„Nem üzenünk hadat, de feladatunk, hogy

megvalósítsuk a békét Koszovóban,

akár katonai eszközökkel is!”

(Gerhard Schröder, 1999)

A koszovói tartomány sorsa minden bizonnyal megpecsételődött 1948-ban, amikor Moszkva és Belgrád között szakításra került sor. Tito és a kemény küzdelemben gyakorlatilag önmagukat felszabadító jugoszláv kommunisták elképzelése, az eredetileg Albánia által is támogatott Balkáni Föderáció összeegyeztethetetlennek bizonyult a sztálinista Moszkva-centrikus politikai iránnyal. Egészen addig élt a koncepció, hogy a többségében albánok lakta területen jelen lévő történelmi-kulturális szembenállás véget érhet egy Adriától a Fekete-tengerig húzódó balkáni kommunista népi szövetségben.

Albánia ugyanis Sztálin és Tito konfliktusában előbbi mellett maradt, így Koszovó albán lakossága a majdani szövetségben betöltött kulturális kapocs helyett Jugoszlávia többi politikai aktora állandó gyanakvásának tárgya lett. A koszovói albánokra szép lassan rásült az Albániához bármikor átálló, az egységre fenyegetést jelentők billogja.

Talán könnyebb is volt így az a totális kizsákmányolás, ami Koszovóra várt a „kisebb Jugoszlávián” belül. A tartomány ugyanis kivételesen gazdag nyersanyagokban, amelyeket Belgrád koordinálásával nagy ütemben vittek is az iparilag fejlettebb, tagköztársasági státuszt szerencsélt északnyugati tartományokba. A helyi lakosság döntő részét a jugoszláv rendszer bányamunkási sorban tartotta, nagyobb autonómiára, esetleg tagköztársasági rangra támasztott igényüket pedig rendre leszavazták. Így született meg tehát a „primitív” és „megbízhatatlan” albánok elleni sztereotípia, és így halt el jó időre a remény, hogy nacionalizmus és az etnicizmus problémáját működő szocialista alternatívával sikerül majd feloldani.

Jugoszlávia szétesésének hajnalán került hatalomra Slobodan Milošević, aki a Tito utáni hatalmi zűrzavarban a jó öreg nacionalista kártyát rántotta elő a pakliból saját hatalma megszilárdítására. A jugoszláv, de leginkább szerbiai közvéleményt és a hatalmi elitet a „renitens” koszovóiak megregulázásával igyekezett maga mellé állítani: 1987 és 1990 között szinte minden, korábban Koszovó által elnyert autonómiát visszavont. Az állami intézményekből tömegével bocsátottak el albán etnikumú embereket, de tisztogatások zajlottak a helyi rádióban, televízióban és nyomtatott sajtóban, valamint etnikai kvóták bevezetésére került sor a Prištinai Egyetemen is. Mindezzel együtt a koszovói albánok elleni hergelés természetesen nem mentette meg Jugoszláviát a széteséstől, viszont a kilencvenes évekre nézve sárkányfogveteménynek bizonyult ebben a térségben is.

A passzív ellenállástól a milíciákig

A kilencvenes évekre Belgrádból apartheid módszerekkel kormányzott Koszovó korábban eltávolított politizáló értelmisége ‘95-ig a passzív ellenállás módszerével próbálta visszaállítani a térség autonómiáját, és hosszabb távon előkészíteni a függetlenséget. Miután az első délszláv háborút lezáró Daytoni Egyezmény Horvátország és Bosznia-Hercegovina mellett nem kívánta rendezni Koszovó kérdését, azt kizárólagosan Szerbiának hagyva, a nyugati hatalmak figyelmét erőszakmentességgel felkelteni kívánó koszovói albán politika gyakorlatilag megbukott.

A békés ellenállásnak vége volt, és előtérbe került a nyolcvanas évek elején létrejött, kezdetektől militáns vonalat képviselő Koszovói Népi Mozgalom (Lëvizja Popullore e Kosovës – LPK). Ennek fegyveres szárnya, a Koszovói Felszabadítási Front (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – UÇK)

1996-tól kezdve fegyveres támadásokat hajtott végre szerb rendőri alakulatok és épületek, valamint kollaboránsnak bélyegzett albán etnikumú koszovóiak ellen.

Főként a kizsákmányolt és legnagyobb szegénységben hagyott vidéki koszovói albánok körében népszerűséget hajhászó LPK gyorsan megtalálta új politikai irányvonalát, lecserélve a kezdeti szocialista forradalmiságot a Nagy-Albániáról álmodozó nacionalizmusra, az elnyomottaknak olcsó bosszút és hazafiaskodó fantáziákat kínálva problémáik tényleges megoldása helyett.

Az UÇK fegyveres harca önmagában soha nem érhetett célt a nála jóval erősebb jugoszláv biztonsági erők ellen, de nem is erre szánták. A felkelés vezetőinek nagy része fejében jóval inkább az járt, hogy a jugoszláv hatóságok elleni rajtütésekkel olyan konfliktust robbantsanak ki a térségben, ami hosszabb távon a nyugati hatalmak beavatkozásához, és végső soron a függetlenség elnyeréséhez vezet.

Még ha azt a függetlenséget Washingtonban is kell kikilincselni.

A terv pedig tökéletesen be is vált.

1996 és 1998 között az UÇK számos rajtaütést hajtott végre szerb rendőri alakulatok és felderítők ellen. A támadások során összesen 34-en hunytak el, közülük 24-en civilek voltak. A szervezetet Jugoszlávia gyorsan terrorszervezetté nyilvánította, és kíméletlen harcot kezdett ellene, ami az 1998-as „prekazi mészárlás” néven elhíresült műveletig süllyedt: a szerb hatóságok egy rajtaütésre válaszul megostromolták az UÇK vezetője, Adem Jashari házát, és halomra gyilkoltak benne mindenkit a gerillavezérrel és gyakorlatilag teljes családjával együtt.

Egy új NATO születése és a „humanitárius” bombázások

Prekaz éppen kapóra jött a hidegháború végével legitimációját kereső NATO-nak, hogy világrendőrségben megtalált új identitását éles tesztnek vethesse alá. De az Észak-atlanti Szövetség vezető ereje, az Egyesült Államok is éppen a „gonosz ellen mindenütt harcoló” intervenciós külpolitikáján ügyködött: a Clinton-Albright duó által lefektetett alapokra pedig egy bizonyos ifj. George Bush alig pár évvel később a katasztrofális afganisztáni-iraki beavatkozásokat húzta fel.

Az időközben valóban riasztó méreteket öltő, civileket és milicistákat egyaránt büntető koszovói szerbiai-jugoszláv támadássorozatra a NATO 1999 januárjában ultimátumot küldött Belgrádnak, melyben egyrészt jelezte, hogy készen áll légicsapások indítására, másrészt ezt elkerülendő, béketárgyalásokra kötelezte Jugoszláviát. A „béketárgyalás” az ún. Rambouillet Egyezmény elfogadását jelentette volna, ami Belgrád számára olyan egyértelműen elfogadhatatlan kitételeket tartalmazott, hogy arra Leopold von Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter is csettintett volna 1914-ben.

A bármilyen szuverén állam számára egyértelműen elfogadhatatlan feltételeket nem meglepő módon Belgrád elutasította március 18-án, így pár nappal később Richard Holbrooke, az USA ENSZ-nagykövete Brüsszelben bejelenthette, hogy a békés megoldás kudarcot vallott: 47 perccel Holbrooke jelentése után Javier Solana NATO-főtitkár közölte, hogy parancsot adott a szövetség európai főparancsnokságának a hadműveletek megindítására.

A bombázások két hónapon, két héten és három napon át zajlottak, eredetileg csak katonai célpontok ellen, de hamarosan hidakra, telekommunikációs infrastruktúrákra, villamosenergia-állomásokra, TV-toronyra is hulltak a bombák. Április végén a NATO légiereje lebombázta a szerbiai rádió és televízió épületét, másfél tucat civil alkalmazottal együtt. Június elején Milošević visszavonta erőit Koszovóból, és elfogadta a fegyverszüneti feltételeket.

Június 12-én a NATO erői megkezdték bevonulásukat Koszovóba.

A nyugati hatalmak katonai beavatkozásának (ha messze nem is minden részének) minden bizonnyal volt annyi haszna a koszovói térségben, hogy megelőzte a szélsőjobboldalig süllyedt Milošević rezsimjének további atrocitásait. Ezen túl viszont a KFOR katonai állomásoztatásától az európai hatalmak által működtetett átmeneti „állampótló” intézményekig egészen egyszerűen minden csődöt mondott. Európa és Washington csak nyugalmat akart, de semmiféle terve, vagy – gyaníthatóan – bármi tényleges politikai akarata nem volt arra, hogy a térség lakói számára élhető helyzetet teremtsenek. Ennek pedig hamarosan súlyos ára lett.

Bénult nemzetközi intézményekkel a függetlenség felé

Hosszú távon a mintegy kétmilliós főt kitevő koszovói lakosság helyzetét természetesen nem lehetett F-16-osokkal rendezni. A stabilitást biztosító államiság kialakítása az ENSZ-re maradt. Az Egyesült Nemzetek 1244-es határozata 1999 júniusában rendelkezett a térség lakóinak fizikai biztonságát garantáló katonai misszióról, ez a Kosovo Force (KFOR) nevet kapta, valamint az átmeneti állami funkciókat ellátó, ugyancsak nemzetközi intézményrendszerről, vagyis az Ideiglenes Adminisztrációs Misszióról (Interim Administration Mission in Kosovo – UNMIK).

Az adminisztráció a függetlenség kikiáltásáig, azaz 2008-ig látta el legtöbb feladatát, s bár valamelyes igyekezetet mutattak, a mindennapi stabilitást közel sem sikerült megteremtenie. Az igazságszolgáltatás intézményei és szereplői kevéssé hatékonyan működtek, a bűnüldözés alig volt több puszta ígéretnél, miközben az etnikai és bűnszervezeti erőszak émelyítő méreteket öltött. Az UNMIK regnálása alatt ráadásul sikerült az állami vagyon jelentős részét követhetetlen módon átjátszani magánkézbe: a koszovóiak gyakorlatilag már azelőtt ki voltak rabolva, hogy elnyerhették volna függetlenségüket.

A helyzet azután se lett sokkal rózsásabb, hogy az ENSZ-vezette UNMIK helyét nagyrészt átvette az EU által működtetett jogállamisági misszió, az EULEX. Utóbbi 10 éves működése során sem tudta a ráhagyott jogi ügyek felét sem rendezni, így azokat továbbörökítette végül a félkész, de autonóm koszovói igazságszolgáltatásra.

Koszovó 90 ezer szerb lakosának ‘99-ben több mint fele maradta szerb határ melletti régiókban, ezeket az embereket pedig Jugoszlávia, majd Szerbia és Montenegró, végül Szerbia a saját állampolgárainak tekintette, hiszen maga az 1244-es ENSZ-határozat sem ismerte el külön államként Koszovót. A koszovói terület lakosságának mintegy 95 százaléka viszont etnikai albán, így az északi határ mentén, illetve délebbre élő szerbek többé-kevésbé enklávékba kényszerültek.

Ilyen körülmények között kapott bátorítást a legtöbb nyugati államtól a koszovói albán elit arra, hogy kiáltsa ki az ország függetlenségét, ami így 2008-ban meg is történt – természetesen egyoldalúan.

Az új államot kikiáltása után egy sor ország ismerte el, de a mai napig is csak az ENSZ-tagállamok alig több mint fele. Az Unió országai közül a saját területeiken is jelentős etnikai kisebbségekkel rendelkező, és azok függetlenedési/autonómia-törekvéseitől tartó Spanyolország, Románia, Szlovákia, Ciprus és Görögország a mai napig nem hajlandó önálló államként elismerni Koszovót. A Szerbiával hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló Oroszország, valamint Kína a legerősebbek a koszovói függetlenséget ellenzők táborában.

Kútba esett megoldási javaslatok, szűk látókörű EU-s lépések

Napjainkig összesen két olyan eset volt, amikor egészen közel került Koszovó és Szerbia a mindkét fél számára elfogadható megállapodáshoz, a 2013-as brüsszeli megállapodások megkötésekor, illetve a területcserék ötletének megfogalmazásakor.

A 2013-ban megkötött brüsszeli megállapodás értelmében Koszovó elismerne egy, a jövőben létrejövő Szerb Önkormányzatok Közössége nevű helyi közigazgatási alakulatot a szerb lakosok számára, meghatározott arányban kerülnének be szerb etnikumú bírák a bírói csoportokba, valamint a szerbek lakta területeken szerb jelölteket neveznének ki a helyi rendőrségek élére.

A megállapodást mindkét fél aláírta, de a mai napig nem ratifikálta egyik ország parlamentje sem: mindkét ország nacionalista politikaformáló része elégedetlen maradt vele. A szerb nacionalista kurzus szerint a helyi szerbeknek mindez túl kevés, a koszovói jobboldal szerint pedig túl sok engedmény.

Az általánosabb régiós békét célzó területcsere-elképzelés nagyjából egyidős a konfliktussal, de – főként Donald Trump elnöksége idején – a 2010-es évek második felétől komolyabban is felmerült, mint rendezési elv. Az ötlet tulajdonképpen egyszerű: Koszovó lemond Szerbia javára a tisztán szerbek lakta (főként északi) területeiről, míg Szerbia ugyanezt teszi a főként albánok lakta déli területeivel, így a két ország közötti konfliktus okát vesztené. Az ötletet felkarolta az Egyesült Államok is. A jelenlegi szerb elnök, Aleksandar Vučić ha óvatosan is, de hajlana ilyen jellegű megállapodásra, a koszovói Albin Kurti vezette kormány viszont egyértelműen elutasítja azt.

Az ötletet azonban sok oldalról kritizálják, és részben jogosan: a határok átrajzolása igen kockázatos vállalkozás egy olyan konfliktuszónában, mint a Balkán, ahol nem egyszer törtek ki hasonló próbálkozások miatt véres háborúk.

De jelentős ellenkezésre lehetne számítani az olyan ENSZ-tagállamok részéről is, amelyek területén jelentősebb, függetlenedni vágyó etnikai csoportok élnek.

2019-2020 óta gyakorlatilag leállt a két ország közötti közeledés. Az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó Szerbia jelentős részben elvesztette motivációját, amikor a Macron vezette Franciaország határozottan kiállt az EU további bővítése ellen. Addig a csatlakozás reményében politizáló Vučićban talán lett volna hajlandóság további engedményekre Koszovó felé, ezután viszont nem tűnik úgy, hogy lenne vesztenivalója: nyugodtan visszasorolhat az őt támogató szerb nacionalistákhoz, hiszen a csatlakozás úgyis beláthatatlan távolságba került.

Ráadásul a korábban elit- és korrupcióellenes, alulról szerveződő mozgalmat vezető Albin Kurti koszovói kormányfő is elcsábult a nacionalista vonal irányába. A ‘19-es francia fordulat pedig számára is kényelmessé tette az Albániával való összeolvadás ötletével való házalást. Mindkét albánok lakta ország lakossága támogatná az egyesülést, így viszonylag könnyű vele szavazatokat szerezni. A terv megvalósításához vezető lépések viszont szinte borítékolhatóan háborúhoz vezetnének Szerbiával, de a nagyhatalmak támogatását sem élvezi.

Kampányeszköznek viszont éppen jó Kurtiéknak, akiknek kevésbé vannak álmatlan éjszakái a szerb-koszovói kapcsolatok miatt, ha szavazatokat lehet bezsebelni.

Katasztrófahelyzet

Miközben a szűk látókörű nemzetközi politikai aktorok átmenetileg lezárták az egyik legjelentősebb békítési lehetőséget, a belföldiek pedig visszatértek a könnyű nacionalista vonalhoz, a brüsszeli megállapodás szép csendben kómába zuhant, hogy másikat sikerült volna a helyére állítani.

Ilyen körülmények között nem csoda, ha mindkét fél az első adandó alkalommal kardot rántott az utóbbi években. 2022 nyarán bontakozott ki a mai napig is tartó, igen súlyos konfliktussorozat, amelynek immár magyar sérültjei is vannak. Ekkor döntött úgy a Kurti-kabinet, hogy egyoldalú lépéssel megtiltja a koszovói-szerb határ átlépését szerb igazolvánnyal, valamint a koszovói szerbeknek kötelezővé teszi a koszovói rendszámtáblák használatát.

A bejelentést azonnal komoly tüntetések követték, a koszovói szerbek úttorlaszokat építettek a határ mentén, és Vučić fenyegető üzeneteket tett közzé a szerbek üldözésének esetére. Akkor átmenetileg csillapodott a helyzet, viszont novemberben újra eluralkodtak az indulatok, miután a minimálisan garantált autonómiákat sem betartó Koszovó állam elleni tiltakozásul a szerb önkormányzatok vezetői lemondtak (hozzájuk csatlakozott 10 szerb etnikumú parlamenti képviselő, több rendőri vezető és bíró is). Miután bejelentették az előrehozott választásokat, az északi területeken élő szerbek egy része ismét tüntetésekbe kezdett, útblokádokat állítva, és többször tűzharcba keveredve a hatóságokkal.

Decemberben már egyértelmű volt, hogy az előrehozott választásokon szerb képviselő nem fog indulni polgármesteri székért, a Kurti-kormányzat viszont ennek ellenére ragaszkodott a voksoláshoz, ami így viszont elképesztő provokációnak bizonyult. Áprilisban minden nemzetközi könyörgés és helyi demonstráció ellenére megtartották a választást, amelyen csak albán etnikumúak szavaztak albán jelöltekre a szerb régiókban.

Az eredmény borítékolható volt: a hivatalukat a tiltakozások ellenére elfoglalni igyekvő új polgármestereket zavargások fogadták, melyek eredményeképpen megsebesült mintegy 52 helyi lakos és több mint harminc (jelentős részben magyar) KFOR-katona.

Míg a szerbek szerint a koszovói fél provokálta ki a támadásokat, addig a koszovói elnök szerint Aleksandar Vučić szerb elnök akarja destabilizálni Koszovót. A szerb államfő a hadsereg főparancsnokaként még a polgármesterek hivatalba lépésének napján a legmagasabb fokú készültségbe helyezte a szerb hadsereget, és ezt pár nappal később ismét megerősítette, majd az éjszakát a szerb katonákkal töltötte a koszovói határ közelében. Az indulatok azóta sem csitultak – igaz jelenleg egyik fél sem érdekelt ebben különösebben.

Így áll a helyzet tehát. Amíg pedig a nemzetközi politikai tér nem veszi komolyan a régiót, és vagy velejéig korrupt intézményeken, vagy gyenge közvetítőkön keresztül próbál hozzányúlni a szituációhoz, változás sem lesz.

Ki beszél ma már Délszláv Szocialista Konföderációról.