Mi is a Hamász valójában? Miért jött létre? Kik támogatták a kezdetektől, és kikkel ápol jó viszonyt? A legtöbb tudósítás elintézi a Hamászt annyival, hogy terrorszervezet, de fontos megvizsgálni a kontextust, amelyben létrejött, és amelyben manapság tevékenykedik, hogy jobban értsük, mit miért csinálnak. Európából nézve a Hamász egyszerűen egy gyilkos gépezet, amely civil izraeliek ellen követ el józan ésszel felfoghatatlan bűnöket, de sajnos ez a tény még nem visz minket közelebb ahhoz, hogy megértsük, mi mozgatja őket, hogy ilyen elképesztő horrort legyen képes megvalósítani.

A palesztin népképviseletet a 60-as évektől a Jasszer Arafat-féle Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ, angolul PLO) gyakorlatilag monopol helyzetben látta el. A PFSZ-nek több palesztin párt, szervezet is tagja, amelyek közösen harcoltak a felszabadításért. Legerősebb politikai frakciója, a Fatah ideológiai szempontból egy meglehetősen érdekes, ám a gyarmati rendszer utáni Közel-Keleten viszonylag általános irányvonalat képviselt: a szekularizmus, szocializmus és palesztin / arab nacionalizmus együtt adta az ideológia magvát. A PFSZ többi pártja jobbára kommunista vagy szocialista, és mindenképpen szekuláris alapon képzelték el a társadalmi berendezkedést.

Különféle alakulatai sosem riadtak vissza az erőszaktól, kiváltképp a radikális-baloldali Palesztin Felszabadítási Népfront (PFLP). Azonban az erőszak, a folyamatos gépeltérítések elszigetelték a PFSZ-t a nemzetközi színtéren. Az 1967-es háború^[1] óta megszállt palesztin területeken (Ciszjordánia, Kelet-Jeruzsálem, Gázai övezet) egy ideig normalizálódott a helyzet, Izrael még a munkaerőpiacát is megnyitotta a palesztin munkavállalók számára, aminek következtében a 80-as években a palesztin munkaképes lakosság 40%-a Izraelben dolgozott.

1973: Ahmed Jászin sejk Iszlám Központja

1973-ban jelent meg Gázában az ún. Iszlám Központ (Mujama Al-Islamiya) nevű, erősen vallásos jótékonysági szervezet, amely iskolákat, kórházakat hozott létre, és egyéb szociális tevékenységeket végzett. A Központ a Muszlim Testvériség, egy 1928-ban Észak- Egyiptomban létrehozott nemzetközi szunnita szervezet ^[2] palesztin leányvállalataként viszonylag nyíltan és egyszerűen került fel a palesztin politikai, kulturális és szociális térképre, ami azért különösen érdekes, mert a Testvériség korábban más országokban is leginkább az extrém módon konzervatív, saría jogra épülő társadalmi berendezkedés híveként híresült el.

Adódik a kérdés, hogy

ha ennyire szélsőséges csoportról van szó, hogyan tudott az elképesztően jó hírszerzéssel rendelkező Izrael által megszállt Gázában gyökeret verni? Az Ahmed Jászin sejk által alapított és vezetett Központ munkásságát Izrael nemhogy nem akadályozta, hanem hivatalosan is elismerte, és némely projektjét anyagilag is támogatta.

A Wall Street Journal (WSJ) 2009-ben írt hosszú cikket arról, „Hogyan segítette Izrael a Hamász létrejöttét”,  ebben megszólalt Jicák Szegev is, aki 1979 végén lett Gáza kormányzója. Úgy fogalmazott, hogy nem voltak illúziói Jászin hosszú távú szándékairól és a politikai iszlám veszélyeiről. Izrael korábbi katonai attaséjaként élőben láthatta Iránban, ahogy az Iszlám Forradalom megdönti a sah hatalmát. Szegev szerint Gázában „a Fatah volt a fő ellenségünk”, és a sejk ekkor „100%-ban békés” volt Izraellel szemben. Korábbi tisztviselők azt mondták a lapnak, hogy Izrael arra is ügyelt, ne tűnjön az iszlám ellenségének.

Szegev állítása szerint rendszeres kapcsolatot tartott fenn Jászinnal, azért is hogy „rajta tartsa a szemét”. Tucatnyi alkalommal találkoztak, miközben – emlékeztet a WSJ, az izraeliek számára tilos volt bárkivel találkozni a PFSZ-ből. Szegev később még azt is elintézte, hogy Jászint Izraelbe vigyék kórházi kezelésekre.

1984-ben az izraeli hadsereg arról kapott információt a Fatah szimpatizánsaitól, folytatja az újságcikk, hogy Jászin és követői elkezdték felfegyverezni magukat Gázában. Amikor az izraeli katonák nagy mennyiségű fegyvert találtak egy mecsetben, Jászint letartóztatták. A ravasz sejk persze vallomásában kiemelte, hogy a fegyverekre nem Izrael, hanem a rivális palesztin szervezetek ellen van szükség. Jászint egy év múlva szabadon engedték, és mozgalmát sem tiltották be, amelynek befolyását egyre növelte Gázában.

Avner Cohen, aki több mint két évtizeden át dolgozott az övezetben, és 1994-ig a vallási ügyek felelőse volt, számos figyelmeztetést kapott és tolmácsolt feletteseinek a félvak sejkről, de hiába. Már a 80-as években figyelmeztette az izraeli vezetést, hogy ne játsszon „Oszd meg és uralkodj”-t a megszállt területeken, mert a Központ egy ponton „kontrollálhatatlan szörnyeteggé” fog válni.

Fontos megjegyezni, hogy a Muszlim Testvériség a Központ mellett a 80-as évek elején létrehozott egy paramilitáris egységet is, Iszlám Dzsihád néven, de ez akkoriban még nem volt komoly tényező. Jászin sejk szervezete tehát elsősorban a mecsetek építésére és hálózatba szervezésére koncentrált, 1979-ben az Izrael által megszállt területeken már 750 mecset létezett, ami több mint kétszer annyi, mint amennyi az 1967-es megszállás idején volt.

Mindeközben a palesztinok általános helyzete egyre csak romlott. Kilakoltatások, földek elkobzása, deportálások, a telepesek öncélú, általában sosem vizsgált erőszakos akciói, az Izraelhez képest, de önmagában véve is magas munkanélküliség pedig csak olaj volt a tűzre.

1987: A Hamász születése

Így jutunk el 1987-hez, ami fordulópontnak számít a palesztin történelemben. Az Első Intifáda, gyakorlatilag egy népfelkelés, elég széles skálán mozgó eszközökkel –polgári engedetlenség, utcai harcok, gyilkosságok, sztrájkok, stb. – megnyitotta az utat a politikai iszlám radikálisabb képviselői felé.

Az Intifáda első napjaiban aztán Jászin sejk és a Központ néhány magas rangú vezetője megalapította az Iszlám Ellenállás, azaz Hamász^[3] nevű politikai csoportját, aminek két fontos szárnya van: a Dawah, amely a szervezet szociális tevékenységét szervezi, és az 1991-ben létrehozott al-Kasszám Brigádok nevű paramilitáris hadsereg.

A Hamász első komolyabb akciója az Izraeli Védelmi Erők (IDF) két katonájának elrablása és kivégzése volt 1988-ban, amiért cserébe Izrael azonnal letartóztatta Jászint, és nagyjából 400 Hamász-aktivistát Dél-Libanonba száműzött. Ez a terület akkoriban – a libanoni polgárháború (1975-1990) vége felé – szintén izraeli megszállás alatt volt. Ez a térképre pillantva akár jó ötletnek is tűnhetett, mert a déli Gázai övezetből áthelyezték őket az Izrael által megszállt legészakibb területre. Viszont Libanon déli, alapvetően síita többségű területén ekkor már jó pár éve aktív gerillaharcot folytatott a helyi milíciákból verbuválódott ernyőszervezet, ismertebb nevén a Hezbollah.

A Hamász és a Hezbollah tehát indirekt izraeli segítséggel lépett kapcsolatba egymással. És az iszlám két viszálykodó nagy irányzatához tartozó alakulatok (a Hezbollah síita, míg a Hamász radikális szunnita formáció) a közös ellenségre való tekintettel egy nagyon mély és szövevényes kapcsolatot kezdtek felépíteni.

A Hezbollah létezését alapvetően Iránnak köszönheti. Irán célja a helyi síita harcosok összefogása és kiképzése volt a Dél-Libanont éppen megszálló Izrael ellen. A szíriai Aszad-kormány engedélyével és hathatós segítségével nagyszámú muszlim imám és a Forradalmi Gárda elit tisztjei érkeztek Iránból, hogy a Hezbollah egy ütőképes katonai, és akár később a társadalmat is az iszlám konzervativizmus mentén szervező erővé válhasson. A Forradalmi Gárda tisztjei épp csak megpihentek a 8 évig tartó, elképesztően durva és kegyetlen háború után, amit Irán Szaddám Husszein Irakja ellen vívott, és máris Dél-Libanonban találták magukat, ahol gyakorlati gerillaharcot oktattak a lelkes, de rutintalan Hezbollah csoportoknak. Bár a Hamász által is képviselt radikális szunnita dzsihadizmus még csak muszlimnak sem igazán tartja a síitákat, és ezáltal a Hezbollah tagjait, az utóbbi mégis komoly befolyással volt rá.

A Hamász ugyanis elkezdett néhány Libanonban látott, nem kifejezetten progresszív szabályt alkalmazni a Gázai övezetben. Az új paradigma első áldozatai a nők voltak. Női jogok terén a szekuláris Palesztina a Közel-Kelet, és úgy általában az iszlám világ kontextusában kifejezetten jó pozícióban volt. A Központ és később a Hamász – valamint általában véve a politikai iszlám megerősödésének „köszönhetően” azonban a női egyenjogúságot egyre több támadás érte.

A Hamász nemcsak saría, azaz az iszlám vallásból levezetett jogot akart bevezetni, de folyamatosan kampányolt a kötelező hidzsáb (a hajat eltakaró kendő) viselésének bevezetéséért, valamint a nők kifejezett szegregációjáért, amibe többek között beletartozott az is, hogy férfi kísérő nélkül ne hagyhassák el otthonaikat. Már ezek a tervek kifejezetten népszerűtlenné tették a Hamászt a nők körében, aztán erre rátettek még egy lapáttal, és a Palesztinában addig szinte ismeretlen poligámiát is elkezdték népszerűsíteni, majd a gyakorolni is.

A 90-es évek elején a PFSZ és Izrael között zajló oslói béketárgyalásokat a Hamász minden oldalról próbálta megfúrni. Egyrészt ők a PFSZ-szel ellentétben nem ismerték el Izrael állam létezéshez való jogát, illetve Palesztinának a brit mandátum idején ismert, teljes területét kívánták felszabadítani. Hogy teljes mértékben aláássák Arafat nemzetközi tekintélyét, a Hamász elképesztő energiát fektetett az öngyilkos merényletek és forgalmas csomópontokban végrehajtott különböző robbantások kivitelezésére.

Az évtized meghozta a palesztin társadalom polarizálódását, ami Izrael legfontosabb célja volt a Hamász elődjének támogatásával. Míg a társadalom nagyrésze Arafatban és a sikeres béketárgyalásokban bízott, addig a Hamász jól érzékelte, hogy ha sikerül is majd megegyezni, akkor az a palesztinoknak túl sokba fog kerülni, így a béke népszerűtlen lesz, ezért ők továbbra is a radikális álláspontra rendezkedtek be.

2000: Camp David kudarca

A sorozatos öngyilkos merényletek és az al-Káida nemzetközi porondon végrehajtott különböző akciói egyre inkább iszlamofób irányba tolták el a nyugati társadalmakban zajló közbeszédet, így Izrael egyre több engedményt próbált a PFSZ-ből kicsikarni, amihez szintén kapóra jött a kezelhetetlen Hamász brutális terrorizmusa, ugyanis Arafat már nem volt képes (több történész szerint nem is akart) elég erősen a Hamász kezére csapni.  A 2000-es, Camp Davidben zajló közel-keleti béketárgyalásoktól várta az egész világ a konfliktus lezárását, ami azonban sajnos nem valósult meg.

Ehud Barak izraeli miniszterelnök kihasználva sokkal erősebb tárgyalási pozícióját, egy nehezen elfogadható ajánlatot tett. Javaslata szerint Ciszjordániának csak egy része szabadult volna fel a megszállás alól, Kelet-Jeruzsálemben (az Al-Aksza mecsetnek otthont adó Templom-hegyen is) gyakorlatilag teljesen elvesztette volna a kontrollt a palesztin hatóság. A Jordán folyó völgye továbbra is izraeli kézen maradt volna. Ezt Arafat nem fogadhatta el, valószínűleg az életébe került volna, így a két hétig tartó csúcs üres állásfoglalásokkal ért véget. Ez viszont azt is jelentette, hogy Izrael továbbra is megszállás alatt tartotta a palesztin területeket, ami a palesztinok további radikalizációját eredményezte, ennek pedig a Hamász lett a legnagyobb nyertese, ugyanis több millió elkeseredett palesztin bennük látta egyedül, hogy „legalább csinálnak valamit”.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások az Egyesült Államok ellen aztán véglegesen az egekbe lőtték Nyugaton az iszlamofóbiát, amit azóta sem sikerült tompítani. Az Izraelben már 1996 óta kormányzó Benjamin Netanjahu nagyon ügyesen ki is használta az alkalmat, felült a Bush-Blair tandemre, és elkezdett kampányolni az eseményekhez egyébként semmilyen módon nem köthető Szaddám Husszein ellen, aki az arab világban gyakorlatilag egyedül az Irán- és Izrael-ellenessége miatt volt valamennyire népszerű. (Izrael korábbi miniszterelnöke, az 1992-től másodszor hatalomra kerülő, és két évvel később Arafattal együtt Nobel-békedíjat kapó Jichák Rabin 1995-ös meggyilkolása előtt egyébként békét akart kötni Szaddámmal. Ám mire a tárgyalási fázisba kerülhetett volna a közeledés, egy izraeli terrorista, Jigal Amir, egy békepárti tüntetés után lelőtte Rabint, aki hamarosan belehalt sérüléseibe.)

A megszállás folytatódott, a helyzet kezdett egyre lehetetlenebbé válni a palesztinok számára, ezért a Hamász vezetője, Ahmed Jászin sejk 2004 januárjában bejelentette, hogy a Hamász 10 évig nem fogja Izraelt támadni. Jászin megértette, hogy a teljes palesztin terület felszabadítása lehetetlen, egyedül a megszállás vége okozhatna előrelépést, és majd a következő generációk folytatják a felszabadítást, ha úgy látják jónak. Elképzelése szerint a teljes békéért Izraelnek ki kéne vonulnia Ciszjordániából, Kelet-Jeruzsálemből és a Gázai övezetből, gyakorlatilag a 1967-es határokat visszaállítva.

Izraeli kivonulás Gázából és a Hamász választási győzelme

Izrael válasza a váratlan ajánlatra szintén eléggé váratlan volt: két hónappal később egy célzott légicsapás keretében eltették láb alól korábbi gázai szövetségesüket, Jászin sejket.

De nem is ez volt a legváratlanabb izraeli lépés a 2000-es évek közepén. 2005-ben ugyanis az Ariel Sharon vezette kormány úgy döntött, hogy egyoldalúan kivonul Gázából, és felszámolja a zsidó telepeket, ugyanis fenntarthatatlanná vált ezek ellátása és védelme. Az oslói békefolyamat egyik fontos konklúziója volt korábban Rabin és Arafat között, hogy Gáza és Ciszjordánia egy és oszthatatlan palesztin terület. Sharon viszont úgy kalkulált, hogy ha kivonul Gázából, azzal gyakorlatilag beüti az utolsó szöget is a békefolyamat koporsójába. Sharon tanácsadója, Dov Weissglass így magyarázta akkortájt kormánya döntését:

„A kivonulás célja a békefolyamat befagyasztása, amivel végleg megakadályozzuk egy önálló palesztin állam létrejöttét. Innentől kezdve már nem kell majd a menekültek visszatéréséről vagy Kelet-Jeruzsálemről beszélnünk, a békéről való párbeszéd lekerült a napirendről, ráadásul törvényi jóváhagyással.”

A következő, 2006-os év szintén meglepő módon indult: januárban, az arab világban úttörőnek számító, demokratikus választásokra került sor Palesztinában, ami kiterjedt minden, megszállás alatti területre és Gázára is. Az Európai Unió és az Egyesült Államok több millió dollárral segítette a választások lebonyolítását, abban a reményben, hogy a nyerő pozícióban lévő Fatah új vezetésével (miután Arafat meghalt 2004. november 11-én) újraindulhat a béketárgyalás, mert eddigre már Izrael rájött, hogy rossz ötlet volt a Hamászt támogatni annak idején.

Az USA ekkoriban épp a demokráciaexport lázában égett, elsősorban az általuk megszállt két országban, Afganisztánban és Irakban próbáltak demokratikus alapokon működő államokat összetákolni. Ehhez tökéletesen passzolt a palesztin választás anyagi és logisztikai támogatása.

Aztán január végén, az EU-megfigyelőkkel is bőven ellátott választásokon nem kis meglepetésre, szoros versenyben a Hamász nyert, és végül ő alakíthatott kormányt. A (nagyjából) demokratikus választás elméletben szimpatikus volt a Nyugatnak – ezért is segítettek a lebonyolításban –, az eredmény viszont már annál kevésbé. Izrael és az ún. diplomáciai kvartett (ENSZ, EU, USA és Oroszország), amely a közel-keleti békét próbálta kívülről segíteni, azonnal szankciókat jelentett be.

Izrael innentől kezdve nem folyósította a palesztin területekről érkező adóbevételeket (Palesztina jogilag és technikailag sem volt jogosult adószedésre, ezért korábban Izrael szedte be azokat, és küldte tovább), az USA és az EU azonnal felfüggesztette néhány száz millió dollár támogatását. Az amerikai és izraeli hírszerzés próbált nyomást gyakorolni az Arafat helyére kerülő Mahmúd Abbászra, a palesztin területeket kormányzó Palesztin Hatóság és egyúttal a Fatah elnökére, hogy semmisítse meg választások eredményét, és írjon ki újat, ugyanis a Hamász győzelme – számukra – elfogadhatatlan.

Abbász jól értette a helyzetet, és félt attól, hogy egy ilyen lépés őt és a Fataht is egy még nagyobb vereség felé sodorná, ezért inkább a katonai beavatkozás mellett döntöttek. Tehát Abbász a Nyugattal közreműködve belülről kívánta megpuccsolni az éppen kormányra kerülő Hamászt. A nyugati segítséggel megtámogatott Fatah azonban nem volt képes felülkerekedni a komolyabb harci tapasztalattal rendelkező Hamászon.

A szankciók mellett fontos megemlíteni, hogy Izrael 2005 és 2006 között néhányszor már teljesen blokád alá vonta Gázát, de a Hamász választásokon elért győzelme után egyoldalúan, permanens – szárazföldi, légi, tengeri – blokádot hirdetett, ami a nemzetközi jog szerint kimeríti a kollektív bűnösség elvét. A visszavont támogatások, adóbevételek és a gazdasági blokád miatt a Gázai övezet gazdasága gyakorlatilag összeomlott, aminek egyértelmű következménye a kiugróan magas munkanélküliség és mélyszegénység.

Gáza lakossága rettentően fiatal, munkalehetőség hiányában gyakorlatilag a végtelenül korrupt államigazgatás csak kis számban, és csak a jó kapcsolatokkal rendelkező családok gyermekeit tudja felszívni, a maradék kb. 90%-nak nem marad nagyon más esélye mint a külföldről – elsősorban Iránból – szponzorált Hamászba belépni.

A Hamász 2007-ben, a Fatah katonai legyőzése után megkezdte a terület iszlamizácóját. Ennek keretében különböző, még a Hamásznál is jóval szélsőségesebb vallásos csoportok jelenhettek meg, és megkezdődött a szabadságjogokat ténylegesen korlátozó szabályok implementálása.

Az első támadás a férfi fodrászokat vette célba, akiket halálosan fenyegettek, hogy ne merjenek női szalonokban dolgozni. Bezárták Gáza legnépszerűbb szabadidős helyszínét, a Crazy vízi parkot, mert ott lehetőség volt nőknek és férfiaknak egy medencében tartózkodni. Az ENSZ palesztin menekülteket segítő szervezete (UNRWA) által szervezett nyári táborokat rendszeresen fegyveres iszlamista csoportok zaklatták, amit a Hamász is nyilvánosan elítélt, mégiscsak az ENSZ maradt az egyik utolsó adományozó, de azért túl sokat nem tett azok megakadályozásért.

Jó néhány könyvet is betiltottak, többek között a legnépszerűbb palesztin népmeséket tartalmazó, először 1989-ben, angolul publikált Speak Bird, Speak Again-t is (‘Beszélj, madár, beszélj újra’). Azóta férfiak nem úszhatnak már póló nélkül, tilos a kutyasétáltatás, és hosszan sorolhatnánk a többé-kevésbé súlyos korlátozásokat.

A 2010-es évek a kölcsönös rakétázásokról és alkalmi tűzszünetekről folytak, nemcsak  változás nem történt, de azóta sem látszik a remény minimális szikrája sem. Az utolsó nagyobb eszkalációra 2021 májusában került sor, de a status quo a szokásosnál erősebb nemzetközi visszhang ellenére sem változott.

Eközben a Hamász ultrakonzervatív szervezetének népszerűségét nemhogy nem gyengítik, de kimondottan segítenek újratermelni a megszállt Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben végrehajtott földkisajátítások, a házak ledózerolása, cél nélküli gyilkosságok elkövetése – akár telepesek, akár az izraeli fegyveres erők által –, továbbá a Gázára kényszerített teljes blokád.

Az október 7-ei terrortámadásokra adott válasz, Gáza szőnyegbombázása talán a túlvilágra segít jónéhány Hamász harcost, de a végtelenül traumatizált, fiatal társadalomból ez éppenséggel nem fogja kiűzni az Izrael-ellenes gyűlöletet, sőt.

A békéhez nem vezet más út, mint a nemzetközi joggal is ellentétes megszállás megszüntetése, a szegregációra és a polgárok etnikai és vallási alapon való nyílt megkülönböztetésére épülő apartheid lebontása, és egy ténylegesen demokratikus, mindenkinek egyenlő jogokat biztosító rendszer kialakítása.

Ezeknek a feltételnek teljesülése már sokat segítene a traumatizált palesztin népen, hogy szabadabban, az ultrakonzervatív és vallásos doktrína helyett különböző kulturális hatások érjék. De az igazán fontos a gazdasági élet szegregációjának megszüntetése és az egyenlő bánásmód biztosítása lenne: egy lehetőségekkel rendelkező fiatal társadalom, amennyiben részt vehet a gazdasági és politikai életben, sokkal kevésbé lesz kiszolgáltatva a szélsőséges csoportok propagandájának. Egy békés, prosperáló arab közösség a legjobb opció Izrael zsidóságának is.