A vadásztölténygyártól a rádióadóvevőig. A Videoton katonai elektronikai fejlesztéseinek története jól mintázza, hogy hogyan határozza meg egy ország világrendszerben elfoglalt helyzete egy nagyobb vállalat jövőjét és dolgozóinak sorsát.

Az államszocialista nagyipar összeomlásának „elkerülhetetlensége” a rendszerváltás egyik legerősebb, máig élő toposza. Eszerint az elmaradott, fejletlen, rugalmatlan és megváltoztathatatlan állami vállalatnál rozsdás gyártósorok mellett ácsorgó munkások epedve várják a vállalkozás korlátlan, napsütötte felszabadulását.

A veszteséges vállalatok privatizációját követő tömeges elbocsátások képei azonban mintha nem egyazon tabló részei lennének. A komplett ipari szektorok gyors leépítése és az ezt követő ipari mélypont nem egyszerűen az egykori ipari munkásság talajvesztését eredményezte, hanem egyben a több évtizedes szociális válság egyik közvetlen okozója volt.

Az ipari összeomlással kapcsolatos történelemkönyvi narratíva máig a vállalatok működésképtelenségére hivatkozva írja le a szükségszerű privatizációhoz vezető lépéseket.

A történetből eközben rendre kimaradnak azok a tágabb körülmények, amelyek az államszocialista vállalatok működésének alapvető gazdasági-iparpolitikai helyzetét meghatározták.

Egy konkrét példa részletes ismertetésével élesebb képet kaphatunk arról, hogy miként határozza meg az államszocialista ipar összeomlását Magyarország világrendszerben elfoglalt félperifériás helyzete.

A magyar államszocialista nagyipar egyik legértékesebb ipari kapacitása a székesfehérvári Videoton vállalatcsoport 1955-től fejlesztett katonai-elektronikai apparátusa volt ^[1]. Ipari apparátus alatt a gépeket-gyártósorokat, a gyártás tereit, a szaktudást és a mindezt értelmező-működtető szakembereket értem (vagyis a termelőerőket).

A világviszonylatban is a legkorszerűbbek között emlegetett katonai híradástechnikai apparátust a rendszerváltás folyamatában nagyrészt eladták. A magyar ipartörténet egyik legértékesebb technológiája széttöredezett, alig két év alatt felszámolták. A következőkben e termelői-ipari apparátus fejlesztési körülményeit, létrejöttének anyagi feltételeit vizsgálom Magyarország kettős függőségének tükrében.

Kettős függőség

A kettős függőség fogalma Böröcz József nevéhez köthető, elemzései nyomán a kelet-közép európai régió gazdasági-társadalmi struktúráinak vizsgálatára alkalmazzák ^[2][3]. A teória a leggyakrabban Immanuel Wallerstein és Giovanni Arrighi nevével fémjelzett világrendszer-elemző irányzathoz, valamint a latin-amerikai térségek történeti függőségét, függő fejlődését vizsgáló függőségelemző hagyományhoz kapcsolódik.

Az előbbi szerint a kapitalizmus XVI. századi kialakulásával a glóbusz jelentős részére kiterjedő gazdasági struktúra jött létre, amely politikailag tagolt, valamint több gazdasági centrummal rendelkezik, mégis egységes. Ezt nevezzük tőkés világrendszernek (vagy világkapitalizmusnak, globális kapitalizmusnak stb.).

De vajon hogyan illeszkedett az államszocialista kelet-közép-európai régió a tőkés világgazdaságba 1948 és 1989 között? Böröcz József kettősfüggőség-elmélete e kérdésre kínál választ: az államszocialista félperiféria kettős kötődését, egyúttal kettős kitettségét értelmezi.

E függőség kettős természete egyfelől a szovjet birodalmi központtól katonailag kialakult és politika fenntartott függésből, másfelől pedig a tőkés centrumállamoktól kialakult gazdasági és pénzügyi jellegű függésből ered. E kettős függőség ráadásul több szálon össze is kapcsolódott.

A második világháborút követően az 1948-tól a régió államaira a sztálini államszocializmus tulajdonszerkezetét kényszerítették. Az így létrejött komprádor-államokban a magántulajdont felszámolták, a korábbi tulajdonosi osztályokat felszámolták, a tulajdonviszonyokat azonban nem demokratizálták. A magántulajdont mint társadalmi viszonyt „kiürítették”.

Az így létrejött „tulajdonvákuumba” az állam lépett be: a tulajdon felett az állam totális, bürokratikus kontrollt gyakorolt, ezzel pótolva a korábbi tulajdonosi osztály szerepkörét. A tulajdonvákuum az államszocializmusok sajátos tulajdonszerkezete volt, változásai alapvetően határozzák meg a kettős függőség természetét.

A kettős függőséget három egymástól elkülöníthető időszakra bonthatjuk birodalmi és tőkés-piaci összetevőinek változó összetétele alapján. E három különböző időszakban az állam különbözőképpen tartotta ellenőrzés alatt a tulajdonvákuumot.

Az első időszak, a szovjet hatalomátvételtől hozzávetőlegesen az 1960-as évek elejéig tartott. Ez a totális államközpontúság időszaka, melyet a tőkés centrumtól kialakult negatív függés, valamint a szovjet birodalmi központtól való teljeskörű politikai függés jellemzett.

Az ezt követő, második időszak hozzávetőlegesen az 1960-as évek elejétől az 1980-as évek végéig terjedt. Ez a periódus fedi le nagyjából elemzésem időkeretét is. Amint azt látni fogjuk, ezt az időszakot a tőkés centrumtól való függés megerősödésével, valamint a szovjet birodalmi függés viszonylagos mérséklődéseként írhatjuk le. Ekkor az állam a tulajdonvákuum feletti totális kontroll helyett informális, kompromisszumokkal „fellazított” ellenőrzést gyakorolt. A Videoton vállalati liberalizációja is ezt példázza.

A harmadik időszak, a nyolcvanas évek végétől, az államszocializmusok megszűnésétől kezdődik és tart máig. A tulajdonvákuum a privatizációval megszűnik, a szovjet birodalmi függőség csökken (bár energiafüggőségként részben fennmarad), a centrum tőkéjétől való gazdasági függőség pedig rendkívüli módon felerősödik^[4].

A kettős függőség elméletének alkalmazását két tényező teszi indokolttá. Egyrészt a Videoton kiemelkedően fontos szerepet játszott a külső kötődések szempontjából, hiszen a nyolcvanas években ez a vállalatcsoport bonyolította az egyik legnagyobb nyugati exportot Magyarországról. Másrészt pedig a gyártott termékek jellegéből adódóan (katonai berendezésekről van szó) e teória segít mélyebben megérteni a Videoton történetét, vagyis az itt vizsgált empíriát.

A katonai híradástechnikai vállalati részleg azért is figyelemre méltó, mert a teljes Videoton vállalatcsoporton belül talán ez halmozta fel a legtöbb adósságot. Ez a tény közvetlen hatást gyakorolt a vállalat privatizációjának kimenetére nézve, vagyis arra, hogy végül milyen áron és milyen feltételek mellett adták el (privatizálták) a vállalatot.

A Videoton e katonai híradástechnikai részlege hivatalosan 1955-től létezett, ám a gyártás csak valamivel később, a hatvanas években kezdődött meg. A részleg fejlesztéstörténetének vizsgálatán keresztül feltárhatjuk, hogyan gyengült meg a szovjet birodalmi központtól való függőség, valamint fény derül arra is, hogy hogyan mélyült el a gazdasági függés a tőkés centrumoktól a vállalati külkapcsolatok újraszervezésével.

Ez a tendencia általánosságban is jellemző a kelet-közép-európai államszocializmusok világpiaci integrációjára. A harcászati eszközöket gyártó iparfejlesztés vizsgálata tehát lehetőséget teremt e folyamat konkrét és gyakorlati folyamatának bemutatására.

Láthatóvá válik ugyanis, hogy a függőségnek mind a szovjet birodalmi, mind pedig a tőkés gazdasági összetevője kendőzetlenül jelent meg például a szovjet hadsereg számára nyugati licensz alapján fejlesztett gyártósorok esetében.

Ebben az összefüggésben a gyengülő szovjet birodalmi központ hatalmát fenntartó fegyver nem képletes: a több tonnás gyártósorokban szemmel látható a súlyosbodó gazdasági függés.

Tölténygyárból tévégyár

A Videoton elődintézménye, a székesfehérvári Vadásztölténygyár az első ötéves terv (1950–1954) során többszörösére bővítette a gyártási kapacitást, aminek megfelelően a gyár profilja is átalakult. 1955-től már elektronikai üzemként, nem pedig tölténygyárként működött.

Egy ilyen mértékű és a teljes gyártást érintő átalakítás egy kortárs iparvállalat esetében csaknem elképzelhetetlen lenne, de még hetven évvel korábban is abszurdnak hathatott a tölténygyártásról átnyergelni a rádiókra és a tévékre. (A két profil közötti különbség talán még jelentősebbnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy 1955-ben már láthatóvá váltak a telekommunikációs és informatikai felívelés első jelei.)

Talán a legkézenfekvőbb kérdés, hogy miért nem egy már meglévő, komoly szaktudással, gyártási tapasztalattal rendelkező elektronikai vállalatra bízta az állampárt a híradástechnikai berendezések gyártását? A gyors ütemű átalakítás az első ötéves terv elég ambiciózus, az egész ország ipari struktúrájának átformálását célzó rendelkezéseinek következménye. Az ipari munkaerő bővítése, a budapesti és Pest környéki ipar szakosítása, „intellektualizálása” hívta életre a Videoton később ismert formáját.

A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy nem a budapesti Orion vagy a Rádiógyár kapta utasításba például a harcászati elektronikai berendezések gyártását, hanem a vidéki Videoton, amely ugyan nemigen rendelkezett elegendő szaktudással és megfelelő gyártási apparátussal a finommechanikát illetően, de alkalmasabb eszköze volt az új iparpolitikának, mert a Székesfehérvár környéki mezőgazdasági munkából élőket emelhette át az iparba (Baráth–Kázsmér–Ujvári 2012: 109.).

E profilváltás két okból is különösen jelentős: egyrészt ekkor született meg a katonai híradástechnikai részleg, másrészt a megújult vállalat technológiafüggősége már ezen a ponton megmutatkozott.

Az órás rádió és a technológiafüggőség

Mivel a vállalat szaktudás és technológia híján (a nulláról) nem tudott egyből fejlesztésbe kezdeni, egy Nyugat-Németországban forgalomban lévő licenszért feltehetőleg a vasfüggönyön túlnyúló tárgyalásokat kezdeményeztek. Így lett a megújult vállalat első elektronikai terméke egy nyugatnémet rádió pontos másolata.

Ez az órás rádió korszerű technológiával készült ugyan, ám nem mondható a legfrissebb korabeli fejlesztésnek. A termék sikeresnek bizonyult belföldön és a KGST piacon egyaránt. Beindította a gyártást és biztosította annak anyagi feltételeit.

A technológiahiányt betölteni kívánó efféle licenszvásárlások végigkísérték a Videotonként újjászülető gyár teljes történetét.

Az órás rádióhoz hasonló licenszvásárlások rövid távon rendre sikeresnek bizonyultak, ugyanakkor hosszútávon folyamatosan újratermelték a belső tőke- és erőforráshiányt, valamint a versenyhátrányt. Hogy miért?

Az órás rádióhoz hasonló nyugati licenszekért rendre keményvalutával kellett fizetni. A deviza előteremtése már önmagában jelentős nehézséget okozott az államszocialista vállalatnak; kétféleképpen próbálták megszerezni a fejlesztésekhez szükséges anyagi erőforrást.

Egyrészt dollárhiteleket vettek fel az államtól és/vagy a centrumországoktól, másrészt pedig külön hangsúlyt fektettek a nyugati exportra. A fejlesztések nyomán kialakuló sikeres exportból befolyó keményvalutából törlesztettek volna a hiteleket. Ez sajnos nem sikerült. A Videoton annak ellenére, hogy a régió egyik legnagyobb exportőre és túlzás nélkül a keleti tömb egyik legerősebb nyugati jelenléttel bíró vállalata volt, hosszútávon rosszul jött ki a nyugati partnerekkel való üzletelésből.

A licenszekért vagy gyártáshoz szükséges eszközökért, alkatrészekért devizában fizetett összegek nem tudtak megtérülni, és csak tovább mélyítették az exportkényszert. Az exportpiacokon viszont éppen azok a vállalatok voltak a Videoton versenytársai, amelyeknek fizetett a termékfejlesztéshez szükséges összetevőkért. A centrumországok hitelezőitől felvett deviza tehát visszacsordogált a centrumországokba (jó esetben) korszerű apparátusokért és licensziákért cserébe.

Az órás rádió minden sikere ellenére tehát megállapítható, hogy már ez az első termék is magában hordta azt a betegséget, amely a nyolcvanas évek végére a komplett vállalatot leterítette. Olyan függési viszonyba került a Videoton már az első termék tervezésétől kezdve, amelyből képtelen volt kikeveredni. A gyár gyakorlatilag garantálta a nyugati konkurencia anyagi biztonságát és folyamatos versenyelőnyét.

Bármennyit is költött friss technológiára és bármilyen fejlett apparátust hozott is létre, a fejlesztésekre fordított óriási összegek azon országok iparába vándoroltak vissza, amelyekkel a Videoton éppen versengeni próbált.

A centrumországok erősebb iparától való függés természetesen nem egyedi eset, nem kizárólag a Videotonra jellemző. A technológiafüggőség a teljes régió iparát meghatározta.

Harcászati elektronika

Azért írtam bővebben a vállalat átszervezéséről és a technológiafüggőségről, mert előbbi a harcászati elektronikai apparátus keletkezésének történeti kezdőpontja, utóbbi pedig elengedhetetlen fejlesztésének és széthullásának megértéséhez.

A rádiógyártásnál egy ütemmel később, szintén 1955-ben alapított harcászati elektronikai részleg két nagyon különböző irányból közelíthető meg. Ahogy a teljes gyárbővítés, úgy ez is az első ötéves terv iparpolitikai változtatásainak részeként értelmezhető. A harcászati elektronikai szegmensre is tekinthetünk olyan állami iparfejlesztésként, amelynek sorsa leginkább Magyarország és a keleti tömb iparának-gazdaságának alakulásától függött.

Felfoghatjuk ugyanakkor ezt hadiipari beruházásként is, amely inkább a hidegháborús fegyverkezés és általánosságban szovjet érdekszféra katonai és a Szovjetunió birodalmi célkitűzéseinek volt alárendelve. E kettősség teszi a Videoton harcászati elektronikai fejlesztéseit különösen érdekessé – és nehezen vizsgálhatóvá.

A Böröcz-féle kettősfüggőség-elmélet azért alkalmas az ipari apparátus fejlesztéstörténetének értelmezésére, mert hidat képez a tőkés országokkal folytatott kereskedelem és a világpolitikai változások között. A birodalmi függés és a gazdasági természetű centrumtőke-függés összetett elemzésén keresztül választ adhatunk arra a kérdésre, hogy miért szűnt meg a Videoton harcászati elektronikai apparátusa.

Következő írásomban három projektről fogok részletesebben is írni: az ARBALET-LOHSE-ről, a SZAHARA-ról és a PASZUV-ról. Mindhárom projekt célja új termékek létrehozása volt, melynek érdekében a vállalat technológiát fejlesztett, vásárolt és honosított. Vagyis

azért üzletelt és lépett kapcsolatba más vállalatokkal, hogy a termék létrehozáshoz szükséges összes feltétel, valamennyi összetevő a rendelkezésére álljon.

Ha valahogyan el szeretnénk képzelni e kémtörténetekbe illő, fedőneveken futó titkos katonai híradástechnikai fejlesztési projekteket, akkor gépek és gyártósorok telepítésére, termékkomponensek kifejlesztésére, licenszvásárlásra és szaktudással folytatott kereskedelemre kell gondolnunk.

Gyors pozíciószerzés: A katonai híradástechnika jelentősége

Annak érdekében, hogy egységes ipartörténeti folyamatként elemezhessük a három egymást követő projektet, meg kell világítanunk a Videoton pozícióját a KGST hadiipari gyártóinak viszonyain belül. A rádiógyártás kezdeti időszakával ellentétben­ a katonai híradástechnikai részleget nem korlátozta a szaktudás hiánya.

Ugyan a korábbi Vadásztölténygyár a magyar honvédségen túl csak Kelet-Németország, vagyis az NDK számára teljesített kisebb hadiipari megrendeléseket, a „harctér mint piac” korántsem volt ismeretlen terület. A gyártás előkésztéséhez szükséges berendezéseket már az ötvenes évek végén telepítették volna, a szovjet tervezőközpont azonban majdnem egy évtizedet késett ezek leszállításával. A Videoton így a rádiógyártásnál kényelmesebb ütemben tudott felkészülni az új típusú berendezések gyártására.

A hatvanas évek végére felállított üzem korszerű, a szovjet haditechnikánál fejlettebb rádiókommunikációs berendezéseket gyártott. Ez a vállalati szegmens kiemelten jó helyzetből, „szerencsés késéssel” indította el a gyártást. Ennek is köszönhető, hogy a Videoton a hetvenes évekre be is betonozta helyzetét a harcászati elektronikai iparban a régióban.

E gyorsan megszerzett tekintély közvetlen eredménye, hogy a Szovjetunió önálló termékfejlesztésekre adott engedélyt.

Ez a Videoton számára nagyon nagy jelentőséggel bírt, hiszen közel tíz év alatt a harcászati ágazat termelési és üzleti értelemben is nagy mozgásteret vívott ki magának. Az önálló fejlesztés lehetősége nem kimondottan a vállalati autonómiáról szólt, félreértés volna tehát valamiféle felszabadulásként értelmezni. Sokkal inkább egy rugalmasabb vállalati modell egyik előfeltételévé vált.

A katonai híradástechnikai részleg ennek megfelelően azzal, hogy kapun belül fejleszthetett termékeket, arra is lehetőséget kapott, hogy az iparág akár nyugati konkurens szereplőivel is szorosabbra fűzze kapcsolatait. Az önálló fejlesztés engedélyezése tehát növelte a részleg külkapcsolataival való érintkezés jelentőségét is.

Mindez kicsit távolabbról nézve két tágabb tendenciához illeszthető. Egyrészt a kettős függőség fentebb már ismertetett átalakulásához: a centrumtőkétől kialakult gazdasági függés felerősödéséhez, egyúttal a szovjet birodalmi függés lazulásához. Másrészt a magyar állami vállalatok belső szerkezetváltozásához, mely ugyancsak szemlélhető a kettős függőség tágabb összefüggésében. Magyarország ekkor tette meg ugyanis az első lépéseket a világpiaci integráció felé.

A Videotonhoz hasonló állami vállalatok esetében ez a vállalaton belüli tulajdonviszonyokban vált érzékelhetővé. Az államszocialista vállalatok egy lépéssel közelebb kerültek a tőkés országokban működő vállalati struktúrához, illetve annak a rugalmas tőkefelhalmozásra hangolt változatához.

Ismét a tulajdonvákuumban végbement változásokat kell figyelnünk, amelyek alakítanak a kettős függőség körülményein és a vállalati működésen is. A Videotonhoz hasonló vállalatokban a legjelentősebb változás az állam mellett kvázi tulajdonosi szerepben működő vállalatvezetők felemelése volt.

E részleges decentralizáció és a vállalatvezetők rendelkezési jogának kibővítése szélesebb utat nyitott a tőkés piacokkal való érintkezésre.

Globális perspektívából nézve ez az átalakulás a fordizmus (a fordi termelésszervezési modell) válságára adott reakcióként értelmezhető^[5]. Nem mellékes, hogy a hatvanas évek végétől a centrumországok iparvállalatai is kezdtek átállni a hálózatos, rugalmasabb, integráltabb működésmódra.

A globális kapitalizmus új hulláma, vagyis az áttérés a fordiról a posztfordi termelésszervezési modellre, vagyis a rugalmas tőkefelhalmozásra, nem hagyta érintetlenül a keleti blokkot és az államszocialista ipart sem. A Videoton belső szerkezetváltozása és az önálló fejlesztések lehetősége egyszerre következménye a globális gazdasági átalakulásnak és előzménye a bekapcsolódásnak az átalakult termelésbe.

Összességében tehát egy gyakorlati és egy strukturális összetevő együttállásával magyarázhatjuk, hogy a Videoton harcászati elektronikai szegmensében megindult az önálló termékfejlesztés. Egyrészt azzal, hogy a vállalatban jól sikerült a friss részleg honosítása, így a kezdetektől fogva magas színvonalon termeltek és elnyerték a moszkvai irányítás bizalmát.

Másrészt azzal, hogy a gyártás a hatvanas évek végére állt fel, éppen akkor, amikorra a globális kapitalizmus új hulláma alakított a kettős függőség természetén. A centrumtőkétől kialakult függés erősödése és a szovjet birodalmi függés gyengülése a hadiiparban például az önálló termékfejlesztéshez hasonló „engedményeken” keresztül mutatkozott meg.

Az önálló fejlesztés azért volt fontos, mert jelentős hatást gyakorolt a vállalat külkapcsolataira, nagyobb mozgásteret engedett, növelte a Videoton presztízsét, és lehetőséget teremtett a rugalmasabb belső működés kialakítására.

A hadiipari elektronika fejlesztésének alapfeltétele volt a nyugati techiparral való érintkezés és (sokszor informális) kereskedelem, amelyet a vállalati struktúrában végbement változások tettek lehetővé.

Következő írásomban bemutatom, hogy e megváltozott vállalati környezetben alakulhatott ki a Videoton ipari apparátusának jelentős része és ebben megújult környezetben zajlott le három grandiózus projekt, a SZAHARA, az ARBALET-LOHSE és a PASZUV.