Alain Badiou (1937–) kortárs francia filozófus. Magyarul három kötete (A század, Szent Pál – Az egyetemesség apostola, Lét és esemény) jelent meg eddig, rövidebb írásait magyar nyelvű folyóiratok – például a Fordulat és az Eszmélet – is publikálták. Munkásságába jó bevezetőt nyújt Tamás Gáspár Miklós rövid portréja és Bagi Zsolt kritikája A század című könyvéről.

A Quartier Général 2020 decemberében vitát szervezett „Két évnyi küzdelem, merre tovább?” [Deux ans de luttes, et maintenant ?] címmel^[1], amelyen a szerző nem tudott részt venni, így álláspontjait írásban foglalta össze és közölte a QG portálon.^[2] Esszéjében Badiou a jelenlegi politikai tendenciát kívánja megragadni: a legnagyobb ránk leselkedő veszély a kiüresedett gyakorlatba való beragadás, „nem minden vörös, ami mozgolódik [tout ce qui bouge n’est pas rouge].” Pozitív mozgósítás hiányában a baloldal védekező pozícióba kényszerül, így bukásra van ítélve. Kritikája szerint legfontosabb a helyes irány kijelölése, amely felvetése szerint egy új tömegkommunizmus.

A jelenlegi konjunktúra racionális politikai értékelése manapság igazi ritkaság. Bármilyen racionális megközelítés kicsúszik a kezünk közül a katasztrófát jósló prédikációk és a cselekvésképtelen baloldal fantazmagóriái között. Előbbiek a környezetvédelem akaratlanul is vallásos részeiből áradnak (a végítélet küszöbén állunk), utóbbiak szerint pedig a példaértékű küzdelmek, megállíthatatlan tömegmozgalmak és egy válság-rágta liberális kapitalizmus összeomlásának korában élünk. Egyfajta szellemi káosz uralkodik mindenhol – legyen az aktivista vagy pesszimista. Néhány olyan megfontolást szeretnék itt felvetni, amelyek egyszerre empirikusak és előírók. A kérdés, amelyre válaszolni szeretnék, arra a szóra vonatkozik, amely minket elvben összeköt, vagyis a[z „osztály]harcokra” [luttes], valamint a „két évnyi küzdelmet követően” [après deux ans de lutte] kifejezésre.

Rövidre fogva azt mondanám, hogy már jó néhány éve, de az úgynevezett Arab Tavasz óta biztosan, olyan világban élünk, amely harcokban, pontosabban tömeges megmozdulásokban és gyülekezésekben bővelkedik. Elképzelésem szerint az általános konjunktúrát az általam mozgalmizmusnak [mouvementisme] nevezett dolog jellemzi, vagyis az a széles körben uralkodó meggyőződés, hogy a nagy és népes gyülekezések minden kétséget kizáróan változást fognak elérni az adott szituációban. Ezt látjuk Hong Kongtól Algériáig, Irántól Franciaországig, Egyiptomtól Kaliforniáig, Malitól Brazíliáig, Indiától Lengyelországig, és még számos más helyen és országban is.

Ezeket a mozgalmakat kivétel nélkül az alábbi három dolog jellemzi:

1. Társadalmi összetételüket, lázadásuk ürügyét és spontán politikai meggyőződéseiket tekintve vegyesek. E sokféleség nagy számukat is magyarázza. Ezek nem munkások gyülekezései, diákmozgalmak demonstrációi, adók által sújtott üzlettulajdonosok tiltakozásai, feminista tüntetések, ökológiai próféciák, regionális vagy országos szintű összeütközések, vagy a közbeszéd által migránsnak (általam nomád proletariátusnak) nevezett csoport menetelései. Ezek [a mozgalmak] minden csoportból merítenek egy keveset, hogy egy (vagy helytől és körülményektől függően több) uralkodó irányvonal tisztán taktikai uralma alapján egyesüljenek.
2. Ebből következik, hogy e mozgalmak egysége szigorúan negatív – azonban a jelenlegi helyzet ideológiái és mozgalmai között ez nem is lehet másként. Ez a negáció, e tagadás természetesen eltérő valóságokra vonatkozik. Lázadhatunk a kínai kormány hongkongi beavatkozásával szemben, Algéria katonai csoportjainak puccsa ellen, a vallási hierarchia szorongatásával szemben Iránban, a személyi despotizmussal szemben Egyiptomban, a nacionalista és rasszista reakciósok üzelmeivel szemben Kaliforniában, a francia hadsereg tetteivel szemben Maliban, a neofasizmus ellen Brazíliában, a muszlimok üldözésével szemben Indiában, lázadhatunk az abortuszt és a biztonságos szexualitást ellehetetlenítő retrográd szabályozások ellen Lengyelországban, és így tovább. De semmi több – különösen, semmi olyan, ami egy általános elképzeléssel bíró ellenjavaslatnak megfelelne – nincs jelen ezekben a mozgalmakban. Olyan egységes politikai alternatíva nélkül, amely a kortárs kapitalizmus szorongatásaitól egyértelműen elszakadna, a mozgalom negatív egysége végül csak egy tulajdonnévre irányul, amely általában az államfőé. A mozgalmi szólamok a „Mubarak tűnjön el”-től a „rasszista Modi húzz el”, „Bouteflika, menj nyugdíjba”, és a „le Trumppal”-on keresztül a „kifelé Bolsonaróval”-ig terjednek. De ne feledkezzünk meg a sértegetésekről, a lemondási követelésekről és személyes támadásokról az itteni természetes célpontunkkal, nevezetesen a mi kis Macronunkkal szemben sem. Azt állítom, hogy ezek a mozgalmak és mindezen harcok végső soron monnyonleizmusok.^[3] Az emberek azt akarják, hogy a hatalmon levő vezető távozzon, ám a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy ki vehetné át a helyét, sem arról a folyamatról – feltéve, hogy valóban távozik –, amely biztosíthatná, hogy a [társadalmi] helyzet valóban megváltozzon. Röviden, a negáció (tagadás), amely egységbe tömörít, nem hordoz magában semmiféle affirmációt (állítást), kreatív, termelő akaratot, semmiféle aktív elképzelést a helyzet elemzéséről, arról, hogy mi lehetne vagy milyen kell legyen egy új típusú politika. Ennek hiányában a lázadók az egység végső formájához lyukadnak ki, amely egyben a mozgalom végét is jelzi – vagyis már csak azon rendőri elnyomás ellen kelnek fel, amelynek áldozatai voltak, vagyis a rendőri erőszak ellen lázadnak, amellyel konfrontálódniuk kellett. Más szóval, [amibe végül kifullad, az] a mozgalom tagadásának hatóságok általi tagadása. Közvetlenül ismerős számomra a helyzet ’68 májusából, amikor a mozgalom elején legalábbis, a közös állítás hiányában a „CRS^[4] = SS”-t kiabáltak az utcákon. Szerencsére a folytatásban a fellázadt negativitás háttérbe szorulását érdekesebb dolgok követték, amelynek persze az eltérő politikai elképzelések és különböző állítások összecsapása volt az ára.
3. Az idő előrehaladtával mára egyértelmű, hogy a világméretű mozgalmizmus csak a pozícióban lévő hatalmak fennállásának megerősödését éri el, vagy, ha ki is harcol pusztán látszólagos változásokat, azok még sokkal rosszabb helyzetet is teremthetnek, mint ami ellen eredetileg fellázadtunk. Moubarak lemondott, de utódja, al-Sziszi, csak egy másik, valószínűleg rosszabb verzióját képviseli a katonai hatalomgyakorlásnak Egyiptomban. A kínai befolyás Hongkongban végül a tüntetők tömeges letartóztatásán és olyan törvények bevezetésén keresztül erősödött meg, amelyek már egészen közel állnak a Pekingben érvényes szabályozásokhoz. Az iráni vallási kamarilla továbbra is érintetlen. A legbuzgóbb reakciósok mint Modi, Bolsonaro vagy a lengyel klerikus klikk, köszönik szépen, jól vannak. A kis Macron pedig a 43%-os elégedettségi rátájával sokkal jobb választási egészségnek örvend és nemcsak a harcaink és a vele szemben álló mozgalmaink kezdetéhez, hanem még elődeihez képest is; legyen szó akár az erősen reakciós Sárközyről vagy a báránybőrbe bújt álszocialista Hollande-ról, akiknek ugyanilyen hosszú kormányzás után, már csak a közvélemény alig 20%-ának elégedettségét sikerült elnyerniük.

Erről egy történelmi párhuzam jut eszembe: 1847 és 1850 között Európa nagy részén hatalmas munkás- és diákmozgalmak és tömegfelkelések voltak, például Franciaországban az 1815-ös restauráció után visszaállított despotikus renddel szemben, amelyet az 1830-as forradalmat követő konszolidáció még inkább megszilárdított. Szilárd elképzelés hiányában arról, hogy mi tudna a heves negáción túl egy lényegileg különböző politikát képviselni,

az 1848-as forradalom teljes dühe csak regresszív események újabb sorozatához vezetett.

Franciaországban a végeredmény a születőben levő kapitalizmus tipikus megbízottjának végeláthatatlan uralma lett, III. Napóleoné; avagy – Victor Hugo után – a kis Napóleoné.

Azonban 1848-ban Marx és Engels, akik részt vettek a német felkelésekben, levonták a történtekből a tanulságokat: egyrészt történelmi elemzéseken keresztül – ilyen például az Osztályharcok Franciaországban című pamflet –, másrészt egy kézikönyvben, a Kommunista Párt Kiáltványában, ahol végre affirmatívan, bizonyos értelemben az örökkévalóságnak írták le, hogy milyennek kell lennie egy teljesen új politikának. Ennek az affirmatív építkezésnek az eredménye egy olyan Párt kiáltványa, amely éppen nem létezik, de léteznie kell; ez vezetett el hosszabb távon a politika egy másik történetének kezdeteihez. Huszonhárom évvel később Marx ismét visszatért e témához, hogy egy csodálatraméltó kísérlettől, a Párizsi Kommüntől vegyen leckét, és levonja belőle a következtetéseket, amelyből hősies védelmező pozíciója ellenére hiányzott affirmatív egységének hatékony megszervezése.^[5]

Mondani sem kell, hogy jelen körülményeink meglehetősen különbözőek! De úgy hiszem, hogy ma minden azon múlik, hogy a negatív szlogeneket és védekező akciókat végre alárendeljük-e saját céljaink egy tiszta és szintetikus elképzelésének. És meg vagyok győződve arról, hogy ennek eléréséhez fel kell idéznünk azt, amit Marx gondolata magvának tartott. E mag összesűrítve persze negatívnak látszik, azonban olyan mértékben negatív, hogy csak egy hatalmas affirmációként tartható fenn. A „magántulajdon eltörlése” jelmondatáról van szó.

Ha közelebbről megnézzük, a „védjük meg a szabadságunk” vagy az „állítsuk meg a rendőri erőszakot” szlogenek – szigorúan véve – konzervatívak. Az első azt implikálja, hogy van az uralkodó rendszeren belül olyan szabadságunk, amelyet meg kell védenünk, ezzel szemben az kellene legyen a legfőbb problémánk, hogy egyenlőség nélkül a szabadság csak gumicsont, csali. Hogyan mondhatná magát szabadnak ugyanabban az értelemben a hivatalos papírok nélkül utazó nomád proletár, akinek hozzánk vezető útja egy kegyetlen eposz, mint az a milliárdos, aki valódi hatalommal bír, magánrepülőgép és hozzá tartozó pilóta tulajdonosa, és akinek az érdekeit általa kirakatba helyezett képviselők hatalma védelmezi az állam szintjén? És hogy képzelhetné bármely következetes forradalmár – ha valóban az affirmatív és észszerű világ vágya mellett elkötelezett a jelenleg versenyben levővel szemben –, hogy a fennálló hatalom rendőrei mindig barátságosak, udvariasak és békések lesz? Hogy azt fogják mondani a felfegyverzett és maszkos lázadóknak, hogy „Az Elysée-t^[6] keresik? A nagy vaskapu lesz az, itt a jobboldali utcában.”

De inkább térjünk vissza a kérdés lényegéhez: a tulajdonhoz. Az általános szlogen, amely egyesíthetne bennünket, lehetne közvetlenül és affirmatívan ez: „Kollektivizáljuk a teljes termelési folyamatot!”

E szlogennek közvetített negatív tartalma, korrelátuma, mely elérhető közelségben van, lehetne „az állam által 1986 óta elrendelt összes privatizálás eltörlése.” A következő lehetne a tiszta taktikai irányelv, munkát adva azoknak, akiket a tagadás vágya hajt: vegyük be a Pénzügyminisztérium egyik fontos részlegét, a Részesedésekért és Átruházásokért Felelős Bizottságot [Commission des participations et des transferts]. Tegyük mindezt annak tudatában, hogy ez az ezoterikus név, a „részesedés és átruházás” az 1986-ban létrejött Privatizációs Bizottság átlátszó álarca. És hirdessük, hogy addig tartjuk markunkban ezt a bizottságot, amíg el nem tűnik a magántulajdonnak minden formája arról a területről, amely valamilyen módon közjónak tekinthető.

Egyszerűen ezeknek a – stratégiai és taktikai – céloknak a népszerűsítésével, higgyenek nekem, egy új korszakot nyithatunk a küzdelmek, mozgalmak és tüntetések után, amelyek negatív dialektikája a saját és a mi kimerülésünk felé tart éppen. Egy új tömeges kommunizmusnak az úttörői leszünk, amelynek „kísértete” – Marx szavaival élve – ismét bejárja majd nemcsak Franciaországot vagy Európát, hanem az egész világot.