A klímaváltozás „lakhatatlanná teszi bolygónkat” – fogalmazott március végén António Guterres ENSZ-főtitkár. A küszöbön álló klímaválság fenyegetései mára nagyon is kézzelfoghatóvá váltak, és a világ vezető tudósai arra figyelmeztetnek, hogy ha nem cselekszünk, a föld valószínűleg hamarosan átlép egy veszélyes hőmérsékleti küszöbértéket. Ennek ellenére a bolygónkon bekövetkező fejlemények és az éghajlatvédelmi intézkedések terén szükséges lépések közötti szakadék inkább nő, mint csökken, amint azt Noam Chomsky és Robert Pollin közös interjújukban kifejtik. „A rendszer így működik” – hacsak a kollektív fellépés kurzusváltásra nem kényszeríti a hatalmon lévőket. Emellett mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy a dolgozók, a közösségek és a világ összes régiója számára az igazságos átmenet kulcsfontosságú az átalakulást hozó klímaügyi fellépéshez. Pollin áttekinti, hogy mit jelent és miért olyan fontos az igazságos átmenet.

J. Polychroniou: Noam, évtizedek óta világos, hogy az emberi tevékenységek sok tekintetben óriási hatással vannak a fizikai környezetre, hogy a globális felmelegedést mi okozzuk, és a fosszilis tüzelőanyagok elégetése a szén-dioxid-kibocsátás közel 90%-áért felelős. Természetesen igaz, hogy az elmúlt mintegy három évtizedben tettek konkrét intézkedéseket a környezet károsodásának megállítására és a CO₂-kibocsátás csökkentésére, de bolygónk megfigyelhető fizikai paramétereinek alakulása – köztük a biodiverzitás meredek csökkenése – és a környezeti, klímaügyi fellépés szükséges mutatói közötti rés a jelek szerint nem csökken, hanem nő.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a klímaválság kezelése elhibázott, amit jól mutat, hogy a fosszilis tüzelőanyagok kivezetése helyett a szén-dioxid-leválasztási technológiák kapnak egyre nagyobb hangsúlyt. Az Európai Unió kormányai által nemrég elfogadott, történelmi jelentőségű új törvény az erdőirtásról újabb árulkodó példa arra, hogy a kormányok klímaügyi fellépése mennyire hiányos. Az európai kormányok megállapodtak az erdőirtáshoz kapcsolódó áruk importjának betiltásáról – azonban az erdőirtásról szóló új törvény nem kötelezi az európai bankokat és befektetőket az erdőirtás finanszírozásának leállítására. Ha a politikai döntéshozatal és a gazdasági érdekek közötti kapcsolat állja útját annak, hogy teljes körű, átfogó stratégiát vezessünk be a környezetpusztítás megállítására és a globális felmelegedés súlyosbodásának megakadályozására, akkor milyen kiutak vannak ebből a dilemmából?

Noam Chomsky: Két évvel ezelőtt John Kerry – Biden elnök klímaügyi különleges megbízottja – arról számolt be, hogy a neki nyilatkozó tudósok szerint „a 2050-re vagy 2045-re közel nulla kibocsátás eléréséhez szükséges kibocsátáscsökkentések 50%-a olyan technológiákból fog származni, amelyekkel ma még nem rendelkezünk.”

Bár Kerry optimista hangot próbált megütni ezzel az előrejelzéssel, bejelentése talán mégsem volt annyira megnyugtató.

Néhány hónappal később Kerry – mint az USA képviselője a glasgow-i COP27 klímacsúcson – még optimistábban nyilatkozott. Diadalmasan kijelentette, hogy most már a piac is mellettünk áll, mivel a vagyonkezelők több tízezer milliárd dollárt ígérnek a közelgő katasztrófa leküzdésére.

Adam Tooze politikai közgazdász megjegyezte, hogy van egy megkötés: az ígéret mindaddig érvényes, amíg a Világbank és Nemzetközi Valutaalap garantálja, hogy a beruházások nyereségesek és „kockázatmentesek” maradnak.

A „technológiák, amelyekkel ma még nem rendelkezünk” továbbra is olyan technológiák, amelyekkel nem rendelkezünk, illetve amelyeket nem tudunk reálisan elképzelni. Bizonyos előrelépésekről beszámoltak, de ez nagyon messze van attól, amire a közelgő válság kezeléséhez szükség lenne.

A jelenlegi veszély az, hogy amit a fosszilis tüzelőanyagok használatának felszámolásáért tenni kellene, azt félretolják azzal az ürüggyel, hogy egy távoli jövőbeli technológiai áttörés majd megoldja a problémát. Addig is tovább égethetjük a földet, és még több pénzzel duzzaszthatjuk a fosszilistüzelőanyag-ipar hatalmas profitját, amely mára akkorára nőtt, hogy azt sem tudják, mit kezdjenek a hihetetlen gazdagságukkal.

Az ipar persze üdvözli ezt az ürügyet. Talán még fordít is egy kis pénzt a szén-dioxid-leválasztására – mondjuk az összeg aligha haladja meg a könyvelőik kerekítési hibáit –, amennyiben teljesülnek a szokásos kikötések: a befektetés kockázatmentes, és a cechet a barátságos adófizetők állják. Eközben újabb szövetségi földterületeket nyitnak meg a fosszilis tüzelőanyagok kitermelése előtt, amit további ajándékokkal toldanak meg, például a közel 500 kilométer hosszú Mountain Valley földgázvezetékkel – amelyet [Joe] Manchin [demokrata szenátor] szabott feltételként, hogy ne tegye tönkre a világgazdaságot – és hasonlókkal.

A vagyonkezelők és a technológiai csodák miatti eufória hátterében a Stimson-doktrína áll, amelyet Henry Stimson hadügyminiszter mondott ki 80 évvel ezelőtt, amikor a hatalmas háborús mozgósítást felügyelte: „Ha megpróbálsz háborúzni, vagy háborúra készülni egy tőkés országban, akkor hagynod kell, hogy az üzleti szektor pénzt keressen a folyamaton, máskülönben az üzleti szektor nem fog működni.”

A rendszer így működik – amennyiben hagyjuk.

A háború kezdeti fázisában az üzleti szektor vonakodott elfogadni az alkut. A legtöbben gyűlölték a reformista New Dealt, és nem akartak együttműködni egy olyan kormánnyal, amely nem teljesen az ő érdekeiket szolgálta. De amikor a pénzcsapot megnyitották, az efféle fenntartások szertefoszlottak. A kormány hatalmas forrásokat vezetett a háborús termelésbe. A Stimson-doktrínával összhangban a szakpolitikákat úgy alakították ki, hogy nagy nyereséget biztosítsanak az üzleti vállalkozóknak.

Ez teremtette meg az alapját annak, amit később katonai-ipari komplexumként kritizáltak, de amit pontosabb volna az amerikai iparpolitika nem túl rejtett támogatási rendszerének nevezni: annak a megoldásnak, amely révén a lakosság finanszírozza a kialakulóban lévő csúcstechnológiai gazdaságot. Ez a rendszer – ahogy Seymour Melman és mások is kifejtették – igen kevéssé hatékony, de rajta keresztül könnyen elnyerhető a kongresszus jóváhagyása ahhoz, amit a bevett retorika a szabad vállalkozás csodálatos rendszerének nevez, amely segíti a nagylelkű „munkahelyteremtőket” abban, hogy éjt nappallá téve dolgozzanak mindenki javára.

Eisenhower először a „katonai-ipari-kongresszusi komplexum” kifejezést akarta használni, ami helyénvaló lett volna. Miért megy bele a Kongresszus? Az egyik fő okkal Thomas Ferguson politikai közgazdász széles körben igazolt elképzelése, a „politika befektetési elmélete” szolgál. Egy nemrég közzétett elemzésében, amely ismét megerősíti az elmélet helytállóságát, Fergusson a következő egyszerű módon foglalja össze a döntő következtetést:

Az amerikai politika meghatározó jegye a pénzvezérelt jellege. A mi világunkban a két nagy politikai párt mindenekelőtt egy-egy bankszámla, amelyet meg kell tölteni ahhoz, hogy bármi történjen. A szavazók irányíthatják a politikát, de nem könnyen. Amennyiben nem hajlandók nagyon jelentős időt és energiát fektetni a rendszer működőképessé tételébe, vagy olyan, általuk ellenőrzött szervezetekbe – például szakszervezetekbe vagy valódi, alulról épülő politikai szervezetekbe – amelyek ezt megteszik, úgy csak a finanszírozható politikai felhívások jutnak előre a rendszerben, leszámítva (természetesen) a hasznos figyelemelterelő műveleteket.

Ez a betekintés „a mi világunkba” egyben irányt is mutat, hogy merre keressük a kiutakat a dilemmából. Miközben azt is jelzi, hogyan lehet szembeszállni az uralkodó Stimson-doktrínával, amely gyakorlatilag sírfelirat az emberi faj számára annak a félelmetes, közvetlen fenyegetésnek a kontextusában, amelyet a föld visszafordíthatatlan szintre történő felmelegedése jelent.

Öngyilkosság nem tudomást venni arról, hogy mekkora, ráadásul egyre növekvő rés tátong aközött, ami a bolygóval történik – például a biodiverzitás meredek csökkenése – és amit a szükséges környezeti, klímaügyi fellépés megkövetelne.

Ha mindezt alaposabban megvizsgáljuk, vegyes kép tárul elénk.

Az egyik kritikus kérdés az Amazonas őserdője. Ennek központi szerepe a globális ökológiában közismert. Önfenntartó, de ha megsérül, gyorsan visszafordíthatatlanul hanyatlásnak indulhat, ami katasztrofális hatással lehet a régióra és az egész világra.

Bolsonaro hivatali ideje alatt a Brazíliában működő agráripari, bányászati és faipari vállalatok támadást indítottak az erdő és az erdőben a természettel régóta harmóniában élő őslakos társadalmak ellen. Hogy csak egyetlen intézkedést említsünk: „Az erdőirtás Brazília-szerte ugrásszerűen megnőtt 2019 és 2022 között az akkori elnök, Jair Bolsonaro alatt, és ennek első számú oka a szarvasmarha-tenyésztés volt.” Több mint 800 millió fát pusztítottak el a marhahúsexport érdekében. A fő kutatókat, Bruno Pereirát, az őslakos népek szakértőjét, valamint újságíró munkatársát, Dom Phillipset meggyilkolták, miközben az Amazonas-vidéken végezték munkájukat.

Brazil tudósok beszámolói szerint az erdő egyes részei már túljutottak az átbillenési ponton, és szavannává alakulnak, ami tartós pusztulást jelent.

Lula 2022-es megválasztása reményt adott arra, hogy korlátozni lehet a pusztulást, vagy talán véget is lehet vetni neki. Környezetvédelmi miniszternek Marina Silvát nevezte ki – egy bátor, elkötelezett környezetvédőt, aki lenyűgözően sokat tett le az asztalra. De, Adam Smith szavaival élve „az emberiség urai”, akik a gazdaságot birtokolják, sosem nyugszanak. Kongresszusi támogatóik pedig mind jobban megnyirbálják Silva jogkörét.

Ám azok sem nyugszanak, akik a világ megmentésében reménykednek. A brazíliai ökológusok keresik a módját, hogyan támogathatják az erdők őrzőinek számító őslakos közösségeket, és hogyan terjeszthetik ki hatókörüket.

A harc folytatódik.

Más frontokon is. Néhány Kínából érkező jó hírt a Washington Post foglalt össze. Több tanulmányt áttekintő cikkében a Post arról számolt be, hogy Kína világviszonylatban messze az élen jár „az akkumulátorok, napelemek és az energiaátmenet más kulcsfontosságú összetevőinek tömeges gyártásában”, mivel Kína „agresszíven rámozdult a megújulókra”, messze lekörözve az USA-t; az egy főre vonatkoztatott mutatók tekintetében is hatalmas a különbség. Kína „valószínűleg jó úton halad afelé, hogy teljesítse célkitűzését, és 2030 előtt elérje a kibocsátási csúcsát, 2060-ra pedig a nettó nulla kibocsátási szintet. Tavaly rekordmennyiségű napenergia-kapacitást helyezett üzembe – és csak idén többet fog üzembe helyezni, mint amennyi az Egyesült Államok teljes meglévő napenergia-kapacitása.”

A cikket azonban most megtévesztően mutattam be. A Post nem dicsérte Kínát, hanem elítélte. A cikk inkább az USA-t méltatta, amely a megújuló energiára való átállás magaslatára helyezkedve igyekszik „nyomást gyakorolni Kínára, hogy segítsen elkerülni a klímakatasztrófát” – a cikk címe szerint. A cikk vészjóslóan figyelmeztet, hogy Kína az Egyesült Államok kibocsátásának több mint duplájáért felelős; újbeszélből lefordítva ez annyit jelent, hogy a lényeges mutató, az egy főre számított kibocsátás tekintetében Kína messze elmarad az USA mögött.

A cikk áttekinti azokat a szóba jövő eszközöket, amelyekkel Kína rávehető, hogy csatlakozzon hozzánk a klíma megmentését célzó nemes törekvésünkben – kihagyja azonban a legfontosabbat: „Gina Raimondo kereskedelmi miniszter kedden kijelentette, hogy az USA szövetségeseket fog toborozni annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljon a világ második legnagyobb gazdaságára. »Ha valóban le akarjuk lassítani Kína innovációs ütemét, akkor együtt kell működnünk Európával« – emelte ki Raimondo.”

Mindenképp kordában kell tartanunk Kína innovációit, amelyekkel talán a világot megmentő fejlett technológiát állítana elő. Az elsődleges módszer – amely nyíltan be lett jelentve, és amely nagy elismerést vívott ki – az, hogy megtagadjuk Kínától a hozzáférést a fejlett technológiához szükséges számítógépes chipekhez.

Ugyanakkor Raimondo figyelmeztette Kínát, hogy az USA „»nem fogja eltűrni«, hogy Kína lényegében tilalmat vezetett be a[z Idaho állambeli] Micron Technology vállalat memóriachipjeinek vásárlására, és az USA szorosan együttműködik szövetségeseivel, hogy fellépjen az efféle »gazdasági kényszerítés« ellen.”

Ez újabb betekintést nyújt a híres „szabályalapú nemzetközi rendbe”, miközben a világ lángol.

Polychroniou: India Kínát megelőzve a világ legnépesebb országává lépett elő – és népessége még bizonyosan évtizedeken át nőni fog. Csökkentenünk kell a világ népességét a bolygó megmentéséhez?

Chomsky: A világ népességét csökkenteni kell, talán jelentős mértékben. Szerencsére erre van módszer – amely ráadásul humánus, és amelyet a világ megmentésétől függetlenül alkalmazni kell: a nők oktatása. Ez bizonyítottan a népesség erőteljes csökkenéséhez vezet, gazdag és szegény országokban egyaránt.

A nők oktatása mellett más, humánus módszerekre is szükség van – olyanokra, amilyeneket az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előír: „Az anyaság és a gyermekkor különleges segítséghez és támogatáshoz adnak jogot. Minden gyermeknek, akár házasságból, akár házasságon kívül született, ugyanabban a szociális védelemben kell részesülnie.”

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát az USA kezdeményezésére alkották meg – de az a mostanitól eltérő kor volt, amikor a New Deal szociáldemokráciáját még nem ásta alá az üzleti szektor elkeseredett támadása, amelynek végül Reagan alatt sikerült elérnie céljait. Ekkorra a nyilatkozat társadalmi-gazdasági rendelkezéseit – köztük a fent idézettet is – már úgy gúnyolták, mint „a Mikulásnak írt levelet” (Jeane Kirkpatrick, Reagan ENSZ-nagykövete). Kirkpatrick megjegyzését Paula Dobriansky – a Reagan-, majd Bush-adminisztráció emberi jogokért és humanitárius ügyekért felelős tisztviselője – is megismételte. Dobriansky igyekezett eloszlatni „azt a mítoszt, hogy a [nyilatkozatban szereplő] »gazdasági és szociális jogok« emberi jogoknak minősülnek”. Ezek a mítoszok „alig többek üres edényeknél, amelyekbe homályos reményeket és kidolgozatlan elvárásokat lehet önteni”. Ezek „képtelenségek”, sőt „veszélyes uszítások”, hangoztatta Morris Abram, Bush nagykövete, amikor egyedüliként szavazott az ENSZ-ben a fejlődéshez való jog ellen – amely szorosan követte az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának társadalmi-gazdasági rendelkezéseit.

Addigra a Mikulásnak írt levél elutasítása mögé gyakorlatilag mind a két párt beállt, bár a Republikánus Párt megtartotta vezető pozícióját a kíméletlenség terén. Ugyanezt látni ma is a kongresszusi bohózatokban.

Erről még sok mindent lehetne mondani, de hagyjuk máskorra.