Jazmin Lari azután talált rá a hivatására, hogy nyugdíjba vonult. Pakisztán első női építésze, aki mérnökként számos irodaházat és szállodát tervezett, 2000-ben ráunt arra, hogy konzorciumoknak és befektetőknek dolgozzék. Elbúcsúzott a szakmától és újragondolta azt, amit addig az építészetről tudott.

Lari 1941-ben született az Indus folyóhoz közel fekvő Dera Ghazi Khanban, Pandzsáb tartományban. Bár az édesapja is építész volt, aki Lahorban és más – indiai, majd az 1947-es függetlenséget követően – pakisztáni városokban a szegények számára tervezett házakat, egy 1956-os londoni családi látogatásig nem gondolt arra, hogy maga is mérnöknek tanuljon.

„Amikor először mentem felvételizni az építészet szakra, megkérdezték, hogy tudok-e rajzolni. Én meg mondtam, hogy nem tudok. Ekkor azt javasolták, hogy jobb, ha először megtanulok rajzolni egy művészeti iskolában”

– mondta el a pályakezdésének nehézségeit a Jazbah Magazinnak, amelyet az Octogon oldal ismertetett. Így előbb művészetet tanult Oxfordban, s csak azután jelentkezett a mérnöki képzésre. Az egyetem elvégzése után, 23 évesen a férjével visszaköltöztek Karacsiba, ahol megalapította a saját irodáját, a Lari Associates-t, ezzel pedig az ország első női építésze lett.

Bár a következő évtizedek során több olyan projektumban is részt vett, amelyek a rászorulók lakhatási helyzetén kívántak javítani, ismertségre pusztán az általa tervezett hotelekkel és irodaházakkal tett szert. Bár Lari alkotta meg Pakisztán első szociális lakásrendszerét, az Anguri Bagh-ot Lahorban, 1980-ban pedig az ő irodájából került ki a Lines Area Resettlement program, elismerést a Pénzügyi és Kereskedelmi Központ, az állami olajtársaság épülete vagy a Taj Mahal Hotel megtervezésével érdemelt ki.

Holott már az Anguri Bagh megalkotása során új utakat keresett. Például a vidékről beköltöző emberekre tekintettel a lakóépületekhez teraszokat toldott, amelyeken lehetőség nyílt a háziállatok tartására, az asszonyok számára pedig teraszos kerteket tervezett, hogy a mindennapi szükségleteiket növénytermesztéssel fedezhessék. Ugyanígy a Karacsi központjának átalakítását célzó Lines Area Resettlement program is szociális célokat szolgált: nemcsak 13 ezer embernek biztosított tetőt a fejük fölé, de fenntartható közösségeket hozott létre.

A hotelek, kereskedelmi központok és irodaházak tervezésével az ezredfordulón végleg fölhagyott. A nyugdíjazása után, 2003-ban az UNESCO tanácsadója lett, a hivatása pedig olyan régiókba szólította, amelyekben vagy fegyveres konfliktusok miatt, vagy az áradások, a gyakori földrengések következtében milliók váltak otthontalanná.

A mezítlábas szociális építészet

Az új építészeti fölfogása a 2005-ös kasmíri földrengés után alakult ki, amely több mint 86 ezer ember halálát okozta.

Lari segíteni kívánt a hajléktalan embereknek, bár nemigen tudta a módját, miként is kezdjen neki. Ekkor született meg a „mezítlábas szociális építészet” terve, amely a régóta ismert építéstechnikák felelevenítését és újraértelmezését, az adottságokhoz való igazítását jelenti.

Újra értelmet nyert a föld, a bambusz és a mész, mert kéznél voltak, rendkívül olcsónak és környezetbarátnak bizonyultak. Emellett a régi technikák – melyekről ismeretet a történelmi épületekkel kapcsolatos munkája során szerzett – és a bevált, ismert alapanyagok alkalmazása arra is lehetőséget teremtett, hogy az érintettek a saját otthonaik újjáépítésében is részt vehessenek.

Lari a következő stratégiát dolgozta ki: a Pakisztán különböző régióiból származó megoldásokat kombinálni kezdte, hogy a természeti pusztításokat elszenvedett területeken olcsó, ámbár tetszetős és tartós épületeket állíthassanak. Egyik új megoldása az volt, hogy az emberek néhány ezer forintnak megfelelő összegért megvásárolhatták a tetőszerkezeteket, amelyek alá ingyenesen maguk építettek falakat fából és sárból.

Ezzel egy időben pedig szakított azzal az eljárással, amely a mérnöki munkát csak a tervezésben és az építésben jelölte meg. A férjével olyan képzési programot dolgozott ki, amely lehetővé tette, hogy a közösségek maguk kezdjenek el építkezni, majd pedig a tapasztalataikat továbbadhassák más közösségek számára. Lari immár nem nevezte magát mérnöknek, legfeljebb társtervezőnek, oktatónak.

Ilyen módon a természeti katasztrófák által sújtott emberek tízezrei kaptak nemcsak segítséget, hanem felhatalmazást arra is, hogy saját kezükkel alapozzák meg az otthonaikat és díszíthessék kedvükre. „Amit kezdetben nem értettem” – mondta el a Guardiannek –, hogy „pusztán a föld használatával a kreativitás és a tervezés hatalmas többletét szabadítottam fel, különösen a nőkben”. A pakisztáni kézművességben általában „rengeteg a minta, legyen az szövet, legyen az kő”, s ezek most újra helyet kaptak a szükséglakások falain.

A mamutokkal szemben

Lari úgy látja, hogy ez a fajta építkezési elköteleződés szemben áll azzal, amelyet csak „nemzetközi gyarmati jótékonysági modellnek” nevez. Ő nem hisz abban, hogy az embereket áldozatként kellene kezelni, alamizsnát kellene nekik adni, hogy aztán betonépületeket húzzanak fel a számukra. Nem gondolja, hogy ez a modell működött, például a legutóbbi pakisztáni áradások során; épp ellenkezőleg: a gyakori súlyos áradások a kolonializmus örökségei és összefüggésben állnak a folytatódó kizsákmányolással. Emellett a „nemzetközi gyarmati jótékonysági modell” azért sem jó, hiszen egyre kevesebb a támogatás, miközben a katasztrófák száma az éghajlatváltozás, a régiós konfliktusok miatt egyre nő.

Szerinte az egyetlen megoldás az, ha olyan módon dolgozunk, amely minimális külső finanszírozást igényel.

Ez persze az építésztársadalom átformálódásával kell járjon. Lari úgy tekint a régebbi munkái zömére, mint fenntarthatatlan mamutalkotásokra: csillogók, szépek, légkondicionáltak – s haszontalanok. „Terrorban dolgoztam és éltem”, mondta el a már idézett interjúban a Guardiannek, hiszen mindennek egyenesnek és kidolgozottnak kellett legyen, egyszerűen „tökéletesnek”. Ma azonban már nem zavarja, ha a bambuszból és fából készült épületek ferdék, elnagyoltak. Azt mondja, ha az alapvető elemek a helyén vannak, akkor megnyugodhat mindenki. Nem az „egó” kérdéséről van szó, s ez látszik például a Zero Carbon kulturális központ ívelt nádtetős szerkezetén, vagy azokon a kör alakú közösségi épületeken is, amelyek képesek dacolni az áradásokkal és a földrengésekkel. Lari hőse a modernista Le Corbusier, aki mellé azonban odaállította Hassan Fathy egyiptomi építészt, aki már az 1930-as években felismerte a földdel való hagyományos építkezés értékét, valamint John Turner brit mérnököt, aki az 1960-as és 70-es években a fejlődő világban élő emberek jogaiért szállt síkra, hogy saját otthonaikat és közösségeiket maguk építsék és tartsák fenn.

Most hogy Lari betöltötte a 83. életévét, még magasabbra tette a lécet. A tavalyi áradások károsultjai számára egymillió új otthont kíván alkotótársaival, azaz a hajlék nélkül maradt emberekkel létrehozni. „Két évünk van erre, ebben a hónapban már elkezdtük a munkát”, mondta el, miután elnyerte a 2023-as építészeti királyi aranyérmet, a 175 éves díjat, amelyet a Brit Királyi Építészeti Intézet (Royal Institute of British Architects) tanácsára a brit uralkodó adományoz általában fotogén és nagy feltűnést keltő kulturális épületek tervezőinek. Ebből sem csinált azonban egó-kérdést. Mint megjegyezte, „Nem könnyű nekik olyasvalakit választani, aki nem a megszokott dolgokat csinálja”.