Nálunk, Romániában június elsején van gyereknap. Ez azért jó, mert ott 2003 óta hivatalos munkaszüneti nap, és nem mindig esik hétvégére – ha maradt még a májusi fizetésből, általában anya elvitt fagyizni, vattacukrozni, ha meg pont nem, akkor játszóterezni.

Mostanában egyébként pont nem annyira jó gyereknek lenni.

A jó gyerek csendes. Soha nem kér számon semmit, nem jelzi az érte felelős felnőttek vagy intézmények mulasztásait. Semmiképpen sem tesz fel kérdéseket, ha szülei vagy pedagógusai éhenhalási bérekből tengődnek hónapról hónapra, akkor sem, ha éppen ő is éhes. Megtanul jól kérdezni. A jó kérdések földrajz- és történelemórán hangozhatnak el, az olyanok, minthogy milyen kelet-ázsiai növények fellelhetők ma lakásokban és közhivatalokban, vagy milyen stílusban épültek Budapest belvárosi épületei. Rossz kérdésnek számít, hogy milyen „növényvédő szereket” használt az amerikai hadsereg Vietnámban, Laoszban, Kambodzsában, vagy mely budapesti utcák tömegsírok a holokauszt óta. Rossz kérdés, hogy hány tanuló tüntet (hiszen a hatalom éppen azon van, hogy fenyítésekkel csökkentse létszámukat), és rossz kérdés, hogy hány menekült gyereket lát és lát el a rendszer, mert arra csak az a válasz létezik, hogy „előbb védjük meg a sajátjainkat”.

A jó gyerek rendes. Mindig megírja a házi feladatát. Akkor is, ha az egyszoba-konyhában éppen nincs megfelelő asztal, vagy ha éppen három testvérével osztozik apa okostelefonján, ha ő hazaér munkából. Rájön, hogy beiratkozhat könyvtárba, ahol aztán folyékonyan olvas – ha épp múlt századi regényekkel felszerelt az aprócska könyvtár, akkor azokat. Nem panaszkodik, ha nehezére esik az írás vagy a számolás, és türelmesen várja, hogy egy pszichológus leírjon egy újabb „divatbetegséget”, amivel aztán úgysem tud majd foglalkozni az ellátórendszer. Nem mutatja ki, ha ezek miatt vagy ezektől függetlenül gyakran szomorú vagy éppen dühös.

A jó gyerek jól néz ki plakátokon és címlapokon. Fel is kerül rájuk, néha megkérdezik, hogy szeretne-e egyáltalán. Téma szerint rendezik a róla készült fotókat, majd évekkel később jön rá, hogy nem-fehérként csak bizonyos témájú fotókon szerepelhet.

A jó gyerek szép, és szexualitása politika, tehát a politikumé. Vagyis a felnőttek ügye. A jó gyerek neméről hangos viták folynak parlamenten kívül és belül, sajtón, köztévében és közösségi médiában – s ha mindeközben a komprehenzív szexuális nevelés fogalma el is hangzik bárhol, csupáncsak az eleven ördögtől valóként emlegetik. A szép gyereket megkérdezése nélkül meg lehet simogatni, megölelni, a rossz gyereket meg lehet ütni, és nem szerethető.

Eközben úgy tűnik, egyre több felnőtt, javarészt nők döntenek úgy, hogy nem akarnak tíz, húsz, harminc évvel később is jó gyerekek maradni, s számonkérik azokat, akik éveken át kihasználták és bántalmazták őket. Sokszor épp azokat a felnőtteket, akik biztonságukért feleltek. Gyászukban és dühükben osztozhatunk – támogatásuk, az elkövetők számonkérése közös feladatunk.

A jó gyerek jól alszik. Akkor is, ha éppen nincs ahol, akkor is, ha rémálmai iszonyatosak, akkor is, ha okkal félhet, nem ébred fel többet.

A jó gyerek vidám. Nem gondol arra, hogy elégetjük előle a levegőt, a lakhatási szegénység, a szétroncsolt szociális rendszer, az egyenlőtlenségek, megkülönböztetések, az összeomló éghajlatunk nem foglalkoztatják. Hiszen az neki nem ügye. A jó gyerekből jó munkás lesz.

A jó gyerek mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. Nem akarok jó gyerekeket. Azt szeretném, hogy nekik legyen jó.