Mi értelme törvényben tiltani a szökőkútban fürdést? Miért büntetendő a guberálás? Ki szerint kényelmes egy márványból készült utcabútor? Miért raknak karfát a pad közepére? Ehhez hasonló apróságnak tűnő kérdésekre keressük a választ a nyolcadik kerületi Corvin-negyed rehabilitációjának elemzése során.

E cikksorozat második és harmadik részében bemutatjuk, hogy a dzsentrifikációval járó térbeli kirekesztés hogyan valósul meg szimbolikus, törvényi, valamint fizikai szinten. A tudatos várostervezési megoldások számos ember térhasználati szokásait befolyásolják és passzív eszközeivé válnak a városi közterek szabályozásának.

A Budapest nyolcadik kerületében található Corvin-negyed a kétezres évektől kezdődően hatalmas változásokon ment keresztül egy átfogó rehabilitációs program keretében. A rehabilitáció az épületek, és ezzel együtt a lakosság jelentős részének kicserélődését eredményezte.

A rehabilitáció történetét e cikksorozat első része mutatja be részletesen. E második részben a hangsúly a negyed közterületeinek átalakulásán lesz.

A dzsentrifikáció nemcsak a lakosság kicserélődésével jár. Az adott városrész közterületeinek használói is megváltoznak.

Az önkormányzatnak és a várostervezésnek sokrétű eszköztára van arra, hogy törvényi szabályozással, rendőrségi beavatkozással, valamint a fizikai környezet alakításával kirekesszék az általuk problémásnak tartott embereket a közterületekről. A tér nem semleges entitás, hanem tudatos tervezés eredménye. Politikai és gazdasági termék, ami hatással van az emberek viselkedésére, gondolkodására és mindennapjaira.

A város közterei lehetnek exkluzívak, kirekesztőek, ugyanakkor közösségépítőek és befogadóak is. Nem a véletlen műve, hogy a kettő közül melyik érvényesül. A tervezés és szabályozás nagyban meghatározza, hogy kik, mikor és mennyi időt töltenek adott közterületeken.

Ebben az írásban először a kirekesztés szimbolikus megalapozásáról, az ideológiáról és a politikai diskurzusról lesz szó. Ezután a törvényi szabályozás kerül középpontba. A negyedben hozott törvények és rendeletek számos rendőrségi fellépést tettek lehetővé és ez jelentős változásokhoz vezetett a közterek használatában.

Ezt követően, e cikksorozat harmadik részében mutatjuk majd be, hogy a mindennapi tárgyak, például utcabútorok vagy kerítések hogyan befolyásolják a városlakók térhasználatát és hogyan válhatnak az erőszak passzív eszközeivé.

A kirekesztés szimbolikus megalapozása

Ahhoz, hogy a kirekesztés az emberek gondolkodásában elfogadhatónak, sőt olykor kívánatosnak tűnjön, szükség van annak szimbolikus megalapozására. Ez azokat az ideológiai elgondolásokat és diskurzusokat foglalja magába, amik társadalmi és egyéni szinten legitimálják egyes csoportok kirekesztését.

E szimbolikus megalapozást két irányból mutatjuk be, egyfelől a neoliberális ideológia, másfelől a politikai diskurzus felől közelítve.

A neoliberális ideológia

A neoliberális ideológia megértéséhez érdemes kiemelni a jóléti állam szerepének változásait. A huszadik század hetvenes évei óta tartó neoliberális átalakulás következtében a jóléti állam hagyományos feladatait (pl. szociális védőháló fenntartását) fokozatosan leépítik, illetve privatizálják (pl. magánegészségügy, magánoktatás formájában).

Loïc Wacquant az állam jobb- és bal kezének metaforájával él. Elméletében az állam bal keze a védelmező, közösségi-szociális oldal megtestesítője, míg a jobb kéz az individualizáló, büntető oldalé. A hagyományosan állami feladatokból egyre több kerül át a bal kéz hatásköréből a jobb kéz hatáskörébe.

A szociális védőháló gyengülése és a szociális bérlakások számának folyamatos csökkenése tükrözik a bal kéz hatásának gyengülését. Ezzel párhuzamosan pedig megfigyelhetjük a szaporodó és szigorodó törvényi szabályozást, a fokozott rendőri jelenlétet, valamint a hajléktalan emberek és alsóbb társadalmi osztályokba tartozók vegzálását. Mindez a jobb kéz hatalmának erősödését, a büntetőállam kiépülését mutatja.

Az egyre élesebb társadalmi töréseket a büntetőpolitika igyekszik elkendőzni azáltal, hogy a legalsó, legmarginalizáltabb rétegeket bűnözőkként bélyegzi meg.

Ezzel létrejön az úgynevezett kentaurállam, amely a felső osztályokkal kedvezményező (felül az emberi arcát mutatja), az alsó osztályokkal szemben ellenben szigorúan szankcionáló politikát alkalmaz, feléjük nem a humánus arcát mutatja.

A büntetőállam kiépülésével a szociális segítségnyújtás megítélése is megváltozik. A mindennapi diskurzusba bekerül az érdemtelen szegénység fogalma, azaz, hogy vannak a társadalomnak olyan rétegei, amelyek saját hibájukból jutottak oda, ahova, és nem érdemlik meg az államtól kapott támogatást.

Gyakoriak a „minek neki segély, úgyis csak elissza” jellegű megnyilvánulások, amelyeket nem ritkán kísér az az elgondolás is, hogy ha jól „megleckéztetnék” az illetőt (például egy időre börtönbe zárnák), abból aztán „végre tanulna”.

Ehhez kapcsolódik a neoliberális ideológia egy másik meghatározó eleme, a meritokrácia, vagyis az érdemelvűség. Az az elképzelés, hogy az ember szorgalommal, kemény munkával, leleményességgel bármire viheti, figyelmen kívül hagyja a társadalmi pozícióból (és az ebből fakadó kulturális, kapcsolati és gazdasági tőkéből) adódó különbségeket.

Az olyan kérdések, mint a szegénység vagy a hajléktalanság, társadalmi probléma helyett egyéni problémaként vannak számontartva, ezért megoldásukat is az ilyen helyzetbe jutott emberektől várják. A meritokrácia ideája elfedi azokat a strukturális és piaci folyamatokat, amelynek következtében emberek elveszítik az életük alapvető újratermeléséhez szükséges erőforrásokat.

Ilyen folyamatok például az ingatlanpiaci áringadozások, a bizonytalan hitelek, és a gazdasági ciklusoknak kiszolgáltatott munkaerőpiac. A szegénységgel küzdő, vagy hajléktalan emberek egyre kevesebb támogatásra számíthatnak. Kiszorulásuk normalizálódik a felújított városrészekről.

Egyéni felelősségük hangsúlyozásával mindezt a neoliberális ideológia normálisként és helyesként mutatja be, azaz igazolja e folyamatokat.

A politikai diskurzus

A nyolcadik kerületben a városrehabilitáció idején a politikai diskurzus legmeghatározóbb alakja Kocsis Máté volt, aki 2009-től 2018-ig töltötte be a polgármesteri pozíciót. A politikus egy 2012-es beszédében így nyilatkozott „Józsefvárosnak újjáépült egyetemvárosnak kell lennie, és nem elhanyagolt, bűnözőkkel teli gettónak.”

Ezáltal a kerület akkori (részben jelenlegi) lakosságát szimbolikusan kriminalizálta, és a terület lakosságának (részbeni) lecserélését tüntette fel kívánatos célként. A polgármester számos hajléktalanellenes intézkedést is bevezetett. Véleménye szerint ugyanis „a koncentrált hajléktalanság következményeként a kerület megítélése, ingatlanárai, a helyiek szubjektív biztonságérzete is nagyon rossz.”

Az ehhez hasonló, városi imázst és piaci versenyképességet hangsúlyozó politikai diskurzus hatással van az állampolgárok gondolkozására. Az emberek számára meghatározóvá válik, hogy a piaci érdekek a szociális támogatások és a szolidaritás felett állnak, hogy a város fejlődése megegyezik a város versenyképességének növekedésével. Emellett, a neoliberális ideológiát erősítő megszólalásokra is bőven találunk példát a magyar politikában. Lázár János elhíresült 2011-es mondata, miszerint „akinek nincs semmije, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”, egyértelműen tükrözi az egyéni felelősségvállalás túlhangsúlyozását, és világossá teszi, hogy a szociális segítségnyújtásnak véleménye szerint nincsen létjogosultsága.

Törvényi szabályozás és rendőrségi fellépés

A közterületeken folytatott tevékenységek törvényi szabályozása azért fontos kérdés, mert megalapozza az állami szervek által alkalmazható fizikai erőszakot. Egyre több városban terjed el a szigorú, szankcionáló büntetőrendszer, melynek alapjául az úgynevezett betört ablakok elmélete szolgál (Ivanics 2013).

Eszerint a deviáns viselkedés láncreakció-szerűen, újabb és újabb normaszegő magatartást von maga után, hiszen azt sugallja, hogy az adott területen a rendbontást nem követi szankció. A betört ablakok elmélete ideológiai megalapozója az olyan szabályozásoknak, melyek önmagában ártalmatlan cselekedeteket – például koldulás, guberálás, utcán alvás – céloznak meg (Ivanics 2013), arra hivatkozva, hogy ez a viselkedés zavarja a környék „rendjét” és a helyiek biztonságérzetét.

Bernd Belina absztrakt veszélyként jellemzi azokat a magatartásformákat, illetve embercsoportokat, akik a hatóságok megítélése szerint puszta jelenlétükkel is veszélyt jelenítenek meg. Az absztrakt veszély fogalmával lehet igazolni azt a logikát, amelynek keretében a fent említett, alapvetően senkit nem veszélyeztető viselkedésformák büntethetővé válnak.

Az absztrakt veszély kezelésének egy formáját tárja elénk egy 2017-ben benyújtott józsefvárosi rendeletcsomag. Ennek egyik javaslata a 14 éven felüliek játszótéren tartózkodását tette volna büntethetővé, bár ez végül nem lépett életbe. Egy másik példa a rendeletcsomagból a közkifolyókban és szökőkutakban való fürdés, illetve mosás tilalma. Az önkormányzati indoklás szerint ezek a tevékenységek a „közösségi együttélés alapvető szabályai megsértésének minősülnek”. Látható azonban, hogy

e jogszabályok fő funkciója, hogy alapot adjon egyes emberek rendőrség általi zaklatására.

Az önkormányzat a kábítószer-fogyasztókat is absztrakt veszélyként kezelte. 2013-ig Józsefvárosban tűcsere-program működött, melynek keretein belül a használók steril eszközökhöz juthattak. A cél az volt, hogy csökkenteni lehessen a betegségek terjedését és a szerhasználattal járó károkat.

A program leállása óta azonban egyre több szakértő figyelmeztet, hogy jelentősen növekszik az AIDS- és hepatitis-járványok kitörésének esélye. Mivel a tűcsere program droghasználókat „vonzott” a kerületbe, megszüntetése jól illeszkedik a rehabilitációs program logikájába.

Hasonló érvelés alapján a volt polgármester Sára Botond, a hajléktalanszállók számát is túlzottan magasnak tartotta a kerületben: „Ahhoz képest, hogy Józsefvárosban kilenc hajléktalanszálló működik, sok fedél nélküli mégis az utcán tartózkodik, amelyet nem a közösségi együttélés szabályainak megfelelően használ. Nem életszerű, hogy egy ilyen sűrűn lakott belvárosi kerületben kilenc szálló legyen, hiszen ezek máshonnan is idevonzzák a hajléktalanokat.”

Kocsis Máté polgármesterségének ideje alatt az önkormányzat nagyon erélyesen lépett fel a hajléktalan emberekkel szemben. A közterületek jogi szabályozása útján próbálták felszámolni a hajléktalan emberek életterét.

Ennek következtében megjelentek a közterületen történő alkoholfogyasztást, a köztéren való vizelést és kunyhóépítést tiltó törvények és rendeletek. Józsefvárosban 2011-ben Kocsis Máté polgármester „közrendvédelmi akciót” indított, aminek keretein belül a koldulást, guberálást, sőt még a szatyrok lepakolását is megtiltották. Emellett, a javaslatcsomag a közterületen való életvitelszerű tartózkodásról is nyilatkozott: „Álláspontunk szerint [a közterületek rendeltetésszerű használatától] eltérően értékelhető a közterületen való huzamosabb ideig tartó, életvitelszerű tartózkodás. Továbbá ennek gyakran kísérőjelenségeként jelentkeznek az életfunkciókból adódó olyan tevékenységek, mint például közterület szennyezés, emberi szükséglet kielégítés, stb., amelyek önmagukban is a rendeltetésellenes közterület használatot valósítanak meg, ezért ennek a magatartásnak a szabályozása, tiltása szintén indokolt.” (2011)

A szabálysértések kezelésére 24 órán át nyitva tartó szabálysértési irodát létesítettek, ahová mikrobusszal, tömegesen szállították a szabálysértésen – például közterületi tartózkodáson, de akár egy cigarettacsikk eldobásán – ért hajléktalan embereket. A közrendvédelmi akció célja az volt, hogy „megtisztítsa” a kerületet, és felszámolja a hajléktalanság problémáját.

Ezt úgy kívánták elérni, hogy az érintett embereket a szomszédos kerületek hatáskörébe száműzték, a kriminalizáció és a folyamatos rendőrségi zaklatás útján kiszorítva őket. Ezzel (a tér törvényi megsemmisítésével) nemcsak a hajléktalan emberek emberi méltóságát éri sérelem, de jogi értelemben is megfosztják őket a szabad cselekvésüktől.

Az otthontalanok mosakodásra, alvásra, mindennemű emberi szükségleteik kielégítésére jogilag kizárólag hajléktalanszállókon, illetve nappali melegedőkön van lehetőségük. Ezeknek az intézményeknek azonban sem az állapota, sem a befogadóképessége nem alkalmas arra, hogy emberhez méltó módon fogadja az arra rászoruló, illetve rákényszerített embereket.

A hajléktalanság és szegénység természetesen nem számolható fel kriminalizáció és büntetés útján, a probléma nem kezelhető az emberek megregulázásával és kirekesztésével. A befektetők bevonzása érdekében, valamint a már idetelepült tőke megtartása végett azonban a város vezetői elengedhetetlennek tekintették a város (vagy legalábbis a belváros) „megtisztítását”.

A turizmus-iparnak különösképpen érdekében áll ez a tisztogatás, hiszen az ideérkező turisták szórakozására rányomná a bélyegét a nyomorúság és piszok látványa.

Habár világos, hogy a probléma nem szűnt meg, csak térbelileg helyeződött át, a tiszta és takaros belváros kedvére válik az ott lakóknak. A legtöbben örülnek, hogy a hajléktalanságot, nyomort és „gettót” felszámolták az adott területen.

Felhasznált irodalom

Belina, Bernd Városi egyenlőtlenségek kormányzása a büntetőjog alkalmazásával: Bűnözés és térbeliség általi kormányzás. In Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán – Jelinek Csaba (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 367–385., 2013.

Gans, Herbert J.: Mire szolgálnak az érdemtelen szegények? Avagy a legalsó osztály szerepe Amerikában. Esély, 4 (3): 3–17., 1992.

Győri Péter, Idősorok a hazai hajléktalanságról. In Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Tóth István György (szerk.): Társadalmi Riport 2020. Budapest: Tárki, 332–357., 2020.

Ivanics Zsófia, Bevezetés: Város és biztonság. In Bodnár Judit – Czirfusz Márton – Gyimesi Zoltán – Jelinek Csaba (szerk.): Kritikai városkutatás. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 335–344., 2013.

Mitchell, Don, A tér törvényi megsemmisítése: A hajléktalanellenes törvények és a jogok csökkenő tere. Replika, 21 (71): 71–99., 2010.

Wacquant, Loïc, Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. Fordulat, (18): 10–31., 2012.