„Az élet minden területén megtapasztaljuk a kirekesztés valamilyen formáját, de meggyőződésem, hogy az iskola az a hely, ahol a legnagyobb károkat szenvedi el a mi népünk!” – mondta Horváth Viktória roma aktivista idén októberben a Roma Büszkeség Napján elhangzott beszédében. A Polgár Alapítvány az Esélyekért (PAE) ügykoalíciós tagjával abból az alkalomból beszélgettünk, hogy végéhez közeledik kampányuk, amely arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy indokolatlanul sok roma gyerek kap enyhe fogyatékos minősítést az oktatási rendszerben, ami óriási hátrányokat okoz számukra.

Horváth egy ötfős család középső gyermekeként nőtt fel, szülei kemény, kétkezi munkával keresték a család kenyerét a csobánkai romatelepen. A fővárostól északra fekvő községben nőtt fel, ide járt az akkor még elmondása szerint jól működő helyi iskolába a kilencvenes években. Látva, hogy szülei és kortársai sem kapnak segítséget, korán lázadt:

„Megvolt már gyerekkoromban ez a jogvédői attitűdöm. Mindig ellenkeztem, és nem fogadtam el azt senkitől, amit nem éreztem igazságosnak. Ma is ez az egyik legfontosabb, ami belülről mozgat.”

Egy iskola hanyatlása

Az iskola elvégzése után szakképzésekben vett részt, majd sokféle munkában is megfordult, de „valójában mindig a segítő munkákban érezte otthon magát”. Végül a közösségszervezésben találta meg magát, amire a kistelepülés társadalmának hamar nagy szüksége lett: a 2015/2016-os tanév végén a település polgármestere bezáratta az egyetlen helyi általános iskolát. A Petőfi Sándor Általános Iskola a szabad iskolaválasztás 1985-ös bevezetésével, majd a rendszerváltás után kezdett hanyatlani.

A tehetősebb szülők egyre-másra vitték el gyermekeiket jobb módú iskolákba a környező településekre, Pomázra vagy Budapestre. Az iskola erősen szegregált intézménnyé vált, ahol rossz minőségű épületben rossz minőségű oktatást kaptak a szegényebb sorból származó roma gyerekek, és az bezárás előtti utolsó tanévben már csak 43 diák tanult ott.

A bezárás után a még ott tanulókat „szétosztották” a környező települések között, amelyek közül Pomázon petíciózás indult a gyerekek befogadása ellen. Ezt Viktória és szülőtársai végtelenül megalázónak és kirekesztőnek élték meg.

„Ekkor én még nem voltam érintett, de nagyon sok szülő keresett fel, akik kétségbe voltak esve, mert nem tudták, mi lesz a gyerekekkel. Még augusztus végén sem tudták a szülők, hogy mi fog történni velük, nagyon rossz volt ezt a fejetlenséget látni” – meséli.

A Főnix-csoport

Az elkötelezett szülőkből álló csapat ekkor látott neki, hogy meggyógyítsa a csobánkai közösséget, és előkészítse az iskola újranyitását. A közösségépítők beszédes nevet választottak maguknak: a Főnix-csoportnak az volt a célja, hogy a Szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskola Tagintézményeként 2017-ben újranyitó iskolában mindenki számára megfelelően működő körülményeket alakítsanak ki. Szerettek volna új életet lehelni az iskola közösségébe, növelve ennek „megtartó erejét”.

A munka évekig folyt, időközben Viktória gyermeke is „petőfis” lett. A roma és nem roma szülőkből álló csapat önkéntesen kifestette az összes osztálytermet, a gyerekeknek sportfoglalkozásokat indítottak, profi futball- és kézilabda-mérkőzésekre vitték őket, drámapedagógiai tábort szerveztek nekik a Független Színházzal, ahol a tanulók saját színdarabot is írtak. Annak ellenére, hogy egy idő után az intézmény egyre inkább elzárkózott a csapat segítségétől, Viktóriáék igyekeznek azóta is különféle programokkal, közösségszervezéssel küzdeni az elvándorlás ellen.

Önszerveződés, érdekérvényesítés

Az aktivista-szervező tavaly csatlakozott a Polgár Alapítvány oktatási ügykoalíciójához, amelynek lényege „a roma önszerveződő kezdeményezések fejlesztése, hálózatosodásuk támogatása”. Ahogy a PAE honlapja fogalmaz, abban hisznek „hogy csak akkor lesz valóban érzékelhető változás a romák életkörülményeiben, ha a roma közösségek tagjai egymással és másokkal összefogva közösen kiállnak érdekeik képviseletére”. A kétéves program ezúttal a roma gyerekeket a közoktatásban élő hátrányokra fókuszál, e problémák tematizálása, hátterüknek feltárása és a megoldás keresés a cél, helyi és országos szinten. Az ország öt különböző megyéjéből érkező roma aktivisták saját közösségeik tapasztalatait viszik be a közös munkába, és az ügykoalíció támogatásával képviselik helyi ügyeiket.

Horváth Viktória gyakran érzékelte saját településén, hogy mekkora nehézségeket tud okozni válságos helyzetekben a kiszolgáltatott, szegényebb roma családok érdekérvényesítésének ellehetetlenítése, az információ-átadás, a szülőkkel való kommunikáció gyakran teljes hiánya.

Az ügykoalíció idei kampányába választott problémát, a roma gyerekek indokolatlan sajátos nevelési igényűvé minősítését Viktória saját tapasztalatból is látja: elmondása szerint

a csobánkai iskola tanulóinak majdnem fele kapott már valamilyen „papírt”, azaz valamilyen tanulási nehézségre utaló minősítést, de a szülők nem hogy a fejlesztési terveket, de gyakran a fejlesztő pedagógust sem látják.

Az oktatási intézmények és a szakmai bizottságok szinte semmilyen információt nem közölnek velük a gyermekük fejlesztéséről, így azt számon sem lehet kérni. Eközben viszont általános tapasztalat a segítségre szoruló gyerekek kiközösítése és megbélyegzése.

„Szerintem ez egyáltalán nem segítség. Ez további károkat okoz a gyermeknek. Mentálisan nagyon megterhelő, ami ráadásul teljesen ellehetetleníti, hogy arra figyeljen az iskolában, amire figyelnie kéne, mert megrázó élményben van része, és ez az állapot uralkodik rajta egész nap.”

A helyi közösségéért, és az országos szintű problémák, így a szegregáció és a romák elleni sztereotípiák ellen folytatott küzdelem során az aktivista maga is tanul: az ügykoalíció találkozóin a szervezés mellett az önképzés is szerepet kap. A magyarországi roma polgárjogi küzdelmek történetének feldolgozásakor döbbent rá igazán, mekkora veszteség, hogy ilyesmikről a roma tanulók nem értesülnek, hisz nem része a tananyagnak a hazai cigányság szerepe közös történelmünkben.

Mi lehet a ma ajánlható recept? Viktória az alulról induló szerveződésekben hisz. A helyi problémákban érintettek összefogása, a velük való együttműködés során a közös érdekképviselet és tudásszerzés kialakítása, hogy a közösség egy idő után saját érdekei mentén tudjon önállóan fellépni: ez a módszertana. „Ha nem az érintettekkel dolgozunk, akkor nem értük dolgozunk valójában.”

Nehézségekből, akadályokból persze bőven akad,  nagyon nehéz a roma közösségek megszervezése, és az érdekképviseleti harcuk segítése. Az aktivista-utánpótlás biztosítását az is nehezíti, hogy általános a retorzióktól való félelem a romák körében. Az intézményes információ-átadás, a romák történelme és kultúrája oktatásának hiánya ráadásul azt eredményezi, hogy a közösségből sokan fel sem ismerik, hogy az elmúlt évtizedek során milyen fontos döntéseket hoztak az ő életükkel kapcsolatban.

„Nagyon sok fotelbajnok van, aki otthonról elmondja, hogy ‘Hú, de jó, hogy sztrájkoltok meg demonstráltok!’ – de igazából nem mozdul meg. Én viszont szeretek megmozdulni, szeretek tenni, nekem fontos az, hogy cselekvésben is megnyilvánuljon mindaz, amit gondolok.”

Az aktivista mindennek ellenére bizakodó, és a belső késztetésen túl az ügykoalíció is rengeteg erőt ad neki a küzdelemhez. Bár szerinte jó hosszú idő még, amíg bármi is változik, lát rá esélyt, hogy a gyerekek életét meg lehessen könnyíteni hosszú távon: .

„Nagyon fontos lenne az, hogy ha már a felnőttek ilyen embertelenül viselkednek egymással, mint manapság, legalább a gyerekeket próbáljuk valahogyan megóvni. Egy gyerek hadd legyen gyerek.”