A különböző felmérésekben egész jól szereplő ellenzéki választási szövetség, a CHP-vezette Nemzeti Szövetség (Millet İttifakı) egy sor karakán politikai intézkedést helyezett kilátásba jelenleg egyáltalán nem valószínűtlen győzelme esetére. De hogyan jutott az ellenzék ilyen közel a több mint 20 éve regnáló Erdoğan leváltásához? Mit lehet várni egy posztautokratikus törökországi kormánytól?
Ha a magyarországi ellenzék bármikor is kormányváltásra készülne, igen fontos lenne odafigyelnie a most május közepén zajló törökországi választásokra és az azt követő időszakra, mivel Erdoğanra most jó eséllyel vereséget mérhetnek. Bár a két ország társadalmi és politikai viszonyai között jelentős különbségek is vannak, azért akad bőven hasonlóság: az agyoncentralizált közigazgatás, a civil és kulturális élet közel teljes uralása és az autokratikus vezető klienseiből közpénzen kitermelt elit felépítése mind-mind olyasmi, amivel egy kormányozni készülő hazai politikai tömbnek a Fidesz esetleges bukása esetén is rengeteget kell majd küzdenie. Cikkünkben sorra vesszük azokat az akadályokat, amelyeket az idősödő diktátor az elmúlt 20 évnyi regnálása során állított az ellenzéke elé, még arra az esetre is, ha esetleg búcsúznia kéne – átmenetileg? – az elnöki széktől.
Gazdasági diadalmenet és gyors hanyatlás az Erdoğan-rezsim alatt
Hogy a törökországi ellenzék évek óta tartó erősödését megértsük, közelebbről is szemügyre kell vennünk azokat a körülményeket, amelyek Erdoğan népszerűségét majdnem 20 évig biztosították. Ezek közül magasan a legfontosabb a gazdasági stabilitás.
Törökország 1955 és 2005 között az alsó-közepes jövedelmű országok kategóriájában toporgott (az egy főre eső jövedelem nem haladta meg a 4125 dollárt, mai értéken), és a kilencvenes évek második felében kialakult belpolitikai válság 2001-re súlyos gazdasági válságba torkollott: az erősen külföldi tőkétől függő Törökországból szinte menekültek a befektetők, a költségvetési deficit az egekbe szökött, tömegével szűntek meg a munkahelyek és a jövedelmi egyenlőtlenségek elmélyültek. Ezekben a zavaros időkben emelkedett fel Recep Tayyip Erdoğan, aki szerencsésen épp elkerülte a népszerűtlen megszorító intézkedések fázisát 2001-2003 között, viszont
a visszaálló gazdasági stabilitás hozta viszonylagos elégedettséget ügyesen lovagolta meg.
Erdoğan miniszterelnöki mandátumai (2003-2014) alatt a török gazdaság stabil pályáról növekedési pályára állt, elkezdődtek a tárgyalások az Európai Unióval az ország felvételéről, és a kurd szeparatistákkal, főként a PKK-val, eleinte viszonylag ígéretes béketárgyalási folyamat indult meg (ez végül 2014-ben rekedt meg). Népszerűségét csak növelte az (eleinte) mérsékelt iszlamizmusa, amivel a törökországi választók egy jelentős részét meg tudta szólítani.
A stabil növekedés ernyője alatt azonban Erdoğan szép csendben saját szuperhatalmát építette ki. Családját és leghűségesebb szövetégeseit ültetve kulcspozíciókba, a közigazgatás hozzá nem feltétlenül hű tagjait lassacskán kiszorította: az alsóbb szintektől a vezetőkig káderek kerültek az állami intézmények székeibe.
A 2013-as, Gezi parkból kiinduló kormányellenes tüntetések szétverése után Erdoğan egyre keményebb cenzúrát kezdett bevezetni az országban. Egy, a szövetségeseit érintő kiterjedt korrupciós botrány után az – akkor még – jórészt súlytalan elnöki székbe menekült, ám a 2016-os, viszonylag homályos katonai puccskísérletet az elnöki hatalom szélsőséges megerősítésére használta fel, egyfajta „szuperprezidenciális” rendszert létrehozva. Új hatalmát ellenzéki pártok és politikusok be- és eltiltására, extrém hatalomkoncentrációra és a vele egyet nem értők nyílt elnyomására használta fel.
Ebben a környezetben ütött be a 2018-as törökországi valuta- és adósságválság, amelyet meglehetősen unortodox, de nagyvállalkozói bázisának rövid távon bizonyosan kedvező alapkamat-csökkentési politikája, valamint az egyre agresszívabb kül- és belpolitikája csak tovább tüzelt. A líra azóta is iszonyatos mélyrepülésben van, és ezzel párhuzamosan súlyosbodik a munkanélküliség, mindez a társadalom szegényebb rétegeinek iszonyatos csapást jelent. A gazdaság repedezése meg is mutatkozott a kormányzó AKP támogatottságán: a 2019-es helyhatósági választásokon az ellenzék tarolt, elragadva a legjelentősebb nagyvárosokat.
2023 elején ráadásul két nagyerejű földrengés is megrázta Délkelet-Törökországot, amelynek tízezrek estek áldozatul, épületek százezrei rongálódtak meg vagy omlottak össze teljesen. Erdoğan kormánya vészesen lassan reagált a bajban, és hamarosan arról is cikkezni kezdtek, hogy az éppen általa, építésbiztonsági szabályok enyhítésével pozícióba hozott lojális vállalkozói réteg pénzéhsége és slendrián kivitelező munkája tette lehetővé ezeket az iszonyatos károkat.
Ellenzék: a győzelem karnyújtásnyira, a stabilitás kérdéses
Kompromisszumos jelölt késekkel a háta mögött
2022 februárjában a törökországi politikai ellenzék hat pártja választási koalícióra lépett „Hatok Asztala” (illetve „Nemzeti Koalíció”) néven. A koalíció jobboldali, iszlamistáktól a liberálisokon át a szocdemekig elhelyezkedő pártjai (Köztársasági Néppárt – CHP, Jó Párt – İyi-P, Boldogság Párt – SAADET, Demokrata Párt – DP, Demokrácia és Fejlődés – DEVA, Jövő Párt – GP) közül messze a CHP a legerősebb, nem is csoda hát, ha az elnökjelöltet is ők adják végül. A jelöltállítást nem kapkodták el, végül 2023. március 6-án jelentették be, hogy Kemal Kılıçdaroğlu mérkőzik meg a Koalíció részéről Erdoğannal.
A jelöltállítás nem egyszerű folyamat egy hatpárti koalíción belül, pláne egy olyan szélsőséges elnöki túlhatalmat biztosító rendszerben, mint a törökországi. Kılıçdaroğlura sejthetően többek közt azért is esett a választás, mert egyrészt a maga 74 évével jó átmeneti kompromisszumnak ígérkezik, másrészt politikai karakterét nézve talán a felmerülő nevek listáján ő a legkevésbé karakán.
Megfelelő arra, hogy ellensúlyozza az Erdoğan által megtestesített diktatórikus erőembert, de politikailag épp elég arctalan ahhoz, hogy adott esetben félreállíthassák belülről.
Ez azért is jelentős, mert ha csak a CHP-n belüli erőviszonyokat nézzük, máris láthatunk két jócskán fiatalabb és igencsak ambiciózus figurát is, akik a március 6-i bejelentés szerint alelnöki székhez jutnak ellenzéki győzelem esetén: Ekrem İmamoğlut és Mansur Yavaşt. Mindkét politikus nagyon is előnyös helyzetben lehetne egy későbbi, párton belüli hatalmi harcban. A 2019-es helyhatósági választásokon, ahol Erdoğan és az AKP először szenvedett látványos vereséget közel húsz év után, mindketten zajos sikert értek el: a mérsékeltebb İmamoğlu Isztambul, az ultranacionalista gyökerű Yavaş pedig Ankara polgármestere lett.
Ha hozzávesszük a koalíció sokszínűségét, amely koalíció fentiekhez hasonló ambiciózus és karakán politikusokat seregel, azt kell látnunk, hogy egy majdani koalíciós kormányzás már a vezető személyek terén is rengeteg buktatót rejt magában.
A gazdaság problémája: egyszerre pénzügyi szigor és igazságos újraelosztás?
Minden bizonnyal az első és legégetőbb probléma, amit kezelnie kell egy új kormánynak Törökországban a gazdasági megroppanás. A legnagyobb – és jelenleg igen jó esélyekkel mérkőzni készülő – ellenzéki koalíció, a Hatok Asztala programjában határozottan elkötelezte magát a makrogazdaság stabilitás helyreállítása mellett, amelyet többek közt a Nemzeti Bank függetlenségének visszaállításával és szigorú pénzügypolitikával szeretnének elérni.
A tét nagy, a törökországi választók már 2022-ben elsöprő többséggel a gazdasági helyzetet jelölték meg, mint elsődleges problémát Törökországban.
Nem csoda hát, hogy az ellenzéki pártok már jóval a kampány hivatalos kezdete előtt egymásra licitálva rukkoltak elő meggyőző tapasztalattal rendelkező gazdasági szakemberekkel és részletes tervekkel arról, hogy valósítható meg ismét a stabilitás. Ennek ellenére a jelenlegi válsághelyzet olyannyira összetett és sokrétű, hogy gyors sikerekre aligha számíthat kormányon a CHP-vezette Nemzeti Koalíció: a közintézmények finanszírozása, az adórendszer teljes átszabása (ha hihetünk a programnak: igazságosabb, újraelosztó módon), az iparpolitika új irányainak kijelölése és a nemzetközi kereskedelem (illetve/meg piaci bizalom) helyreállítása egyenként is kemény feladat, nemhogy egyszerre.
Ráadásul egyszerre szigorú állami pénzügypolitikát és igazságos újraelosztást, valamint jól finanszírozott közintézményi hálózatot kialakítani még a Törökországnál jóval dúsabb államoknak sem igen szokott sikerülni. Kapitalista kontextusban pláne nem.
Ha sikerülne is erre jó stratégiát összeállítani, rengeteg buktatóval járhat mindezt egy sokpárti, győzelem esetén is valószínűleg külső segítségre szoruló koalícióval átverni.
A közigazgatás problémája: kádermentes, de irányítható adminisztráció?
Miután 2016-ban a török hadsereg egyes alakulatai és parancsnokai sikertelen puccskísérletet hajtottak végre az Erdoğan-rezsim ellen, az akkor még relatíve korlátozott jogkörökkel irányító elnök azonnal kihasználta a helyzetet hatalma megszilárdítására. A meglehetősen pancser puccs után szükségállapotot hirdetett ki, és rendeleti kormányzással távolította el belső ellenzékét az államapparátusból, majd támogatottságának átmeneti megugrását kihasználva 2017-ben népszavazással ruházta fel magát, illetve a mindenkori elnököt jelentős végrehajtói jogkörökkel. A következő időszakban a rezsim szó szerint eltüntetett gyakorlatilag minden nem feltétlen Erdoğan-hű embert a közigazgatásból, a bíróságokról és a közszférából.
Ez a stratégia a közigazgatás legalsóbb szintjeiig bezárólag masszív káderrendszert hozott létre, amely jellegéből adódóan a rendszerhűséget jutalmazta, mintsem a szakmai kvalitásokat. Az ellenzék elé viszont, ha kormányra készül, ez komoly akadályokat gördít: nagy mennyiségben kell feltöltenie a közigazgatást olyan szakemberekkel, akik egyrészt nem egyfajta erdoğanista mélyállamot tartanak fenn, hanem a kormányzattal konstruktívan tudnak együttműködni, másrészt egyáltalán léteznek.
Erdoğan 20 évnyi kormányzása alatt ugyanis az ellenzék politikusai, illetve a nem feltétlen Erdoğan-hű közigazgatási szakemberek alig juthattak döntéshozói szerepbe, így szinte a semmiből kell előteremtenie egy jól működő és nem partizán közigazgatáshoz humán erőforrást az ellenzéknek győzelme esetén.
Nemcsak saját kormányzásuk belső stabilitásához elengedhetetlen ennek a problémakörnek a megoldása, de – mint arra utaltunk – a gazdasági helyzet stabilitásához is kötelező lépés lenne a közigazgatás autokratikus centrumtól való függetlenítése: a helyi döntéshozatal valóságkövetővé tételétől a piaci helyzet stabilizálásáig számos ponton kell gyors eredményeket elérnie egy jövőbeli kormánynak.
A külpolitika problémája: erős pozíciók megtartása és békülés?
Anélkül, hogy hely hiányában túlzottan elmerülnénk Törökország nemzetközi politikai és gazdasági törekvéseinek elemzésében, rá kell mutatnunk, hogy az elmúlt 20 év, és azon belül is főként a 2017-2023 közötti periódus külpolitikája jelentősen megbonyolította Ankara nemzetközi helyzetét.
A hazai problémákat jellegzetesen külpolitikai erőfitogtatással leplezni kívánó Erdoğan-rezsim számos ponton keveredett konfliktusba saját szövetségeseivel, és hátráltatta így például az amúgy régóta áhított Európai Uniós csatlakozási folyamatot.
Hogy csak néhány ilyen folyamatot említsünk, Ankara a maga részéről 2014-ben lezárta a kurd szeparatistákkal való béketárgyalásokat, majd mind belföldön, mind a szomszédos államokban jelentős erőkkel kezdte üldözni a kurdokat, előbbi esetben politikai elnyomás és kirakatperek, utóbbi esetben katonai csapások és népirtó jellegű megszállási politika segítségével. Ehhez szorosan kapcsolódik az a tény, hogy a baloldali, kurd érdekeket is képviselő HDP egykori elnökét, Selahattin Demirtaşt az Emberi Jogok Európai Bírósága többszöri figyelmeztetése ellenére is koholt vádakkal börtönben tartja a rezsim.
Az amúgy szintén NATO-tag szomszédos Görögországgal a Jón-tengeri szigetek, és a földközi-tengeri nyersanyaglelőhelyek feletti politikai izmozást katonai fenyegetőzésekig vitte. Az EU-tól csorgó jelentős támogatási pénzek növelése érdekében a menekültekkel való zsarolás embertelen és az utóbbi időben népszerű eszközéhez nyúlt. A NATO-t a svéd csatlakozás vétójával zsarolja saját elnyomó politikájának erősítése érdekében.
A sort hosszan lehetne folytatni, a lényeg viszont, hogy egy szélsőjobbtól baloldalig húzódó ellenzéki koalíciós kormánynak rengeteg megtaposott tyúkszemet kell ragtapasszal ellátnia ahhoz, hogy stabilizálhassa Törökország nemzetközi megítélését, és ezáltal egyáltalán elképzelhetővé tegye a valamikori EU-s csatlakozást, illetve visszafordítsa az ország nemzetközi elszigetelődésének folyamatát. Különösen nehezítő tényező lehet az is, hogy Törökország jelenlegi intervencionalista, hiperaktív külpolitikáját a most éppen az ellenzéki koalícióban helyet foglaló Jövő Párt vezetője, Ahmet Davutoğlu korábbi AKP-s külügyminiszter maga alkotta meg.
El tudja-e csalni Erdoğan?
Persze. Kevésbé az a kérdés, hogy meg fog-e tenni minden tőle telhetőt törvényes keretek között vagy akár azokon túl is a jelenlegi rezsim hatalma megtartása érdekében. A kampányban csak fokozódott az ellenzéki újságírók, aktivisták, művészek és politikusok nyílt üldözése.
Sokkal nagyobb a tétje lehet annak, hogy egy csalással elért AKP-győzelem után a biztonsági apparátusok pontosan kinek és milyen arányban állnak az oldalára egy polgárháborúktól és katonai diktatúráktól tarkított történelmű országban.
A rendőrség és az állambiztonsági szervek egy ilyen forgatókönyv esetén valószínűsíthetően jobbára Erdoğant támogatnák, tekintve, hogy az őket felügyelő belügyminiszter, a meglehetősen homályos hátterű Süleyman Soylu egyértelműen feltétel nélkül hű a jelenlegi elnökhöz. A katonai elköteleződés már kevésbé egyértelmű: bár a 2016-os puccskísérlet után jelentős tisztogatások zajlottak a török hadsereg vezetésében és sorállományában, a török védelmi erők továbbra is sorozásos alapon működnek, a fiatal katonákat pedig már nehezebb lehet rávenni, hogy például tüzet nyissanak a tünető civilekre . Sok múlhat azon is, hogy az Erdoğanhoz jelenleg hű, de autonómiáját nehezen már kialakító védelmi miniszter, Hulusi Akar hogyan dönt egy esetleges kritikus pillanatban.
Bármi lesz is a választások eredménye (AKP-többség a parlamentben ellenzéki elnökkel, ellenzéki többség továbbra is Erdoğannal vagy teljes ellenzéki/kormánypárti győzelem) az már most biztosnak látszik, hogy érdemes lesz a következő hónapok fejleményeit intenzíven követni, úgy a hazai, mint a nemzetközi téren autokratikus rezsimek ellen küzdő politikai aktorok részéről.
Nyilvánvaló, hogy a gazdasági mélyrepülést sürgősen vissza kell fordítani, és ehhez a közigazgatási káderpolitika leépítésére, decentralizálásra és óvatosabb külpolitikára lesz szükség. Az ellenzék társadalmi támogatottságát sem lehet sokáig kendőzni, még egy nagyon szoros AKP-s győzelem esetén sem.
(SWP-Berlin; Foreign Policy; Mérce; Duvar)
