1848-49-et a nemzeti egység mítosza lengi körül. Az éppen születő magyar nemzet – a forradalmi Európa csodálatára – valóban figyelemre méltó teljesítményre volt képes a konzervatív birodalmi központtal szemben. A magyar nép hazai uraival szemben rendezetlen ügyei ugyanakkor szerepet játszottak a forradalomban és szabadságharcban, akkor is, ha ezt a nacionalista történetírásra alapuló emlékezet rejtve hagyja. kis magyar lázadástörténet című sorozatunk harmadik része.

Hannah Arendt filozófus-történész egyszer azt írta Karl Jaspers filozófus-pszichiáternek, „azt hiszem, hogy a következő század gyermekei számára 1968-at úgy tanítják majd, mint nekünk 1848-at”^[1]. Arendt állítása túlzónak és felületesnek tűnhet. Hiszen az 1848-as európai forradalmakról elsősorban úgy tanulunk mint a nagy nemzeti ébredés és egységes, ifjú nemzetek rövid, de kérlelhetetlen lázadása a birodalmak és monarchiák ellen.

Arendt mondata mégis közel kerül 1848 valóságához: hiszen Európa számos nagyvárosában, Párizstól a német központokon át az olasz városokig 1848 éppen az a pillanat volt, amikor a proletariátus, tehát az ipari munkásság megmutatta erejét.

Marx alapos kiábrándultságot tükröző, magyarázatot kereső 1851-es írásában leszögezi: a párizsi 1848 a városi proletárok forradalmának indult, amit az eredetileg mellettük álló polgárság gyorsan elárult:

„Mialatt a párizsi proletariátus még az előtte megnyílt nagy perspektíva szemlélésében tob­zódott és komolyan vett vitákba merült a szociális problémákról, a társa­dalom régi hatalmai csoportosultak, összeszedelőzködtek, észbe kaptak és váratlan támaszra leltek a nemzet tömegében, a parasztokban és a kispol­gárokban, akik a júliusi monarchia sorompóinak leomlása után valamennyien egyszerre a politikai színpadra tódultak.”^[2]

Ennyiben áll a párhuzam 1968-cal, amikor francia, olasz, német vidékeken ismét csak az ipari munkások és diákok immár minden „nemzetit” és unalmast elsöpörni kívánó forgataga saját „szocialista” és „kommunista” pártjai, szakszervezeti központjai ellen is háborút viselt, és ismét a polgárságba és a vidékbe ütközött. 1848 és 1968, valamint a közöttük eltelt 120 év ma úgy simul elénk a könyvekben, mintha egy keretes mű lenne, bevezetéssel és méltó utószóval.

Marx szavai remekül jellemzik a nyugat-európai helyzetet. De mi is történt ehhez képest Pesten? Kemény Zsigmond, a forradalom egyik első történésze és az erdélyi alkotmányos ellenzék vezéralakja szerint nagyon is más: hiányzott például a nyílt osztálykonfliktus a Habsburg monarchia hatalma ellen felkelő, sokféle hátterű forradalom és szabadságharc politikai viszonyaiból. Itt úgynevezett rend volt. Mindezt Kemény némi büszkeséggel és megelégedéssel konstatálja:

„józan értelménél, tiszta jelleménél és megtörhetlen ruganyosságánál fogva, a magyar nemzet mihelyt a forradalomnak vége szakadt, tüstént fölfogta új helyzetét, és valamint mindent kikerült, mi által a polgárháború utolsó vonaglásaiban nemtelen vérontássá és cél nélküli torzsalkodásokká fajult volna; szintúgy komoly és méltóságteljes hangulata által, mellyel az ostromállapot’ ideje alatt magát folytonosan kitünteti, nem csak megérdemelte de bírja is már a közbecsültetést és bírja a polgárosodás népeinek osztatlan részvétét: ezen józanságból a magyarnak és a katonai kormány erélyes de igazságos bánásmódjából következett, hogy nálunk az ostromállapot elleni bűnökre úgyszólván eset sem fordul elő és a marcialis törvények szigora a népszellem által megszelídült.”^[3]

Kemény szerint tehát a háború alatti vészhelyzet megkövetelte a folyamatosan kibontakozó hadihelyzetet és katonai diktatúrát. A Béccsel és szövetségeseivel (horvátok, szerbek) szemben válságos helyzetbe jutott magyar kormánynak rendet kellett tartania a szabadságharc alatt, és a magyar nép ezt nem csupán türelemmel, de nagy megértéssel is viselte. 

Tényleg ennyire más volt Magyarország népe? Valóban fel sem merült bennük a márciusi forradalom alatt saját uraikkal és a polgársággal szembeni rendezetlen ügyeik sora? Hiányoznak a nyílt, politikai konfliktusok? Tényleg csupán a nemzeti egység kialakulása és a külső ellenségek elleni védekezés krónikája ez a két és fél év? Nézzük meg.

Két választás Magyarországon

A márciusi forradalom utáni hónapok átmozgatták, felbolydították a teljes országot. A vívmányokat részben, a reformista nemesek mérsékelt szellemisigében rögzítő áprilisi törvények felelős kormányt hoztak létre. Ezek után pedig 1848 nyara olyasmit látott, amit az ország előtte még soha: képviselőikre közvetlenül szavazhattak az emberek. Noha a rendi politikában valami hasonló 1848-at megelőzően már kialakult a küldöttek megválasztásának hagyományával, ez valami egészen más volt.

Persze nem szavazhatott mindenki. Míg az 1848-as áprilisi törvények előtt a rendi országgyűléseken az lehetett jelen és az politizálhatott, akinek erre születési joga (jelentős nemescsalád sarja), vagy egyházi méltósága (püspökök, érsekek) volt, ezek a törvénycikkek úgy rendelkeztek, hogy bizonyos műveltségi (oktatási) és vagyoni feltételek mellett bárki választó és választható volt Magyarországon.

A műveltségi és vagyoni követelmények (cenzus) sokáig, nagyon sokáig velünk maradnak, de 1848 és a forradalom utáni törvényhozás egyik legfontosabb intézménye, a képviselőválasztás azért megszületett.

Mindez olyan merész reform volt, amilyet a nép még tényleg nem láthatott. A népképviselet nagy barátai, a márciusi ifjak, noha a kormány politikáját már áprilistól fogva élesen kritizálták, lelkesen fogtak bele a választási kampányokba.

Júliusra viszont már érezték, elképzeléseik egyszerűen nem működnek a gyakorlatban. A történetírás, éppen ebből az okból szívesen idézi fel Petőfi Sándor választási kampányát a Pesthez még közeli, de már a Kiskun kerületekhez tartozó Szabadszálláson. Ő ugyan a márciusi ifjak asztaltársaságának vezető alakja és a forradalom lánglelkű költője lehetett a forradalmi Pesten, Szabadszállás és Lacháza szigorú osztálytársadalmában viszont – képviselőjelölti ellenfele jóvoltából – egy „csaló kocsmabérlő”, a szerencsétlen körülmények között tönkrement és munkásait kifizetni nem tudó Petrovics István fiaként kellett megküzdenie Nagy Károllyal, a szabadszállási lelkész fiával, Kiskunlacháza főjegyzőjével. Az országosan a nép barátjaként ismert Petőfi megbukott, a helyi jelentős ember, egyfajta élet-halál-ura, Nagy pedig győzött.

Az utólagos vizsgálatok során a történészek Petőfi vereségét változatos okokkal igyekeztek megmagyarázni. Kiemelik, hogy a kor „körúton belüli értelmiségije” jobban szeretett a Pilvax kávéházban merengeni mint a helyszínen kampányolni. Hangsúlyozzák még, hogy a helyi jegyző a kor talán első modern negatív kampányát folytatta ellene sikeresen: apját csalónak, az ő fiát pedig a nép zsírján hízni kívánó ficsúrnak festették le. Van olyan is, aki ez utóbbi ténnyel, és a Petőfi részére beígért fizikai bántalmazásokkal magyarázza, hogy a költő végül úgy döntött, tanácsosabb nem mutatnia magát a környék kiskun falvaiban.

És figyelmet érdemlő az a mélyebb magyarázatra törekvő érv is, hogy Petőfi az új választási rendszerben is kettős ellenséggé változott: köztársaságpárti, királyellenes radikálissá a királyra felesküdő, reálpolitikai középutat kereső felelős Batthyány-kormány szemében, és nincstelen, tönkrement mészáros-kocsmáros fiának a tehetős kiskunsági választók szemében. A Kiskunság ugyanis, mint az ismert, nem a hagyományos úrbéri viszonyok között élte az életét, jobbágysága a 18. század után sem lett: helyette azok a vagyonosabb jobbágygazdák alkották a kerületek elitjét, akik a Német Lovagrendtől egy összegben megváltották a szabadságukat. Ezt az eseményt nevezték a környéken megváltásnak (redemptio), az abban anyagilag résztvevő családokat redemptusoknak, a náluk szegényebb, így a munka szempontjából is alávetetté váló népességből pedig szabad, de másokra szoruló irredemptusok lettek. A redemptus választóközönség pedig nincstelennek, rangon alulinak képzelte el Petőfit, nem kis mértékben éppen Nagy hatásos ellenkampánya és helyi ismertsége miatt.

Abból pedig már májusban országos botrány keletkezett, hogy a márciusi ifjú megjelentette nyomtatásban is A királyokhoz című versét. A publikáció a reformerek és konzervatívabbak között is akkora felháborodást keltett, hogy Petőfi újságcikkben volt kénytelen finomítani állításait^[4]. A királyság intézményével kapcsolatos nézeteit például revideálta, de annak létjogosultságát – immár kulturáltabb formában – vitatta. Mindez kevéssé segítette a költő választási esélyeit.

Ezt a történetet a magyar publicisztika és anekdotakincs is számos alkalommal idézi annak bizonyítékaként, hogy a forrófejű idealizmust és a radikális eszméket a konzervatív magyarok még egy forradalom kellős közepén is elutasítják.

A kép ennél persze összetettebb. A Petőfi ellen hozott vádak néha egészen primitívek voltak: demokrata elvei miatt például röpiratban vádolta ellenfele azzal, hogy a nemzetiségek javára lázít, és eladná Magyarországot. A költő értékelése az volt, hogy a helyi vagyonosabb réteg harcol ellene. Míg a vagyontalanok lelkesedéssel fogadták a helyiekhez írt választási kiáltványát, addig a hozzá közel álló lap, a Marczius Tizenötödike június 20-án már úgy írt a szabadszállási választásról, hogy

„a kiskunsági kaputosok (kabátosok, tehát a gazdagabbak) azzal agitáltak Petőfi ellen, hogy ő republicanus és – tót királyt akar”.

A vád elsősorban Petőfi származása, tehát apja, Petrovics István miatt érték őt.

A nép konzervativizmusából kiinduló magyarázatot tovább árnyalja, ha Petőfi ballépésektől sem mentes szereplése (például versei miatt kiadott magyarázkodása) mellé odatesszük azt a diadalmenetet, amely során a Petőfinél és a márciusi ifjaknál is radikálisabb Táncsics Mihály Siklóson képviselő lesz.

Könnyű lenne azt mondani, hogy Táncsics sikere csupán annak köszönhető, hogy őt jobban tisztelte a helyi elit. Az ugyanis kétségtelen, hogy korábban a nemesi udvarokban nevelőként forgó, tudós szocialista inkább szerzett csodálókat az iparostanoncok és városi szegénység körében mint az úri portákon, de kivétel azért éppen Siklóson akadt. Itt Táncsics Mihályt helyből megválasztotta a szavazóközönség.

Mitől annyira más Táncsics esete? Miért járt nagyobb sikerrel a legtöbb pesti forradalmár ifjú által is túl radikálisnak tartott, a polgárság és nemesi reformerek által lenézett és március 15-i alkalmi, politikai fogvatartását „honoráló” ünneplése előtt és után is mellőzött szocialista?

„fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik”

Táncsics népszerű röpiratai, amelyekben az elsők között szögezi le és emeli ki a városi iparosok és szegényparasztok történelmi, meghatározó szerepét, és elsőként követel nekik mint osztálynak uralmat, ugyan hóbortosnak, túlzónak és őrültnek, valamint utópistának tűnhetett a márciusi forradalom és áprilisi törvények elitjének, akár még Petőfinek is, a vidéki értelmiség körében számos támogatót talált. Ehhez nagy részben hozzájárult lapja, a Munkások Újsága, ami kis példányszámú, és mégis népszerű kiadvány lett.

Siklóson megválasztása előtt a helyi támogatók köre egészen a politikai vezetőkig terjedt. Táncsics Mihály képviselősége számukra nem más volt, mint a Batthyány-kormány és Kossuth köre által vezetett, nemzeti elittel való korai, forradalmi elégedetlenség szimbóluma. Ő és lapja a kezdetektől, mondhatni a márciusi békés pesti forradalom másnapjától minden olyan problémát, ellentmondásos ügyet és visszaélést közzétett, amelyeket a „törvény előtti egyenlőség” ígéretével felálló úri-felelős kormány égisze alatt elkövettek. 

Táncsicsnak már a képviselőjelölti programja is beillett az újságban felvetett radikális témák sorába. Arra hívta fel a széles értelemben (a földművesektől a mesterembereken át a művészekig értelmezett) munkásokat, hogy csak olyan képviselőt támogassanak a nyári választáson, aki a magyar hadsereg, az egyházi vagyon államosítása, a tanítók és lelkészek állami fizetése, valamint a főrendi tábla megszüntetése mellett kiáll. Ezen túl az újságban – amelyben a cikkek döntő többségét eleinte Táncsics, majd egyre több levelező jegyezte – rendszeresen beszámoltak teljes Európa összes forradalmi történéséről, méghozzá a közönségnek célozva, távirati és közérthető stílusban. A bécsi forradalomról márciusban például azt közölte az újság:

„Bécsben is megvolt a forradalom, habár úgy látszik, csak neve volt, habár vér is folyt.”

A németföldi forradalmakról azonban lelkesen jegyzi meg a szerző:

„mindenütt oly mozgalmak mint nálunk.”

Idővel a fókusz egy része átkerült az áprilisi törvények egyes pontjainak végre nem hajtására, és a földbirtokosok egyes visszaéléseire: leggyakrabban a szőlődézsma folytatólagos beszedéséről esett szó.

E részletkérdések mellett az 1848 forradalmával egyidős újság, amelyet április 1-én adtak ki először, főleg azért számított népszerűnek, mert hű maradt ahhoz a mottóhoz, amelyet a mozgalmas és mindent felforgató másfél év elején, első számának címe alá vésett:

„A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik.” 

Ez a gondolat egészen új és szokatlan volt. A felelős kormány és a népképviseleti országgyűlés megszavazása az utolsó rendi országgyűlésen persze óriási lépéseknek számítottak a magyarországi politikai életben. A legtöbb újság azonban a forradalom előtt és után a vagyonosabb és önállóbb polgárságnak szólt. Róluk és nekik, a legújabb kormányintézkedések részletes magyarázatáról szóltak a szakértelmet és a bennfentesség egy bizonyos fokát követelő hírlapok: a Pesti Hírlap, a Marczius, avagy Petőfiék Marczius Tizenötödike című lapja.

Voltak ezenkívül úgynevezett néplapok, ezeket a korszak felvilágosult demokratái saját eszméik szerint szórakoztató, korabeli bulvártartalmakkal, a korban használt kifejezéssel hasznos mulatságokkal töltötték ki a kor iparosainak és írástudó paraszti népének, hétvégi időtöltésre. Ilyen volt a forradalom és szabadságharc alatt nagy szerepet játszó Vasárnapi Ujság is. A Munkások Újsága ezektől teljesen eltért:

néplap volt, ami azonban politizált is a népnek, és azt vallotta: a március után, újonnan megnyílt politika már a paraszté és a munkásé, nekik kell irányítani azt.

A vezércikkben Táncsics gyors értékelését is adta március idusának: „nincs többé úr és paraszt, nincs robot, nem botozzák többé az embert, mindnyájan egyenlő jogú polgárok, testvérek vagyunk”. Hozzátette, a „munkások és parasztok” felszabadulása terheik alól olyan vívmány, amit már maga a haladó nemesség is támogatni kezdett, egyszerűen azért, mert a kötöttségek teremtette helyzet az ország stabilitása ellen, és így ellenük fordult. Kosáry Domokos azonban már kiemelte, a Munkások Újsága vezércikkein túl főleg, és elsősorban egyre terebélyesedő vidéki levelező hálózata miatt lett ismert.

Táncsicsnak egyébként már a kezdetekben sem volt pénze a lapkiadásra. Hivatalos értesítésből megtudhatjuk, hogy egy Ferenciek terén található könyváruda tulajdonosától kapott a kiadásra és nyomdaköltségekre hitelt, egy-másfél évig pusztán ebből tudta megjelentetni az újságot. Szerkesztősége is Pest belvárosában, az úgynevezett „üvegház” egy apró helyiségében tartotta székhelyét a Ferenciek terén. 

A kormány és a nép közt

Táncsics – aki Petőfihez hasonlóan nem magyar származású volt, eredeti nevét pedig Stancsicsként írta – újságjával tulajdonképpen megválasztatta magát Siklóson, még annak ellenére is, hogy a választási cenzus miatt a köznép jó része nem szavazhatott. Néplapja nem támadta nyíltan a forradalmi kormányt, Kossuth, vagy Batthyány Lajosék politikáját, de terepe lett a nyílt kritikának a mulasztásokkal szemben. Az olykor dühös olvasói levelekre, és a visszaélésekről szóló jelentésekre – amelyeknek egy része ugyancsak olvasói levélben érkezett – Táncsics általában vezércikkeiben válaszolt, csitítgatta az esetleg felmerülő haragot, nyugalmat és türelmet kért a felelős magyar kormánynak.

Ennek ellenére a nyár végére kialakult súlyos politikai helyzet: úgy hírlett, sereget gyűjt Josip Jelačić horvát bán, a magyar kormánynak – részben már a fennálló császári hadsereg magyar ezredeiból, részben a lépcsőzetesen megindított mozgósításból – saját hadsereget (a honvédséget) is ki kellett állítania a már április óta működő, önkéntes nemzetőrséget pedig fel kellett szerelnie.

Ebben a helyzetben vált 1848 szeptemberére ellenséggé, sőt, egyes nemesi vármegyék szerint azonnal eltiprandóvá Táncsics és lapja.

Pedig a forradalom utáni helyzetben az irányítást átvevő reformnemesség iránti bizalmat Táncsics is megelőlegezte, úgy nézett rájuk, mint akik teljes szabadságot, sőt a munka egyetemes szabadságának korát is elhozhatják, amikor már senkinek sem kell majd tulajdon. Erről több cikket is írt.

A valódi, Táncsics és a Munkások Újsága elleni hadjárat a vármegyei, liberális nemességtől érkezett, akik úgy tűnik, egyrészt az újság híveinek munkájában és a cikkekben látták annak az okát, hogy a parasztság nem jelentkezik nagy számban nemzetőrnek (szeptember eleje volt, az aratás és a szüret közötti idő, ezért pedig számos parasztnak nem akaródzott a vészhelyzet ellenére otthagyni a mezei munkát), másrészt a panaszok szerint komolyan aggódni és félni kezdtek a „vagyon elleni uszítás” miatt, ami a lapban szerintük előfordult.

Zemplén vármegye egyenesen a lap azonnali betiltását és a lapszámok elkobzását követelte a kormányhoz intézett feliratában. Mint kiderült, a liberális demokrata helyi nemes, és Petőfi jó barátja, Kazinczy Gábor – tehát egy kifejezetten progresszív helyi politikus – volt a drasztikus akció kezdeményezője. A felirat érvelése szerint Táncsics és a korai szocialisták lapja, „jelen átalakulási korszakban oly veszélyes s a tulajdont kárhozatosan tiporó” hangnemet enged meg magának. A vádak szerint Táncsics lapja felkelti a parasztok lelkesedését az áprilisi polgári törvények kiterjesztése, a szélesebb nemesi adózás, és az igazságos vagyonelosztás iránt.

Zemplén vármegye úri közönsége és Kazinczy nem maradt egyedül: 1848 szeptembere folyamán az északkeleti vármegyék és Erdély nemes rendjei is élesen kikeltek a lázítás ellen. Panaszaikból már-már úgy tűnhet, Táncsicsot és lapját tartották az 1848-as kormányra leselkedő legnagyobb fenyegetésnek, és nem a mozgósítás akadályozása miatt, hanem a vagyoni elosztás-igazságosság kérdésének kinyitása miatt.

Az egyik, 1848 augusztusi cikket Deák Ferenc mint igazságügyminiszter még hivatalos megrovásban is részesítette, méghozzá István nádor, a király unokatestvére és magyarországi helyettese kérdésére. 

Az inkriminált Munkások Újsága cikkben a szerző, Tót Móric augusztus 24-én a nemzetőrség és az új, forradalmi hadsereg sorozásával kapcsolatban fogalmazott úgy:

„A haza védelmére pénzt szedegetnek és a szegény ember odaadja utolsó filléreit is, de a nagy urak, a palatinus [nádor] és a király mit sem adnak”,

utalva ezzel arra, hogy a történelmi arisztokrácia és a király, valamint a nádor továbbra sem fizettek adót.

István nádor a „mit sem adnak” tételt viszont hamis információként és izgatásként kifogásolta.

A probléma tehát már ekkor is azzal volt, hogy csak és kizárólag Táncsicsék mutattak rá arra, hogy miközben a forradalom 12 pontja kimondja a „közös teherviselést”, Kossuthék kialkudott áprilisi törvényei pedig ezt – ugyan részletekbe menően, de mérsékeltebben – kodifikálják, addig 1848 nyara folyamán a valódi viszonyokban alig van változás: a parasztok katonát kell állítsanak a legnagyobb munkák közepén, még bizonyos feudális dézsmákat is be kell szolgáltatniuk, de a közteherviselés kíméli az elvileg velük megegyező legvagyonosabbakat, a hatalom birtokosait.

Tót Móric megrovása és Kazinczyék fellépése után a lapban a sűrűsödő támadásokra és vádakra Táncsics több cikkben válaszolt. A Munkások Újsága vagyonadó- és újraelosztást propagáló cikkei jól érzékelték a paraszti tömegek közhangulatát. A felháborodást fokozta, hogy Kossuth Lajos szeptember 4-én benyújtotta az amúgy még a gyakorlatban végrehajtatlan jobbágyfelszabadítás miatti, nemességnek fizetendő kártalanításról szóló törvényjavaslatát, azért, hogy mint monda, nekik „legyen kedve a hazát ezen nagy veszélyben védeni”.

Táncsics cikkében szeptember 4-e utáni folyamatok reformista iránya, és a támadások miatt kikelt ugyan, de a vádat, hogy a mozgósítás ellenzésére késztetné a parasztokat, felháborodottan és élesen utasította vissza. Sőt, Kosáry sajtótörténete idézi is cikkét, amelyben úgy fogalmazott a lapszerkesztő szocialista: „Igaz, csak azt kívánjátok, hogy törvényesen, igazságosan adassék vissza, mit régóta bírtatok, de miket tőletek … csalárdsággal, erőszakkal vettek el”. De most

„az istenre és hazánk szent nevére kérlek, hagyjatok fel avval is, … mi fölött többen is civódnak, hogy én ezt meg azt nem teszem, míg ezt meg azt el nem intézik. Barátim! mindent egyszerre nem lehet, de egymásután majd igen; hanem az ellenséget, a mi közös ellenségünket kell mindenek előtt megszégyeníteni, csúffá tenni, mert ha most magunk közt viszálkodunk, a volt földesurak és volt jobbágyok, ez közös ellenségünknek igen jó víz lenne malmára, hiszen ezt mesterségesen is, éspedig minden módon igyekszik előmozdítani”.

Eleve az a tény, hogy magának Táncsics Mihálynak kellett az újságon keresztül az indulatokat és a radikalizmust csitítania, arra mutat: ezek nem tőle, hanem olvasóitól a forradalomban a teljes szabadulás és szabadság reményét látó munkásoktól és parasztoktól eredtek.

Táncsics módszereire is jellemző volt, hogy eszméit nem csupán terjesztette, kinyilatkoztatta, és utána tanította, hanem tanulta is azoktól az emberektől, akiket ő is – Marx, valamint Engels nyomán – a proletariátus legműveltebb, és legtájékozottabb rétegének tartott: a magyar iparostanoncoktól és a modernizálódó iparban dolgozóktól. Bejárta ugyanis Európát, találkozott a „kommunista írók” korai, a Kommunista kiáltvány előtti eszméivel is. De csak úgy tudta mindezt megtenni – Londontól, Párizson, Brüsszelen át a németországi városokig beutazni a kontinenst és tájékozódni -, hogy a már ott dolgozó magyar munkásokra hagyatkozott: rájuk már ekkor is jellemző volt a mobilitáson kívül az óriási nyelvtudás, a lapolvasás szokása, a politikai ügyek megbeszélése és a nyíltság.

A vagyonok újraelosztásának és az igazságosságnak a kérdése persze a londoni, párizsi magyar munkásokat mindennél jobban foglalkoztatta: közösségeik az utazó Táncsicsot éppen ezeket a gondolatokat magyar nyelven elmagyarázó olyan röpiratai mint a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak (Lipcse), a Népkönyv és a Hunnia függetlensége tették népszerűvé ezekben a korai – mintegy archaikus – vendégmunkás közösségekben.

Maga Táncsics pedig az olvasástól elzárt, analfabéta magyarországi pórok egyfajta dinamikus élcsapatának tekintette az olvasó és tájékozott munkásokat, és kevésbé számos paraszt társaikat, akiken keresztül a plebejusok központi szerepét a változások kiharcolásában be tudta bizonyítani.

Éppen ezért tudta: feladata 1848 márciusa, a börtönből való szabadulás után nehéz lesz: rengeteg ember számít arra, hogy ahogyan a lehetőségek megnyíltak, a Habsburg-ház és Metternich kancellár ellenében bármi elérhető. Másrészt figyelmet kellett fordítania arra is, hogy a forradalmi helyzetben a nép egységes fellépése, a népi erők katonai mozgósítása nagyon fontos cél, amit a vagyoni egyenlőség azonnali megvalósulásáról szóló követelések pillanatnyilag megnehezítenek. Felháborodásába így szeptember 11-én, a Munkások Újsága vezércikkében immár félelem is vegyült: rettegés attól, hogy a nép követelésének figyelmen kívül hagyása Kossuth és a Batthyány-kormány részéről végleg a forradalom ellen fordíthatja nem csak a horvát, szerb parasztokat – akik ekkor már a magyar forradalmi erők ellen fegyvert fogtak -, hanem még a velük tartó magyar, román, szlovák parasztság többségét is.

A fentiekből talán egyértelművé válhatott, miért időzünk ennyit Táncsicsnál és a Munkások Újságjánál. Táncsics, az első magyar protoszocialista és lapja küzdelme mutatja meg leginkább, osztály és nemzet ügye és fogalma a forradalomban csúcsosodó, a nemzetépítés szempontjából kulcsfontossaságú évtizedekben hol összeütközött, hol pedig összefolyt, hogy végül a kibontakozó szabadságharcban találjon közös ügyet. 

Táncsics küzdelme annak érdekében, hogy a magyar honvédseregbe beálló paraszti és iparos-munkás társadalom valódi ígéreteket és valódi igazságot nyerjen, amiért életét végülis érdemes kockáztatnia, tehát nem járt sikerrel. Ezzel viszont első kommunista írónk nem volt egyedül: Párizsban az eredetileg velük együttműködő polgárság erői 1848 júniusában a proletárok lázadását már nyíltan, és kegyetlenül leverik^[5], összetörve minden reményt arra, hogy a Lajos Fülöp és bankárai elleni, egységes lázadás valóban a népé maradhasson. Az árat a szabadságra (egyenlőségre és testvériségre már kevésbé) áhítozó francia burzsoázia meg is fizeti majd 1852-ben, III. Napóleonnak.

Az intés sürgősséget jelzett és valóban sürgős is volt a feladat: a mozgósítás munkája júliusban kezdődött, és a „profi” katonai alakulatokat, és a főként polgári önkénteseket tömörítő nemzetőrséget folyamatosan növekvő számban kellett kiegészíteni az önkéntes parasztság seregeivel: a népfelkelőkkel.

Szeptember 22-én pedig kitört a háború.

A magyar nép első háborúja elnyomói ellen

Amikor Jelačić horvát bánná lett, az élesebb eszű magyar parlamenter nemességnek és politizáló polgároknak rá kellett ébredniük: forradalmuk aligha marad békés, a Batthyány-kormány minden erőfeszítése ellenére. A korban valóban elég progresszív és liberális áprilisi törvények névleg keretet kínáltak a bécsi udvar, az arisztokrácia, a bürokrácia és az egyház, illetve az új, liberális és autonóm Pest-Budai hatalom békés egymás mellett éléséhez is.

De a törvények császár általi szentesítése csak az első bécsi forradalom után magát gyengének és sérülékenynek gondoló Bécs egyszerű félrevezető taktikájának bizonyult. A bécsi udvar augusztusban, ahogyan az ottani, első forradalom véget ér, visszatér a Schönrunnba és hivatalaiba, szeptemberre lehetőség nyílt a magyar forradalom megfojtására.

Bécsben mint birodalmi fővárosban 1848 márciusától decemberéig a forradalom és az ultrakonzervatív hatalom erői folytonosan váltakoztak. Metternich márciusi menekülése után egyre nagyobb szerephez jutottak az ausztriai neoabszolutisták, akik nem elsöpörni, csupán modernizálni kívánták a Szent Szövetség monarchikus rendszerét. Akármilyen mértékben próbálták is azonban ezek a kormányok a forrongó Bécs kedélyeit hűteni, a szellem már kiszabadult a palackból: március és április folyamán az addigi három helyett immár több száz bécsi hírlap jelent meg, túlnyomó többségük a német földön is üldözött liberális demokrata szellemben. Szolidaritást vállaltak a német és magyar demokratikus erőkkel, a frankfurti és berlini parlamentekkel, és válogatott vádakkal illették a bécsi kormány tagjait.

A rend helyreállítására az időlegesen Bécsből elköltöző Habsburg-uralkodók és hozzájuk hű kormányemberek (a leginkább támadott és gyűlölt közöttük Theodor Baillet von Latour hadügyminiszter) az ausztriai diétához (országgyűléshez) fordultak: ott is nagymértékben támaszkodhattak a déli határőrvidékek szociálisan Ausztria hatalmától függő lakóinak küldötteire: a szerbekre és horvátokra. Őket eltölthette a félelem azzal kapcsolatban, hogy a Kossuth hangadósága alatt összeálló új magyar állam eddigi kiváltságaikra, szabad nyelvhasználatukra, vallásszabadságukra támad. Ha a magyar forradalmárok írásaira és cikkeire nézünk, ez nem is volt alaptalan félelem.^[6]

Éppen ezzel a programmal erősítette meg a zágrábi nemzetgyűlés, a horvát Szábor bánként a Bécs által korábban kinevezett Josip Jelačićot, aki azonnal elkezdte a magyarok elleni sereg gyűjtését, miközben fenyegető nyilatkozatokat tett közzé a pesti urak és a magyar sereg ellen.

A had felállítása tehát a Batthyány-kormány részéről sem tűrt halasztást. Ugyan elkeseredett kísérletek még voltak Bécs megbékéltetésére, de szeptember végére kiderült: ígéreteit a bécsi udvar elárulta, és a háború a küszöbön áll.

A történelemkönyveinkből jól tudjuk, mi következett ezután: brutális, magyar falvakat érő támadások a szerb-lakta Délvidéken (Fehértemplom). A hasonlóképpen zajló nemzetiségi villongások is sok halottal jártak, majd a szerb határőrezredek és a honvédség háborújához vezettek a szenttamási sáncoknál júniustól októberig.

És szeptember 22-e: Jelačić részben mozgósított horvát népfelkelőkből és császári ezredekből, részben az osztrák hadseregseregeiből álló csapatai betörnek Zala vármegyénél a Dunántúlra, hadjáratuk az egész forradalmat fenyegeti.

Ez volt az európai „Népek Tavasza” legutolsó, még lángoló forradalma, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy a forradalom etnikai erőszakba és villongásokba fordul, amit csak káosz és szenvedés követhet.

Mégsem így történt: a magyar hadsereg és – ahogyan Hermann Róbert cikke azt igényes elemzéssel bizonyítja – a hagyományos történetírásban mostohán kezelt népfelkelők szervezettsége Pákozdnál, majd Ozoránál megadásra kényszerítette a megszállókat. 

Ezek után fordulni látszik a kocka: Bécsben újra kitör a Habsburg-ház elleni forradalom, a nemzetközi támogatásra szomjazó magyar népfelkelők végül erőltetett menetben indulnak az új forradalom felmentésére, de ez már túl nagy falat: a császáriak tüzérsége Schwechatnál őket és a potenciális nemzetközi forradalmat is megállítja. A bécsi forradalom másodszor és véglegesen elbukik. Maradnak a magyarok, egyedül, még akkor is, amikor egy valódi kontinentális lázadás képviselői.

A történeti elemzésből teljesen egyértelmű: mindez nem történhetett volna meg, ha a parasztok végül saját önszántukból nem csatlakoznak tömegesen a népfelkelőkhöz. Utólag ezeket a kvázi-irreguláris alakulatokat számos értelmezés lebecsülte. Hermann Róbert viszont rámutat: Ozoránál a Jelačić és a mellette harcoló Karl Roth tábornok október 7-i fegyverletétele éppen a Pákozd után visszavonuló báni és császári seregeket több helyen körbezáró és őket üldöző népfelkelők érdeme volt. Alfred Windisch-Grätz herceg, és az osztrák offenzíva ezek után folytatódott, de 1849 tavaszán végleges kudarcba fulladt.

A magyar vezetésben 1849 tavaszára felmerült az igény, hogy az ország sorsát rendezzék, és végleg szakítsanak Béccsel.

Ennek a folyamatnak az eredménye a Habsburg-ház harmadik (és első modern) trónfosztása 1849. április 14-én. Előbb ugyanis 1849 februárjában az egyre profibb, de gyengülő erőforrásokra hagyatkozó magyar honvédsereg Kápolnánál vereséget szenved Windisch-Grätz herceg seregétől. Ferenc József, a lemondatott V. Ferdinánd után hatalomra kerülő új osztrák császár ekkor gyorsan le is akarta zárni a magyar ügyet, és majdnem pontosan egy évvel a pesti forradalom után, 1849. március 4-én kényszerrel egy abszolutista alkotmányt (ún. olmützi alkotmány) hirdetett ki, amelyet azonban néhány még mindig Bécsben lévő magyar arisztokratán kívül senki sem fogadott el. A felháborodás hatására a debreceni kormány ezért kimondta: a Habsburg-ház elvesztette a magyar trónt, Magyarország pedig független a Habsburg Birodalomtól.

De Windisch-Grätzet nem csupán a magyar szabadságharcosok figyelték, hanem jóformán az egész, elnyomott forradalmai után senyvedő, bujdokló, magát meghúzó vagy reménykedő Európa, és még Amerika is. Egy ifjú tudósító a még a német liberálisok között is hihetetlenül radikális Neue Rheinische Zeitungban 1848. december 16-án írja első tudósítását a magyarok háborújáról az osztrák uralkodóház ellen. Ausztriai jelentésekből dolgozva epésen emlékezik meg azokról, akik az utolsó 1848-as forradalom bukására spekulálnak:

„A háború Magyarországon a végéhez közeledik. Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus. (Vajúdtak hát a hegyek, és egeret szültek – Horatius.) Így szólt a Kölnische Zeitung pár napja. Welden^[7] belebolondította a lapot abba, hogy azt gondolja, a debreceni országgyűlés feloszlott és feloszlatta a hadsereget is, és hogy Kossuth Nagyváradra menekült kíséretének maradványával. De mint kiderült, az egeret szülő hegyek ezúttal nem más voltak, mint a Kölnische Zeitung maga.”

Friedrich Engels – mivel éppen ő volt a magyar szabadságharc szorgalmas és mondhatni, kiváló elemzésekkel szolgáló tudósítója – nem titkolta a forradalom iránti rokonszenvét. A magyarokat az európai forradalom, az új, emberi életet és az élősködő arisztokrácia uralma alóli felszabadulás utolsó képviselőinek tartotta, és így szorított győzelmükért.

Engels élce a magyar szabadságharcot már 1848 végén, majd 1849 elején is temető reakciós német újságírók ellen irányult. Jelentései pontosnak bizonyultak: hiszen már jó pár hónappal a magyar honvédség sikeres tavaszi hadjárata előtt, 1849 előestéjén megírta, nem szabad még leszámolni a magyar forradalmi vezetéssel. Munkája legfőbb célja az volt, hogy a többi, a megtorlástól tartó, avagy hanyag német lap propagandisztikus állításaival szemben leírja, a valóságban a magyar hadszíntéren ekkor az erőviszonyok kiegyensúlyozottak, a forradalmi kormány tartja magát.

A bukás végül – a forradalmi generáció végső, és keserű csalódására – csak akkor következik be, amikor a bécsi udvar a Szent Szövetség nevében megkéri I. Miklós cár orosz birodalmi hadseregét a beavatkozásra. Ez persze súlyos szégyen Bécsnek, de más lehetőségük nem maradt. Miklós maga pedig a forradalmak kérlelhetetlen ellenfele és kegyetlen leverője is volt: 1848-ban Bécs és Pest-Buda után az Orosz Birodalomhoz tartozó mai, romániai Havasalföld és Moldva is felkeltek, az ő leverésükre érkező oroszok seregei (valójában főleg finnek, észtek, oroszországi lengyelek, kalmükök, tatárok, kazahok, és a magyarral ugyancsak rokon mordvinok) először 1849 tavaszán lépik át Brassónál az akkori magyar határt. Később kelet felől is betörnek, ez a sereg állítja meg aztán Bem tábornok erdélyi seregét – és gyilkolja meg Petőfi Sándort is – Segesvárnál.

Nyáron az erdélyi beavatkozásra alapozva pedig totális orosz beavatkozás indul Debrecen és a katonai magyar központ, Nagyvárad ellen. Végül augusztus végén Világosnál beteljesedik a magyarok sorsa. Kérdés persze, hogy a szinte már katonai, különleges diktátori pozíciót birtokló Kossuth hozzáállása, valamint az erdélyi románokkal és vezérükkel, Avram Iancuval való kiegyezési kísérleteinek kudarca mennyire ágyaztak meg mindennek.

A tények viszont azt sugallják: a nemzetközi 1848 magyar epizódja nem volt más, mint a magyar polgárok és proletárok első modern forradalma. És ahogy Európában, Magyarországon is hangsúlyosabban jelenik meg benne a proletár, és elsősorban a pesti nép.

Ahogyan a polgár 1789-ben, Párizsban lép a színre, ugyancsak az 1848-as Párizsban jelenik meg a történelem aktív formálójaként a modern proletár is. És szintén ők alkották a magyar népfelkelő seregeket.

Belépőjük a történelem színpadára pedig a végül bekövetkező vereség ellenére is nagyot szólt.

Hiszen jól tudjuk, 1848 európai esemény volt, globális visszhanggal: az európai forradalmi hullám után megerősödtek a liberális (bolivárista) mozgalmak Dél-Amerikában, a rabszolgaság eltörlését követelő mozgalom Észak-Amerikában, forrongás vette kezdetét 1848 nyarától a brit gyarmatokon is: Ausztráliában, valamint a Karib-térségben. A brit Virgin-szigeteken és a francia Martinique-en a rabszolgák felszabadítását is elérte az európai események nyomán kibontakozó reform. London csupán drasztikus intézkedések sorozatával tudta a forradalom átterjedését megelőzni, így 1848 áprilisában jelentős erőket kellett bevetnie a chartista mozgalom (a brit Munkáspárt őse) tömegtüntetései ellen. De ekkor indul az írek modern szabadságmozgalma is, ami még 140 évig fog tartani.

Mindez persze 1849 végétől egyáltalán nem látszott: az európai politikát sűrű és áttörhetetlen jégpáncél, örök hó fedte be, de csak látszólag. A kísértet, amelyet az 1848-as Kommunista kiáltvány említ, immár végleg kiszabadult.