Az elmúlt években fel-felbukkant a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) modellváltásának (rém)híre. Úgy tűnik, hogy idén nyáron a kancellár az egyetem csődközeli anyagi helyzete miatt elkötelezte magát a fenntartóváltás mellett. Azóta már az egyes karok vezetőit is erről győzködi. Minderről nincs hivatalos kommunikáció se kifelé, se az oktatók felé. A dolgozók azonban nem szeretnék megvárni, amíg a fejük felett döntenek: egyre nagyobb arányban csatlakoznak a helyi szakszervezethez. A cél, hogy létrejöjjön egy olyan platform, ahol közös erővel tudnak fellépni az egyetemi közösség nevében és érdekében. A modellváltás előszeléről neve elhallgatását kérő egyetemi forrásunkat, a dolgozói szerveződésről a szakszervezet egyik tagját kérdeztük.

Baljós árnyak

Miután az ország legtöbb egyeteme alapítványi fenntartásba került – helyenként az egyetemi polgárság határozott tiltakozásának ellenére – csupán hat állami felsőoktatási intézmény (BME, ELTE, MKE, NKE, Zeneakadémia és az Eötvös József Főiskola) maradt. Közülük az egyik legnagyobb a BME, amely több ezer dolgozó és több tízezer hallgató otthona, valamint jelentős ingatlanvagyon felett rendelkezik. Most a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem után itt is elkezdődni látszik az ostrom: információink szerint már nyáron hallani lehetett az első pletykákat arról, hogy az egyetem kancellárja, Verseghi-Nagy Miklós tárgyalásokba kezdett a kormánnyal a modellváltásról.

Hivatalosan annyit lehet tudni, hogy a BME Szenátusa 2023 májusában felhatalmazta az egyetem vezetőit, hogy tárgyaljanak a fenntartóval a „jövőbeli fenntartható működési modell lehetőségeiről, pénzügyi kereteiről, személyi feltételeiről”. De ahogy az egyetem közleménye is írja, hivatalosan ez a tárgyalás „továbbra sem a BME modellváltásáról szól, hanem egy fenntartható pénzügyi és működési modell kialakításának lehetőségéről”.

Verseghi-Nagy végzettsége szerint ugyan villamosmérnök, nem az akadémiai munkássága révén nevezték ki az egyetem élére: a versenyszférában dolgozott, majd 2014-től Szentendre fideszes polgármestere volt. A kormánypárti polgármester 5 évvel később viszonylag sima (54,5 – 42) vereség után felfelé bukott. Előbb a Magyarország Barátai Alapítvány és a Motiváció Képzési Központ ügyvezető igazgatója lett, majd tavaly év végén ő váltotta a BME élén Kotán Attila Bertalant. Kotán a Zeneakadémia élére került, oda, ahol szintén zajlik épp a modellváltás körüli huzavona. Mostanra a helyzet odáig fajult, hogy a kancellár már egyesével keresi fel és figyelmezteti a különböző karokat: modellváltás lesz, vagy elfogy a fenntartásra szánt pénz. Ther Péter Pál, a BME doktoranduszának nyilvános posztja szerint

„A kancellár elment a TTK dékáni tanácsára, sajnálkozva beszámolt róla, hogy a karnak nem igazán lesz jövőre már pénze. Nehéz lesz így fenntartani. Miután már csak a dékán és a tanszékvezetők, intézményvezetők maradtak a teremben, előbbi »megeskette« utóbbiakat, hogy márpedig azonnal kezdeményezni kell a modellváltást.”

Hogy sikerrel jár-e a kancellár, pontosabban a kormány kancelláron keresztüli nyomásgyakorlása, az egyelőre kérdéses. A forrásunk szerint ha már most ősszel lesz az ügyben szenátusi szavazás, az mindenképp a nyomásgyakorlás eredménye. A szenátus 28 főből áll, ebből 16 főt adnak az egyes karok és 8 főt a diákok. Így egy esetleges szavazáson sok múlik a hallgatókon is, akik egyelőre bizonytalanok.

Az érvek kapcsán egyetemi forrásunk rámutatott, hogy a pénz hiánya valóban tagadhatatlan tény.

A BME a többi magyarországi egyetem modellváltása óta sokkal kevesebbet, a „korábbi pénzek töredékét” kapja meg az államtól.

Szerinte a kormány így akarja rávenni az egyetemet az „önkéntes” modellváltásra. Nincs viszont semmiféle garancia arra nézvést, hogy a fenntartóváltás után több pénzből gazdálkodhatna az intézmény – emelte ki.

Barna Emília, a BME oktatója és a helyi szakszervezet tagja azzal egészítette ki a fenti meglátásokat, hogy a modellváltás körüli pénzügyi kérdőjelek nemcsak az alapfinanszírozást, hanem az EU-s pályázatokat is érintik. A modellváltás után a BME eleshet az uniós forrásoktól – éppúgy, mint a többi alapítványi fenntartásba került intézmény. Az ország összes felsőoktatási intézménye közül a BME-t támogatja a legtöbb pénzzel az Unió, így hatalmas érvágás lenne az egyetem kiesése például az Erasmus+ és a Horizont programokból. Ha ez megtörténne, az elszakítaná az egyetemet a nemzetközi tudományos közösségtől is, hiszen ha a kutatók nem tudnak közös projektekben részt venni külföldi kollégáikkal, akkor értelemszerűen csorbul a kapcsolatépítés. Pedig épp ezek a kapcsolatok kellenének ahhoz, hogy a kutatók jó publikálási lehetőségekhez jussanak, kiemelkedő teljesítményt nyújtsanak, azaz a leendő alapítványi modellben bevezetendő teljesítményalapú, publikációs indikátorokra támaszkodó rendszernek megfeleljenek.

„Ha elvágnak minket az EU-s pályázatoktól, annak hosszabb távon jelentős hatása lesz a kutatás minőségére, és arra is, hol tudunk majd publikálni” – mutatott rá Barna.

Újraéled a szakszervezet

Barna Emília szerint mindezek az aggályok és problémák keltették életre a dolgozói önszerveződést az egyetemen. A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének (FDSZ) BME Intézményi Szervezetébe közel 100 új tag lépett be nyár óta, a mostani tagság jelentős része új belépőnek számít. És hamarosan elérhetik a kollektív szerződés megkötéséhez szükséges 10%-os tagsági küszöböt is.

A szakszervezet általános célja a dolgozói önképviselet megteremtése Barna szerint. Ugyanis a BME-n már most, a modellváltás előtt sincs tere a dolgozók akaratának. Ezt jól mutatja, hogy a modellváltást is a fejük felett akarják eldönteni.

Barna szerint az embereket a belépésre épp a hátrahagyottság motiválja: a BME oktatói, kutatói úgy érzik, saját szellemi műhelyük egyik legfontosabb kérdésének eldöntéséből hagyják éppen ki őket.

A dolgozók a belépés mellett egy Műegyetemiek az oktatás jövőjéért nevű csoportot is életre hívtak.

Az új belépők jelentős része az oktatók közül verbuválódik, de Barna elmondása szerint a szakszervezet mindenkit tárt karokkal vár: habár a kollektív szerződéshez szükséges 10%-ba csak a dolgozók (oktatók, adminisztratív munkatársak stb.) számítanak, ők szeretnék, ha nyugdíjasok, sőt hallgatók is belépnének (ahogy tették már eddig is). A szakszervezet csak így tudna az egyetem egész közösségéért kiállni. „Egy szakszervezet erejét mindig a tagsága adja” – mutatott rá Barna. Hosszú távú cél továbbá, hogy a megerősödő BME szakszervezet elkezdje újjáéleszteni az egyetemi szakszervezetek közötti szolidaritást, elmélyíteni a kapcsolatot a többi egyetem dolgozóival.

„A szakszervezet legfontosabb funkciója, hogy teret biztosít a dolgozói akarat kinyilvánításának”

– foglalta össze Barna. Szerinte az elsődleges feladatuk most, hogy időt és információt kérjenek a vezetéstől, hogy a dolgozók véleményt tudjanak formálni a modellváltásról. Valamint azt is szeretnék, ha megszűnne a kormányzat által teremtett egyenlőtlen tárgyalási helyzet, amelyben a BME mint csődközeli fél vesz részt, és így nagyon kevés a mozgástere. Mindemellett kollektív szerződést szeretnének kötni, amely modellváltás esetén segíthet megőrizni a dolgozók jogait, anyagi biztonságát.

Az információszerzés létfontosságú: Barna szerint senki más nem fogja tájékoztatni a dolgozókat, nekik maguknak kell összegyűjteni mindazt, amit tudni lehet a fenntartóváltás folyamatáról és következményeiről. Szerencsére az egyetemi dolgozók információszerzésben – szakmai ártalom – kifejezetten jártasak. Barna elmondása szerint a szakszervezet formálisan (egy körbeküldött kérdőív segítségével) és informálisan (személyesen) is megkereste a modelváltott intézmények dolgozóit. A tapasztalatgyűjtés még zajlik, és eleve nagyon változatos az összkép, intézményenként jelentős eltérések lehetnek, de a lényeges segédvonalak már felrajzolhatók.

A szakszervezethez eddig eljutott információk alapján az intézmények ugyan jól jártak anyagilag, ez azonban a dolgozói fizetésemelésben csak szerencsés esetben, vagy küzdelmek árán mutatkozott meg, és ekkor is inkább bónuszok formájában, az alapbér kevés helyen változott lényegesen. Ezzel szemben nemcsak az intézményi, hanem a dolgozói autonómia is szinte mindenhol sérült. Továbbá annak ellenére, hogy a modellváltás mellett kiállók az adminisztratív terhek csökkentését és a versenyképesség javítását várják a fenntartóváltástól, az előbbire nincs semmiféle garancia, az utóbbi pedig a dolgozók jogainak jelentős, és sokszor értelmetlen csorbítását jelenti a gyakorlatban.

Az adminisztráció, például a beszerzések körüli papírmunka most is „kriminális” Barna szerint, de a modellváltott intézményekben dolgozó kollégák tapasztalata az, hogy semmivel nem lettek könnyebbek ezek a folyamatok. A versenyképességet garantálni hivatott indikátori rendszerekről pedig szinte csak negatív visszajelzést kapott a szakszervezet. Több olyan egyetem is van például, ahol az oktatók félnek buktatni, hisz ha nem teljesítik a „lemorzsolódáscsökkentési” célokat, akkor jelentést kell írniuk magukról, és ez meglátszódhat a (teljesítményalapú) bérükön is.

Emellett jelentősen sérült a dolgozói biztonság is Barna szerint: egyes modellváltott egyetemeken folyamatosak az átszervezések, szakok szűnnek meg és jönnek létre, változnak a ponthatárok stb. Ebben a helyzetben a legfájóbb pont a közalkalmazotti státusz elvesztése. Védtelenek a dolgozók, a fenntartó kénye-kedve szerint rendelkezik felettük az átszervezések során. És már az a minimális képviseletük sincs meg, amit az állami fenntartásban a szenátus nyújt.

„Messze nem tökéletes a mostani rendszer sem, de a szenátus jogkörének leépítésével megszűnik a legutolsó kommunikációs lehetőség is. Az alapítványi modellben a dolgozók magukban dühönghetnek, de a hangjuk nem jut feljebb.”

Barna szerint a modellváltástól függetlenül  meg kell erősíteni a dolgozói érdekképviseletet, de ha esetleg tényleg megtörténik a váltás, az egyetemi közösség utolsó mentsvára lehet a szakszervezet.