Az energiaválság tálcán kínálja a lehetőséget arra, hogy különböző árampiaci szereplők nagy pénzeket kaszáljanak, ám az ígért hatékonyság és a fogyasztók nyeregbe ültetése nem igazán látszik megvalósulni pusztán a piaci működéstől. A nagy szereplők túlhatalma mellett nem is remélhető, hogy pusztán piaci ösztönzőktől és a szabályozási lyukak foltozgatásától javulna a helyzet, ezért érdemes alternatív megoldások után nézni:

csak akkor remélhetünk érdemi változást, ha az energiarendszerben is teret nyernek olyan megoldások, amelyek a profittermelési logika helyett az önellátást, az önrendelkezést és a közösségi tulajdonlást veszik alapul.

Példákkal mutatjuk be, hogyan manipulálják a mesterségesen kialakított energiapiacokat a tőkeerős cégek.

Számos magyar város, kistelepülésektől kezdve egészen Budapestig, csődközeli helyzetben van, amit részben a rezsiárak emelkedése okoz. A hagyományos magyarázat szerint persze a rezsiköltség felrobbanása egyszerűen piaci folyamatok eredménye, az áram és gáz esetében azonban semmiképp sem hagyományos piacról van szó. Nem tagadva a kettő közötti kapcsolatot, különösen az elmúlt egy-két évben, ez az írás az árampiacról kíván szólni.

Az Európai Uniót jellemző nagykereskedelmi árampiac nem különösebben régi találmány, hiszen sokáig az áramszolgáltatás nemzeti vagy regionális monopóliumokon alapult, melyek állami vagy magánkézben voltak, de általában vertikálisan integráltak voltak. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a cég szolgáltatta az áramot a fogyasztók számára, akinek a kezében az az elosztói hálózat és erőművek is voltak. Ez szerte a világban sok helyen továbbra is így van, és könnyen belátható, hogy ebben a helyzetben nincs értelme nagykereskedelmi árampiacról beszélni.

Ez a helyzet nem is olyan régen kezdett el megváltozni, és szerte a világon – akár olyan, kifejezetten piacpárti országokban is, mint az Egyesült Államok és Kanada jelentős része –  továbbra is a fentebb leírt módon működik az áramszolgáltatás. Az elektromosság közszolgáltatás-modelljével szemben azonban felmerült, hogy hatékonyabb lenne abból árupiaci terméket csinálni.

Csináljunk úgy, mintha piac lenne

Mivel egy sok szempontból különleges termékről van szó, ez korántsem volt egyszerű manőver. Először Augusto Pinochet neoliberális reformokról ismert Chiléjében alakítottak ki az áram kereskedelmét szolgáló (nagykereskedelmi) piaci megoldásokat, vagyis már jó pár évtizede létezik a modell, de

a háztartási fogyasztók szintjéig – talán egyes texasi áramszolgáltatókat leszámítva – azóta sem érkezett el a teljes piacosítás.

Az EU nagykereskedelmi árampiacát fokozatosan hozzák létre jogi eszközökkel lényegében a kétezres évektől kezdődően, azt remélve tőle, hogy egyszerre segíti majd az energiafüggetlenséget, az árak alacsonyan tartását és a megújulós átállást. A gyakorlatban mindez nehezen jön össze: a szimulált piacnak egymásnak ellentmondó követelményeknek kellene megfelelnie, erről többek között Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter is írt tavaly a Mércén is megjelent cikkében.

Ráadásul a kétezres évek óta ha lehet, csak még nehezebbé vált a biztonságos, a fogyasztók számára a lehető legalacsonyabb árat garantáló áramellátás piaci alapú megteremtése. Ez 2022-ben vált igazán szembetűnővé, amikor az EU piacosított energiarendszere nem állta ki az orosz-ukrán háború jelentette stressztesztet, és a teljes blokk rezsiválságba sodródott. A brutális drágulásért pedig részben éppen azok a piaci mechanizmusok voltak felelősek, amelyek hivatalosan a legjobb árat kellene hogy kialakítsák. És sajnos rendszeres tapasztalat az is, hogy nagy a szereplők kihasználják a jogi eszközökkel, felülről lefelé kialakított és rendkívül nehezen átlátható árampiac keretrendszerének sajátosságait. A piaci manipuláció jelenségét két nemzetközi példával szemléltetjük.

Könnyen kijátszható rendszerek

Mivel az áram nehezen tárolható, viszont a kereslet és a kínálat folyamatosan változik, a megbízható szolgáltatáshoz a termelés és a fogyasztás folyamatos kiegyensúlyozása szükséges. Az egyre inkább terjedő, sokszor változékony és időjárásfüggő megújuló források tovább bonyolítják egy piac működtetését, ezért a nagykereskedelmi árampiac – melynek a kereskedők mellett az áramszolgáltatók, termelők és nagyipari fogyasztók a résztvevői – valójában nem is egyetlen piac, hanem csak rövidtávon is legalább kettő. Az egyik a következő nap energiaellátását veszi célba, és arra kiváló is lehet, hogy egy fix áramfelvétel mellett működő gyárat és egy erőművet összekössön, ám a pontosan előrejelezhetetlen lakossági fogyasztás kielégítésére, vagy épp az időjárástól függő termelés értékesítésére kevésbé alkalmas.

Ezért a másnapi piac mellett létezik a napon belüli piac is, mely képes kezelni a percről percre változó keresletet és kínálatot és kitölteni a másnapi piac által hagyott réseket. Általában ezekhez még társul az áramszünetek elkerülése és a kereslet és kínálat közötti egyensúly fenntartását célzó kiegyensúlyozó piac és az egy napnál hosszabb időszakra tervező, magukat bebiztosítani vágyó szereplők számára lehetőséget kínáló határidős piac is. Mindez elméletben remekül hangzik, de, mint látni fogjuk, a gyakorlatban adódhatnak problémák.

Az első példa azt mutatja be, hogy valójában a hagyományos erőművek sem annyira rugalmasak, mint azt a megbízhatatlan, időjárásfüggő megújulókkal szembeállító érvelés mutatni kívánja. A kaliforniai másnapi piacot meghekkelő JPMorgan Ventures Energy az erőművek rugalmatlanságát használta ki aukciós stratégiájával. A cég két erőművével játszották el azt, hogy minden harmadik órára a piaci áraknak megfelelő ajánlatot adtak, ám ugyanezen erőművek a köztes időszakra már jóval a piaci ár feletti árat kértek.

Mivel az esetben releváns hálózatüzemeltető, a CAISO (California Independent System Operator) automatikusan kiválasztja az árelfogadó ajánlatokat, a JPMorgan erőművei megnyerték minden harmadik órára a licitet. Mivel azonban a rendszer azzal is tisztában volt, hogy az erőművek ki- és bekapcsolása időt vesz igénybe, a köztes időszak túlzó árait is kifizette. Bár a fenti történet végül a kiskapu bezárásával és bírsággal zárult, az árampiac bonyolultsága számos további lehetőséget kínál a nyerészkedésre.

Visszaélnek a kiszolgáltatott helyzettel

A második, brit példa a kiegyensúlyozó piacot használta ki, de az erőművek ki- és bekapcsolásának rugalmatlansága ott is fontos szerepet játszott. Az esetről beszámoló Bloomberg szerint ez, ha minden a módszerrel próbálkozó cég szándékai szerint alakul, óriási rést képes ütni az ellátás biztonságán, és teljesen kiszolgáltatottá teszi a hálózat üzemeltetőjét. A módszer lényege, hogy a termelők figyelmeztetik a villamosenergia-rendszer üzemeltetőjét, hogy csúcskereslet idején lekapcsolnák az erőművüket, majd felajánlják, hogy „kiegyenlítő” fizetésért cserébe hajlandóak tovább működtetni azokat. Mivel egy gázzal működő erőműnek a leállítást követően le kell hűlnie, egy leállás mintegy hat órán keresztül nem teszi lehetővé a termelés újraindítását. Az erőmű üzemeltetője egy ilyen manőver belengetését követően a kiegyensúlyozó piacon gyakorlatilag bármilyen árat kérhet az áramért – a manipuláció árát pedig a fogyasztók fizetik meg.

Ezzel a megoldással például a világ egyik legnagyobb nem-tőzsdei cége, a Vitol birtokolta VPI 2022. december 12-én egyetlen nap alatt 11 millió fontot keresett a Rye House nevű erőművével, mivel képes volt megawattóránként 6 ezer angol fontért adni az áramot a kiegyensúlyozó mechanizmus keretein belül – több mint négyszer annyiért, mint amennyibe az áram a másik piacon került. A Bloomberg elemzése szerint a kikapcsolással történő fenyegetés, majd a termelés értékesítése a kiegyensúlyozó mechanizmus keretein belül 2018 és 2022 között 525 millió fontot hozott az erőművek üzemeltetőinek, főként a szűkösséggel sújtott utolsó két évben, amikoris a fenti összeg közel 90 százalékát realizálták ezek a cégek.

A módszert a legsikeresebben alkalmazó VPI (amely 2021 elejéig csak egyetlen erőművel rendelkezett), a kiegyensúlyozó piac sajátosságainak kihasználásával szerzett hasznot kizárólag az utolsó két évben tette zsebre.  Ráadásul az így szerzett 189 millió fontos bevétele nagyobb volt, mint az a 186 millió font, amit 2021 elején kifizetett négy erőműért, köztük a fentebb említett Rye House-ért. A második helyen a trükkel élő cégek közül azt az Unipert találjuk, melynek megmentésére és államosítására a német állam több mint 50 milliárd eurót költött. A kiegyensúlyozó piac működését kihasználva az Uniper 153 millió font bevételt szerzett öt év alatt (2018 és 2022 között). Érdemes persze megjegyezni, hogy a brit hálózatüzemeltető, az Ofgem nem talált szabálytalanságot az ügyben, és az erőművek működtetésével kapcsolatos döntések hátterét sem ismerjük, ugyanakkor az Ofgem azt is elmondta, hogy szándékában áll megtiltani ezt a gyakorlatot.

Hiába azonban az Ofgem fogadkozása, a piacra bízott disztribúció, kiegészülve a vészhelyzeti alkalmakkor hadra fogható létesítmények igényével perverz ösztönzőket hoz magával. A cégek nem azért realizálták a fent bemutatott bevétel nagyját a vizsgált ötéves időszak második felében, mert hirtelen kapzsibbak lettek, mint korábban voltak. Hanem azért, mert ekkor volt kellően szűkös a kínálat ahhoz, hogy sikerülhetett kiszolgáltatott helyzetbe hozniuk a hálózat üzemeltetőjét, illetve ekkor az árak egyébként is emelkedett szinteken voltak. Az ilyen ügyletekhez használt, régebbi és drágábban üzemeltethető egységek normális esetben, vagy amikor bőséggel termelnek a szélerőművek, gyakran kénytelenek felhagyni a termeléssel, így, amikor szükség van rájuk, tulajdonosaik jó eséllyel számíthatnak a manőver sikerére. Az általában nem termelő egységek tulajdonosai is tisztában vannak azzal, hogy amikor azokra mégis szükség van, bármilyen árat kérhetnek.

Profitérdek helyett demokratikus kontroll és szolidaritás

Noha a fenti két példa szabályozói kiskapukon alapul, az áramtőzsdéken alapuló piacosítás és a profitlogika óhatatlanul hasonló eredményekhez vezet. Az, hogy a villamosenergia sajátosságai miatt – minden egyszerűsítési próbálkozás ellenére – kifejezetten bonyolult és mesterséges piacról van szó, szintén nem segíti a helyzetet.

A piaci alapú működés láthatóan nem feltétlenül a fogyasztó számára lesz hatékony, különösen, hogy a nagy szereplők túlzott befolyása könnyen vezethet piaci kudarcokhoz. A nagyvállalatok a részvényeseknek felelnek, és nem a fogyasztóknak, ráadásul hiába a verseny erősítésére tett törekvések, valójában arra sincs lehetőség, hogy lecseréljük az áramszolgáltatónkat.

Mindez jól illusztrálja, miért fontos téma az alapvető energiaellátás feletti, a mainál jóval demokratikusabb kontroll, és miért nem bízhatunk abban, hogy kielégítő választ nyújtana az energiabiztonsággal kapcsolatos problémáinkra az erőszakos privatizáció és piacosítás.

Ezzel szemben az évtizedeken keresztül működő közműmodell, kiegészülve energiaszövetkezetekkel- és közösségekkel, energiahatékonysági kezdeményezésekkel képes lehet a mindent leuraló, óriásira hízott multicégek alternatívájaként működni. A megújulók terjedése révén az állami és önkormányzati tulajdonú közműcégek lokális monopóliuma mellé ma már könnyen oda lehet tenni kisebb léptékű, emberközeli, decentralizált megoldásokat, amelyek haszna ráadásul kisközösségi tulajdonban tartható – pusztán politikai akarat szükséges hozzá, hogy ezek terjedését támogassák a szabályozók a profitlogika kizárólagos érvényesítése helyett, ami az energiaátmenetet is bizonyíthatóan lassítja.