizálták, de ellentétben azzal, ami a roma szülőkkel jellemzően történik, őt mint szülőt partnerként kezelték a folyamat során, és valódi beleszólása volt a gyerek minősítésébe. Amire egyébként azért volt szükség, mert „papírországban élünk” – tehát ahhoz, hogy a gyerek megkapja a neki megfelelő bánásmódot és figyelmet, rendelkeznie kell a hivatalos dokumentumokkal.

A jelenlévő szakértők és a fórum résztvevői – amellett, hogy az SNI és más minősítések különböző aspektusait látják – egyetértettek abban, hogy

az említett, rendszerszintű problémákat nem lehet eseti szinten kezelni. Hanem magának a rendszernek az átalakítására van szükség: hogy a közoktatás ne csak egy bizonyos csoport gyerekeire legyen felkészülve, hanem alkalmazkodni tudjon a különböző szociokulturális viszonyokból érkezőkre.

Ehhez azonban a jelenleg szélsőségesen központosított rendszerben működő intézményeknek szabadabb kezet kellene kapniuk, így lehetne csak elérni, hogy a közoktatás ne mélyítse, hanem csökkentse a társadalmi különbségeket. Ez pedig mindenképp együtt kellene hogy járjon a gyerekeket vizsgáló tesztek és gyakorlatok átalakításával, azon belül is kiemelten az inherensen rasszista, kultúrafüggő vizsgálatok rendszerének a felszámolásával.