Franciaországban öt napig tartó lázadás-sorozat után hétfőre csitulni látszik a helyzet az utcákon. Mint az ismert, az országos szintre terjedt tömeglázadások egy észak-afrikai származású 17 éves fiatal, Nahel agyonlövése miatt törtek ki. A Nanterre-ben megállított fiú el akarta kerülni a rendőri intézkedést, és megpróbált továbbhajtani, amikor az egyik rendőr pisztolyt rántott, és lelőtte. A rendőr ellen azóta nyomozás folyik szándékos emberölés gyanújával.

Az utcai lázongások nagyon hamar túlnőttek a nanterre-i utcákon, és hétvégére az ország több mint 200 településéről jelentettek nagyobb utcai összecsapásokat, erőszakba forduló megmozdulásokat, köztük egy sor nagyvárosból is. A helyzet odáig fajult, hogy múlt hét második felében Emmanuel Macron francia államfő kénytelen volt lemondani egy vasárnapra tervezett nemzetközi találkozót. A francia belügy adatai alapján hétfőig összesen több mint 3 ezer embert vettek őrizetbe az utcákon, és rendőrség országszerte masszív 45 ezer fővel vonult ki a lázadások ellen.

Ugyanezen jelentés hétfőre virradóra „csak” 49 őrizetbe vételről számolt be, a helyzet tehát – legalábbis az utcákon – nyugodni látszik. Az ENSZ Emberi Jogi Hivatala a lázadások során közleményében jelezte, hogy

„elérkezett a pillanat arra, hogy [Franciaország] komolyan elkezdjen fellépni a hatósági szervek körében mélyen gyökerező rasszizmus és megkülönböztetés ellen”,

mi is használjuk ki a pillanatot hát, hogy megnézzük, miért tartanak ott a közállapotok Franciaországban, hogy az állami erőszakszervezetek tüntetések és rutin igazoltatások során is gyilkolnak.

Nyugalom helyett eszkaláció, szociálpolitika helyett igazoltatások

Hogy Franciaország rendfenntartó szervei gyakran látványosan képtelenek ellátni legalapvetőbb feladataikat, nyilvánvalóan nem újdonság. Legközelebbi példa lehet erre a Mérce által is megírt eset a 2022-es BL-döntő alatt Párizsban, ahol a meccsre (hol jeggyel, hol anélkül) bejutni próbáló Liverpool-szurkolókra támadt rá a rendőrség egészen abszurd brutalitással. De még mindig nem kell a történelem mélységeibe merülnünk ahhoz, hogy további elképesztő példákat találjunk: 2005-ben két fiatalember vesztette életét rendőrök elől való menekülés közben, 2014-ben egy víztározó ellen tiltakozó környezetvédők közé rendőrök által hajított gránát végzett egy 21 éves fiatallal, de említhetnénk még a „sárgamellényesek” tüntetésein, vagy az idei, „nyugdíjreform” elleni demonstrációkon alkalmazott, minden mértéken túli rendőri erőszakot is. A sort napestig lehetne folytatni az igazoltatások során rendőrök által elkövetett súlyos bántalmazások, vagy konkrét szexuális erőszak eseteivel.

Ezek mind-mind szomorú példái annak, hogy Franciaország hatóságainak súlyos hiányosságai vannak az emberi jogok tiszteletben tartása terén. És ezt nem csak itt állítjuk, ezt állítja az Amnesty International-től az Európa Tanácsig számos emberi jogi megfigyelő, és maga a franciaországi társadalom is: a hazai rendőrségbe vetett bizalom még az EU-s átlagot sem éri el.

A jóléti államot, mint az köztudott, túl költségesnek ítélték a hetvenes évek végére-nyolcvanas évek elejére a nyugati országok, és nagy lépésekben kezdték el visszavágni annak szolgáltatásait. Az akkortájt született generáció azóta felnőtt, és az azutáni is nekivágott már annak az életnek, amelyben a szociális ellátásra egyre kevesebb jut, a nyugdíjkorhatárt egyre későbbre tolják, a jó minőségű oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz, vagy a nem bóvli kategóriás kultúrához való hozzáférés vagyoni helyzet és lakóhely függvénye lett. A franciaországi banlieu-kben (kb. külvárosi zárványok) a szociális kilátástalanság szisztematikus intézményi rasszizmussal is párosulva meg is szülte az általános kilátástalanságot, amelynek a legláthatóbb részeire néha ráeresztik a rendőrséget, et c’est tout. Az itt felnövők a francia MediaPart elemzése szerint szinte mást sem látnak az államból, mint zaklató igazoltatásokat, rasszista szidalmazást és szükségtelen erőszakot a rendőrök részéről.

Természetesen nem állíthatjuk, hogy a – ráadásul nem csak Franciaországban, hanem az egész „művelt Nyugaton” – elharapózott szűklátókörű társadalom- és gazdaságpolitikáért a rendőrség a felelős. De igen ritkán hallani az ügyeletes belügyminiszterektől, vagy rendőri vezetőktől olyan kritikát, hogy nem az újabb és újabb különféle fegyverzetek beszerzésével és a rendőri állomány folyamatos növelésével kellene küzdeni a társadalmi feszültségek ellen, hanem szociális intézkedésekkel.

A rendőrség Franciaországban köszöni, jól elvan az erőszak-monopóliumával, így hát maga se veszi észre, hogy nem deeszkalációra, tehát az eleve rossz helyzet megoldására, csillapítására, hanem annak ellenkezőjére törekszik. A Foreign Policy-nek idén tavasszal nyilatkozó Sebastian Roché, a grenoble-i Sciences Po Egyetem kutatója szerint a fegyveres testületek stratégiája, hogy minden esetben lépcsőzetesen növelik az alkalmazott erőszak mértékét az utcai demonstrációkon, a tüntetők erőszakos fellépésével egyenes arányban maga az eszkaláció stratégiája.

Legalább a tűzoltást kezdjék el

Bár nyilvánvalóan nem létezik olyan rendőrségi reform, ami önmagában megoldaná széles társadalmi csoportok – neoliberális kapitalizmus logikájából fakadó – marginalizálását és elnyomását, legalább az elérhető abszolút minimumot hoznia kellene a franciaországi hatóságoknak. Jelentős javulást is hozhatna, ha például állami, vagy helyi szinten komolyabb törekvés lenne arra, hogy a rendőrséget közelebb hozzák a társadalomhoz, és itt elsősorban nem arra gondolunk, hogy a banlieu-kből toborozzanak rendőröket.

Első lépésként például a deeszkaláció stratégiájának kialakítása és általános gyakorlattá tétele lenne javasolható, ahogyan az például az általunk is hivatkozott Sebastian Roché szavaiból következik. Bármilyen sután is hangzik, ha a rendőrök kizárólag az erőszak alkalmazásának különbző fokozataival tudnak reagálni bármire, ami közterületen történik, előre borítékolható az állandó harc.

Lehetne egy második lépésben mondjuk szűrni a rendőrnek jelentkezőket pszichológiai alkalmasságuk alapján, de persze ehhez is kell törni az erőszak-logikából: ha folyamatosan állománynöveléssel válaszol a politika a szociális problémákra, akkor mindig emberhiánnyal fog küzdeni, és nem lesz érdekelt önmaga korlátozásában.

De sorolhatnánk napestig a sürgős lépéseket, amelyekkel meg lehetne akadályozni, hogy a franciaországi rendőrség továbbra is elszabadult hajóágyúként viselkedjen az emberi jogok hazájában. Valószínűleg ezekre szükségtelen itt emlékeztetni.

Valamit viszont addig is sürgősen el kellene kezdeni, amíg az országos politika végre elmozdul a nyomort fenntartó, antiszociális vonalától. Lehet, hogy most éppen elcsitultak az utcák, de a rendszer által létrehozott feszültség borítékolhatóan újra és újra meg fogja szülni a legelkeseredettebb tiltakozási módokat, mint ahogyan azt a kilencvenes évek óta folyamatosan láthatjuk.