A vasárnapi második fordulós törökországi elnökválasztást a Fejlődés Pártja (AKP)-Nacionalista Mozgalom Párt (MHP) szövetség elnökjelöltje, Recep Tayyip Erdoğan nyerte meg, mivel a szavazatok 96,73 százalékának feldolgozásánál 3,6 százalék előnnyel rendelkezik. Ez behozhatatlan.

Kemal Kılıçdaroğlu tudta növelni a támogatottságát a május 14-i első fordulóhoz képest, rá közel 25 millióan szavaztak, de így sem sikerült összegyűjtenie a szavazatok többségét.

A részeredményeket szokás szerint más módszerrel számolták, s így  sokáig két teljesen ellentétesnek tűnő eredményt nézhettek a választást követők. A kormányközeli Anadolu ügynökség erős előnyt számolt az elejétől a hivatalban lévő elnöknek, a független ANKA-nál viszont csak bőven 80 százalékos feldolgozottság mellett tudott fordítani.

Amint azt korábban írtuk, az Erdoğan-ellenes nagykoalíció elég nehezen kovácsolódott össze. A régi, török ultranacionalista pártból, az MHP-ből 2015 után kivált és az ellenzéket támogató IYI párt elnöke, Meral Akşener sokáig nyíltan és élesen elutasította, hogy a kemalisták veterán jelöltjét, a pártján belül a mérsékelt balközép szárnyat képviselő Kılıçdaroğlut támogassa.

Abból is probléma lett, hogy a CHP két erős, nagyvárosi polgármestere, a liberális Ekrem İmamoğlu isztambuli és a nacionalista Mansur Yavaş ankarai polgármester szerepében sem tudtak megegyezni a többpárti Millet koalícióban.  Végül a megoldás, amibe mindenki belement, az lett, hogy Kılıçdaroğlu mint elnökjelölt, İmamoğlu és Yavaş pedig mint egy kvázi új pozíció, a társ-alelnökjelöltek szerepében, hárman vesznek részt a kampányban.

A törvényhozási választáson szövetségben induló kurd-török Népek Demokrata Pártja (HDP) szintén nem indított saját jelöltet. (A szövetségben indulásra azért volt szükség, mert félő volt, hogy terrorizmus támogatására hivatkozva megtiltják a párt indulását.)

A radikális baloldali, elsősorban a kurd területeken népszerű HDP ezt a választási kampány hajrájában jelentette be. A párt elnöke, Mithat Sancar arra kérte választóikat, hogy az ellenzéki Millet blokk jelöltjét, Kılıçdaroğlut támogassák. Amint az elnök elmondta, a blokk célja a 2023-as választáson „az egyszemélyi uralom”, az Erdoğan elnök hatalmának megtörése és az elnök leváltása, ezért nem lesz ellenjelöltjük. Ez a török választások történetében az első eset, hogy egy radikális baloldali szövetség történelmi ellenfele, a jobbközép és török Nacionalista Köztársasági Néppárt (CHP) támogatására szólított fel.

Erősen valószínű, hogy az eredményeket befolyásolta, hogy a két forduló között Sinan Oğan, a harmadikként, a szavazatok 5,2 százalékával befutó független szélsőjobboldali jelölt hivatalosan Erdoğan támogatására buzdította szavazóit.

Mint arról az első forduló után mi is beszámoltunk, rengeteg kurd-lakta régióban a hadsereg alakulatai is felvonultak a szavazókörök környékén, amelyet a helyi – hagyományosan ellenzéki – lakosság megfélemlítőnek érzett. Vajnai Attila, az Európai Baloldal elnöke a Mérce kérdéseire akkor elmondta, hogy Van jurd többségű városában, ahol delegációja tartózkodott, már két-három nappal a szavazás előtt tömegesen lepték el az utcákat a rendőrök és a katonák, főként a forgalmasabb csomópontokon elhelyezkedve. „Rengeteg vízágyút, gépfegyveres-golyóálló mellényes katonát láttunk” – mesélte a politikus, aki arról is beszámolt, hogy a választások idejére ellenőrzőpontokat építettek ki a hatóságok a környéken.

A választáson olyan is előfordult, hogy az ellenzéki HDP-re leadott szavazatok érthetetlen módon a kormány koalíciós partneréhez, a szélsőjobboldali MHP-hez kerültek.

A szoros eredmény még okozhat fejfájást a jelenlegi elnöknek, hiszen nem kapott akkora felhatalmazást az idei választáson, hogy nyugodt lehessen az ország katasztrofális gazdasági helyzete és az azzal kapcsolatos elégedetlenség miatt.

Ahogyan elemző cikkünkben is megírtuk korábban, Erdoğan miniszterelnöki mandátumai (2003-2014) alatt a török gazdaság stabil pályáról növekedési pályára állt, elkezdődtek a tárgyalások az Európai Unióval az ország felvételéről, és a kurd szeparatistákkal, főként a PKK-val, eleinte viszonylag ígéretes béketárgyalási folyamat indult meg (ami végül 2014-ben rekedt meg). Népszerűségét csak növelte az (eleinte) mérsékelt iszlamizmusa, amivel a törökországi választók jelentős részét meg tudta szólítani.

A stabil növekedés ernyője alatt azonban Erdoğan szép csendben saját szuperhatalmát építette ki. Családját és leghűségesebb szövetégeseit ültetve kulcspozíciókba, a közigazgatás hozzá nem feltétlenül hű tagjait lassacskán kiszorította: az alsóbb szintektől a vezetőkig káderek kerültek az állami intézmények székeibe.

A 2013-as, Gezi parkból kiinduló kormányellenes tüntetések szétverése után Erdoğan egyre keményebb cenzúrát kezdett bevezetni az országban. Egy, a szövetségeseit érintő kiterjedt korrupciós botrány után az – akkor még – jórészt súlytalan elnöki székbe menekült, ám a 2016-os, viszonylag homályos katonai puccskísérletet az elnöki hatalom szélsőséges megerősítésére használta fel, egyfajta „szuperprezidenciális” rendszert létrehozva. Új hatalmát ellenzéki pártok és politikusok be- és eltiltására, extrém hatalomkoncentrációra és a vele egyet nem értők nyílt elnyomására használta fel.

Ebben a környezetben ütött be a 2018-as törökországi valuta- és adósságválság, amelyet meglehetősen unortodox, de nagyvállalkozói bázisának rövid távon bizonyosan kedvező alapkamat-csökkentési politikája, valamint az egyre agresszívabb kül- és belpolitikája csak tovább tüzelt. A líra azóta is iszonyatos mélyrepülésben van, és ezzel párhuzamosan súlyosbodik a munkanélküliség, mindez a társadalom szegényebb rétegeinek iszonyatos csapást jelent. A gazdaság repedezése meg is mutatkozott a kormányzó AKP támogatottságán: a 2019-es helyhatósági választásokon az ellenzék tarolt, elragadva a legjelentősebb nagyvárosokat.

2023 elején ráadásul két nagyerejű földrengés is megrázta Délkelet-Törökországot, amelynek tízezrek estek áldozatul, épületek százezrei rongálódtak meg vagy omlottak össze teljesen. Erdoğan kormánya vészesen lassan reagált a bajban, és hamarosan arról is cikkezni kezdtek, hogy az éppen általa, építésbiztonsági szabályok enyhítésével pozícióba hozott lojális vállalkozói réteg pénzéhsége és slendrián kivitelező munkája tette lehetővé ezeket az iszonyatos károkat.